Devils Never Cry - 11. fejezet

15:40

Nos elérkezett ez a pillanat is. Az utóbbi időben sokat gondolkoztam azon, hogy vajon melyik variáció alkalmas arra, hogy lezárjam ezt a sztorit, végül úgy döntöttem, hogy ez lesz az utolsó fejezet, amiben elvarrok minden szálat, és ahol boldog a befejezés.
Köszönöm szépen azoknak, akik eddig velem tartottak, akik kritikát írtak nekem, és folyamatosan nyaggattak, hogy mikor lesz új fejezet, mikor folytatom már.
Kérlek, olvassátok sok szeretettel, és ha van lehetőségetek, akkor hagyjatok egy kritikát.
Remélem, találkozunk egy következő történetemben. :)
Üdv: Leanne
Jellemzők: Romantikus, Humor, Akció/kaland, Fluff,
Figyelmeztetések: Slash, Durva nyelvezet, OOC karakterek

11. fejezet - Az ördög boldog befejezése



Vergil végre valami reakciót mutatott, felém fordult, és kérdően nézett rám.
– Miről? – érdeklődött hűvösen, rekedt hangon. Ő sem volt még teljesen jól, és ez kifejezetten látszódott is rajta.
– Nem csinálhatjuk ezt tovább. Testvérek vagyunk, ráadásul ikrek. Én… szeretném, hogyha megint jóban lennék… és… – hadartam zavartam.
– De hát neked ott van Nero! – értetlenkedett.
– Vergil, és nem arra gondoltam, hanem mint testvérek. Be kell látnod, hogy ez sohasem működött igazán jól köztünk.
– Tudom, és örülök, hogy boldog vagy. Rég láttalak már ilyennek – vallotta be, közben pedig zavarában el is pirult.
– Szóval… csak arra akartam kilyukadni, hogy itt maradhatsz, ha szeretnél, nagyon sajnálom a sok szörnyűségét amit tettem, és ami miattam történt veled.
– Te sajnálod? Jézusom, Dante, hallod te magad?! Miattam erőszakoltak meg, most pedig majdnem meg is öltek, szenvedtél éveken keresztül, és mindez az én hibám miatt, mert önző voltam, és hataloméhes. Nem mentség, tudom jól, de téged akartalak megvédeni, és közben… Mundus bábjává váltam, gonosszá.
– Tudom – mosolyogtam rá.
– Miért nem utálsz engem? – kiáltotta dühösen.
– Mert megbocsájtottam neked. Az életem köszönhetem most neked, habár az én hülyeségem miatt rángattak el téged és Nerót.
– Persze, nem is ahhoz volt köze, hogy Sparda fia vagyok… – forgatta a szemét.
– Miért, ahhoz volt? - lepődtem meg. Ez eddig meg sem fordult a fejemben, pedig ott volt az orrom előtt ez a lehetőség is, egyszerűen csak nem vettem róla tudomást.
– Ahhoz is. Meg persze kínozni akart téged az a szuka azzal, hogy minket megöl. Bár nem értem, akkor ilyen szempontból minek kellettem én oda…

– Vergil, te tényleg nem fogod fel? Szeretlek, az isten szerelmére, és ezt félre ne merészeld érteni, csak mint testvéremet! – sziszegtem.
– Dante – mosolygott rám bágyadtan.
– Kérlek, Verg, maradj! Te vagy az utolsó élő családtagom, szükségem van rád.
– Azt szeretnéd, hogy itt lakjak veletek? Átgondoltad te ezt?
– Igen. Az utóbbi néhány hónapban erősen elgondolkoztam azon, hogy mi legyen. Nero nem ellenkezik, hálás neked, a lányok pedig majd csak megbékélnek.
– És ez milyen előnyökkel jár nekem? – váltott vissza abba a hűvös, nemtörődöm stílusba.
– A közeledben leszek, és szórakoztathatod az unokaöcséidet, vagy unokáidat, vagy mi…
– Azon kívül? – folytatta meg mindig úgy téve, mintha nekem tenne szívességet azzal, hogy megfontolja az ajánlatomat.
– Biztonságban leszel, mert a világon élő két legjobb démonvadásszal lakhatsz együtt.
– Micsoda kihagyhatatlan lehetőség! – forgatta a szemét. Annak ellenére, hogy így viselkedett, tudtam, hogy el fogja fogadni, mert már rég megpuhítottam.
– Verg! – sóhajtottam fáradtan.
– Akkor csak testvérek, rendben? – villant fel egy halvány mosolyszerűség az arcán.
– Ah, rendben – bólintottam, majd gyengéden átöleltem, mire ő magához húzott, mint kisebb korunkban. Jólesően bújtam hozzá, bár vigyáztam, nehogy hozzáérjek a sérüléseihez.

