Devils Never Cry - 1. fejezet

12:10

Történetem a negyedik játék után játszódik három évvel. Dante és Nero boldogan élnének, hogyha Dante múltja hirtelen nem döntene úgy, hogy a felszínre bukik. Amit a démonvadász évekig sikeresen eltemetett magában, és elrejtett a külvilág elől, az most teljes erőbedobással indít ellenne bosszúhadjáratot egy rejtélyes ellenség képében. Vajon szerelmük túléli a viszontagságokat? Nero képes lesz feldolgozni mindezt?
Jellemzők: Romantikus, Humor, Dráma, Sötét, Akció/Kaland, Horror, Fluff, Hurt/Comfort, AU, 18+
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Gyilkosság, Slash, Nemi Erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, Menpreg, Incest, Femslash, Felkavaró tartalom, Nemváltás

 1. fejezet - Néha még az ördög is sírhat



A mellettem szuszogó fiatal angyalt néztem. Hófehér, néhol kissé ezüstös árnyalatú haja csapzottan hullott az arcába, sápadt bőre szinte alig volt sötétebb majdhogy’ színtelen sörényénél, ahogyan legyezőszerű, fakó pillái sem a megszokott, sötét tónusok egyikében pompáztak. Lehunyt szemhéja alatt ragyogó kék szemek rejtőztek, melyek néha napján, mikor dühös, vagy szomorú volt, enyhe füstös színt kaptak. Ajkai viszont a fiú szinte ijesztő fehérsége ellenére üde vörösek voltak, s már csak a látványtól is helytelen gondolatok jutottak az eszembe.
Halkan sóhajtottam, majd óvatosan kisimítottam egy kósza tincset az arcából, mire lágyan elmosolyodott és megszorította a kezem, míg a másik karjával tovább ölelt. Még egy utolsó pillantást vetettem Neróra, aztán becsuktam a szemem, és a boldogság simogató érzésében lubickolva elmerültem az álmok zuhatagában.

– Dante – suttogta a legédesebb hang a világon.
Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam. Semmi kedvem nem volt felkelni, annak ellenére, hogy valószínűleg már dél körül járhatott az idő.
– Dante, ébredj – mormolta, majd játékosan beleharapott a fülcimpámba.
Nero nagyon jól tudta, hogy ezzel felkelt, ugyanis abban a pillanatban, amint hegyes fogai a bőrömhöz értek, felpattantak a szemeim, az állkapcsomat összeszorítottam, majd mint a medvecsapda, úgy zárultak össze a karjaim dereka körül. A fiú rajtam feküdt, csak egy kicsit emelte meg magát, nehogy agyonnyomjon. Nem mintha ez lehetséges volna...
Kék szemeivel elégedetten nézett le rám, majd elmosolyodott, és fölém hajolva megcsókolt.
– Jó reggelt, Dante – mondta derűsen.
– Neked is, szerelmem – leheltem kissé szégyenlősen, mire az arcom lángba borult.
– Nem gondolod, hogy hihetetlenül aranyos dolog, hogyha egy felnőtt férfi elpirul, csak mert becézgeti a szerelmét? – dorombolta, és egy puszit nyomott a homlokomra.
Nem szóltam semmit, csak némán öleltem, és csukott szemmel, visszafojtott lélegzettel vártam, mi lesz a következő lépése. Ő azonban csak ismét megcsókolt, majd a mellkasomra hajtotta a fejét.
– Hogyan tudsz te ilyen fitt lenni reggelente? – kérdeztem.
– Igen Dante, az számomra is hatalmas kérdés, hogy hogy a fenébe lehetsz fáradtabb, mint én, hogyha elvileg te fárasztasz ki engem, és nem fordítva. Pedig utána tényleg sokszor szokott izomlázam lenni...
– Szóval fáradt vagy?
– Mi az hogy. Egyenesen kimerült. Mégis, ma is én keltettelek.
– Azért azt hozzátenném, téged kifárasztani nem kis meló – védekeztem.
– Hát persze, Dante. Úgy látszik, az idő feletted is kezd eljárni... Vajon mikor lépnek fel azok a bizonyos merevedése problémák? – vigyorgott kihívóan.
– Kölyök, hogyha tovább pimaszkodsz, garantálom neked, hogy két hétig a lábadra nem bírsz majd állni, nem hogy ülni – fenyegetőztem.
– Erre tényleg kíváncsi vagyok... Vajon mi lesz velem azután hogy te megöregszel? Jaj, úgy néz ki, új szerető után kellesz néznem – nézett rám tettetett szomorúsággal.

