Devils Never Cry - 10. fejezet

15:14

Danténak meg kell tapasztalnia,  milyen az, ha még önmagára sem számíthat, és sajnos belekóstolhat az ismeretlen hölgy kínzási módszereibe is.
Jellemzők: Romantikus, Sötét, Dráma, Akció/kaland, Horror, Angst
Figyelmeztetések: Slash, Nemi erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakterek, 18+

10. fejezet - Az ördög és az "angyal"



Ha eddig rosszul voltam, az semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor éreztem. A szám kiszáradt, már nem éreztem a szinte kellemessé váló vér ízét, a szívem hevesen dobogott, meggyötört gyomrom, és izmaim pedig görcsbe rándultak.
Évek óta először rám tört a halálfélelem. Tudtam, hogy hatalmas bajban vagyok, olyanban, amiből nem tudok olyan egyszerűen kikecmeregni. Csak reménykedni tudtam, hogy túlélem, hogy legalább még utoljára láthatom Nerót, és elbúcsúzhatok tőle.

-    Tudod, egészen eddig megállíthatatlan voltál, de elkövetted azt a hibát, hogy engedtél az ösztöneidnek. Amint életet adtál a gyermekeidnek, az erőd köddé vált. A tökéletes alkalom már tálcán volt kínálva, csak a tökéletes terv kellett, ami kilenc hónap alatt meg is született. Nem is gondoltatok rá, hogy talán éjszaka támadunk, azt hittétek, szemtől szemben megy a dolog, csak épp hatalmasat tévedtetek. Egyébként se tudtatok volna védekezni, de így elkerültük az atrocitást a másik két szukával. Ők, és a kölykeitek lesznek az utolsók – magyarázta a lány.
Válaszolni akartam, de továbbra is a legtöbb erőmet az emésztette fel, hogy egyáltalán tudjak figyelni, és nyitva tartani a szemeimet. Mérhetetlen gyűlölettel néztem rá, nem volt szándékomban ilyen könnyen feladni a harcot, és ugyan tudtam, hogy csúnyán rá fogok fázni, mégis inkább dacoltam, mintsem behódoljak.

-    A hatalmas démonvadász olyan gyenge, hogy beszélni sem tud. De semmi baj, hallom a gondolataidat. Megígérem, sokkal kegyetlenebb leszek, mint az apám, kicsikém – villantott rám egy angyali mosolyt. - Arra számítottál, hogy én is férfi vagyok, elvégre, egy nő nem csinál ilyesmit. De elárulok egy titkot: a nők milliószor haragtartóbbak, mint ti, primitív férfiak. Bár, te amúgy is egy szuka vagy, szóval, valamilyen szinten érted, miről van szó.
-    Nero nem fogja hagyni – próbáltam kimondani, de az ajkaim nem mozogtak.
-    Benne már csak küzdeni akarás van, de gyenge, akárcsak te – jött a válasz.
-    Meg kellett volna döglened! – kiáltottam, még mindig csak gondolatban, annyira kétségbeesetten, hogy még én is meglepődtem rajta.
-    De nem így történt. Neked sem lenne szabad élned, mégis itt vagy, de így még édesebb a bosszú. Úgy fogsz szenvedni, mint tizennyolc éve, sőt, még jobban. Nem hagyom, hogy egy ilyen féreg, mint te, életben maradjon. Írmagvadat is kiírtom, senki sem fog maradni, aki az áruló vérét hordozza. Most majd a kölykeid is megtudják, milyen, ha az ember anyja ilyen hamar meghal. Sőt, képzeld, hónapokig a halott anyám testében voltam, míg végre kijutottam. Egyedül voltam, egy félig lebomlott hullával, akinek az anyámnak kellett volna lennie. Engem is leszúrtál, legalábbis azt hitted. Csak millimétereken múlott, de túléltem. S most annyi év szenvedés után végre elégtételt vehetek, te mocskos hímribanc!
-    Sajnálni tudom csak, hogy nem győződtem elég jól meg arról, hogy elpusztultál – szóltam gúnyos hangon, továbbra is fejben. A higgadtság látszatát keltettem, pedig egyáltalán nem voltam az, sőt, minden egyes eltelt perccel egyre inkább fokozódott bennem a feszültség.

-    Tudod, mit fogok veled tenni? A szolgáim addig basznak majd téged, ameddig akkora lyuk lesz a lábad között, mint az Eiffel torony, aztán pedig személyesen kezeskedem majd arról, hogyha mindenbe nem döglesz bele, akkor kínok között halj meg, mint egy féreg. Nem érdemled meg, hogy harcos módjára múlj ki, mert nem vagy méltó rá.

Nagyot nyeltem. Természetesen féltem, de a büszkeségem nem hagyta, hogy szó nélkül hagyjam a sértegetéseket. Tudtam, hogy ez keményebb lesz, mint majd húsz éve, hogy milliószor jobban fogok szenvedni, emiatt pedig magamban már előre elkezdtem mormolni az imákat.
-    Most pedig ízelítőt kapsz abból, hogy mi vár rád.

Leperegtek előttem életem legszebb pillanatai. Tudtam, hogy itt a vég, hogy meg fogok halni, és hogy soha többé nem látom azokat, akiket szeretek. Behunytam a szemem, és azt gondoltam, felkészültem, de hatalmasat tévedtem. Az ütés váratlanul ért, én pedig tehetetlenül repültem keresztül a termen, majd a falnak csapódtam. Ezzel nem volt vége, nem sokkal ezután dobókések repültek felém, és mivel nem tudtam kikerülni őket, ezért kivétel nélkül belém fúródott mindegyik. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, de csak egy szánalmas nyögés szökött ki az ajkaim közül.  Néhány percig csak figyeltem, ahogy vér csöpög a padlóra, aztán féleszméletem, hogy a bal szemem rettenetesen fáj. Erőtlenül emeltem fel a kezem, és végigsimítottam az arcomon. Épp ahogy gondoltam, az a szuka fél szememre megvakított a késeivel.
Ember voltam, egy kiszolgáltatott lény, a démonok játékszere. Ismét megtörtént ugyanaz a szörnyűség, ami évekkel ezelőtt, és amiről azt hittem, hogy lehetetlen. Azt hittem, tudom mi az a fájdalom, a pokoli kín, azonban rá kellett jönnöm, hogy az eddig megtapasztaltaknál jóval keményebb dolgokban lesz részem.
-    Ne hidd, hogy ennyivel vége van! – sziszegte.

Ó, dehogy hittem én! Azonban arra nem számítottam, hogy démonok tűnnek fel egyszer csak a semmiből, és elégedett vigyorral az arcukon lépkednek majd felém. Már pedig ez történt, bennem pedig a vészharang egyre hangosabban szólt, hiába voltam ember, az ösztöneim ugyanolyan jók maradtak.
-    Játszadozzatok szépen el a kicsikével, aztán ha eleget szórakoztatok vele, szóljatok, és jövök. De nehogy megöljétek, ez a féreg nem érdemel ilyen egyszerű halált! – nevetett a lány, majd magabiztos léptekkel kisétált az ajtón, engem magamra hagyva azokkal a szörnyetegekkel.

Hogy féltem-e? Egyenesen rettegtem, az eddigi kínzást sem bírta túl jól gyenge testem, de ami következett, azt még inkább nem kívánta egyetlen porcikám se.
Azt vártam, hogy szépen, egyesével kiszedegetik belőlem a tőröket, amik a falhoz szegeztek, ehelyett megfogtak, és letéptek onnan. Ekkor már sikerült kierőszakolniuk belőlem egy halk sikolyt, aztán amikor az egyikük a szememből kihúzta az utolsót, akkor már teljes hangerővel ordítottam.
Nem bírtam elviselni, hogy ilyen gyenge vagyok, minden áron harcolni akartam, küzdeni az életemért, a Vergiléért, a Neróéért, a fiaiméért, a lányokéért. De mint egy marionett bábu, olyan tehetetlen és kiszolgáltatott voltam a bábmesterrel szemben, aki ebben az esetben Mundus lánya volt.
Hal, rekedt morgás tört fel a torkomból, mert másra nem volt erőm. Egész testemben megbénultam, még sosem éreztem ehhez hasonlót. Hogy hogyan történhetett meg ez az egész, abba már bele sem akartam gondolni.