Egyáltalán nem zavart, sőt, mert nem éreztem semmi olyat, amit Neróval igen. Csak a bátyám volt, a menedékem, az őrangyalom.
Az ikrek között mindig is különleges, elszakíthatatlan kötelék van, amit mi sikeresen tévesztettünk anno össze a szerelemmel. Harminchét éves korunkra csak benőtt a fejünk lágya, és beláttuk, hogy mi mindig is csak testvérek leszünk, egy egyedülálló kapcsolattal, amit igazából egyikünk sem tudott hová tenni.
– Nero ezt sem bánja majd? – mormolta halkan, cinikus hangon.
– Nem. Tudja, hogy a mi viszonyunk… elég bonyolult – válaszoltam némi gondolkodás után.
– Elég félreérthető.
– Te félre akarod érteni? – néztem fel rá gyanakodva.
– Nem. Azt hiszem… talán ez az egész bolondokháza túljuttatott a téves érzéseimen.
– Reméltem is, mert nekem mint bátyámra van rád szükségem.
– Tudom, törpe – puszilt homlokon.
– Mint kicsi korunkban… – motyogtam.
– Akkor még minden olyan békés volt...
– Nyolc éves korunkig.
– Dante…?
– Igen?
– Sajnálom, amit az előző életeinkben, és ebben tettem. Én… szörnyű voltam, tudom. Csak szeretnék melletted lenni, nekem ennyi elég, és a megbocsájtásod.
– Már mondtam, hogy rég megbocsájtottam neked – suttogtam.
– Azért még igyekezni fogok.
– Helyes – vigyorogtam.
– A fiaidat… majd… láthatom őket? – érdeklődött zavartan.
– Mondtam, hogy nyugodtan boldogíthatod őket, szerintem bírni fognak – kacagtam.
– De… biztos nem okozok problémát?

– Ugyan, sőt, segítség vagy. Még egy démonvadász, aki ért a gyerekekhez is.
– Az azért túlzás, te jobb vagy ebben.
– Örülök, hogy rendbe jött a viszonyunk ennyi év után.
– Sohasem fogunk teljesen elválni, történjék bármi, hisz’ egy vérből valóak vagyunk.
– Ha nem ikrek lennénk, most haragudhatnék nyugodt szívvel.
– Mert így nem tudsz? – vonta fel a szemöldökét.
– Csak tizennyolc évig vagyok rá képes, akkor is elég sokszor megbánom…
– Tényleg?
– Vergil, nem szokásom hazudni, kivéve, ha nyomós okom van rá. Most pedig nincsen, szóval igazat mondok. Rengetegszer elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha kibékülnénk, de bennem volt a gyűlölet, és tudom, hogy miután Mundus meghalt, megjavultál, vagy mi, de nem bírtam rád másképp gondolni, csak az ősellenségemként. Az utóbbi pár hónapban pedig megváltozott a véleményem, mert láttam, hogy mégsem vagy olyan szar alak, mint amilyennek mutatod magad.
– Ch – forgatta a szemét.
– Most mi van?
– Még mindig olyan szentimentális vagy, mint régen, meg ugyanolyan vad és szenvedélyes.
– Te meg ugyanolyan számító, higgadt minden helyzetben, és logikus, mint mindig.
– Valakinek annak is kell lennie, ha már te nem vagy az...
– Egyébként, te tudod, hogy hogyan választották szét a démoni részeinket tőlünk?
– Egyszerűen, fekete mágiával, távolról, lassan elszívták a démoni erőinket, anélkül hogy egy ujjal is hozzánk értek volna.
– Ez azért már tényleg a legalja...
– Igen, de három ilyen erős ellenfelet máshogy nem tudott volna leteríteni, még ennyi időre sem aljasság nélkül. Az a nő még arra sem volt elég, hogy egy jót elszórakozz vele, gyenge volt, és ezt te is jól tudod. Így is mindent kihoztál a csatából, amit csak lehetett.
– Én nem így érzem, de nem volt kedvem szenvedni vele tovább. Minél hamarabb meg akartam ölni, mert már elegem volt belőle.
– Dante...?
– Hmmm?

– Bántott téged? Mármint úgy...?
– Hát, fogalmazzunk úgy, hogy nem épp jó szájízzel jöttem el onnan – nevettem.
– Hál' istennek! Vagyis, nem ez is szörnyű, csak...
– Nem, egyetértek veled, ennél ezerszer is lehetett volna rosszabb, bár ügyesebb volt kínzásban, mint az apja. Egy időre el is bizonytalanodtam, teljesen elhittem, hogy ennyire gyenge és tehetetlen vagyok. Közben pedig nem.
– Nero szörnyen aggódott miattad. Azt mondta, hogyha nem tud téged megmenteni, inkább meghal veled, mert nem bír nélküled élni. Amikor három napi szenvedés után a szellőzőrendszerben eljutottam a teremig, ahol a démoni részünket őrizték, a kölyök már rég feladta. Azt hitte, halott vagy, úgyhogy csak feküdt a rothadó hullahalmon, és várta, hogy ő is meghaljon. Nagyon kellett sietnem, miután nálam volt mindkettőtök ereje, egyrészt azért, mert mindketten haldokoltatok, másrészt, pedig még azelőtt kellett cselekednem, mielőtt észreveszik. De felesleges volt az aggodalmam, bele sem gondoltak, hogy talán megpróbáljuk majd visszaszerezni, lévén, hogy azt hitték, nem is tudunk róla, hogy ketté vagyunk választva.
– És ennyire megsajnáltad a fiadat? Vagy engem?
– Mindkettőtöket. Azt hiszem, hamarabb gondoskodnom kellett volna róla, elvégre mégis csak a gyermekem, te pedig mindig olyan leszel, mint egy nagy gyerek, akire folyton vigyázni kell.
– Ez nem igaz, mert tudok magamra vigyázni! – ellenkeztem.
– Ameddig nem gyengülsz le...
– És az elmúlt harminchét évben ez hányszor történt meg?
– Egyetlen egyszer.
– Na látod. Én vagyok a legendás démonvadász, Dante Sparda, vannak, amik meg sem kottyannak. Visszatekintve, ennél szörnyűbb dolgokat is kiálltam már.
– Mindig ezt mondod, folyton hősködsz, te nem is tudod, hogyan kell gyengének lenni. Nem is értem, a kölyök hogy bírt téged alulra kényszeríteni.
– Vannak helyzetek, mikor be kell látnod, hogy neked sokkal jobb gyengének lenni.
– Mint például most? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
– Most én vagyok a kicsi, nem a gyenge. Nem ugyanaz azért a kettő.
– Tudod... hiányzott, hogy megint ilyenek legyünk, csak simán testvérek.
– Akkor innentől kezdve együtt járunk majd berúgni? – kérdeztem izgatottan.
– Nem – jelentette ki hűvösen.
– Ó, de miért? – nyafogtam.