Erre egy gyors mozdulattal változtattam a testhelyzetünkön, így ő került alulra. Vigyázva, de azért elég erősen ahhoz, hogy ne szabadulhasson, leszorítottam a karjait, mire ő megszeppenve pislogott.
– Szóval, szerinted kezdek megöregedni? – kérdeztem csibész mosollyal az arcomon.
– Hát, ami azt illeti, nem tudom, mi van veled mostanában. A kapcsolatunk elején mintha... tüzesebb lettél volna. Tudod, a fél árboc nem árboc – mondta unottan.
Cukkolni akart, hát elérte a célját. Kicsit magamra véve a dolgot, bizonyítási vágytól fűtve megcsókoltam, lábait pedig a derekam köré fontam. Ha percekkel ezelőtt megszeppent volt, most szó szerint megijedt.
Pihegve szakadtunk el egymástól, én győztes vigyorral az arcomon, ő elismerően bólintva. Mellkasa gyorsan emelkedett-süllyedt, a szíve őrülten dobogott.
– Jól van, még mindig fiatal vagy és veszettül erős – ismerte be.
– Az nem veszettül jóképű véletlenül?
– Inkább csodásan csókoló.
– Szeretlek – suttogtam, és ismét egymás szájára tapadtunk.
Ez a csók azonban nem olyan szenvedélyes, vad volt, mint az előző, sokkal inkább a gyöngéd és a szerelmes jelzővel illetném. Azonban minden jónak valahogyan vége szakad, ennek pedig az ajtóból érkező köhécselés vetett végét. Én nem igazán törődtem Trish-sel, Nero viszont szégyenkezve adott egy puszit, aztán a párnára hanyatlott, és megpróbált kimászni alólam.
Szikrázó szemekkel fordultam hátra, és a lányokra néztem. Pont, ahogyan sejtettem, Trish nem volt egyedül, vele volt Lady is.
Lemondóan sóhajtottam, aztán lemásztam Neróról, és sértődötten hanyatt vágtam magam. Természetesen nem a fiúra voltam mérges, hanem a két kotnyeles nőszemélyre, akik valamiért aranyosnak tartották, hogyha rajtakaptak minket a saját házamban, a saját hálószobánkban, és legfőképp a saját ágyunkban.

– Nocsak, Dante ismét ideges – kuncogott Lady.
– Mi olyan vicces abban hogy reggelente „rajtakaptok” minket, hogyha egyszer ez az én házam?! – duzzogtam.
– Ez nem vicces, inkább aranyos. Rettentően édesek vagytok így reggelente, összegabalyodva – válaszolt Trish.
– Én démon vadász vagyok, az Isten szerelmére, nem valami cuki kis buzi – fintorogtam.
– Oké, tény, hogy kevés ilyen férfias, vonzó, meleg pasi van, de akkor is melegek vagytok.
– És? – háborodott fel Nero.
Na, ez viszont tényleg aranyos volt. Nero a vörös selyemtakarót a mellkasa elé szorítva ült, és dühösen bámult a lányok irányába. Aztán mindenfélét kezdett el magyarázni a homoszexuálisok egyenjogúságáról, meg a hátrányos megkülönböztetésről. Azt hiszem, őt érzékenyen érintette a téma...
Trish és Lady meglepődve figyelték a fiút, aki ódákat zengett róla, hogy igenis, mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint mások, a szexuális irányultságunk semmiben sem befolyásol minket abban, hogy teljes értékű, független és erős férfiak legyünk.
Én már az első mondata után szakadtam a nevetéstől, de ezután szinte kirobbant belőlem egy újabb röhögőgörcs. Olyannyira elragadott a hév, hogy legurultam az ágyról, de továbbra is nevettem. Nem a mondanivalója volt vicces, sokkal inkább az előadásmódja. Ez volt az a pillanat, mikor beismertem, igazuk van, és a kölyök tényleg bájos. De magamat egyáltalán nem akartam egy kategóriába sorolni Neróval. Nem azért, mert nem szerettem, mert igen is, az életemnél is jobban szerettem, hanem mert eleve a seme és az uke nem tartozik egy fogalomkörbe. Meg persze azért, mert imádtam cirógatni az egómat azzal a gondolattal, hogy én vagy a nagy macsó, Nero pedig az én kevésbé macsó, sokkal inkább dögös, fiatalabb alteregóm.
Végül már mind a négyen nevettünk. Először Trish és Lady kezdett el halkan kuncogni, de a kölyök továbbra is komoly maradt, legalábbis próbált az maradni. Azonban egyre többször akadt meg egy mondat közepén, végül legyintett egyet, és ő is kacagni kezdett.
Ilyenek voltak a reggelek a Devil May Cryban. Mindig történt valami, ami miatt muszáj volt jól szórakoznunk, és persze ezeknek a pillanatoknak a szerves részeivé váltak a lányok is.