-    Már azt hittem, elvitte a cica a nyelvedet – röhögött az egyik.
Nem, egyáltalán nem nyugodtam meg, a félelem egyre inkább a hatalmába kerített. Mikor már néhány perce békén hagytak, azt hittem, legalább egy időre megmenekültem, de nem tetszett, hogy valami számomra idegen nyelven hablatyoltak.
Majd egyszer csak abbahagyták, felém fordultak, és ördögi vigyorral az arcukon felkaptak engem, térdre kényszerítettek, az egyikük lefogott, a többi öt pedig jól szemügyre vett. Rémült tekintetem kétségbeesetten kereste a kiutat, a magoldást, azonban ezt nem találtam meg, továbbra is az öt pokolfajzattal néztem farkasszemet.
-    A mester azt mondta, hogy ellenállhatatlan kis cukorfalat, de nem hittem neki. Ehhez képest igaza volt, ráadásul hiába csak egy hajszálra van a haláltól, süt a harci kedv a szeméből – szólalt meg az egyik.
-    Feszítsd szét az állkapcsát, nem szeretem ha fogaznak – intézte egy másik szavait a mögöttem állóhoz.
Erőtlenül küzdöttem s végül meg is adtam magam, mivel képtelen voltam tovább harcolni. Behunytam a szemem, és vártam a legrosszabbat, ami néhány másodpercen belül be is következett. A démonok inkább viselkedtek állatként, mint emberként, vadan szaggatták le magukról a ruháikat és páncéljaikat, majd az egyikük hímtagja a számba került. Eddig sem kaptam rendesen levegőt, de ezután meg egyáltalán nem. Kínomban megpróbáltam szabadulni a szorításból, de a démon aki mögöttem állt, elég volt egyedül, olyannyira gyenge voltam.

A szívem hevesen dobogott, tüdőm szomjasan követelte a levegőt, de csak vérrel keveredő nyálat nyeltem. Azt hittem, ennél rosszabb már nem is lehet, de hatalmasat tévedtem, ugyanis a rohadékok megunták a várakozást, és mivel semmit sem tettem, ezért a hajamnál fogva mozgatták a fejemet.
Ilyen kiszolgáltatottnak talán sohasem éreztem magam, még akkor sem, mikor Mundus játszadozott velem. A könnyeim megállíthatatlanul folytak az ép szememből, a másik továbbra is intenzíven vérzett. Néhány perc elteltével már annyi erőm sem volt, hogy nyitva tartsam a szemem, oxigénhez pedig még mindig nem jutottam. A démon elélvezett, én pedig önkénytelenül próbáltam nyelni, de még ahhoz is gyenge voltam.
Rettenetesen szégyelltem magam, amiért ilyesmi ismét megtörténhetett velem. Legyőzhetetlennek hittem magam, legalábbis majdnem annak, de ismét csak pofára estem, mivel a gyengeségem hamar a hatalmukba kerítettek. Gyűlöltem, hogy hozzám értek, hogy ilyesmit tettek velem, de egy kicsit azért meg is könnyebbültem, hogy nem jutottak tovább, mert abba egészen biztosan belehaltam volna. Nem mintha ezzel sokkal könnyebb lett volna együtt élni, már ha bízhattam abban, hogy nekem van olyanom.

Hogy hányszor játszották ezt el, arról fogalmam sem volt, mert a vége felé már nem voltam magamnál. Csak tompán hallottam, ahogy a szuka belépdel a terembe, majd ordítani kezd a szolgáival.
-    Nem megmondtam, hogy hagyjátok életben?! Most mit kezdjek a hullájával? Azt kértem, hogy kínozzátok meg, erre ti megölitek. Idióták! – dühöngött. A hangokból ítélve felkapta az egyiküket, és eltörte a nyakát, majd iszonyatos erővel a terem falának vágta, így az vagy beomlott, vagy csak egy szép nagy lyuk keletkezett rajta, sajnos a hangokból nem tudtam megítélni, hogy melyik történhetett meg ezek közül.
-    Mester, hiszen nem hallja, hogy dobog a szíve? – értetlenkedett az egyik. Szinte sütött az intelligencia a szavaiból, ami legalább megmagyarázta azt, hogy mit is keres emellett a hibbant tyúk mellett.
-    Ajánlom is. Bert, hozd a szukát, most a másik kettő köre következik. Kíváncsi vagyok, mennyire lesznek harciasak, ha meglátják, mit műveltetek vele – csapta össze a tenyerét izgatottan, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
-    Igenis, úrnőm!

Hirtelen a démon kemény vállának ütődtem, és vért öklendeztem fel. Csak homályosan láttam a folyosókat, de annál inkább éreztem, hogy minden egyes lépésnél a fejem a súlyos páncélnak ütődik. Már nem csak a sérüléseimmel és az igen rossz állapotommal kellett foglalkoznom, hanem sajnos azzal is, hogy a fejem egyre inkább megfájdul, és félő volt, hogy talán a folyamatos megterheléstől megreped, netán eltörik a koponyám, amit a világért sem kívántam abban a percben. Mikor földet értem, az egyáltalán nem volt kellemes, sőt, mintha ismét eltört volna néhány csontom, amin már igazából meg sem lepődtem, inkább hálás lehettem, hogy nem egy csigolyámat zúzták darabokra.
-    DANTE! – kiáltotta egyszerre a bátyám és Nero.
Ezek szerint még élnek, és jól vannak. Legbelül valami megkönnyebbülés félét éreztem, de nem lehetettem biztos benne, hogy tényleg így van, hiszen eléggé közel voltam az eszméletlenséghez.
-    Csak nyugalom, még él – közölte hűvösen a nő.
-    Mit tettél vele?! – ordította Nero, teljesen kikelve önmagából. Anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy megpróbált nekiesni a szukának, de béklyói visszatartották, mire a démon ellökte őt, és a földre szorította. Hallottam a reccsenést, és a fiú csöppet sem halk káromkodását. Ezek szerint a legkedveltebb kínzási módszer ezen a helyen a csontok darabokra törése – állapítottam meg magamban a reménytelenek nyugalmával.

-    Csak bemutattam, mi vár rá. Most pedig ti következtek!
Hallottam a láncok csörgését, és dulakodás hangjait, mindketten küzdöttek a démon ellen. Vergil csendesebb volt, ő inkább a harcra koncentrált, míg Nero még mindig ugyanolyan hirtelen haragú, forrófejű kölyök volt mint régen, ezt bizonyította, hogy megállás nélkül szitkozódott, rúgkapált, és ugyan egy szemernyivel sem volt nálam jobb állapotban, teljes lelki nyugalommal ütögette a támadóját, mintha az előbb nem is tört volna el a karja. Mikor egy pillanatra kinyitottam a szemem, láttam, hogy a démon megunja a dolgot, és a súlyos fegyverrel, amit buzogánynak tippeltem, leüti Nerót, és az egyik vállára dobja, míg a másikon a bátyám ernyedt teste lógott.
Kissé meglepett, hogy Vergilt hamarabb elkapta, hiszen kiváló harcosnak ismertem a bátyámat, aki mesteri ügyességgel lép meg a legmelegebb helyzetekből, lehetetlenség sarokba szorítani, és meglehetősen jól ért az ellenség átveréséhez. Ebben az esetben viszont ő is ugyanolyan erőtlen halandó volt, mint én, vagy a fia, tehát nem sok esélye volt, hiába volt akármilyen ügyes.

-    Ne! – nyögtem fájdalmasan, de meg sem hallották, mivel a hangom csak a gondolataimban létezett.
Nem akartam magamra maradni, még a gondolat is megijesztett, hogy ott hagyjanak abban a koszos kis patkánylyukban. Szívesebben vállaltam volna bármilyen kínzást, csak velük maradhassak.
Egyedül találtam magam, a lépteik hangja egyre tompább lett, majd teljesen elhalt. Ekkor kerített hatalmába a pánik, amit eddig sikeresen elnyomtam. Féltem, sötét volt, ráadásul a sérüléseim egyre jobban fájtak. A szívem nehézkesen dobogott, reszketve vettem a levegőt, lassan, de még így is rettenetes volt a kín.
Egy idő után a gyomrom is elkezdett fájni, majd öklendezni kezdtem. A vérrel keveredő mocsok láttán ismét hányingerem lett, undorodva próbáltam visszatartani, de nem sikerült. Egészen addig hánytam, ameddig ki nem ürült a gyomrom. Egy kis ideig már azt hittem, hogy végre vége, de ekkor már az epe kívánkozott ki belőlem.

