Az ördög lánya

17:38

Pár évvel a Devils Never Cry befejezte után vagyunk, Sakura pedig, Dante és Nero legkisebb lánya, helyzetjelentést tesz arról, mik történtek az elmúlt időszakban a kis családdal.
A novella nagy része még nyáron született, azonban sokáig képtelen voltam a befejezésére. Mellesleg van egy gyönyörű rajzunk Sakuráról, amiért hálás köszöntem Malvinnak. :) Tehát fogadjátok sok szeretettel ezt a kis kitérőt, vissza a Devils Never Cry univerzumába. Lehet, nem ez a legminőségibb írásom, de úgy gondoltam, hogy megér egy befejezést ez a kis novellácska. :)
Jellemzők: Romantikus, Humor, Akció/kaland, Fluff, AU, Novella
Figyelmeztetések: Slash, Durva nyelvezet, OOC karakterek, Femslash, Nemváltás


A nevem Sakura Sparda, tizenhét éves vagyok, és a család többi tagjához hasonlóan démonvadász. Az édesanyám miatt csak az ördög lányának hívnak, mivel ő volt, és ami napig is ő a világ egyik legsikeresebb, legkiválóbb démonvadásza, ezért, és féldémon létéből kifolyólag az ördög becenevet kapta. Gyorsabb, mint egy kobra, ügyesebb, mint egy tiszta vérű démon, pontosabb, mint bármelyik mesterlövész. Ő maga megtestesült tökéletesség, minden szempontból, ezt pedig apám is észrevette, mikor beleszeretett, ebben biztos voltam.
Az anyám rendkívüli személy, mind külsőleg, mind belsőleg. Eredetileg fiúként látta meg a napvilágot, néha pedig női alakot ölt, mikor a velünk kapcsolatos ügyeket kell intéznie. Ilyenkor Leah Sparda, nem pedig Dante, és úgy harcol, akár egy anyatigris. Számomra sohasem volt fura, hogy ő férfi, hiszen nekem ez természetes, de az annál inkább, hogy a nővérem, Miyako, apának szólította. Ő a féltestvérünk, és az ember azt hinné, hogy más apától, de valójában neki egy halandó nő volt az édesanyja, az én anyám pedig az apja. Kész őrület, mik meg nem történtek anyu sötét korszakaiban...

Tudtam, hogy titok, hogy az anyukám valójában egy alakváltó féldémon, aki nem mellesleg képes gyereket szülni, ezért az óvodában, sőt az iskolában is mindig hazudnom kellett, azonban nem bántam. Látva, hogy egyes anyák hogyan viselkednek a gyerekeikkel, hálát adtam az égnek, hogy nekem ő jutott. Lehet, hogy nem nő, meleg, és még azt is a számlájára lehet írni, hogy démonvadász, de sohasem volt agresszív, erőszakos vagy buzis, sőt semmi olyasmi, ami az emberek előítéleteiben él.
Csak egy szerető anya, aki annak ellenére, hogy hulla fáradt, mivel éjszakánként vadászik, reggelit csinál nekünk, meg kaját az iskolába, mire pedig hazaérünk, vár a finom vacsora, a ház pedig csillog-villog. Mindemellett tökéletes férj is, és azért éppen a férj jelzővel illetném, mert nem tűri, hogy apun kívül bárki feleségnek titulálja. Neki is csak azért engedi meg, mert imádja, hogy királynőként bánik vele, a tenyerén hordozza, és mert természetesen szereti még ennyi év után is.
Ugyan szenvedélyesen imádják egymást, de egy percre sem engedték, hogy olyasmit tudjuk, lássunk, vagy halljunk, amit nem kellene. Tulajdonképpen fel sem bírtam fogni, hogy a vadászat, a gyereknevelés és a házimunka mellett egyáltalán hogyan lehet szexuális élete, de mikor elértem azt az agyi szintet, megértettem, hogy a pikírt vicceket mire véljem.