– Dante, nem szeretnél felöltözni? – kérdezte anyáskodva Trish, mikor már mindannyian lecsillapodtunk.
– Anya, kérlek, vegyél az öledbe! Azt hiszem beteg vagyok. Na, mérd meg a lázam és adj egy gyógypuszit. Különben meghalok! – dramatizáltam, amin mi mindannyian jót nevettünk, kivéve a szőke démon.
– Remélem Dante, egyszer felnősz – sóhajtott lemondóan.
– Egyébként, a nagy buliban elfeledkeztünk az eredeti célunkról.
– Milyen cél? – érdeklődött Nero.
– Téged keresnek, kölyök. Azt hiszem, már híresebb vagy mint a szerelmed.
– Mégis ki keresi a kölyköt? – kérdeztem aggodalmasan.
– Senki olyan, aki elszeretné tőled, Don Huan.
– Nagyon vicces – forgattam a szemem.
– De mit akar? – erősködött a fiú.
– Csak annyit mondott, hogy négyszemközt akar veled beszélni, Dante csőszködése nélkül.
– Akkor én mentem zuhanyozni – jelentettem ki.
– Én pedig beszélek a titokzatos látogatómmal.
Még egy utolsó pillantást vetettem Neróra, aztán nem törődve a lányokkal, kisétáltam a fürdőszobába.
Rossz előérzetem volt, ezért a szokásosnál idegesebb voltam. Minimum háromszor vágtam meg magam borotválkozás közben, pedig eddig ez sosem fordult velem elő, ráadásul a bénázásom nem merült ki ennyiben. Mikor végre sikerült elkészülnöm, büszke voltam magamra, hogy nem haltam meg. Az egyetlen pozitívum talán az volt, hogy az apró vágások szinte abban a pillanatban elmúltak, amiben keletkeztek. Úgy tűnt, meglehetősen nagy előny ilyenkor a féldémon lét. Persze máskor is, de akkor, ott hasznos volt, ugyanis nem akartam, hogy a kölyök aggódjon miattam, netalán megijedjen.
Morcosan sétáltam ki a fürdőszobából, aztán magamra rángattam a ruháimat, de ezután fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék magammal. Azt sem tudtam, hol vannak a lányok, de Nero miatt voltam igazából izgatott, természetesen rossz értelemben. Általában az intuícióim helyes voltak, azonban akkor azt kívántam, bárcsak néha tévedhetnék.
Lehunyt szemmel dőltem végig az ágyon, és megpróbáltam nyugodtnak tűnni, még akkor is, ha ez hatalmas teljesítmény volt abban a helyzetben. Egyszerűen majd megőrültem, hogy a szerelmem ki tudja kivel beszélget, ki tudja miről. A legrosszabb rémálmom az volt, hogy netalán valaki a múltamból jött, hogy elégtételt vegyem a régen elkövetett hibáim miatt.
Egészen a gondolataimba merültem, amik persze nem épp pozitív síkon mozogtak, mikor az ajtó nyílt, majd becsapódott, olyan erővel, hogy a falak is megremegtek. Ebből már tudtam, hogy hatalmas baj van, de próbáltam magam nyugtatni, és nem pánikolni, mert az senkinek sem segített volna.
Nero ott állt előttem, kék szemei hidegen, szikrázva futottak végig rajtam.

– Te lefeküdtél a bátyáddal – kiáltotta dühtől remegve.
Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam mit mondani. Minden vér kifutott belőlem, szinte éreztem, ahogyan lesápadok. Csak átkoztam magam azért, hogy ilyen tökéletes megérzésekkel lettem megáldva, azonban nem volt idő ilyesféle dolgokon agyalni.
Képtelen voltam bármit is mondani Nerónak, aki azonban nagyon úgy tűnt, válaszra vár, amit én teljességgel képtelen voltam megadni neki. Csak álltam előtte, és talán életemben először nem tudtam mit mondjak.
– Mi igaz ebből, Dante? Dante, bassza meg, szólalj már meg! – ordította teljesen kikelve önmagából.
– Nero, kérlek, hallgass végig... – kezdtem a legösszeszedettebben, ahogyan akkor képes voltam beszélni.
– Leszarom, hogyan tudod ebből kimagyarázni magad, engem az érdekel egyedül hogy ezt te miért nem voltál képes elmondni nekem! A picsába, a bátyád! Még csak nem is a hagyományos értelemben, hanem az ikerbátyád! Aki nem mellesleg az apám... Mondd csak, te teljesen megőrültél?!
– Könyörgöm neked, csak hallgass végig, Nero. Meg tudok mindent magyarázni.
– Az előbb már mondtam, hogy nem érdekel a magyarázatod – mondta kimérten.
Annak ellenére, hogy úgy tűnt, bármikor képes volna akár a torkomat is elvágni, minden józanságomat és erőmet bevetve a falhoz szorítottam.

– Engedj el. Nem mondom még egyszer, vagy elengedsz, vagy megdöglesz, Dante! – üvöltötte.
– Csak azt kérem, hogy hallgass végig, aztán azt gondolsz és mondasz, amit csak akarsz. Azonban, tudnod kell a teljes igazságot, nem kellene pont itt leragadnod, mert a helyzet bonyolultabb, mint hinnéd – sziszegtem, akkor már én is dühösen.
– Ó, igazán? Nekem nem tűnik olyan komplikáltnak, te perverz barom!
– Tizenhét évesek voltunk – kezdtem bele annak dacára, hogy tudtam, csöppet sem érdekli, amit mondok neki, de azért folytattam – Mivel nevelő otthonban nevelkedtünk, és hamar félni kezdtek tőlünk a nevelők, hála démoni képességeinknek, úgy döntöttek, velünk sokkal engedékenyebbek lesznek, hiszen úgysem tudnak velünk mit kezdeni. Ezért hát tolerálták, hogy bulizni járok szinte minden hétvégén, sokszor hét közben is. Az egyetlen feltétel az volt, hogy a stréber bátyámnak el kellett kísérnie mindenhova, és ha már eléggé leittam magam a sárga földig, haza kellett hoznia. Vergilben megbíztak, hiszen jól tanult, intelligens volt, és rendkívül higgadt, ezen felül képes volt arra, amire senki más: tudott fegyelmezni engem. Ő volt az egyetlen, akire hallgattam, bár nem minden esetben, de a legtöbbször igen. Habár senkinek fogalma sem volt róla, én is ugyanolyan intelligens és okos voltam, mint ő, csak éppen én ezt elég jól tudtam titkolni. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy kiharcolhassam, hogy egyedül mehessek valahová bulizni. Azonban legnagyobb meglepetésemre, már az első alkalommal sem bántam, hogy velem tartott, hiszen gyerekkorunk óta szoros kapcsolatban voltunk egymással, és nem is nagyon zavart sok vizet – hadartam ingerülten.
– Hát persze, szoros kapcsolat – vágott közbe Nero, de úgy tűnt, kissé lenyugodott, és figyel.
Hatalmasat sóhajtottam, aztán folytattam a történetet ott, ahol abbahagytam.