Kétségbe voltam esve, mert a bal szememre még mindig nem láttam, csak sötétséget, és még vérzett is. Erősen kezdtem kételkedni abban, hogy egyáltalán túlélem-e. Meglepő könnyedséggel fogadtam, hogy ennyi volt, és a gondolat egy kicsit még tetszett is.
Aztán eszembe jutottak a fiaim, Nero, a lányok, mindenki, aki valaha is fontos volt számomra. Nem akartam nekik fájdalmat okozni, de tudtam, egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy ezt nem lehet olyan könnyen megúszni. A túlélés egy elérhetetlen ábrándnak tűnt, egy megfoghatatlan délibábnak, ami után hiába nyúlok, nem tudom elérni.
Ez a nőszemély rosszabb volt ezerszer az apjánál, ráadásul pontosan tudta, hogy mi a gyenge pontom, míg Mundus csak a sötétben tapogatózott. Még csak bele sem mertem gondolni, honnan tud ilyen sokat rólam, és valahogy nem is bántam volna, hogyha ennek az ellenkezője lett volna igaz.
Az tartotta bennem az életben maradás vágyát, hogy meg kellett valahogyan védenem a fiaimat, akik még épp csak most születtek, ártatlanok voltak, az egyetlen bűnük az volt, hogy az én gyermekeimként jöttek a világra. Ez pedig épp elég volt annak a szadista kurvának ahhoz, hogy el akarja őket tenni láb alól.
Ugyan férfi voltam, de ez nem jelentette azt, hogy ne lennének anyai ösztöneim. Ezek pedig azt súgták, hogy bármilyen áron meg kell védenem a gyermekeimet, nem hagyhatom, hogy csak úgy bajuk essék, ráadásul pont miattam.
Annyira ki voltam bukva, hogy erőtlenül tápászkodtam fel, aztán lassan, néha ismét a földre borulva elindultam a rácsok felé. Elkeseredetten szorítottam a hideg fémet, amelyet bemocskoltam a véremmel. Csak ki akartam onnan jutni, hazamenni, és biztonságban lenni.

A fogvatartásom kezdete óta először elemi erővel tört rám az a fajta fájdalom, amit sohasem tudtam igazán kezelni. Könnyek szöktek a szemembe, ordítani lett volna kedvem, de már az is hatalmas kihívást okozott, hogy nyitva tudjam tartani a szemem, és rendesen tudjak lélegezni.
Olyannyira kimerültem, hogy a rácsok mellett mély, álomtalan eszméletlenségbe estem. Abban a kis időben nem kellett a kínnal foglalkoznom, sem a lelkivel, sem a fizikaival, sem pedig a szeretteim épségével, hiszen mindenki boldog volt. Ezt a tökéletes utópiát súlyos léptek zaja kergette el, én pedig hiába eredtem utána, nem tudtam utolérni, én pedig kelletlenül találtam magam ismét a valóságban.
Talán órák teltek el, mikor a Bert névre hallgató démon megjelent, de sem a ribanc nem jött vele, sem pedig Nero és Vergil. Hunyorogva néztem fel rá, gyanakodó tekintettel. A harag elöntött, mert ugyan gyenge voltam, de a képességeim egy kis része megmaradt, így tisztán éreztem rajta Nero vérének az illatát. Nem szólt egy szót sem, csak egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon, aztán a világból megmaradt aprócska szelet is elsötétült előttem.
Mikor felkeltem, érdes bilincsek fogták közzé a csuklómat, és a bokáimat, a bőröm minden egyes négyzetcentimétere égett, a számban éreztem a vérem fémes ízét. A bordáim már nem csak szúrtak, átfúrták a tüdőmet, még nehezebbé téve a lélegzést. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem, csak homályosan emlékeztem arra a néhány foszlányra, ami megragadt az elmémben.

Egy másik teremben találtam magam, sokkal nagyobb volt, mint ahol először „szeretgettek” meg, kör alakú volt, a falakat kő borította. Ezernyi gyertya világított a hűvös sötétségben, lángjuk könnyedén táncolt a lágy szellőben.
A bal szemem nem gyógyult egy szemernyit sem, ami idegesített, mivel nehézkesen mozogtam, már amennyire béklyóim engedték, és folyamatosan forgatnom kellett a fejem, hogy felfedezzem a környezetem. Mikor oldalra pillantottam, megláttam balra Nerót, jobbra pedig Vergilt. Mindketten szörnyen néztek ki, összeszaggatott ruháik véresen tapadtak rájuk, a kölyök orrából egy vastag vércsík futott ki, az állán és a szemén sötétlila véraláfutás éktelenkedett. Vergil látszólag könnyebben megúszta, de szaggatottan vette a levegőt, és a hófehér hajzuhatagot a fején tátongó sebből származó vér festette vörösre. Valószínűleg voltak belső sérüléseik is voltak, de ezt csak az alapján nem tudtam teljes biztossággal megállapítani, hogy külsőleg megvizsgáltam őket.
Ugyanolyan kínzópadokon feküdtünk mindannyian, a fa nyomta a hátamat, de akárhogyan próbálkoztam, nem tudtam megmozdulni, mivel függőleges helyzetben lógtam, és a saját súlyom lehúzott.
Mikor megpróbáltam a kezemet megmozdítani, fájdalom hasított a csuklómra, és halkan, rekedten felnyögtem. Erre Nero, akiről eddig azt hittem, hogy eszméletlen, felemelte a fejét, és olyan meggyötört egyben bocsánatkérő tekintettel nézett rám, hogy végre felfogtam, a helyzet komolyabb, mint gondoltam.

-    Hál istennek, még életben vagy! – suttogta.
-    Jól vagy? – sóhajtottam gondolatban, az arcom pedig elkínzott grimaszra húzódott.
-    Jobban, mint te.
-    Szörnyebben nézel ki.
-    Te viszont nagyobb bajban vagy.
-    És Vergil?
-    Egy nagyot kapott a fejére, nyílt koponyatörés.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de ekkor egy dobókés fúródott a hasamba, lehetetlenné téve a beszédet, bár nem mintha eddig lehetőségem nyílt volna rá.

A sötétségből előbújt a kurva, és elégedett mosollyal nézett végig rajtunk. A gyűlölet fellángolt bennem, és eszeveszettül próbáltam szabadulni, nem törődve a kínnal, amit ezzel magamnak okoztam.
-    Neked még nem mondtam, de mintha a másik kettőnek említettem volna, hogy kuss legyen! – morogta arrogánsan.
-    Rohadj… meg! – gondoltam, közben pedig némi vért köhögtem fel.
-    Ó, te hamarabb fogsz, kiscicám. Ha marad valami a hulládból, kutyakáját csinálok belőled, és megetetlek Cerberussal. Biztos ízleni fog neki a gazdája húsa. Egyébként, a testvéred még nálad is gyengébb, ő hamar meg fog dögleni. Őt a nagy szerelmed követi majd, kínok között pusztul majd el, te pedig végig fogod nézni a halálát. Legutoljára pedig te maradsz, és addig fogsz szenvedni, amíg már fél lábbal az alvilágban leszel. Megkönnyebbülés lesz számodra, mikor kitépem a szíved, és darabokra szaggatlak.
Minden reményem elszállt az életben maradással kapcsolatban. Eddig őrülten küzdöttem, de hirtelen rájöttem, hogy még annyi esélyem sincs, mint amennyit gondoltam. Ha nem most halok bele a kínzásba, majd napok múlva. De én maradok utoljára, hogy végig nézhessem Vergil és Nero szenvedését.

Még a gondolattól is kirázott a hideg, bármire kész voltam, hogy az ő életüket megmentsem. Nem érdekelt, hogy velem mi lesz, a legfontosabb az volt, hogy velük mi lesz. Ennek érdekében pedig lépéseket is tettem, habár ez csak egy selejtes próbálkozás volt, amit nagy nehezen kierőszakoltam magamból, mivel hála a pokoli fejfájásnak, már gondolkodni is nehezemre esett.
-    Azt csinálsz velem, ami csak akarsz, de őket ne merd bántani! Ehhez nekik semmi közük – jelentettem ki, még mindig a gondolataimmal kommunikálva.
-    Ó, ez nem kívánság műsor! Szenvedni fognak, veled együtt. Gyűlölködve fognak rád nézni a haláluk előtti pillanatban azok, akiket a legjobban szeretsz, egyedül fogsz meghalni, úgy, hogy mindenki ellened fordul majd. Most pedig bemutatom neked, milyen hasznos találmány a billog – nevetett.
Nyelni próbáltam, de még az sem ment. Addig a szuka ráérősen odatolt mellém egy grillsütőt, majd egy másik kerekekkel ellátott tárolót, aminek a tetején egy fém tálban hosszú, tömör vasból készült bélyegzők lapultak.

Szörnyülködve néztem, ahogy leveszi a sütő tetejét, majd benzinnel meglocsolja a faszenet, aztán lángra lobbantja. Kínzó lassúsággal helyezte bele a billogot a tűzbe, és ördögi vigyorral az arcán figyelte, ahogy a fém lassan izzani kezd. Mikor már alig lehetett megkülönböztetni a tűztől, kesztyűs kezébe vette a tárgyat, és vészjósló arckifejezéssel közeledni kezdett felém.
-    Hozzá… ne... érj! – nyögte Nero kétségbeesetten.
-    Mintha azt mondtam volna, hogy kuss! – vicsorogta, majd az egyik keze ügyébe kerülő billogot a fiú felé dobta.
Pontosan célzott, fejen találta el, a kölyök pedig akkora ütést kapott, hogy elájult. Tetemes mennyiségű vér kezdett el folyni Nero orrából és szájából, sejtettem, hogy rettenetes állapotban van. Könyörögve, bocsánatkérően néztem rá, habár ő nem érzékelte. Reméltem, hogy egyszer feloldozást ad nekem azért, amiért belekevertem ebbe az egészbe.
Mintha mi sem történt volna, az a hülye liba visszafordult felém. A távolság egyre fogyott köztünk, aztán körülbelül egy méterre megállt tőlem. Felemelte az izzó vasat, majd mintha csak a kard életlen végével akarna simogatni, végig húzta fedetlen mellkasomon. A gyötrelemtől felordítottam, erőtlenül rángattam béklyóimat, sikertelenül. A fém könyörtelenül fogva tartott, esélyt sem adva a szabadulásra.