– Azért, mert fura dolgokat művelsz részegen, és mert vigyáznom kell rád.
– Még mindig harminchét éves vagyok.
– Nem érdekel, velem biztos nem fogsz eljárni berúgni, ebben biztos lehetsz.
– De Verg! A tesók nem olyanok, mint az országos cimbik?
– Dante... könyörgöm, most születtek meg a gyerekeid, és te már vissza is akarsz térni a régi, züllött életedhez?
– Hé, nem volt abban semmi züllöttség! – ellenkeztem.
– Addig egy katasztrófa volt az életed, amíg a fiam össze nem kapart téged a betonról.
– Ez baromság!
– De igaz.
– Nem, nem az!
– Ah, aludj inkább, akkor aranyos vagy – sóhajtotta fáradtan.
– Na, de komolyan. Ha visszamegyek majd vadászni, muszáj leszek néha a kocsmában dekkolni, és ha nem iszok, kiraknak. Egyébként, pedig jelentősen megnőtt az alkoholbefogadó képességem, már alig emlékszem rá, mikor voltam részeg két üveg whiskytől, szinte lehetetlen teljesen hullarészegre innom magam.
– Tehát, akkor az előbb csúnyán félreértelmeztem a helyzetet. Szóval, már nem jársz bulizni, nem iszod magad le a sárga földig, nem szívsz füves cigit, nem fogdosol nőket, és nem akarod őket ágyba vinni?
– Tudod, ez még azelőtt volt, hogy mi ketten összegabalyodtunk volna – emlékeztettem.
– Tényleg? Pedig rendszeresen csináltad, mikor együtt voltunk.
– Komolyan? – hitetlenkedtem.
– Természetesen. Egyszer majdnem benne voltál egy leszbi partiban, természetesen női alakodban, mert miért ne. Én megmondtam, hogy fura dolgokat művelsz, mikor nem vagy józan.
– Huh, ez már rég a múlté. Mondom, hogy a húszas éveim eleje óta ilyen idiótaságokat nem csinálok. Kicsit más fogalmaim vannak már a bulizásról, nem vonzanak a szórakozóhelyek, meg a házibulik, meg ilyenek.
– Akkor mit csinálsz helyette?
– Az utóbbi úgy tizenhat-tizenhét évben legfeljebb beültem egy bárba, vagy elmentem valami kocsmába, esetleg bulihelyre, de csak akkor, ha vadásztam. Megittam egy-két sört, lebonyolítottam, amit kellett, aztán hazajöttem aludni. Ha tényleg ki akartam kapcsolódni, bekapcsoltam a zenegépet, bedobtam pár pohár piát, aztán lazultam Trishssel és Maryvel. Tudod, ez olyan lightos házibuli-féleség.
– És közben pizzát zabáltatok – egészített ki.
– Ja, valahogy úgy.

– Hogy állsz az utóbbi időben a dohányzással?
– A terhességem alatt, és amíg szoptattam egy slukkot sem szívtam, eskü.
– Oké, akkor máshogy kérdem. Még mindig a tüdőrák adagot szívod naponta?
– Tudod, hogy semmi bajom sem lehet tőle.
– Még mindig napi három dobozzal szívsz, vagy nem?
– Dehogy, maximum egy féllel. Csak nem aggódsz az egészségemért? – vigyorogtam rá.
– Annyira megváltoztál – sóhajtotta.
– Ez nem igaz, ugyanaz az idióta kölyök maradtam, csak kicsit megnőttem.
– Mondtam már, hogy nagyon-nagyon hiányoztál? – suttogta, miközben a hajamba fúrta az arcát.
– Körülbelül kismilliószor – nevettem halkan.
– Szeretlek, öcsi.
– Én is téged, bátyó – motyogtam.
Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, Vergil karjai között olyan biztonságos és meleg volt, engem pedig hamarosan elnyomott az álom.
Rettenetesen örültem, hogy sikerült tisztáznunk a viszonyunkat, és nagyjából a múltunkat is, mert így tiszta lappal indulhattunk mindketten. Nekem szükségem volt a bátyámra, mint utolsó élő családtagomra, és persze mint lelki támaszra. Annyi szörnyűség történt mindössze néhány hónap alatt, sokkal több, mint az elmúlt húsz évben összesen, és most, hogy ő itt volt nekem, úgy éreztem, hogy a viharfelhők elvonultak, kisütött a nap, mi pedig ismét egy család volt. Egy nagy, boldog cigány család, megszámlálhatatlan taggal.

Már aggódtam Dantéért, mert lassan két órája volt bent a bátyjánál. Hallgatóztam, pedig nem lett volna szabad, viszont ezt is nagyon diszkréten kellett csinálnom, így a mormoláson kívül semmit sem hallottam, ami némileg megnyugtatott, hiszen biztos lehetettem afelől, hogy Vergil nem mászott rá a férjemre.