– Útközben, ha kedvem volt hozzá, elcseverészhettem vele, vissza felé meg hallgatta a hülyeségeimet, meg az érthetetlen pofázásomat. Egyszer azonban történt, hogy ő is velem ivott. Már útközben is furcsa volt, mert szinte hozzám se szólt, csak ingerülten bámult maga elé, én pedig jó testvérhez híven békén hagytam, hadd iszogasson a pultnál. Én teljesen kidőltem, arra sem emlékeztem, hogyan jutottunk haza, azonban az akkor nem is érdekelt. Akkor ébredhettem fel, mikor Vergil az ágyamba fektetett. Tudtam, hogy ivott, de ő is totálisan részegnek tűnt, ami bevallom őszintén, meglepett. Ami pedig még inkább zavarba ejtő volt, hogy percek múltával sem mászott le rólam, pedig már indokolatlan volt a közelsége – suttogtam.
Az emlékek magukkal ragadtak. Minden olyan intenzíven hatott rám, mint akkor. Nem tehettem semmit ellene, a fájdalom meglehetősen meghatározó alakja volt az akkori jelenemnek.

Vergil két karjával a fejem mellett támaszkodott, és mélyen a szemembe nézett. Már elég sok idő telt el ahhoz, hogy részeg létére is tudatosulhasson benne, hogy éppen rajtam fekszik, azonban úgy tűnt, nem zavartatja magát. Füstös, kék szemeivel éhesen pásztázott engem, ami még inkább megrémített, de nem mertem egy szót sem szólni, inkább behunytam a szemem, és nagyon reméltem, hogy mikor ismét kinyitom, már nem lesz ott, és kiderül, ez csak egy álom volt. De hiába játszottam el jó párszor ezt a játékot, minden alkalommal egyre inkább csak pánikba estem, mert nagyon kezdett úgy tűnni, hogy nem álom, és még csak nem is hallucináció. Hanem a kegyetlen, színtiszta valóság.
– Vergil... – kezdtem halkan, de egyetlen pillantásával elhallgattatott.
– Dante, itt az idő, hogy elmondjak neked valamit. Nem várhatok tovább, mert félő, hogy elveszítelek – mondta a szokásos, nyugodt stílusában. Ekkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem részeg, az alkohol egyszerűen csak bátorságot adott neki.
– Miről beszélsz?
– Arról Dante, hogy szerelmes vagyok beled – suttogta egy kis csönd után.

Elkerekedett szemekkel, elnyílt ajkakkal feküdtem alatta, leszorított karokkal, és nem tudtam semmit sem mondani. Ő csak óvatosan nézett le rám azokkal a gyönyörű szemeivel, és akkor rádöbbentem valamire, ami már rég ott motoszkált bennem, azonban addig úgy tűnt, összetévesztettem a testvéri szeretettel.
Viszont mielőtt reagálhattam volna, ő halványan elmosolyodott, és megcsókolt. Levegőt sem mertem addig venni, amíg pihegve el nem szakadtunk egymástól.
– Szeretlek, Dante! – dorombolta.
– Ver...Vergil... – nyöszörögtem erőtlenül.
– Megértem, ha te még nem érzel így... De be kell vallanod, hogy nem tudunk egymás nélkül élni.
– Vergil... – suttogtam, aztán minden erőmet összeszedve folytattam – Én is szeretlek téged.
A bátyám rám vigyorgott, majd ismét lehajolt, hogy megcsókoljon. Amikor pedig már biztos volt benne, hogy nem szökök el sehová, elengedte a kezeimet, és hagyta, hogy a hajába túrjak.
A vágy, amely ki tudja mióta szunnyadt bennünk, hirtelen feléledt, és hihetetlen erővel sújtott le ránk.

Öntudatlanul rángattuk le egymásról a ruhadarabokat, és már csak arra lettünk figyelmesek, hogy az következik, amire már talán oly régóta várunk.
– Jól gondolom, hogy ez az első alkalom, Dante...? – súgta a fülembe.
Képtelen voltam válaszolni, csak bólintottam.
Ajkai egyre lejjebb haladtak, a szívem pedig egyre hevesebben vert. Lehetetlen feladat volt megnyugodnom, pedig tudtam, hogy jó kezekben vagyok, hiszen mégis csak az ikertestvéremről volt szó, ami egyrészről bizarr, másrészről pont, hogy megnyugtató volt. Azonban nem tudtam elengedni magam. Azon az éjszakán minden erőmet és büszkeségemet félretéve ukévé váltam, mert mindennél jobban szerettem egy fiút, aki nem mellesleg az ikertestvérem volt.