Egyszer még rá is kérdeztem, hogy egyáltalán szoktak-e romantikázni, mire felpillantott a mosatlan edények közül, hátra nézett rám, és az ajkába harapva, vörös arccal hebegett valamit. Ezt a kérdést csak azért engedtem meg magamnak, mert akkoriban néhány hétre eléggé összezördültek, és kezdtem aggódni miattuk, de a bátyáim felvilágosítottak, hogy kibékültek, ezért volt ennyire zavarban.
Apu is remekül megállta a helyét, és rettenetesen csodáltam, mert a nagynénéim elmondása alapján eléggé váratlanul érte az apaság először, de ettől függetlenül jól csinálta, amit csinált. A fiúkat egy kicsit rövidebb pórázra fogta, mint engem, de őket meg anyu engedte szabadjára. Én voltam a kis hercegnő, és egyben apuci kicsi szörnyetege. Mint azt sok más dologgal együtt később megtudtam, egy valódi csoda volt, hogy megszülettem, hiszen az anyám elméletileg csak egyetlen egyszer lehetett volna várandós, ennek ellenére megfogantam, és a világra jöttem.
Apának én voltam a szeme fénye, mindig is agyonféltett, jobban, mint anya. Később én is rájöttem, hogy kisebb koromban rendkívül naiv voltam, ezért a gonosz kölykök egészen a középiskoláig bántottak engem. Akkor derült ki az egész botrány, legalábbis Yasu és Ryu akkor szerzett róla tudomást, és nem hagyták, hogy az ő kicsi húgocskájukat bármi bántódás érje. Megverték a bűnösöket, és elintézték, hogy soha többet ne merjenek bántani, eközben pedig a nem kicsit dühös szüleim az igazgatóiban ültek, és az iskola vezetőségével tárgyaltak. Végül a gazdag kis suhancok ősei kerültek ki vesztesen a csatából, anya pedig elégedett mosollyal az arcán félresöpörte rakoncátlan, fehér tincseit, megigazította a rúzsát, majd kisétált az irodából, nyomában apával.

Anyu kíméletlen volt, rendkívül okos, és sztárügyvédeket megszégyenítve sorolta az érveket és az ellenérveket, mintha tényleg a bíróságon lettek volna, egy komoly per egyik tárgyalásán. Nem hagyta magát, ahogyan máskor sem, én pedig csodáltam őt az erejéért és a kitartásáért, azért meg végképp, mert nem veszítette el a hideg vérét.
Mikor hazajöttek, apu jól megölelgetett, míg ő leszidott, amiért nem szóltam neki. Azt mondta, nem szeretné, hogyha hagynám magam, mert az az álma, hogy egyszer én is démonvadász legyek, legalábbis szerinte megvannak hozzá a képességeim. Ezután azt is elmondta, hogyha más szeretnék lenni, akárcsak Miyako, aki egy ideig csak orvosként dolgozott, nyugodtan megtehetem, járhatok egyetemre, ha akarok, ő nem állja utamat, de szeretné, ha legalább kiképzést kapnék, mert látja bennem a lehetőséget.
Édesapám rögtön ezután tért rá a saját aggodalmaira, amik kissé alaptalanok voltak még tizennégy évesen, legalábbis rám nézve. Véleménye szerint a szépségem miatt voltam kitéve ennyi éven át ennek az egésznek, hiszen a fiúk eléggé érdekes módon mutatják ki a vonzalmukat, például gúnyolódással, bunkó viselkedéssel, néha pedig hajhúzgálással, és hasonlókkal. Ennél a mondatánál anya úgy nyakon vágta szerencsétlent, hogy előreesett, és lefejelte a dohányzóasztalt.
Fájdalmasan felkiáltott, hogy ezt miért kellett, mire a válasz az volt, hogy nagyon jól tudja, közben pedig a világ legijesztőbb mosolyával szembesülhetett. Némi gondolkozás után végre értelem csillant a szemében, és sértetten felpattant, majd ledobta magát az anyutól legmesszebb eső fotelra.