Még akkor megígérte nekem, hogyha kibékül Dantéval, akkor csak és kizárólag testvérek lesznek, mikor megjelent a kezében két energiagömbbel. Az egyik vörös volt, és ez természetesen Dante démoni fele volt, míg a másik világoskék, szilvakék és egy picit vörös. Nos, az utóbbi tartozott hozzám. Teljesen meg voltam lepődve, hiszen azt hittem, hogy szívből gyűlöl engem, amiért elvettem tőle az öccsét. Összefogtunk ugyan, mikor ebbe a pokolba hoztak minket, de csak azért, hogy a szeretett személyt megmentsünk. Mostanra azonban a démonvadász halott volt, semmi értelme sem volt annak, hogy engem továbbra is megpróbáljon életben tartani, hiszen ha akart volna, egyszerűen csak megszökhetett volna, engem pedig ott hagyhatott volna meghalni.
– Tudod, Dante még él, és egyrészt szükség van rád, hogy életben tudjuk tartani, másrészt nem szeretném, hogyha boldogtalan lenne azért majd az elkövetkezendő örökkévalóságban, mert te meghaltál – suttogta.
– Miről beszélsz? Dante halott, érzem, hogy az – motyogtam bágyadtan.
– Buta kölyök, nem hiszem el, hogy nem hallod a hangját a fejedben. Még életben van, bár ha így halad, akkor eléggé le fognak csökkenni az esélyei a túlélésre – mosolyodott el.
– Nincs értelme harcolni, fogd fel! Te teljesen megőrültél, ha azt hiszed, hogy még mindig életben van. Eltörte az a hülye kurva Rebelliont, ezáltal pedig ő is halott, hiszen csak a démoni énje tartotta őt életben, még ha távolról is. Mivel a kard megsemmisült, ezért az összeköttetés is a démoni része között, tehát halott.
– Itt van a kezemben a démon egy része. A másik egynyolcada pedig Dantéban van, mert próbálkozhat ez a ribanc akárhogy, teljes mértékben sohasem fogja tudni kettészakítani. Éppen ezért van életben, annak ellenére, hogy az összeköttetést a két része között megszüntették.
– És ezt miért higgyem el?
– Azért, mert segíteni akarok neked, és neki is. Dante egyáltalán nem gyenge, viszont ez a sok minden, amin ebben a körülbelül tíz hónapban keresztül ment, legyengítette. Többek között például azért halt bele majdnem a szülésbe, mert még a terhessége alatt szétválasztották a démoni énjétől.

– De hát hogyan?
– Fekete mágiával könnyen meg lehet ezt oldani, távolról.
– Képtelenség! Észre kellett volna vennünk.
– Azt sem vettétek észre, hogy bajban vagytok, csak amikor már nyakig benne voltatok. Én születésem óta egyszerű démon vagyok, engem könnyen megfoszthattak a semmi kis erőmtől, de hogy Dantét... Először el sem akartam hinni. De hamar rájöttem, hogy ez a nő minden egyes apró kis gyengepontját ismeri, amik normál esetben nem befolyásolnák a teljesítményét, és az erejét, de ez egy igen komplikált eset volt. Egyrészt a magzatok lassan elszívták az erejének egy részét, másrészt pedig érzelmileg hihetetlenül instabil volt. A kettő kombinációja pedig tökéletes alkalmat adott ennek a szukának.
– Mindegy, már lényegtelen, mi történt. Ő már halott, és semmi sem hozhatja vissza – siránkoztam tovább.
– Tudod, Rebellion tényleg szoros kapcsolatban van vele, de elsősorban csak az ereje manifesztálódása, és csak azt mutatja meg, hogy milyen állapotban van. Másrészt pedig komoly fájdalmat lehet okozni az elpusztításával, ami csak akkor lehetséges, ha Dante maga nagyon gyenge, hisz ilyenkor a kard is meggyengül.  De képes életben maradni akkor is, ha Rebellion tönkremegy, mert a démon minimális része ugyanúgy ott van benne, ez pedig életben tartja addig, ameddig az egész ereje vissza nem kerül belé, de ennek nagyon gyorsan le kell zajlania, különben tényleg meghal, és akkor már semmi sem segíthet rajta.
– Tehát azt mondod, hogy a kezedben tartod Dante hatalmát, vagy legalábbis a nagy részét, míg egy nagyon pici része még mindig ott van benne, ez nem hagyja meghalni addig, ameddig újra nem egyesítjük őket?
– Pontosan. Ha jobban belegondolok, talán emiatt a maradék rész miatt nem vettétek észre, hogy valami történt. Talán szándékosan csinálta így a kurva, hogy ne jöjjetek rá, mi történt.
– És ezt most higgyem is el neked? Mármint ez az egész képtelen mesét, miközben a saját szemem láttára ölték meg a szerelmemet?
– Dante sohasem fogja neked megbocsájtani, ha most feladod, és inkább meghalsz, mint hogy megmentsd őt. Ő habozás nélkül megtenné érted.
– Itt nem azzal van a baj, hogy nem akarom megtenni érte, hanem az, hogy tudom, felesleges.