– Dante! – kúszott egy hang az elmémbe, ezzel megszakítva a kicsit kellemetlen visszaemlékezést.
Meggyötörten néztem le Neróra, aki továbbra is ott állt, a falhoz szorítva, és aggodalmasan bámult rám.
– Dante, jól vagy? – kérdezte megenyhülve.
– Nem – válaszoltam őszintén, és elengedtem.
Hátráltam egy lépést, aztán a szoba közepén térdre rogytam. A fájdalom, amely oly régen kísértett már, hirtelen rám tört, és késztetést éreztem rá, hogy sírjak.
Mindig is rettegtem attól a naptól, amikor Nero megtudja, mi is történt tizenkilenc évvel ezelőtt köztem és az apja, Vergil között. Azonban, úgy tűnt, a fiú kezdeti fékezhetetlen dühe elmúlt, és az volt a legfontosabb számára, hogy kiderítse mi történt.
– Abbahagytad a történetet – térdelt le elém.
– A lényeg, hogy szerelmet vallott, és megcsókolt. Ezután... lefeküdtünk egymással. Csak annyi szólhat a mentségemre, hogy gyakorlatilag letepert engem. Nem adott választási lehetőséget, és bár erre később döbbentem rá, akármennyire is szerelmes voltam belé, nem az volt a legfontosabb, hogy én mit érzek, hanem amit ő. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg akkor is szeretkeztünk volna, hogyha én ezt egyáltalán nem akarom, mert vagy addig itatott volna, ameddig bele nem megyek, vagy rávesz valamivel. Számára az ég világon semmi más nem volt fontos a saját vágyai kielégítésén kívül – suttogtam csukott szemekkel, mert képtelen lettem volna mindezt Nero szemébe mondani.

Nem számítottam rá ugyan, de épp, hogy befejeztem a mondatot, kitört belőlem a zokogás. Nero viszont nem kis meglepetésemre csak szorosan átölelt.
Olyannyira fájt az egész, hogy semmit sem tudtam mondani, csak ott voltam a szerelmem karjai közt, és férfihoz egyáltalán nem méltó módon sírtam. Viszont a kölyök nem hibáztatott, csak csöndben megpróbált megvigasztalni. Aztán, mikor nem enyhült az érzelemkitörésem, halkan suttogott a fülembe megnyugtató szavakat, amik valamelyest oldották bennem a feszültséget.
– Hiszek neked – mormolta, mikor végre valamelyest lecsillapodtam.
– Mi?
– Sajnálom, hogy úgy neked támadtam, Dante. Azt hiszem, bele sem gondoltam, hogy talán olyan sebeket tépek fel, amik neked ennyire fájnak. Még sosem láttalak ennyire szenvedni, és szörnyen érzem magam, hogy ez most miattam van.
– Nem a te hibád – nyöszörögtem.
– Nem vagy erre az egészre büszke, igaz?
– Még nem mondtam el mindent.
– Nem is baj.
– Dehogynem. Tudnod kell mindent. Például azt, hogy hogyan születtél.
A fiú megmerevedett, de nem szólt semmit, ezért úgy döntöttem belevágok a másik fontos történetbe.

– A lényeg mindössze annyi, hogy néhány hónappal azután, hogy járni kezdtünk Vergillel, szerettünk volna egy kisbabát. Vagyis, ő szeretett volna. Engem természetesen nem kérdezett meg róla, de akkoriban ő volt az egyetlen, akit vakon követtem, és akinek meg mertem mutatni a sebezhető oldalam is. Minden áron szeretett volna gyereket, de mivel mi csak teremthettünk volna egy babát, ezért másik lehetőséget keresett. Egyetlen akadálya volt csak annak, hogy a mi fiúnk legyél. Méghozzá az, hogy nem tudtunk volna hova rakni, az árva házat pedig egy ilyen kis angyalnak nem kívántuk. Ezért hamar összeszedett egy lányt, teherbe ejtette, és kifizette, hogy gondoskodjon rólad. Persze, miután megszülettél, mindig meglátogattunk titeket. Megígértettük az anyáddal, hogy vigyázni fog rád, ő pedig szívesen tett eleget a kérésünknek, hiszen szeretett téged. Vergil eltervezte, hogy amint nagykorúak leszünk, elköltözünk valahová, és majd mi ketten nevelünk téged. Ennek az vetett véget, hogy felnyílt a szemem, szembeszálltam vele, mert nem kívántam többé a csicskája lenni, ő pedig meghalt. Anyukáddal maradtál, én pedig még látogattalak pici korodban, addig, amíg az utolsó szülőd is meg nem halt, és árvaházba nem kerültél. Sajnos akárhogyan próbálkoztam, sehogy sem sikerült megtudnom, hová kerültél. Ami most már világos – sóhajtottam.

Súlyos csönd telepedett ránk. Én azért voltam csöndben, mert vártam Nero reakcióját, ő pedig azért, mert enyhe sokkos állapotba került.
– Tehát... ismerted az anyámat? – kérdezte néhány perc tétovázás után.
– Hát persze – válaszoltam.
– Milyen volt?
– Szép, kék szemű, ezüst hajú angyal volt, aki nagyon szeretett téged.
Nem igazán ő kötötte le a figyelmed, mikor meglátogattál minket, ugye? – kacagott.
– Sajnálom, de tényleg így van – vontam vállat.
– Elviszel majd a sírjához?
– Egyszer igen.
– Oké.
Ezután még szorosabban átölelt, úgy, hogy szinte alig kaptam levegőt, de nem bántam. Óvatosan lejjebb csúsztam, a fejemet pedig a mellkasára hajtottam. Kimerültnek éreztem magam, minden erőm elhagyott. Ott, akkor, nem féldémon voltam, hanem gyönge és kiszolgáltatott ember. Ugyanaz a tizenhét éves srác, aki beleszeretett az ikerbátyjába, és megmutatta neki a sebezhető oldalát.
Gyakorlatilag Nerónak is feltárulkoztam, csak ahhoz, hogy ő teljesen belém lásson, időre volt szükség.