Megnyugtattam, hogy én még egyáltalán nem akarok fiúzni, nekem sokkal fontosabb dolgom is van annál, mire ő azt felelte, hogy reméli, ez harminc éves koromig így marad. Erre anya megjegyezte, hogy ő is tizenhét volt, mikor elkezdett rohangálni utána. A továbbra is sértett, és annál inkább gyerekesebb visszavágás erre pedig az volt, hogy ő egyértelműen férfi, és a fiúk hamarabb érnek. Erre édesanya felvilágosította, hogy ez pont, hogy fordítva van, és hogy ne várja el tőlem, hogy életem virágát apáca életmódban fogom eltölteni. Apu erre azt mondta, hogy mivel démon vagyok, ezért nem számít a kor, így is, úgy is örökké fiatal maradok. Anyu ekkor felállt, és a szemét fogva kisétált a szobából. Azt hiszem, akkor éjszaka veszekedtek egy sort, ha nem többet.
A bátyáim, akiken a szüleim kikísérletezték a gyereknevelést, időközben felnőttek, és húsz éves egyetemistává cseperedtek.
Yasu jogi karra, míg Ryu rendészetire ment, ami mindkettejük részéről érdekes választás volt, ezalatt értem azt, hogy az egész családot meglepték vele. Mondjuk, Yasu döntése annyira nem volt váratlan, elvégre igazságharcosként élt mindig is, bár azt hiszem, nem azért ment erre a pályára, mert annyira a gyámoltalanokat akarta volna védeni, inkább, mert ha jó ügyvéd akar lenni valaki, akkor annak bizony sok érveléstechnikát meg hasonlókat kell tanulnia. Persze édesanyánktól örökölte ezt a képességét, de tovább akarta fejleszteni, és nem mellesleg jól jött, hogyha vannak kapcsolatai a bíróságokon, ha netalán szorult helyzetbe kerülne a démonvadász klán.

Ryu már annál inkább megdöbbentette a társaságot, mert ő a nagyobb rebellis kettejük közül. Sokkal durvább dolgokat művelt, mint a bátyja, és büszkén vállalata is a tetteit. Ennek ellenére úgy döntött, ha már kapcsolatépítés, akkor a rendőrséggel sem árthat, ha van némi összeköttetés, főleg, ha el kell tussolni, hogy szeretett anyánk lemészárolt vagy húsz démont, és otthagyta a város közepén, csinosan elrendezgetve, úgy, hogy a hullák a következő mondatot alkossák: Te leszel a következő.
Természetesen az üzenet nem az embereknek, hanem a démonoknak szólt, pontosabban egynek, aki az egész sereget küldte. Nem sokkal később megtalálta, és meg is ölte, de attól függetlenül a zsernyákok nyomozni kezdtek, és hamar eljutottak hozzánk is. Csupán a hidegvére, és diplomáciai érzéke vette rá őket, hogy tovább menjenek, minket békén hagyva, de őt ez nem hagyta nyugodni.
Egy éjjel besurrant a főkapitányságra, ahol átolvasta az iratokat, és megnézte, hogy halad a nyomozás. Mivel a legfőbb gyanúsított ő volt, ezért kénytelen volt lépéseket tenni annak érdekében, hogy elterelje a rendőrök figyelmét. Akkor majdnem rács mögé került, csak egy hajszál híján múlott, habár sokáig úgysem maradt volna bent, tekintve, hogy nagyobb szabadulóművész, mind Houdini.