– Kölyök, ne legyél hülye! Itt most ő a tét, minden idők legnagyobb démonvadásza, aki nem mellesleg a férjed, nem igaz?
– Halott – ismételtem el bágyadtan.
Erre a férfi megragadott, majd akkorra pofont kevert le nekem, amitől csillagokat láttam. Normális esetben azonnal visszaütöttem volna, de csak lógtam a levegőben, mivel időközben az ütött-kopott mellényemnél fogva megemelt.
Aztán a dühöt váratlanul felváltotta valami más érzelem a szemében, majd némi habozás után óvatosan kivette átlátszó kalitkájából a démoni részemet, hogy azzal a mozdulattal mellkason vágjon vele. Azaz, jobban fogalmazva inkább a mellkasomba vágta.
Felszisszentem a fájdalomtól, ahogyan újra egyesültem önmagammal, néhány percig még rettenetesen émelyegtem, és a mellkasom is lüktetett, majd ez megszűnt, én pedig ismét erősnek és élettel telinek éreztem magam, egészen addig a pillanatig, míg nem emlékeztettem magam arra, hogy az életem értelme néhány órával ezelőtt halt meg.
Észre sem vettem, hogy közben Dante démoni része is kiszabadult, amit Vergil megpróbált ugyan megakadályozni, de úgy tűnt, az energiagömb teljesen tudatosan mozog, majd gondolkodás nélkül belém csapódott.
Még a lélegzetem is elakadt, ez sokkal de sokkal rosszabb volt, mint az előbb. Csak akkor enyhült annyira, hogy levegőt tudjak venni, mikor már a tüdőm sajogva követelte az életető oxigént.
Aztán mintha mi sem történt volna, egy hang megszólalt a fejemben:
– Vergil igazat mond – suttogta Dante lágyan. Nem úgy tűnt, mint akit már hetek óta kínoznak, sőt.
– Mi vagy te? – hitetlenkedtem.
– Dante. Vagyis, egy fél Dante – kuncogott.
– Mitől van neked ilyen jó kedved? – kérdeztem komoran.
– Vissza akarok menni, újra egész akarok lenni – siránkozott. A hirtelen hangulatváltozásával nem tudtam mit kezdeni, és őszintén szólva nem is nagyon értettem.
– Mióta vagy távol önmagadtól?

– Régóta. A másik felem nem tud rólam, mármint arról, hogy külön vagyunk.
– De... ő már halott – motyogtam.
– Dehogy is! – nevetett fel jókedvűen.
– De hát...!
– Csak semmi de. Kérlek, tegyél újra egésszé! Könyörgöm, olyan rossz így, és már hónapok óta ez így van.
– Megteszek mindent, ígérem.
– Jó.
– Nagyon ragaszkodik hozzád – jegyezte meg Vergil.
– Azt hiszem, ez természetes. Menjünk, ébresszük fel a szunnyadó démont.
– Szerinted le fogja győzni?
– Ez csak természetes. Az apját is legyőzte, akkor ezt a gyenge kurvát simán lenyomja majd – villantottam fel egy győztes mosolyt.
– Ígérem, ha innen kijutunk, soha sem fogok többé úgy gondolni Dantéra. Rájöttem, hogy veled sokkal boldogabb, mint velem bármikor is lehetne, én pedig a legjobbat akarom neki. Ha túlélem, csak testvérek leszünk, semmi több.
– Ezt most miért mondod nekem, és miért is kellene ezt nekem elhinnem? – kérdeztem cinikusan.
– Azért, mert nem akarok többet távol lenni tőle – vallotta be.

Csend volt, csak szuszogást hallottam, de ennek ellenére aggódtam. Végül nem bírtam tovább, felálltam a kanapéról, majd elindultam a lépcső felé. Három kérdő tekintet követte végig az utamat, végül Trish szólalt meg:
– Ennyire nem bízol benne?
– Nem erről van szó, egyszerűen aggódom. Vergil megígérte, hogy nem fog egy ujjal sem hozzá nyúlni.
– Azért én benne nem bíznék meg, mert volt már rá példa, hogy megszegte az ígéretét, és sokszor átvert minket.
– Csak megnézem, mi van, nem kell túlkombinálni.
– Te vagy az, aki túlkombinálja a dolgokat.
– Mindegy – sóhajtottam, majd eltűntem az emeleten.
Egy ideig még haboztam az ajtóban, nem voltam benne biztos, hogy helyesen teszem-e azt, amit teszek. Bár ez elég sokszor felmerült bennem életem során, főleg azóta, hogy Dantéval együtt voltam, de a legtöbbször sikerült jó döntést hoznom, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy azt hoztam.
Végül rászántam magam a cselekvésre, óvatosan rátettem a kezem a kilincsre, majd lassan lenyomtam, hogy ne keltsek nagy zajt. Visszafojtott lélegzettel nyitottam ki az ajtót, majd kíváncsian bekukucskáltam a keletkezett résen.
Dante a fivéréhez bújva aludt, azonban nem éreztem semmiféle féltékenységet. Ahogy rájuk néztem, nem az jutott eszembe, hogy bármiféle esély lenne arra, hogy a férjem megcsaljon, hanem hogy két testvér igencsak jó viszonyt ápolnak egymással. Talán túl jót is, de ez csak részlet kérdése volt.

Mindig is tudtam, hogy az ikrek között valami hihetetlenül különleges kapcsolat van, amit normál ember képtelen megérteni, de most egy picit úgy éreztem, mintha én képes volnék rá.
Dante nem úgy ölelte, nem úgy bújt hozzá, ahogy szokott, hanem sokkal inkább úgy, mint ahogyan a kisebb testvér keresi a nagyobb oltalmát.
Mindketten aludtak, mélyen, észre sem vették, hogy én is ott vagyok. Kicsit bűntudatom támadt, hogy megingott a bizalmam, habár csak egy kicsit, és igen rövid időre, bár azért nagyon jól tudtam, hogy lenne okom féltékenykedni, mégsem éreztem rá késztetést. Egyszerűen csak nyugodt voltam, hogy Dante élete végre tényleg helyrejönni látszott, mert megérdemelte, hogy felhőtlenül boldog lehessen, és csak azon kelljen bosszankodnia, hogy reggel elfogyott a tej, vagy hogy megint nincs pénze.
Egy ideig még néztem őket, mint valami perverz, ami miatt persze zavarba is jöttem, aztán megkönnyebbülve hagytam el a szobát. Vergil nem hazudott, és Dante még biztonságban is van mellette, ráadásul ő az egyetlen élő családtagja, akivel igencsak érdekes a viszonyuk.
Vergillel kapcsolatban csak egyetlen dolgot éreztem, ez pedig a hála volt. Nélküle már mindketten halottak lettünk volna, ráadásul azt is figyelembe kellett vennem, hogy nem kis bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy egy ilyen hajmeresztő tervet véghez vigyen.