– Dante – súgta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
– Igen? – kérdeztem visszafojtott hangon.
– Olyan, mintha megint tizenhét éves lennél.
– Ezt hogy érted?
– Sokáig vártam, hogy megmutasd ezt az énedet is, akit olyan mélyen eltemettél magadban, mert féltél a csalódástól. De tudod mit? Azt mondom, megérte várnom arra, hogy így hozzám bújj.
Nem szóltam egy szót sem, csak lehunyt szemekkel belélegeztem az illatát. Nem akartam, hogy tudja, mennyire elveszettnek érzem magam, és hogy mennyire közel vagyok ismét a síráshoz, pedig igen ritka alkalom volt, mikor én sírtam.
Elképesztett, mennyire kiismert engem Nero, pedig nem hagytam neki túl sok lehetőséget erre. Igaza volt, nagyon mélyen eltemettem magamban a fiatal Dantét, aki ugyan erős volt, egy fiatal isten, mégis belül ott szunnyadt benne milliónyi érzelem. Mostanra egészen elfeledkeztem arról, hogy ő még létezik. Azt hittem, már rég meghalt, hogy valamelyik csatában elesett, de sajnos, vagy talán szerencsére, erősebb volt, mint valaha, és egyre inkább a felszínre akart törni.
Sokáig vívódhattam magamban, némán, mert csak arra lettem figyelmes, hogy a kölyök óvatosan felemeli az állam, majd megcsókol.

A könnyeimet egészen addig sikeresen visszatartottam, akkor azonban az első végigszánkózott az arcomon, melyet továbbiak követték, egyre több, és egyre sűrűbben.
Nero a hajamba túrt, majd a lábaim közé fészkelte magát, végül pedig hanyatt döntött a földön. Nem kicsit lepődtem meg, azonban erősebb volt abban a pillanatban a fájdalom, és képtelen voltam bármit is mondani, vagy tenni ellene. Csak tovább csókoltam, és lassan rájöttem, hogy nem is akarok az ellen semmit sem csinálni, amit épp tenni készült. Lábaimat a dereka köré fontam, és hagytam, hogy a tizenhét éves Dante a felszínre törjön, felülírva mindent, ami addig történt. Lehunytam a szemem, elöntött a forróság, az erő pedig, mint valami gyorsan ható méreg, szétterjedt a testemben.
Kezem önálló életre kelt, és elkezdett felkúszni a fiú vállán, de mielőtt még dús sörényébe túrhattam volna, lefogta mindkét karom. Váratlan húzás volt tőle, azonban sokkal könnyebben alkalmazkodtam hozzá, mint azt gondoltam volna. Csak elmosolyodtam, és megadásom jeléül abbahagytam a próbálkozást, hogy kiszabadítsam a karomat. Elfogadtam, hogy ő az erősebb, ami őt még jobban meghökkentette, mint engem. Olyannyira, hogy szétváltunk, de csak néhány centire távolodott el tőlem.
– Dante – nézett komolyan a szemembe.
– Hmmm? – mosolyodtam el.
– Jól vagy?

Válaszul csak az ajkamba haraptam, és elkaptam róla a tekintetem. Túl jól ismerte ezt a kifejezést az arcomon, ezért megfogta az állam, és kissé akaratosan felemelte, hogy a szemembe nézhessen. Tettem egy próbálkozást, hogy elkerüljem a tekintetét, de olyan szorosan tartott az államnál fogva, hogy képtelen voltam elfordítani a fejem.
– Nem akarom, hogy megbánd, amit tenni készülünk – suttogta.
– Mondj egy okot, hogy ne tegyem – vágtam vissza pimaszul.
– Csak megfordíthatod a dolgok állását.
– És mi van, ha nem akarom?
– Akkor őrültebb vagy, mint hittem – vigyorgott, szája pedig a nyakamhoz ért.
A levegő bent rekedt a tüdőmben, az izmaim megfeszültek, a gyomrom bizseregni kezdett, amikor a fiú elkezdett lefelé haladni. Az ingemet pillanatok alatt lerángatta rólam, majd a bakancsom következett, és nem sokkal utána a nadrágom. A hajába túrtam, majd halkan felsóhajtottam. Éreztem, ahogy elmosolyodik, majd tovább folytatta a testem feltérképezését. Kissé elégedetlenül, a hajánál fogva magamhoz húztam, és megcsókoltam.

– Nocsak, mintha valaki kicsit türelmetlen volna – dorombolta.
– Csak játszol velem, mint macska az egérrel – bosszankodtam.
– Ki akarom minden pillanatát élvezni annak, hogy az enyém vagy – suttogta.
Lassan felhúzott, így ülő helyzetbe tornáztuk magunkat, azonban ez nem tartott sokáig. Felállt, mindeközben ajkaink nem váltak el egymástól. Lábaimat szorosan a dereka mellett tartotta miközben elindult, aztán pár lépés után az ágy szélének ütköztünk, mire halványan elmosolyodott, és lefektetett a puha, vörös selyemre.
Kinyitottam a szemem, és szembe találtam magam éhes tekintetétől, amitől kirázott a hideg. Oldalra nézett, én pedig követtem a pillantását, egészen az éjjeliszekrényig, ahol egy nagy pohár eperfagyi árválkodott.
Mosolya még szélesebb lett, én pedig értetlenül néztem fel rá.