A forró fém a húsomig vájt, már levegőt alig kaptam a fájdalomtól, mikor elhúzta. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem, de csak még rosszabb lett, ahol a bőröm nem szenesedett el, ott súlyos égési sérüléseim keletkeztek, hólyagok jelentek meg, és az egyébként szinte hibátlan tejfehér bőr most karmazsinvörös színre váltott.
A szívem hevesen vert, az agyamban csak az lebegett, hogy ezt túl kell élnem. Azonban mielőtt lett volna időm egy kicsit lehiggadni, a billog ismét a húsomig hatolt, ezúttal a hasamon. A hosszú munkával elért, kidolgozott izmaim percek alatt sorvadtak el a kínzó forróságtól.
Ez néhányszor még megismétlődött, mire a vérveszteségtől és a sokktól már képtelen voltam éber maradni, elájultam. Azt hittem, hogy nem lesz erőm sikoltozni, de ennek az ellenkezője bizonyosodott be, mert minden egyes alkalommal, mikor az elemésztő, tüzes vas hozzám ért, torkom szakadtából ordítottam fel.
Amíg nem voltam eszméletemnél, gyönyörűeket álmodtam. Talán sohasem emlékeztem még ilyen élesen semmire, mint akkor.

Nero karjaiban feküdtem, a fű lágyan ringatózott körülöttünk. Akkor már kicsit jobban voltam, bár még gyengélkedtem, mert a legutóbbi harcunk során elég komolyan megsérültem. Bár nem volt életveszélyes a sérülés, de ahhoz elég volt, hogy három napra ágynak döntsön.
-    Ígérd meg, hogy soha többet nem mész bele ilyen életveszélyes hülyeségekbe! – követelte a kölyök.
-    De hát én szeretek veszélyesen élni – mosolyogtam rá ártatlanul.
-    Az nem azt jelenti, hogy hagynod kell, hogy össze-vissza szurkáljanak, és hogy szíven döfhetnek! – háborgott.
-    Ennél komolyabb dolgokat is túléltem már – ellenkeztem.
-    Dante. Majdnem elvesztetted a bal karodat, amivel nem mellesleg a kardot szoktad fogni.
-    De még meg van – emeltem fel a gézzel bebugyolált kezemet.
-    Azt hittem, hogy meghaltál – motyogta sértettem.
-    Megijesztettelek? – suttogtam, miközben jólesően bújtam hozzá, és beszívtam az illatát.

-    Egy kicsit – vallotta be szégyenkezve.
-    És ez baj?
-    Igen! Már alig lélegeztél, és olyan sápadt voltál, mint egy hulla. Ennyi vért még életemben nem láttam, mint amennyi körülötted volt. Még Lady is megrémült, mikor hazavittelek, pedig ő nem egy ijedős típus.
-    Lady gyakran túlreagálja a dolgokat. Mégis csak a bátyja vagyok, vagy legalábbis valami ilyesmi. Trish nyugodt volt, ő tudta kezelni a helyzetet.
-    Aha, azt te csak hiszed. Már azt fontolgatta, hogy kórházba visz, vagy legalább hív egy orvost. Azt mondták, ilyen csúnyán még nem sérültél meg azelőtt.
-    Csak nem látták, de volt már ennél rosszabb is. Ez csak egy kis karcolás, a vérveszteség miatt vagyok gyenge. Egyébként pedig mi a buli abban, ha minden egyszerűen megy?
-    Mondj amit akarsz, nem akarlak többet így látni. Azt hittem, te kaptad meg Sparda örökségét, és hogy erősebb vagy, mint a legtöbb démon együttvéve.
-    Relatív, kinek mit jelent a hatalom. Számomra azt, hogy addig vagyok erős, amíg még egy kicsi reményem is van arra, hogy túléljek. Amint ez megszűnik, védtelen vagyok, akár egy ember.
-    Haragszom rád – sóhajtotta.

-    Még szerencse, hogy én nem kaptam fel a vizet minden bénázásod alkalmával. Akkor azt hiszem, nem lennénk túl jóban – nevettem rekedten.
-    Hajthatatlan vagy, nem igaz? Mindegy. Szeretlek, te idióta! – puszilt homlokon.
-    Ha mérges vagy rám, gondolom nem várod el, hogy ezt megerősítsem a saját részemről.
-    Megsértődtél?
-    Talán – mosolyogtam sejtelmesen.
-    Akkor gondolom, ki kell, engeszteljelek. Mit szólsz mondjuk egy nagy eperfagyihoz?
-    Kevés lesz.
-    Kettő, egy pizza és egy fél doboz cigaretta?
-    Oké, megvettél! – kuncogtam.


Hirtelen, kelletlenül zökkenten vissza a valóságba. A fájdalom elviselhetetlen volt, ordítani lett volna kedvem, de ahhoz sem volt erőm. Sötét volt, egyedül voltam, és rettegtem, hogy a ribanc megint visszajön. A sebeim nem gyógyultak, sőt, amennyire éreztem, csak még rosszabb lett a helyzet. A bal szememre még mindig nem láttam, és a változatosság kedvéért hiába próbáltam mozogni, nem ment. Nyaktól lefelé nem is éreztem a testemet, csak zsibbadtságot. Rögtön tudtam, hogy valószínűleg megsérült a gerincem, ez pedig a maradék kevés esélyemet is elvette.
Fáztam, éhes voltam, és pokolian fájt mindenem. Hogy eltereljem a gondolataimat, Nero és Vergil sorsán agyaltam, mert rettenetesen aggódtam értük. Nem volt túl jó jel, hogy egyedül maradtam, sem rájuk, sem rám nézve. Az életem egy röpke pillanatnak tűnt, olyasvalaminek, amelyet hamar magam mögött kell majd hagynom. Már nem érdekelt, hogy velem mi lesz, teljesen biztos voltam a sorsomban, egyedül a fiaim és Nero miatt küzdöttem. Nekik élniük kell, nélkülem is.

Halkan felnyögtem, napok óta ez volt az egyetlen hang, amit kiadtam. Ekkor a plafonon lévő neonlámpák zizegni kezdtek, majd hirtelen vakító fény lepte el a helyiséget. A kurva ott állt velem szemben, és közönyös kifejezéssel az arcán Rebelliont forgatta a kezében. A szívem hevesebben kezdett el verni, a félelem egy új árnyalatát kezdtem el megismerni. Nem, nem, nem, ezt nem teheti!
Rebellion a lelkem egy részét, pontosabban a démoni részemet tartalmazta. Ő volt a hatalmam fizikai megtestesítője, a zálogom, amely ebben a világban tartott.
-    Tudod, nem volt nehéz rájönni, hogy miért tartod ekkora becsben ezt a rozsdás fémdarabot. Ez a lelked, a szánalmas életed, a hatalmad. Ha ez összetörik, ami eddig lehetetlennek tűnt, akkor te halott vagy nem is sokára. És pont ezt fogom tenni. Már lassan két hete élvezitek a vendéglátásomat, és most van itt az ideje, hogy megszabadítsam a világot tőled – nevetett fel gúnyosan.
Kétségbeesetten nyúltam a kardért, de csak a képzeletemben. Meg sem tudtam mozdulni, Rebellion pedig nem hallgatott a fejemben ordító parancsra, a kezemet pedig nem tudtam kinyújtani, hogy némán hívjam.

Ekkor a démoncsászár lánya felemelte őt, és olyan erősen feszült neki, hogy láttam a vörös aurát a penge körül kirajzolódni. A kard már meg volt gyengülve, lévén, hogy én magam is erőtlen voltam, így sikoltva tört darabokra, majd a földön landolt. Vörös fény lobbant, Rebellion szemében a fény kialudt, rajtam pedig az őrületes fájdalom újabb, erősebb fajtája söpört végig.
Mielőtt a démoni erőm megszökhetett volna, a lány érte nyúlt, elkapta, és mielőtt pisloghattam volna, összezúzta, mint egy szerencsétlen lepkét. Minden bíbor színben játszott, apró, csillogó, vörös valamik hullottak az égből, tippem szerint a lelkem darabkái.
Felordítottam, eddig azt hittem, hogy megtapasztaltam az igazi gyötrelmet, de ez rosszabb volt minden fizikai fájdalomnál. Percekig eltartott, mire a maradék erőm a kurvába áramlott, majd elvesztettem az eszméletem.