Mikor felébredtem, már a saját szobámban találtam magam, egyedül. A nap még alacsonyan járt, gyöngyszínű fény szűrődött be az ablakokon, az ég pedig kissé borult volt. Tipikus őszi időjárás, gondolná az ember, azonban április volt, és még élveztem is volna az időt, hogyha nem juttatta volna eszembe azt a körülbelül két hetet, ameddig annak a szadista kurvának a játszóterén raboskodtam.
Éppen ezért kicsit rosszkedvűen próbáltam meg felkelni, de még mindig gyengének éreztem magam, így inkább a hasamra fordultam, átöleltem Nero párnáját, és mélyen beszívtam az illatát, ami még elég intenzív volt, tehát nem is olyan régen tűnt el mellőlem.
Kíváncsi voltam, vajon Nero vagy Vergil hozott ide vissza, mivel még egy emlékfoszlányom sem volt arról, hogy mi történhetett az elmúlt körülbelül fél napban. Utoljára Vergil karjai közt szundikáltam, ami miatt kicsit bűntudatom volt, természetesen Nero irányába, de egyelőre nem láttam annak jelét, hogy haragudna rám.
Már kezdtem elfogadni a gondolatot, hogy egyedül fogok meghalni, ágyban, párnák közt, mikor halk kopogtatásra lettem figyelmes.
– Gyere – sóhajtottam fáradtan.
Vergil óvatosan bekukucskált, aztán az arcán eddig ülő feszült arckifejezést átváltotta a meglepetés.
– Mi van? – kérdeztem kicsit sem kedvesen.
– Tényleg szörnyen érzed magad. De miért? – kíváncsiskodott.
– Nem tudom, biztos depressziós vagyok.
– Tegnap láttad a fiaidat?
– Persze! Hogy feledkezhetnék meg róluk? Addig itt voltak velem, amíg rá nem szántam magam, hogy beszéljek veled.
– És ma?
– Még nem. Most keltem fel, nem is olyan régen, és amikor megpróbáltam lábra állni, valahogy nem azt az eredményt kaptam, amit szerettem volna.
– Hogyhogy ilyen korán ébren vagy? – kérdezte könnyedén, közben pedig rászánta magát, hogy végre elmozduljon az ajtóból, és leüljön mellém az ágyra.
– Mert mennyi az idő?
– Körülbelül hajnal fél öt.
– És hol van Nero?
– A kicsiket eteti éppen. Nem akart téged felkelteni, mivel teljesen hulla vagy, és rengeteg pihenésre van szükséged.

– Már te is kezded? – nyögtem fel fájdalmasan. Elegem volt már az agyonféltésből, főleg mivel jóval idősebb voltam, mint mikor legutóbb értelmét láttam aggodalmaskodni miattam.
– Dante, te tényleg nem fogod fel, hogy milyen súlyosak a sérüléseid. Most nem csak az emberi részednek kell regenerálódnia, emiatt ez el fog tartani egy ideig.
– Vergil...
– Csak aggódunk érted. Nem volt még példa arra a történelem során, hogy egy ilyen erős démont, mint te, valaki konkrétan darabokra szaggasson, aztán jó sok idő múlva ismét egyesüljenek.
– Miért nem éreztem? Miért nem tudtam róla, hogy engem kettészakítottak?
– Mert egy pici rész benned maradt, ez tartott életben. Ezért nem tudtál például démonná változni sem nem sokkal azután, hogy teherbe estél. Nem a terhességgel állt összefüggésben, inkább azzal, hogy ez a lotyó véghezvitte az aljas tervét.
– És hogy tehették ezt meg anélkül, hogy tudomást szerezzünk róla?
– Fekete mágia.
– Ez olyan... megalázó. Mármint, hogy egy ilyen kis piti hülyeség miatt ennyit szenvedtem.
– Tudod jól, hogy nem a te hibád volt. Igaz, hogy ez egy alávaló kis tervecske volt, de épp ez volt a lényege. Nem szemtől szemben támadt rátok, kivárta a megfelelő alkalmat, megfosztott a hatalmadtól, aztán pedig majdnem megölt. Igazából ez rá nézve szánalmas, hiszen ez az egész olyan volt, mint egy kisgyerektől elvenni a fagyiját.
– De én nem vagyok gyenge! – sziszegtem.
– A kisgyerekek sem azok, egészen addig, amíg be nem húznak nekik egy nagyot. Te is jól tudod, hogy egy gyerek egy kész kis terrorista, szinte nulla gyengeponttal.
– Nem tudom túltenni magam ezen az egészen. Azt pedig nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez a ribanc ilyen könnyen megdöglött.
– Dante, ő sokkal gyengébb volt nálad. Egyetlen előnye volt, méghozzá az, hogy szépen megtervezett minden egyes kis részletet, aztán pedig lecsapott. Viszont a vesztét az okozta, hogy ennek ellenére egyes fontos részleteket nem dolgozott ki eléggé. Ez egy eleve bukásra ítélt terv volt, csak idő kérdése volt, mikor ölöd meg ezt a kurvát. Egyszer úgy is bepróbálkozott volna.
– Nero nem volt dühös a tegnapi miatt? – váltottam témát, mert éreztem, hogyha tovább beszélünk erről, akkor lassan, de stabilan a vérnyomásom kétszáz fölé emelkedik. Képtelen voltam megemészteni a saját vereségemet, amit részben a saját figyelmetlenségünk okozott.
– Nem, egyáltalán nem. Este jött érted, mert át kellett kötözni a sebeidet, és azt mondta, hogy addig nem bánja a dolgot, ameddig nem szegem meg a neki tett ígéretemet.
– Mert mit ígértél neki? – kíváncsiskodtam.
– Azt, hogy soha többet nem leszünk többek, mint testvérek – nézett rám komolyan.
– Csodálkozom, hogy megbízik bennem, mert egyébként egészen eddig gyűlölt téged.
– Tudom, én is őt. De történtek dolgok, amik megváltoztatták a nézőpontunkat – mosolyodott el keserűen.