– Dante, hát meg sem etted a reggelidet? - kérdezte nyájasan.
Válaszul csak megráztam a fejem.
– Ó, milyen kár volna, ha senki sem fogyasztaná el. De ezen könnyen segíthetünk – sóhajtotta, majd kinyújtotta a karját, megfogta a kelyhet, és a kezei közt forgatva lehajolt, hogy a fülembe súgva folytassa – Tudom már mihez kezdek ezzel a fagyival. És szerintem te is tudod.
Lehunytam a szemem, és nagyot nyeltem. Hallottam, ahogy a kanál megcsörren a kehely oldalán, aztán már csak a hideget éreztem a mellbimbómon. A meglepetéstől felnyögtem, de a szememet nem mertem kinyitni. Az édesség elkezdett szétolvadni, amikor megéreztem Nero nyelvét a bőrömön. Ismét felnyögtem, az ágyékomban a feszítő érzés pedig csak egyre növekedett, a szívem majd kiugrott a helyéről.

– Ne... csináld... ezt... - nyöszörögtem, mikor újabb adag fagyit kanalazott a mellkasomra.
Nem válaszolt, ezért a hajába túrtam, azzal a célzattal, hogy megpróbálom jobb belátásra bírni, azonban nyelve ismét végigsimított a bőrömön, én pedig erőtlenül hanyatlottam vissza a takaróra. Abban a pillanatban átfogta mindkét csuklómat, a kezemet pedig a fejem mellé szorította.
– Ha nem viselkedsz, ki foglak kötözni – nyomott puszit a homlokomra, majd folytatta – Ne félj, nem akarlak bántani.
– Félek – vallottam be.
– Nem kell félned. Még senki sem halt bele abba, hogy epres fagyit ettek róla.
– Légy kíméletes... kérlek! – motyogtam erőtlenül, mert mindeközben egy jégkockát harapott fogai közé, ami lassan elolvadt, de szája átvette fagyosságát.
Hűvös ajkai egyre lejjebb haladtak, bennem pedig egyre inkább nőt a feszültség. Vigyorogva rántotta le rólam a bokszerem, mire én lehunytam a szemem, mert nem akartam látni, mit művel velem.

Újabb kanál fagyi olvadt szét a hasamon, ő pedig elkezdte lenyalogatni rólam. Hátam ívbe feszült, és hangosan felnyögtem, mikor nyelve a férfiasságomhoz ért. A hajába túrtam, mire elvigyorodott, és a szájába vette. Lassan, kínzóan kényeztetett, majd széthúzta a lábaimat, és fagyitól síkos ujjai belém siklottak.
Tehetetlenül feküdtem az ágyon, és megpróbáltam megbirkózni a hirtelen feltörő kéjjel. Minden izmom megfeszült, a mellkasom gyorsan emelkedett-süllyedt, a szívem őrültem vert, ajkaim elnyíltak, amikor átléptem a gyönyör kapuját.
Nero lassan felemelkedett, megtörölte a száját, óvatosan kihúzta belőlem az ujjait, és vigyorogva megcsókolt. Remegve csókoltam vissza, majd lassan elkezdtem levetkőztetni, viszont ő gyorsabb volt, és egymás után hullottak a földre a ruhái, mígnem immár ő is teljesen meztelen volt.
Vigyázva a lábaim közé fészkelte magát, aztán pihegve elhúzódott.

– Szeretlek – nézett mélyen a szemembe.
– Én is téged – suttogtam idegesen.
– Ígérem, gyöngéd leszek.
Ajkaink összeforrtak, majd Nero óvatosan belém hatolt. Felnyögtem, aztán erőtlenül, zihálva a párnák közé süppedtem.
– Fájdalmat okoztam? – kérdezte a fiú ijedten.
– Nem, jól vagyok – nyöszörögtem.
– Azonnal szólj, ha fáj!
Csak bólintottam, aztán magamhoz húztam, és ajkaimat a szájára tapasztottam, ő pedig vigyázva megmozdult. Mindketten halkan felnyögtünk, és zihálva abbahagytuk a csókot. A hajába túrtam, ő pedig lassan mozogni kezdett. Mindkettőnk háta ívbe feszült, ajkainkat egyre több és hangosabb nyögés hagyta el.
Ösztönösen csináltunk mindent, mintha nem az lett volna az első alkalom, mikor én vagyok az uke. Nero olyan óvatosan bánt velem, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne, én pedig az ájulás határán voltam. A forróság egyre elviselhetetlenebb lett, az izmaim megfeszültek, a szívem őrültem dobogott a mellkasomban. Alig érzékeltem valamit a külvilágból, csak a fiú gyönyörű arcát láttam magam előtt.

Egyre csak épült bennem valami, minden egyes lökéssel közelebb kerültem a beteljesüléshez. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, minden összefolyt a szemem előtt. Csak a hangja tartott meg a szakadék peremén, majd egy ősi érzés fölülmúlt mindent, és zuhanni kezdtem. Öntudatlanul kiáltottam a nevét, és remegve elélveztem.
Nem sokkal később Nero a nevemet suttogta, és őt is elragadta a kéj. Ajkai megtalálták az enyémeket, és hevesen csókolni kezdett. Ujjai gyöngéden simogattak, karjai óvón átöleltek, és abban a pillanatban, minden rosszat elfeledve, igazán boldog voltam.
Csak feküdtünk összegabalyodva, és egyikünk sem érezte szükségét, hogy megszólaljon. Túl csodálatos volt a csend, hogy megtörjük. A falak magukba itták lázas nyögéseinket, a levegőben eperfagyi illat terjengett. Lehunytam a szemem, és csak fürödtem az érzések tengerében. Tudtam, hogy örök életemben élesen fogok emlékezni erre a napra, mert olyan meghatározó élmény volt számomra, hogy igen nehéz lenne elfeledni.
Nero valószínűleg ugyanezt gondolhatta, de neki más dolgok is jártak a fejében.