Most tényleg meghaltam – futott át az agyamon. Nem volt visszaút, a sötétség ellenállhatatlanul vonzott magához. A démonvilágban megkondultak ismét a harangok, ezúttal hangosabban. Már nem tartoztam oda, mégis magába fogadott, elnyelt, hogy a hátralévő örökkévalóságig szenvedjek. Nem akartam, mégis megtörtént, én pedig képtelen voltam harcolni akár egy kicsit is. Már azt hittem, hogy tényleg vége, mikor Nero kétségbeesett hangja törte meg a harangok vészjósló zúgását.
-    Dante, még ne add fel, hallod? Tudom, hogy ez ezerszer rosszabb, mint a múltkor, de még van esély. Dante, hallasz?!

Nem tudtam válaszolni, pedig szerettem volna. Váratlanul tört rám a fásultság és a fáradtság, sokkal hívogatóbb volt a halál, amely pihenést és nyugalmat ígért, mint az élet, amely oly fájdalmas volt. Nem akartam küzdeni, úgy éreztem, végre minden rendbe jön, hogy többé nem kell elviselnem a gyötrelmet. Gyenge voltam, erőtlenebb, mint valaha. Tudtam, hogy ebből a gödörből nincs kiút, hogy akkor sem tudnék felállni, ha akarnék.
Egykor méltó ellenfélnek bizonyultam a démoncsászárral szemben, azonban nem tudtam belátni, hogy a csúcson kell abbahagyni, és hagytam, hogy lassan méltatlanná váljak arra, hogy vadásznak nevezzem magam. Úgy haltam meg, hogy a büszkeségem megmaradt, azonban már nem volt mire büszkének lennem. Már nem Dante voltam, a Legendás Sötét Lovag, Sparda fia, hanem csak egy névtelen ex-démon, egy a sok közül.

-    Dante, bassza meg, itt az idő, most kell visszajönnöd, mielőtt még túl késő lesz! Te vagy az aduászunk, az egyetlen, aki legyőzheti ezt a hibbant ribancot. Hidd el, túléled! Tudom, hogy fáj, de menni fog. Könyörgöm, ébredj! Mi lesz így a fiainkkal?
Nem hatott meg, pedig erre már fel kellett volna eszmélnem. Nem gondolkodtam rajta, hogy hogyan szabadult egyáltalán ki, vagy hogy mi lesz a fiainkkal.  Végtelenül fáradt voltam, az alvilágban minden sokkal békésebb volt, a fájdalmaim elmúltak, nem volt miért aggódnom.
-    Dante, a kezemben tartom a lelked, már biztonságban vagy. Csak vissza kell jönnöd a pokol tornácáról. A démonvilág nagyon hívogató, de amint elhagyod az emberit, már nem lesz olyan rózsás, mint amilyennek tűnik. Vergil elmondta, hogy egy ideig voltál már az alvilágban, és hogy szörnyű volt. Újra át akarod ezt élni? – próbálkozott tovább.


Eszembe jutott, milyen volt az a néhány nap, amit Mundus birodalmában töltöttem, és egyáltalán nem tetszett, még csak a gondolat sem, hogy ismét oda kerüljek. Erőt vettem magam, és váratlanul ismét küzdeni akartam. Kezdtem felébredni abból a kábult állapotból, amiben eddig voltam, és csak egy dolgot akartam, méghozzá túlélni.
-    Köszönöm – sóhajtotta Nero rekedten.
Rájöttem, hogy hallja a gondolataimat, ez pedig egyszerre volt bizarr és megnyugtató. Semmivé vált az a néhány perc, amíg kész voltam boldogan feladni mindent, amiért egész életemben harcoltam, és visszatért a hidegvérű vadász, aki tisztában volt az erősségeivel és a gyengeségeivel, és aki akár darabokra szaggatva is küzdött volna tovább.
A sötétség még mindig hívogató volt, de már egyáltalán nem akartam engedni neki. Néhány gyötrelmes perc után Nero karjai közt keltem fel a még gyötrelmesebb valóságban. A fájdalom még mindig elviselhetetlen volt, de erőt adott a gondolat, hogy ő ott van velem.
-    Semmi baj, mindjárt elhúzhatunk innen. De ahhoz segítened kell, oké? – nézett rám elkínzottan.
Tekintetem a válla fölé siklott, ahol megláttam először a még mindig törött Rebellionra siklott, amitől majd megszakadt a szívem, majd Vergilre és a kurvára, akik ádáz csatát vívtak egymással. Őszintén meg voltam lepve, hogy még mindig képes vagyok életben maradni, annak ellenére, hogy a kardom, a hatalmam záloga megsemmisült.
-    Kölyök csináld már, mert nem bírom sokáig! – ordította a bátyám.
-    Csinálom, de kétségeim vannak afelől, hogy ilyen állapotban mire lesz képes. Már semmi sem tartja ebben a világban, csoda hogy él még! – kiáltotta bosszúsan a fiú.
-    Dante, könyörgöm, fel kell kelned, és le kell győznöd! – hadarta kétségbeesetten Vergil.
-    Mit kell tennem? – kérdeztem gondolatban Nerótól.
-    Ez a hülye picsa azt hitte, hogy megölt minket. Tévedett. Ráadásul volt olyan idióta, hogy ott hagyott minket, meg sem bizonyosodva afelől, hogy tényleg halottal vagyunk-e. Nagy nehezen eljutottunk abba a terembe, ahol a démoni részeinket őrizte, sokkal inkább veled volt elfoglalva, nem velünk. Hiába voltál eszméletlen, tovább kínzott, és meg kell mondjam, csoda, hogy életben vagy. De ez most lényegtelen. Azt hitte, hogy te majd hagyod, hogy a lelked belé áramoljon, ezzel megszerezve Sparda örökségét. Nagy kár, hogy hozzám jobban ragaszkodsz, így egész egyszerűen megszálltál engem, ami nem volt egy szép húzás. Egyébként tudod, miért voltunk mind gyengék? Mert ellopta a hatalmunkat. Aljas egy kurva, aki azt hitte magáról, hogy okos. Szóval, ha hajlandó vagy befogadni a démoni éned, akkor képes leszel harcolni – mesélte a kölyök olyan gyorsan, ahogy csak beszélni bírt.

Eszemben sem jutott megkérdezni, hogy hogyan lehetséges egyáltalán, hogy létezik olyan, hogy az én démoni részem, pedig ez egy fontos kérdés lett volna. Abban a pillanatban sokkal fontosabb dolgok jártak az eszemben, nem volt időm
-    Nem akarok meghalni – nyögtem elkeseredetten kapaszkodva az életembe.
-    Rendben, nyugalom. Fájni fog, de ennek a pokolnak nem sokára vége lesz. Amúgy, azért hallom a gondolataidat, mert félig bennem vagy. Mármint, a lelked egyik fele – mosolyodott el halványan.

Miközben beszélt, a mellkasomhoz érintette hűs kezét, amiben ott volt a vöröslő fél-lélek, ami hozzám tartozott. Mikor egyesültem önmagammal, újra átéltem az elmúlt hetek pokoli kínjait. Ugyan az elmém nem emlékezett rá, de a testem igen, és ez épp elég volt. Végre képes voltam torkom szakadtából ordítani, úgy, mint még soha.
Aztán lassan alább hagyott, majd elmúlt. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy újra látok a bal szememre, és hogy ugyan a testem ennél rosszabb állapotban nem is lehetne, de erősnek érzem magam, és képes lennék harcolni.
Óvatosan álltam fel, mert kissé szédültem, de az hamar elmúlt. Nero mindeközben tettre készen állt mögöttem, hogyha összeesnék, elkaphasson. Eddig észre sem vettem, de Rebellion ismét egész volt, a markolatán lévő koponya szemei pedig vörösen világítottak. A boldogság lassan elkezdett elönteni, és ugyan fogalmam sem volt, hogy hogyan lett ismét egész, volt egy olyan érzésem, hogy a kettétörésének köze volt a lelkem két részre szakadásához.
Összenéztünk Neróval, aztán futni kezdtem a kardom felé, ő pedig a terem másik felébe, majd épp azelőtt, hogy a ribanc csapása elért volna, felkaptam a fegyvert, és arrébb vetődtem.
-    Ne hidd, hogy győzhetsz, ringyó! – ordította a nő, aki addigra a földhöz szegezte a sebesült, tehetetlen Vergil.
Úgy döntöttem, itt az ideje cselekedni, így démonná változtam, és rá támadtam. Vergilt azonnal felkapta Nero, és elvitte a közelünkből, nehogy még nagyobb baja essen.