A szüleim sokáig féltek attól, hogy az ikrek a különleges kötelék miatt, talán egymásba szeretnek, de ez a félelmük nem igazolódott be. Az viszont igen, hogy valószínűleg a szülői minta hatására melegek lesznek, de csak az egyiküknél. Yasunak barátnője volt, Ryunak pedig barátja, akinek képtelenség volt ellenállni.
Hónapokig nem merte hazahozni a szerelmét, akit még a gimnáziumban ismert meg. Ő sem volt ember, csupán egy alsóbbrendű démon. Attól félve, hogy a rang bármit is számítani fog, Ryu rejtegette a fiút, egészen addig, amíg Akihiko nem kényszerítette rá, hogy végre mutassa be a családjának. Szegény srácnak fogalma sem volt róla, hogy kikkel van dolga, és van egy olyan érzésem, hogyha tudta volna, akkor nem akarja minden áron megismerni a családunkat.
Mikor belépett az ajtón, érezni lehetett, hogy megfagy az ereiben a vér, és csendesen csak ennyit mondott Ryunak, aki égő vörös fejjel bámulta a cipője orrát:
- Egy szóval sem mondtad, hogy te is Sparda vagy.
Végül egyáltalán nem sült el rosszul a dolog, sőt, a szüleim megkedvelték Akihikót, aki szintén japán felmenőkkel rendelkezett, sőt, ott is született.
Anyu imádta őt, mivel valamiért apát látta benne, amiből persze voltak is problémák. Akárhogyan bizonygatta, hogy őt szereti, apánkat ez egyáltalán nem érdekelte, és folyamatosan féltékenykedett, míg végül hőn szeretett férjénél betelt a pohár, és eltűnt egy egész hónapra.

Ezalatt az idő alatt velünk tartotta a kapcsolatot, ahogyan Trishssel és Maryvel is, azonban megtiltotta, hogy apának erről egy szót is szóljunk.
Azonban Nero Spardát ennyivel nem lehetett letudni, fogta magát, és a képességeit bevetve elment megkeresni őt, aki nem volt éppen olyan idegállapotban, hogy fogadni tudja, ezért majdhogynem darabokban tért vissza, és eldöntötte, hogyha a hitvese duzzog, akkor ő békén fogja hagyni, és nem is érdekli majd, mi lesz vele. Ezt az elhatározását kevesebb mint egy nap alatt el is vetette, ugyanis rájött, hogy azért mégsem tud élni élete szerelme nélkül.
Mikor anyu visszatért, kevésbé volt már elviselhetetlen, idegbeteg, házisárkány, és minden hasonló, habár még mindig haragudott, de azért bűntudata is volt, amiért a párját majdnem kinyírta.
Nem sokkal később az hirdette a békülésüket, hogy a kanapén találtunk rájuk, összegömbölyödve, mint két kiscica. Gondoltuk, hogy nem fog sokáig tartani a harag, azonban ez még így is felülmúlta a számításainkat.
Én magam még a szinglik büszke táborát erősítettem, ezen egy ideig nem is kívántam változtatni, ugyanis teljes mértékben a tanulmányaimra irányítottam a figyelmemet, ami azt jelentette, hogy semmi helye sem volt a szerelemnek az életemben, legalábbis egyelőre. A fontos az volt, hogy minél jobb eredménnyel végezzek a középiskolában, majd felvegyenek az egyetemre. Az volt az álmom, hogy számítógépekkel foglalkozzak, és mivel imádtam a programozást, ezért evidens, hogy programozó szakra akartam menni. Ettől viszont egyelőre elválasztott egy érettségi és egy év.

Az unokatestvéreim, Destiny és Celia szintén egyetemisták, és kevesebb, mint egy évvel fiatalabbak a bátyáimnál. Mindketten grafikus szakra járnak, mivel gyönyörűen rajzolnak, ráadásul Destiny tetováló akart lenni, Celia pedig csak imádott firkálgatni, így adta magát, hogy mit választanak.
Destinyvel nagyon közel álltunk egymáshoz, hiszen hasonló stílusunk volt, és majdnem ugyanazokat a dolgokat szerettük. Velem olvasgatott verses köteteket, együtt jártunk fodrászhoz, sőt, egymás kezét fogtuk, mikor piercinget csináltattunk. Neki a szemöldökében volt egy ékszer, én pedig a nyelvpiercinget választottam, hasonlóan anyához, akinek a tinédzser énje újabban reneszánszát élte.
Celia kicsit zárkózott, különleges lány volt. Ő nem volt ennyire vad, mint mi, nem melíroztatta a haját rózsaszínre, és nem csináltatott tetoválást, azonban kedvelte a grungeot, és szívesen hordott ilyen stílusú ruhákat.
Mi hárman legjobb barátok voltunk, már kicsi korunk óta. Nekem ők olyanok, mint a nővéreim, nekik pedig szintén a kishúg lehettem, akire vigyáztak, akit megtanítottak erre-arra. Az első szál cigimet Destinyvel szívtam el, az első tetoválásomat viszont Celia rajzolta meg nekem, mivel a testvére egészen más stílusban alkotott.
Persze meg is kaptam a magamét mind a cigi, mind a tetoválás miatt, drága édesapámtól, aki szintén birtokolt egy tetkót, és napi fél doboz bagót szívott. Anyut nem érdekelte különösebben, tudta, ha megunom, nem kell attól félnem, hogy örökre ott marad, mert egy idő után a démoni géneknek hála a tetoválás elhalványul, majd eltűnik. Persze ha azt akartam, hogy maradjon, akkor csak néhány évente át kellett üttetni, és minden rendben volt.