– Minden rendben? – kérdezte halkan.
– Igen – sóhajtottam.
– Jobb voltam, mint Vergil? – kérdezte vigyorogva, amiből tudtam, hogy viccnek szánja a dolgot.
– Hát, nem is tudom... – hecceltem.
– Valld be, hogy jobban élvezted – kuncogott.
– Bele sem gondoltam, igazából, hogy összehasonlítsam a két élményem. De ha így elkezdek rajta gondolkozni, akkor csak azt tudom mondani, hogy milliószor jobb volt – suttogtam rekedten.
– Csak elfogult vagy.
– Vergil nem kérdezte meg, hogy fájdalmat okozott e. Csak annyit mondott, hogy majd elmúlik – mondtam szomorúan.
– Ez... ez most komoly? – kérdezte idegesen Nero. Válaszul csak bólintottam, mire megragadta az állam, kényszerítve, hogy rá nézzek, majd folytatta – Én tényleg csak poénnak szántam, de... Dante, sajnálom, hogy felhoztam. Tudhattam volna, hogy ezek neked fájó emlékek – sütötte le a szemét.
– Nem a te hibád – simítottam végig az arcán, és halványan elmosolyodtam.
–Mennyire nagy baj, ha még mindig azon vagyok fennakadva, ahogyan bánt veled?
– Nekem nem baj.
– Szóval... ezért mondtad, hogy egy önző disznó volt világ életében?
– Sokszor nagyon fájt, ahogyan bánt velem. Úgy éreztem, nem vagyunk egyenlő felek, és nagyon bántott. Elkövettem mindent, hogy ugyanazon a szinten legyünk, de sosem jött össze a dolog. Aztán meguntam, neki nem tetszett, és azt lett a vége, hogy megöltem.

Engem nem érintett már annyira mélyen a dolog, viszont Nero nem úgy tűnt, mint aki túltette magát a dolgon. Az oldalára fordult, átölelt engem, majd puszit nyomott a homlokomra, azaz megpróbált nyugodtnak tűnni, de éreztem, hogy nincs minden rendben.
– Nem kell ennyire halálosan komolyan venned a dolgot – motyogtam álmosan.
– Aludnod kéne – tért el a tárgytól.
– Csak ne vedd ennyire véresen komolyan, oké? Túltettem magam rajta, már nem számít. Én is hibáztam épp eleget, nem csak ő volt a bűnös.
Nem válaszolt, csak még szorosabban magához ölelt. Lehunytam a szememet, és szinte azonnal el is aludtam.

Mikor felébredtem, már sötét volt. Nero ébren volt, elmosolyodott, majd lágyan megcsókolt.
– Mennyi az idő? – kérdeztem.
– Lassan éjfél, Dante-san – válaszolt szórakozottan.
– Menjünk el zuhanyozni.
– Fáradtnak tűnsz, angyalom – nyomott puszit a homlokomra.
– Azért, mert lefektettél, ne kezelj fiatalabbként – nevettem.
– Pedig most pontosan tizenhétnek tűnsz.
– Tizenkilenc évet még a legdrágább csodakencék se fiatalítanak.
Csak vállat vont, aztán elengedett, és felkelt.
– Hová mész? – érdeklődtem.
– Fürdeni. Te nem jössz? – nézett rám mosolygó szemekkel.
Megpróbáltam felülni, de aztán inkább feladtam. Annak ellenére, hogy elég sokat aludtam, rettenetesen fáradt voltam. Nero vigyorogva visszafordult, majd a karjaiba vett, és elindult velem a fürdőszobába.
Nem igazán ellenkeztem, csak hozzábújtam, és mélyen beszívtam az illatát.

– Olyan, mintha most én lennék harminchat, te meg tizenhét – súgta a fülembe.
– Ne nagyon szokj ehhez hozzá, csak kimerültem – válaszoltam csukott szemmel.
– Nyisd ki a szemed, angyalom.
Eleget téve a kérésnek, felpillantottam, és elállt a lélegzetem.
A fürdőszobában mindenhol mécsesek égtek, a padlót pedig vörös rózsaszirmok borították, illatuk belengte az egész szobát.
– Látom, romantikusra vetted a figurát – kacagtam.
– Úriembernek neveltek, nem emlékszel? – vigyorgott, miközben belerakott a fürdőkádba, aztán bemászott mögém, és szorosan átölelt.
Bódultan feküdtem a karjaiban, a boldogság pedig, mint valami méreg, úgy terjedt szét a testemben.
– Hihetetlenül jó seme vagy – sóhajtottam.
– Neked sem kell ilyen téren panaszkodnod – suttogta.
– Ne akard magad Vergilhez hasonlítani – váltottam hirtelen témát, mert nagyon is jól tudtam, mi rágja belülről.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy fényévek választanak el titeket egymástól, és ő van lemaradva hozzád képest. Ijesztő nekem egy kicsit ez az egész, mert sosem bántak velem így – mondtam, és közben éreztem, hogy lángba borul az arcom.
– Tehát, jobb vagyok, mint Vergil? – nevetett halkan.
– Igen. És ne akard fölülmúlni, mert már rég megtetted.
Nero csak bólintott, aztán arcát a nyakamba temette. Sóhajtva bújtam hozzá még közelebb, aztán a fáradtság legyőzött, lehunytam a szemem, és elaludtam.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)