Nem voltam ugyan teljesen jól, de ennek ellenére tudtam, hogy győzni fogok, mert láttam a kurva szemében az aggodalmat. A félelem mindig jó jel volt, ez azt jelentette, hogy az ellenfelem vagy tisztában van vele, hogy erősebb vagyok nála, vagy pedig nem minden a terve szerint alakult a váratlan húzásaim miatt, esetleg mindkettő.
-    Már nem olyan nagy a szád, hogy visszaszereztem az erőm, nem igaz? – vigyorogtam rá gúnyosan.
-    Ki foglak csinálni! – sziszegte a fülembe.
-    Azt te csak hiszed! – morogtam vészjóslóan, és ellöktem magam tőle.
Ismét nekiestem, de kivédte a támadásaimat. A kardom és az ő hatalmas katanája sikoltva állt ellen egymásnak. Szikrák pattogzottak a levegőben, én pedig hónapok óta először úgy éreztem, hogy élek. Adrenalin keringett az ereimben, a gondolataim eszméletlen gyorsasággal pörögtek. Pont, mint a régi, szép időkben.
-    El fogom venni azt, ami nekem jogosan jár – fenyegetőzött, de már nem volt hatalma felettem. Már erősebb voltam, mint maga a volt démoncsászár, és ezzel tisztában is voltam.
-    Meglátjuk – mosolyogtam rá hűvösen.

Újabb kör következett, a lány egyre fáradt, lassult, már alig tudta kivédeni a támadásaimat. Lihegett, és hiába volt démon, néha ki is fulladt. Már teljesen biztos voltam benne, hogy perceken belül halott lesz, mire előállt az első aljas húzásával.
Felvette egy hatalmas angyal képét, hasonló volt, mint az apja démoni alakjában. A probléma mindössze annyi volt, hogy ugyan megállás nélkül ostromolt a tűzgolyókkal és a villámokkal, én sokkal gyorsabb voltam nála, és úgy mozogtam, hogy alig tudott követni. Ugyan ritkán használtam ezt a sebességet, de most meglehetősen jól jött, hogy könnyebb és fürgébb vagyok egy átlagos démonnál.
Egy pillanatra elbizonytalanodott, nem talált sehol, aztán a semmiből a mellkasánál teremtem, és egy jól irányzott mozdulattal szíven szúrtam. Legalábbis nagyon reméltem, hogy eltaláltam, mert ugyan fekete vér fröccsent rám, de nem lehettem biztos, hogy sikerült egy kicsit is meggyengítenem.
Felsikoltott, de még csöppet sem volt vége a harcnak. Mielőtt elkaphatott volna hatalmas kezeivel, elsiklottam mellette, és a terem másik végébe ugrottam.
-    Ügyes, de nem eléggé! – morogta elismerően, kárörvendő mosollyal az arcán, de én láttam a félelmet a szemében, ami egyre inkább a hatalmába kerítette.
-    Köszönöm, a legjobbaktól tanultam – vigyorogtam idegesítően nyugodtan.
-    Elkaplak! A démonjaim addig fognak dugni, amíg bele nem döglessz, mocskos démon! – kiáltotta dühösen.
-    Tudod, szeretem ha egy nőnek vannak domborulatai, és szókimondó, de te egy dagadt, rikácsoló kurva vagy – provokáltam.
-    Elpusztítalak, áruló fattya!

A szavakat tett követte, hatalmas energiagömböket idézett, és elindította a halálos támadást felém. Könnyű szerrel kerültem ki őket, aztán úgy döntöttem, játszadozom még egy kicsit, ezután pedig véget vetek ennek.
Eközben Nero az eszméletlen apját próbálta meg ellátni, akinek látszólag súlyos sérülései voltak.
Egy óvatlan pillanat elég volt, hogy a ribanc elkapjon hatalmas kezeivel, majd nem kímélve a falba vágjon. Döbbenetemre meg sem éreztem, sőt, megláttam a lehetőséget, kicsusszantam a vaskos ujjak közül, felrohantam a karján, és kiszúrtam az egyik szemét. A ribanc jobban ordított, mint az előbb, erősen imbolygott, és egyik kezét az arcához emelte.
Ezt a pillanatot választottam, hogy megkíséreljem kitépni a szívét, így leugrottam, majd a háta mögé kerültem, ahol az erejét biztosító pokolkapu volt, és mielőtt még bármit is tehetett volna, bezártam a portált a két világ között.
-    Te rohadt kis kurva! Darabokra foglak szaggatni, és megetetlek a drága szerelmeddel! Ki foglak nyírni! – sipákolta. Már mit sem ért a fenyegetése, nyeregben éreztem magam, egyszerűen éreztem, hogy én fogok győztesen kikerülni.
-    Addig volt rá lehetőséged, míg vissza nem szereztem az erőmet. Most már megállíthatatlan vagyok – kiáltottam magabiztosan.
Most következett a harc legkritikusabb része. Ugyan elzártam az ereje forrásától, de annyit magába szívott a hatalomból, hogy egy döntő csapást mérhessen rám.
Alig tudtam elkerülni a különböző kisebb energia gömböket, aztán mikor megunta a sorozatos támadást, egy hatalmas gömböt készített, ötször nagyobbat, mint az eddigiek. Lila fénye belepte a termet, a sötét villámok árnyékai baljósan cikázták a falon. Tudtam, hogy eljött az idő, viszont a győzelmem azon múlott, hogy el tudom-e kerülni a támadást.
-    Tudod mit, most vetek véget a szenvedéseidnek, féreg! Megérdemled, hogy végre megdögölj, csak azt sajnálom, hogy nem kínozhatlak tovább – hangzott a ribanc hisztérikus nevetése.
-    Meglátjuk – válaszoltam hűvösen.

A feszültség egyre csak növekedett, már én magam is kezdtem elveszíteni a hideg véremet. Csak álltam, és vártam, hogy mi fog történni, majd a nő váratlanul elindította felém utolsó csapását. Nem volt időm elmenekülni onnan, telibe talált – legalábbis látszólag. Hallottam a győztes rikoltást, de még korántsem volt vége a harcnak. Most következett az én utolsó lépésem. Még mielőtt az energiagömb eltalálhatott volna, emberfeletti gyorsasággal körberohantam a termen, és megállapodtam a ribanc háta mögött.
-    Semmi sem maradt belőled, te mocskos áruló! – nevetett boldogan a nő.
-    Nem, nem, nem, ez nem lehet! – kiáltotta kétségbeesettem Nero, miközben elkerekedett szemekkel bámulta a helyet, ahol néhány perce álltam. Azért több bizalmat vártam volna el tőle, egy kicsit sértett, hogy azt hiszi, ilyen könnyen feladom, de az elmúlt hetek után én már nem csodálkoztam semmin sem.
-    A következők pedig ti lesztek, férgek! – folytatta a szánalmas kis akciózgatását a nő. Ekkor döntöttem úgy, hogy itt az ideje lépni.
A lotyó féldémoni alakra váltott, így ember méretűvé zsugorodott. Miközben elindult a bátyám és a kölyök felé, én megindultam, aztán egyetlen mozdulattal kitéptem a szívét. A nő felsikoltott, aztán az egyre növekvő vérfoltra irányította a tekintetét a fehér ruháján, majd rám nézett.
-    Hogyan?! – hörögte.
-    Egyszerű. Sparda fiát még senki sem győzte le, neked pedig az arroganciád volt a veszted. Ugyan nem tudom pontosan, mi történt, de azt igen, hogy ez egy nagyon szánalmas terv volt, a megvalósítás pedig katasztrofális. Volt egy pillanat, mikor tényleg elhittem, hogy itt a vége, de felkeltem – sziszegtem.
-    Találkozunk a pokolban, ribanc. Ott pedig már tényleg nem foglak kímélni – tátogta.
A nő szemei fent akadtak, aztán kihúztam belőle a véres kezemet, ő pedig összeesett. Egy szemernyi sajnálatot sem éreztem, sőt vártam, hogy mikor kel fel, de ez nem történt meg. Aztán amikor eljutott a tudatómig, hogy tényleg vége, váratlanul gyengének éreztem magam. Nero odajött hozzám, szorosan átölelt, én pedig zokogva borultam a vállára.
-    Semmi baj, szerelmem – simított végig a hajamon.
Fájt mindenem, hányingerem volt, és erős kétségeim voltak afelől, hogy van-e egyáltalán annyi erőm, hogy állva bírjak maradni.

-    Ügyes voltál. Most már minden rendben lesz, ígérem. Végre haza mehetünk – nyomott egy csókot a homlokomra.
-    Nero… - nyögtem erőtlenül.
-    Tudom, nem a te hibád, gyenge voltál, csoda hogy még életben vagy – válaszolta megnyugtató hangon.
-    Azt hiszem… hogy el fogok ájulni – motyogtam.
-    Nem kéne. Még a démonjai hátra vannak, azokkal ki fog megküzdeni? A bátyád sincs épp jó állapotban, őt is ki kell vinnem.
-    Mióta lettetek ti ilyen jóban? – érdeklődtem.
-    Amióta te majdnem feldobtad a talpad, és össze kellett fognunk, hogy megmentsünk. Kiderült, hogy nem is olyan vészes a pasas.
-    Hát ez remek. Neki mi baja?
-    Törések, zúzódások, agyrázkódás, soroljam még?
-    Rendben, mi a terv?
-    Téged még kicsit talpon tart az adrenalin és a bosszúvágy, szóval szépen kimész, és legyilkolsz mindenkit, mert dühös vagy.
-    Honnan tudod?
-    Onnan, mert látom rajtad. Itt az ideje a kedvességet viszonozni.
-    Rendben – sóhajtottam, és Rebelliont magam után húzva az ajtóig botorkáltam.
-    Hé, sok sikert, és sajnálom, hogy nem segíthetünk – kiáltott utánam.
-    Már így is eleget tettetek értem – mosolyodtam el.