Apu hátát egyébként egy érdekes tetoválás díszítette, még pedig egy vörös rózsákkal átfont pár angyalszárny. Természetesen ez a szerelmét jelképezte, ahogyan a bordájára varrt Dante felirat egy dátummal.
Anyunak ugyanez Nero verzióban volt megtalálható pont az ellenkező oldalon, de ott, ahol a párjának. Emellett egy sárkány ékeskedett a lapockájától kiindulva a könyökhajlatáig. Hagyományos, japán stílusú volt, ezzel a származása előtt tisztelgett.
Még azután varratták mindketten, hogy a fiúk megszülettek, és túléltek egy majdhogynem halálos csatát a család ősi ellenségének, Mundusnak a lányával. A hölgyemény harmat gyenge volt, de néhány ügyes trükkel a démoni részeiket elszakította tőlük, ezáltal legyengültek, ő pedig kedvére kínozhatta a triót. A nagybátyám, és egyben a nagyapám viszont beleköpött a levesébe, mindenkit egésszé tett, majd anyu „kicsit” dühösen nekirontott, és megölte. Az újabb ellenfelek legyőzésével új képességekhez jutott, így már ő is belelátott mindenki fejébe, gyakorlatilag halhatatlan volt, és képes volt láthatatlanná válni. Persze ezen képességeket túlságosan puccosnak tartotta, és meglehetősen hasztalannak. Sokszor mondogatta, hogy ezek miatt néha úgy érzi magát, mint valami játékban egy agyonfejlesztett karakter, ráadásul saját bevallása szerint eleve túl könnyű dolga van az ellenfelekkel, ezeknek a segítségével pedig egyáltalán nem élvezhette ki a harcot.
Vergil egy különös része volt az életünknek. Anyu ikertestvére volt, ráadásul az exe, és nem mellesleg apa vérszerinti apja. Éveken keresztül hatalmas feszültség volt az ikrek között, de végül minden rendbe jött, olyannyira, hogy elválaszthatatlanok lettek, az úriember pedig minden fenyegetése ellenére hozzánk költözött. Eleinte mindig el akart menni, mondván, terhünkre van, de anyu nem volt hajlandó elengedni frissen visszakapott bátyját, így maradt. Meglehetősen sokat voltunk vele, mindig is olyan volt, mint egy nagybácsi, aki imádja a testvére gyerekeit. Többször kirándultunk, elvitt minket ide-oda, szóval sohasem értettem, hogy mit értenek a savanyú képű jelző alatt, mert velünk folyton mosolygott, és bármikor bármi bajunk volt, nyugodtan fordulhattunk hozzá.