– Komolyan ekkora tragédia lett volna a halálom? – fintorogtam.
– Igen! – morogta, és láttam, hogy a szeme, amely eddig a nyári égbolthoz hasonlított, most viharos, sötét tengerré változik.
– Jó, oké, felfogtam. Ha már annyira ígérgetsz mindenkinek fűt-fát, akkor nekem is ígérj meg valamit.
– Na, mondd csak, mit?
– Hogy nem reagálod túl a velem kapcsolatos dolgokat. Gyerünk, ígérd meg! – makacskodtam, mert láttam az arckifejezésén, hogy már régen megbánta, amikor megkérdezte, mit akarok.
– Jól van, eskü, hogy soha többet nem reagálom túl a veled kapcsolatos hülyeségeket. De ha meghalsz, azt túl fogom, nyugodj meg. Sőt, olyannyira, hogy megyek utánad.
– Nyugalom, erre nem lesz szükség. Halhatatlan vagyok – jelentettem ki derűsen.
– Hogyhogy? – érdeklődött zavartan.
– Tudod, nem csak legyőztem Mundus lányát, hanem az erejét is megkaparintottam. Eredetileg ő akarta az én erőmet magába olvasztani, de máshogy alakultak a dolgok. Meglepődve vettem tudomásul, hogy valószínűleg halhatatlan vagyok.
– Tehát ez egyáltalán nem biztos.
– De az, én sohasem tévedek – vigyorogtam rá.
– Miért vagy te ebben ilyen biztos?
– Nem tudom, csak érzem. Lehet, hogyha akarnék, meg tudnék halni, de valószínűleg egy ellenfél elleni csatában nem fogom ott hagyni a fogom.
– Új képességekre tettél szert, vagy mi?
– Nem. Vagyis, lehet, hogy igen, de én ezt máshogy értem. Lehet, hogy fizikailag most lehetetlenül gyenge vagyok, és hogy még lábadoznom kell, de erősnek érzem magam, erősebbnek, mint valaha. Habár, néha megkérdőjeleződik még bennem, de ez csak a depresszió számlájára írható.

– Megértem, hogy szörnyen érzed magad, azok után, amin keresztülmentél. De kérlek, jöjjön vissza minél hamarabb a régi, mosolygós Dante. Úgy imádom a mosolyod...
– Ha nem fogtok túlfélteni, egészen jól fogom érezni magam, tehát hamarabb kilábalok majd a lelki válságomból is.
– Ezt a drága férjednek is mondd majd el.
– Nyugalom, tudatom majd vele.
– Na, akkor pihenj még, öcsi. Ha szeretnéd, hozhatok neked reggelit, de szerintem jobb lenne, ha még aludnál – ajánlotta.
– Én is így gondolom – ásítottam.
– Szép álmokat! – puszilt homlokon, mint a régi szép időkben, majd felállt, és néhány másodperc múlva már hallottam is az ajtó nyikorgását.

Az elkövetkezendő hetek nyugalmasnak mondhatóak voltak. Míg mi hárman lábadoztunk, addig Trish teljesítette a megbízásokat, mivel Maryt nem hagyta harcolni ilyen állapotban. Ezt a lány körülbelül két nap semmittevés után megunta, és mi hárman is alig voltunk elegek ahhoz, hogy otthon tartsuk.
Azzal védekezett, hogy még nagyon fiatal a terhessége, és hogy nem lesz semmi baja, de emlékeztettem rá, hogy nagyon könnyen elvetélhet, ha nem vigyáz magára. Ő nem volt démon, mint mi, még félig sem, hiszen mikor megszületett, az apja nem volt még démon, így háromszor jobban kellett vigyáznia magára, mint nekem, pedig én is eléggé érzékeny voltam, ami azt illeti. Visszagondolva hálát adtam az égnek, amiért a sok hülyeség miatt, amit elkövettem, nem vetéltem el.
Lady több okból is szerencsés volt, egyrészt azért, mert neki nem voltak olyan káros szenvedélyei, mint a dohányzás, vagy az alkoholizálás, csak néha napján szívott el egy-két cigit, és igen ritkán láttam többet inni, mint egy pohár whisky, vagy bor. Másrészt pedig Trish kicsit jobban tudta kezelni a dolgokat, mint anno Nero, aminek persze az volt az oka, hogy a szőke démon kapcsolatuk kezdete óta a vezető és védelmező szerepet vállalta magára, így meg volt vele szokva, hogy a szerelmét néha kicsit rövidebb pórázon kell tartani. Nerónak mindez újdonság volt, hiszen egészen addig én próbáltam meg kézben tartani a dolgokat, sikertelenül. Ebben közrejátszott az is, hogy saját magammal kellett szélmalom harcot vívnom, na meg a nem kicsit erős ösztöneimmel, végül pedig fel is adtam, és sokkal jobban éreztem magam, mint előtte. Kiegyensúlyozottabb lettem, elfogadtam a sorsomat, de azért megköveteltem magamnak, hogy teljes értékű férfiként bánjanak velem, ezen nem változtathatott az a tény, hogy a furcsaságaim miatt képes voltam gyereket szülni.