Erőt vettem magamon, és hagytam, hogy a démoni részem eluralkodjon rajtam. Pszichopata vigyorral az arcomon, ráérősen sétáltam a démonok felé. Aztán előre lendültem, még pislogni sem volt idejük, már halottak voltak.
Körülbelül egy óra múlva Nero egy hullahalom tetején talált rám, elégedetten nyalogatva az ujjaimról a vérüket. Felálltam, és odabotorkáltam hozzá, mint egy részeg, bár kicsit az is voltam. A démonvér bódító szerként hatott rám, ahogy a gyilkolás is. De már kezdtem érezni, hogy nem vagyok teljesen százas.
-    Szép munka volt – suttogta erőtlenül, látszott rajta, hogy ő sincs éppen jó állapotban.
-    Már megint rosszul vagyok – komorodtam el.
-    Csak jelezném, hogy még mindig rohadt súlyos sérüléseid vannak, csak a démoni részed tart életben – közölte dühösen.
-    Majd jobb lesz mindjárt – motyogtam.
-    Dante? – nyúlt értem, de nem sikerült elkapni, mert még azelőtt összecsuklottam.
Csak akkor jöttem rá, hogy nagyon nem voltam tisztában a sérüléseim súlyosságával, mikor felébredtem.
Otthon voltam, a kényelmes franciaágyamon, nyakig bekötözve, lázasan, minden sajgott, és olyan fizikai fájdalmat éltem át, amit még sohasem. Az elmúlt néhány napban nem voltam magamnál, csak néhány percre ébredtem fel, aztán vissza is estem abba a félig éber állapotba, amiből alig bírtam kilábalni.
Abból a kevésből, amit az ordításom mellett hallottam, kiderült, hogy a bőröm több mint fele szénné égett, az izmaimról nem is beszélve. Több csontom tört el, mintha ledobtak volna az Empire State Building tetejéről, a szerveim nagy része alig működött, a gerincem legalább öt helyen repedt és tört, hat bordám a tüdőmbe fúródott, a koponyám három helyen repedt, a szívemen két helyen is egy lyuk tátongott, erős belső vérzéseim voltak, sőt, valami durva fertőzést is összeszedtem, hála a nagy higiéniának. Mindemellett pedig még mindig életben voltam, pedig már rég bele kellett volna halnom.

Nero végig ott volt velem, éreztem a meleg kezét a homlokon, néha pedig hallottam is az aggodalmas hangját. Egyszer még a fiaim halk sírására is felfigyeltem, de akármennyire próbáltam hősködni, nem voltam arra képes, hogy felkeljek. Az pedig csak rontott az állapotomon, hogy miután visszakaptam a démoni részemet, minden energiatartalékomat felhasználtam a harcra, így már nem voltam képes normálisan regenerálódni.
Végre ébren voltam, és ugyan még mindig szörnyen néztem ki, de elég jelentősen javult az állapotom. A lázam a halálos negyvenkét Celsius fokról harminckilencre csökkent, a külső sérüléseim már elkezdtek hegesedni, bár kínzóan lassan, a csontjaim nagy része összeforrt (mint később megtudtam, ez járt olyan pokoli kínokkal), a szerveim pedig már nagyjából rendben voltak.
Mozdulatlanul feküdtem az ágyban, mivel még mindig fájdalmas volt a mozgás, hála annak, hogy mikor kezdtem regenerálódni, a gyötrelemtől rángatóztam, reszkettem, és dobáltam magam, így sok csontom elcsúszott az eredeti helyéről, és míg ha egy helyben maradok, helyesen forrnak össze, így újra el kellett törni őket.
Nero körülbelül addig sokkos állapotban volt emiatt, amíg végre fel nem ébredtem. Arra is rájöttem, hogy a bátyám is nálunk tartózkodik, és ugyan sokkal könnyebb sérüléseket szenvedett, de jóval gyengébb is volt nálam, így őt is rettenetes kínok gyötörték.

Péntek este volt, és végre a kölykön kívül mások is meglátogattak. Legalábbis nekem így tűnt, pedig Trish, Patty, Mary és Miyako is többször volt bent hozzám, sőt, segédkeztek is az ápolásomban.
-    Hogy érzed magad? – kérdezte komoran a szőke démon.
-    Jobban – feleltem rekedten, alig hallható hangon.
-    Dante… csak annyit szeretnék mondani a saját és Lady, illetve Miyako nevében, hogy sajnáljuk. Ha… ha csak egy kicsit jobban figyeltünk volna! – nézett rám könnyes szemekkel.
-    Szöszi, ne sírj, elkábítottak titeket – simogatta meg a hátát Nero.
-    Tulajdonképpen mi történt? – a hangom alig volt több suttogásnál.
-    Mielőtt elraboltak minket, már hónapokkal azelőtt valahogyan szétválasztották a démoni énünket tőlünk, így jelentősen meggyengültünk. Hogy hogyan, azt nem tudom, de megtörtént. Amikor minket elvittek, a lányokat elkábították, fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik. Csak reggel vették észre, hogy nem vagyunk meg, de hiába kerestek minket. Több mint két hétig voltunk ott, és már mindannyian halál közeli állapotban voltunk. Egyébként, tudod, hogy utálom a bátyád, de hálásak lehetünk neki, amiért élve megúsztuk – foglalta össze Nero.
-    Hogyhogy hálásak? – értetlenkedtem.
-    Vergil sorozatosan elvonta rólad a szuka figyelmét, bár ez egy kicsit segített csak rajtad, ráadásul rendesen meg is szívta miattunk. Én már feladtam minden reményt, azt vártam, hogy élve elrohadjak a sok hulla között, amikor a testvéred az utolsó erejét összeszedve eljutott a teremig, ahol a démonjainkat őrizték. A csatornán keresztül jutott be, több mint három napjába telt. Aztán épp az utolsó pillanatban megtaláltunk téged. Az volt a terv, hogy ő majd szépen elvonja a figyelmet, aztán ha sikerül felélesztenem téged, te legyőzöd a szukát. Tudod… ő az életét adta érted.
-    Mi… ő… meghalt? – hitetlenkedtem, és én magam is elcsodálkoztam rajta, hogy könnyek gyűltek a szemembe.
-    Nem, csak majdnem – felelte élettelen hangon Trish. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-    És veled mi van? – simítottam végig Nero arcán.
-    Remekül vagyok – mosolygott rám, de átláttam a hazugságán.
-    Persze, végül is csak átestél ugyanazon, mint Dante, csak neked másfél nap alatt vége volt, de rengeteg csontod tört, köztük a gerinced is, majdnem meghaltál, és még itt hősködsz. Legalább elmondhatnád neki az igazat! – szólt rá Lady, aki nem csak, hogy megsértődött valamilyen rejtélyes indoknál fogva a fiúra, hanem még sírni is elkezdett.
Ekkor jutott eszembe, hogy terhes. Tudtam, hogy nem volt idő rá, de reméltem, hogy elmondta már Trishnek. Arra is kíváncsi lettem volna, vajon az apuka hogyan reagált a hírre, már ha egyáltalán megtudta, de ezzel még várnom kellett egy kicsit, mivel volt fontosabb dolgunk is ennél. Például a Neróval való ordítás, hogy miért olyan hülye, hogy nem pihen, annak ellenére, hogy rettenetesen van.
Közben végignéztem Nerón, akinek a bal karja a nyakába volt kötve, és mivel az atléta nem takart sokat, így láthattam az átvérzett kötéseket az egész testén, illetve a vastag hegeket. Látszott rajta, hogy kimerült, és nagyon rosszul van, sápadtabb volt a szokásosnál, a szemei pedig bágyadtan csillogtak.

-    Te miért nem pihensz?! – érdeklődtem ingerülten.
-    Mert aggódtam érted – mondta gyengéden.
-    És mondd csak, te nem vagy legalább olyan súlyos beteg, mint én?
-    A lányok szerint igen, de… – kezdett bele a kifogáskeresésbe.
-    Feküdj le aludni – próbáltam rendre utasítani, de a hangom erőtlenül csengett.
-    Az megfelel, ha itt maradok veled? – alkudozott.
-    Mivel egy szobában lakunk, ezért még szép.
-    Szóval ott tartottunk, hogy Vergil tényleg megtett mindent érted. Azt mondta, hogyha a te életed nem sikerül megmenteni, ő abba fog belepusztulni. Azt hiszem… itt lenne az ideje annak, hogy kibéküljetek, mint testvérek.
-    Majd… beszélek vele – suttogtam, közben pedig zavartan nézelődtem a szobába, abban reménykedve, hogy elkerülöm a fiú tekintetét.