A barátjával akkor házasodtak össze, mikor öt éves voltam, így az a megtiszteltetés ért, hogy koszorúslány lehettem az unokatestvéreimmel együtt. Caleb tényleg jó hatással volt rá, legalábbis az alapján, amit elmondtak róla, hogy milyen volt előtte, a fiú teljesen megváltoztatta az életét, pozitív irányba.
Mary és Trish néni semmit sem változott azóta, hogy megismertem őket, vagy legalábbis amióta emlékszem rájuk. Mary még akkor démonná változott, mikor várandós volt a lányaival, így az öregedéstől nem kellett tartania. Még mindig gyönyörű, fiatal és nem mellesleg erős. Anyuval testvéreknek tartották egymást, egyfajta különleges kötelék alakult ki köztük, ami erősebb volt a vérségnél is. Gyakran találtuk őket a konyhaasztalnál ülve, teával a kezükben, közben pedig megvitatták egymással, hogy melyik tisztítószer a legalkalmasabb a padló felmosásához, vagy kipanaszkodták magukat a gyerekek miatt.
Mary néni sokban hasonlított anyához. Volt egy gyengéd, finom oldala, és volt azt, amit senki sem akart megismerni, a könyörtelen gyilkológép. Nem véletlenül érették meg olyan jól egymást, bár nem mintha Trish nénivel ne lett volna olyan nagy az egyetértés…
A szőkeség természetesen egy percet nem öregedett a születésétől fogva, és ezen senki sem lepődött meg igazán. Ő apuval találta meg a teljes összhangot, de persze az öcsikéjével is igen jó kapcsolatot ápolt.
Ugyan később erősített a büszke apák táborát, azonban Trish néni a miénknél sokkal jobban remekelt. Ezalatt értem azt, hogy a démonnő hiába imádta a lányait, és mindent megpróbált megadni nekik, azért volt egy határvonal, amin túl az ikrek már nem mehettek. Ez apánál nem volt teljesen meg, ugyanis egészen kicsi koromban már rájöttem, hogy hogyan lehet szegényt érzelmileg zsarolni. Anyu persze ennek nagyon nem örült, és volt is belőle fejmosás, de persze megértette, hiszen ő sem volt teljesen jégből, főleg ha a gyerekeiről volt szó.

Részben ő tanított minket harcolni, mivel az édesanyánk néha túl elfoglalt volt ezen feladat elvégzéséhez, ráadásul ki ne szeretne birkózni az apukájával? Ez körülbelül addig volt vicces, ameddig el nem kezdtünk serdülni, mert utána már csak nekünk volt az. Ahogy nőttünk, úgy esett meg egyre többször, hogy elvertük őt, amit nos… nem viselt túlságosan jól. Persze ennél már csak az volt mókásabb, mikor anyu győzte le, mert ilyen alkalmakkor szabályosan tombolt. Állította, hogy régebben simán legyűrte őt, szerelme erre csak a szemét forgatta, és megjegyezte, hogy csak hagyta őt nyerni. Ettől apunak még inkább elborult az agya, ami a férjét egy csöppet sem érdekelte, vagyis inkább higgadtan leszarta az egészet. Talán csak a korkülönbség tette, hogy majd’ húsz évvel mindig a kedvese előtt járt fejben, ez pedig jóval bölcsebbé tette, már amelyik helyzetben. Ugyanis volt úgy, hogy ő őrült meg, és apu bizonyult okosabbnak, és igaz, hogy tíz perpatvarból csak egyet lehetett édesanyánk nyakába varrni, de az tízszer olyan nagy volt, mint a többi kilenc.
Borzalmas balhékat volt képes lerendezni, amik nem ritkán torkollottak verekedésbe, szerencsés esetben egy balekkal, aki belekötött, szerencsétlenben apuval, nem ritkán Vergillel (Akivel mindig olyan hülyeségeken vesztek össze, mint például, hogy Vergil miért nem hajlandó mosogatni, és hasonló okosságok.), és nem kis meglepetésre még néha Calebbel is összezördültek. Az utóbbi úriember pajzán viccei gyakran kiverték a biztosítékot, ezt tombolás és rombolás követte, majd pedig veszekedés Vergil bácsival, mert ő sem nézte tétlenül, ahogy a kisöccse laposra veri a férjét.
Ekkor már elkezdett mindenkiben sikoltani a vészcsengő, ugyanis ilyenkor a két testvér elég gyakran egymásnak esett, nem hagyták annyiban az egészet, hogy sértegessék egymást.
Az utolsó szakasz akkor kezdődött el, mikor a színre lépett apu, aki megpróbálta lenyugtatni felbőszült hitvesét. Ilyenkor a család többi tagja meg sem mert szólalni, mindenki feszülten figyelte, mi lesz a végkifejlet. Jobb esetben anyu duzzogva elrohant, rosszabban még idegesebb lett, és elkezdtek harcolni. Ennek is kétféle vége lehetett, az egyik az volt, hogy vagy maguktól abbahagyják, és kibékülnek, vagy pedig szét kell szedni őket, amihez mindenkire szükség volt. Végül persze minden visszaállt a régi kerékvágásba, nem tudtak egymásra haragudni sokáig.