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, mert szerettem a testvérem, hogyne szerettem volna, de féltem. Nem tudtam eldönteni, hogy képes vagyok-e megbocsájtani neki. Viszont tudtam, hogy megmentett, hogy Nerónak is gondját viselte, hiszen a fiú már akkor jobb állapotban volt, mikor rám találtak. Ettől függetlenül volt egy másik része a dolognak, ami aggodalomra adott okot. Még mindig szerelemmel szeretett engem, és vissza akart kapni. Egyáltalán nem akartam, hogy Neróval a dolgaink elromoljanak, és ugyan Vergil tudta, hogy vele igazán boldog vagyok, biztos voltam benne, hogy be fog próbálkozni.
Éveken át ősellenségek voltunk, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy miatta gyaláztak meg, de anélkül, hogy tudtam volna, folyamatosan megvédett, erre tökéletes példa volt ez az eset Mundus lányával. Ugyan csak annyit láttam, hogy harcol a ribanccal, de ez épp elég volt ahhoz, hogy elgondolkozzak rajta, megérdemel-e egy újabb esélyt. Ráadásul Nero elmondása szerint, ameddig nem voltam magamnál, többször is fellázadt a nő ellen, sőt elvonta a figyelmét rólam, ami jó érzéssel töltött el, mivel az állapotomat tekintve, ez is hatalmas segítségnek bizonyult, hiszen annyira törékeny voltam a démoni részem nélkül, hogy simán belehalhattam volna.
Szükségem volt rá, mint bátyámra, de ennél többet én már nem akartam. Az a korszak lezárult, mikor tévesen azt hittem, szerelmes vagyok belé. Szélmalomharcot vívtam magammal, hisz még mindig nem felejtettem el a kis húzását, és a sok másikat sem, mikor sikeresen a halál közelébe sodort. Dühös voltam rá, de nem tehettem semmit sem szellem, hogy szeretem, mert mégis csak az ikrem volt.

Az elkövetkezendő napokban az állapotom sokat javult, ahogyan Neroé és a bátyámé is. Viszont még mindig gyenge voltam, így a napjaim nagy részét az ágyban töltöttem, Neróval együtt. Ő is pihenésre volt ítélve, mert ilyen súlyos sérülések nehezen gyógyulnak. Kedden Miyako azzal a hírrel együtt hozta a reggelimet, hogy Vergil felébredt. Alig tudtam visszafogni magam, azonnal látni akartam, és persze azt a bizonyos beszélgetést is meg kellett ejtenem vele.
Körülbelül egy órán át veszekedtem mindenkivel, mire feladták.
-    Még betegen is van erőd vitatkozni – masszírozta az orrnyergét Trish.
-    Nem vagyok beteg, csak sérült. A kettő nem ugyanaz – válaszoltam pikírten.
-    Jó, hadd menjen, beszélnie kell a bátyjával – sóhajtotta végül Nero, aki addigra a párnák közé fúrta az arcát, tüntetőleg elvonulva a vita ellen.
-    Nero, ugye tudod, hogy egymásnak fognak esni? – érdeklődött Mary.
-    Nem fognak. Vergil mentette meg az életét, mert nélküle meg sem találtam volna, és mert érezte, hogy bajban van. Ugyan Danténak hatalmas büszkesége van, és sosem vallaná be, de hálás. Én pedig annál inkább, mert tehetetlen voltam, képtelen lettem volna megtalálni Dantét.
-    Nincs kedvem ilyen állapotban se verekedni, se veszekedni – sóhajtottam.
-    Majd én elkísérlek – ajánlotta Trish.
-    De nem leszel ott, nem hallgatótól, csak bevonszolsz hozzá – jelentettem ki, és lassan lehúztam magamról a takarót, majd az ágy szélére másztam, és ülő helyzetbe tornáztam magam.
-    Rendben – grimaszolt a szőke démon nemtetszése jeléül.
-    Most mi van? – néztem rá hitetlenkedve.
-    De ha bármi bajod esik, kinyírom – mosolyodott el angyalian, de a gyűlölet áthatotta a szavait.
-    Trish – sóhajtottam fel gondterhelten.
Nem szólt semmit, csak gyengéden felsegített, és elindultunk Vergil szobája felé. Mikor már a folyosón jártunk, Trish egyre idegesebb lett, izmai görcsösen megfeszültek, ajkait makacsul összepréselte.
-    Vissza akar téged kapni – mondta olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, de közben a szemei villámokat szórtak.

-    Tudom. De ő is tudja, hogy ez nem lehetséges. Mint testvér, hajlandó vagyok elfogadni, szeretni, kibékülni vele, de semmi több – válaszoltam fáradtan.
-    Nem bízom benne.
-    Muszáj… egyszerűen szükségem van rá. Ő a bátyám, kiváló harcos, és mivel elveszítette azt az erőt, ami ilyen idiótává tette, ezért meg merem kockáztatni, hogy jó ember. Megváltozott. Már nagyon régen, csak nem vettük észre és… majdnem elveszítettem őt örökre – nehéz volt kimondani ezeket a szavakat, még én sem éreztem őket teljesen igaznak.
-    Az változtatta meg az álláspontod, amit Nero mesélt? Mi van, ha ez a… megigézte őt? – motyogta. Mikor rosszallóan ránéztem elhallgatott, és inkább nem mondta ki, milyen jelzővel illetné.
-    Szerinted én nem érzem, ha megvéd? Ikrek vagyunk, az isten szerelmére, mindent tudunk a másikról!
-    Megérkeztünk. Be tudsz menni egyedül? – kérdezte hűvösen.
-    Igen. Trish, hé, ne rágd magad ezen, nem a te hibád, már mondtam. Nem lehetsz folyton a seggemben.
Meglepetéssel vegyülő bűntudattal nézett rám, és a szemei némán követelték arra a választ, hogy honnan tudom, mire gondolt.
-    Tudod, mindig is öcsémként tekintettem rád, ez pedig nem is fog változni. Mivel én vagyok a nagyobb, így az én hibám – szólalt meg néhány másodperc feszült csend után.
-    De az öcséd felnőtt, és képes megvédeni magát. Mint láthatod, élek – mosolyodtam el.
-    Látszik, mennyire meg tudod – suttogta elszoruló torokkal, majd óvatosan átölelt. Sírt, éreztem a forró könnyeit a nyakamon, én pedig vigasztalóan simogattam a haját.
Néhány perc múlva szipogva, könnyeit törölgetve, de hatalmas mosollyal az arcán engedett el, aztán megfordult, és elment.

Egy ideig csak álltam az ajtóban, és fogalmam sem volt, hogy megtegyem-e. Többször is átgondoltam a dolgot, az utóbbi napokban, és abban a körülbelül három percben is, de még mindig nem tudtam, mi lenne a helyes megoldás. Végül úgy döntöttem, egyszer élünk, és akkor is bátornak kell lennünk, mert csak az célra vezető, aztán egy lemondó sóhaj kíséretében lenyomta a kilincset, és beléptem.  Húsz éve ugyanez a helyiség volt Vergil szobája, ahol elvonulhatott a külvilág elől, ha úgy volt kedve. Azóta semmi sem változott, néha a lányok kitakarítottak, de semmit nem dobtak ki, minden felesleges kacat, amit csak úgy sebtében ott hagyott, most ott volt ugyanúgy, mint két évtizede.
Vergil az ágyban feküdt, merengve bámult ki az ablakon. Lassan odavászorogtam hozzá, és leültem az ágy szélére, de a bátyám nem mozdult, még csak hajlandóságot sem mutatott arra, hogy vegye a fáradtságot, és észrevegyen.
Tele volt kötésekkel, még a fején is, és látszatra legalább tíz kilót fogyott, illetve betegesen sápadt volt. Rettenetesen nézett ki, és magamnak sem akartam bevallani, de egy, még az aggodalomnál is erősebb érzelem kezdett hatalmába keríteni. Pontosabban megfogalmazva az ikertelepátia sarkalt arra, hogy mindenképpen megpróbáljak tenni valamit annak érdekében, hogy ismét egészséges legyen, pedig tudtam, hogy ennél többet nem tehetünk érte.
Remegtem, igazából még mindig rettegtem ettől a beszélgetéstől. Ennek ellenére felsóhajtottam, és olyan fájdalmas grimaszt vágtam,  mintha ismét esélyem nyílna arra, hogy visszakerüljek Mundus lányának földalatti kínzókamráinak egyikébe.
-    Azt hiszem beszélnünk kéne – kezdtem bele a mondandómba.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)