Történt egyszer, hogy egy ilyen harc azután robbant ki, hogy anyu bent járt a gimnázium igazgatójánál. Természetesen a világ összes pénzéért sem hagyta volna ki, hogy úgy lépjen be az irodába, mint egy pinup girl, és mint tudjuk, vén kecske is megnyalja a sót. Persze fürdött az emberek tekintetében, csodálatában és irigységében, ez apunak pedig egy csöppet sem tetszett. De ugyan kérem, ki az a féleszű, aki meg akarja szelídíteni Dante Spardat? Nos, apa is feladta egy idő után a próbálkozást, és inkább védelmezte szerelmét azoktól, akik megpróbáltak túl messzire menni, bár nem mintha az ördögnek erre szüksége lett volna.
Csodáltam őket, amiért olyan módon szerették egymást, ahogy még senki mást nem láttam szeretni. Kitartottak egymás mellett, jóban rosszban, és hiába néha vérre mentek a veszekedéseik, nem túlzok, ha azt mondom, ők voltak az ideális álompár. Ennyi év és három gyerek után is úgy néztek egymásra, mint akik először látják a napot, minden kimondott, elhadart, néma szeretlek őszinte és valódi volt.
Mi pedig minden szarság ellenére csak rohadtul szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ők a szüleink, mert náluk jobbat keresve sem találtunk volna.
Ez járt a fejemben akkor is, amikor anyuval egy háztetőn lapultunk éppen. Ő női alakban volt, ami kicsit furcsállottam, mivel már hónapok óta nem mutatkozott így, én pedig meglepődtem rajta, hogy milyen aprónak és törékenynek tűnik, miközben egyáltalán nem az. Naplemente volt, a vöröses-rózsaszín sugarak eperszínűre festették ezüst tincseit, a jégkék íriszek fenyegetően villantak. Keze szüntelenül a pisztolytáskában nyugvó fegyverein pihent, az izgatottság pedig finom felhőként lengte körül.
Ez volt az első alkalom, hogy az vele jöttem vadászni, és már csak azért is párját ritkította az esemény, mert most először nem csak a háttérben ténykedhettem, hanem valóban démonokat ölhettem.
-    Ügyes leszel, szívem – csókolt homlokon, mikor kiléptünk a Devil May Cry ajtaján, majd kecsesen fel is szökkent az egyik háztetőre.
Mikor látta, hogy nem követem, kérdően hátrapillantott rám, mire én golflabda méretűre összezsugorodott gyomorral és hevesen dobogó szívvel követtem.
Ezen tüneteim nem múltak el, mire az egyik apró, kesztyűbe bújtatott kezét megéreztem a sajátomon. Felnéztem rá, és kaptam egy biztató mosolyt, de a pillanat nem tartott soká, mert meghallottam a démonok közeledtét, így felegyenesedtem.
Anyu csak bólintott, majd a tető széléhez sétált, és az imádott gyilkos vigyorral az arcán levetette magát a mélybe. Egy szemforgatás kíséretében szökelltem én is peremhez, majd a tőle tanult mozdulatsorral követtem őt az utcára, ahol rögtön egy démonhorda üdvözölt, amint földet értem.
Az adrenalin szétáradt az ereimben, az ajkaim akaratlanul húzódtak könyörtelen mosolyra, mikor pedig kezemben a kardommal nekiláttam a pokolfajzatok irtásának, rájöttem, hogy valójában tényleg nem sokban különbözök az anyámtól.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)