Mary sok tekintetem hasonló volt hozzám, annyiban különböztünk, hogy ő sokkal hamarabb belátta, ha valami nem igazán volt jól, és nem kezdett csak azért is, makacsságból a homlokegyenest ellenkező irányba tartani. Legalábbis eddig azt hittem, de bebizonyosodott, hogyha akar, akkor igenis képes szembemenni mindennel, csak hogy neki legyen igaza.
Még csak körülbelül egy-másfél hónapos terhes volt, és elég csekély esélyei voltak arra, hogy ismét teherbe essen, hogyha esetleg rosszul sülnének el a dolgok, démon apa ide, vagy oda, ráadásul ez volt az egyik legkockázatosabb időszak az egész várandósság alatt. Ő is közel járt már a negyvenhez, pontosabban harmincöt éves volt, és általában az embernők ilyenkor már túlestek az első gyermekük megszületésén, emiatt, és persze a kora miatt pedig eleve veszélyeztetett kismamaként indult. Trish nemhiába aggódott miatta, ahogy mi sem. Persze ez ellen is volt érve, aki ki más lehetett volna, mint én. Teljesen felesleges volt neki azt magyarázni, hogy az én testem máshogy működik, hogy én félig démon vagyok, ráadásul nem is gyenge, nem érdekelte. Nem akart lemondani a vadászatról, legalábbis még nem.
Trishnek volt egy terve, amit még nem árult el a párjának sem. Egyáltalán nem állt szándékában, hogy a hátralévő örökkévalóságot egyedül élje le, így azon fáradozott, hogy valahogyan Ladyből is féldémont csináljon. Persze mindez lehetséges volt, de még én, sőt, még Vergil sem tudott semmit a témáról, pedig ő aztán könyvtárakat olvasott el, nem pedig néhány tucat könyvet. A démonnő remélte, hogy ez nem jár majd semmiféle káros hatással sem a kicsire, sem pedig a lányra, mert még azelőtt meg akarta ezt tenni, hogy a baba megszületett volna, hiszen nem csak a vetélésnek, hanem annak is fennállt a veszélye, hogy Lady talán nem éli túl a szülést.

A fiaim eközben továbbra is rohamtempóban fejlődtek, lassan már megtanultak kúszni, mászni, és már bátran próbálkoztak a felállással is, nem kevés sikerrel. Én pedig rémülten figyeltem az eseményeket, mert ugyan a józan eszem azt súgta, hogy semmi baj sincs, attól függetlenül rettenetesen aggódtam értük. Lassan két hónaposan még egyáltalán nem kellett volna tudniuk felállni, még ha ezt segítséggel tették is, sőt, még az ülésnek is nehezen kellett volna mennie. De hát mit is vártam, hiszen mégis csak két majdnem teljes démonnal volt dolgom.
Vergil ugyan eleinte vonakodott, és minden héten bejelentette, hogy két nap múlva odébb áll, de végül ezek csak üres fenyegetések maradtak, ő pedig odaköltözött hozzánk.
Miyako volt a legnagyobb lázadó mindannyiunk közül, ki nem állhatta a bátyámat. Gyűlölte őt, és nem is akarta megszeretni, mindenhol keresztbe tett neki, ahol csak tudott. Emiatt elég sok veszekedés volt, de szerencsére mi nem folytunk ebbe bele, csak a lányom és Vergil patáliáztak, viszont nagyon hangosan tették. Persze a fiúk átaludták az összes ilyen kis összetűzést, hiszen mikor máskorra időzíthették volna, ha nem éjszakára, azonban mi, és persze a két lány sem tudott tőlük aludni, és szerencsétlenségünkre ez elég gyakran előfordult.
A bátyám eleinte próbált jól viselkedni, lévén, hogy hálás volt, amiért befogadtuk, és ismét egy család lehettünk, de az ő türelme is véges volt, így lassan kezdett előbújni belőle a rosszabbik énje. Velünk ugyan egy cseppet sem viselkedett gorombán, de a lányommal való viszonya egyenlő volt a harmadik világháborúval. Próbált kimaradni belőle, valójában ő volt az elszenvedő fél, akit megtámadtak, de volt az a szint, ami után már ő sem hagyta magát, és elég sokszor próbálkozott meg ő is azzal, hogy elűzze a lányt, természetesen nem sok sikerrel. Kettejük nézeteltérése az eleinte való hangoskodásból átment hidegháborúba, és ott ártottak a másiknak, ahol csak tudtak. Ez persze egyikünknek sem volt ínyére, de jobb volt, mintha egész éjjeleket ordítoztak volna át.

Trish eleinte elzárkózott a bátyámmal való mindenféle érintkezéstől, de lassan ő is leengedte a pajzsát, és egy idő után úgy kezelte, mintha már évek óta ott lett volna velünk. Lady már az elején szívesen fogadta, persze voltak előítéletei, de azok hamar megszűntek, miután rájött, hogy Vergil már nem az Vergil, akit kapcsolatunk utolsó egy évében ismert. Mintha teljesen kicserélték volna, nem volt több durvaság, szemétkedés, idegesség, csak az maradt meg belőle, aki volt azelőtt, hogy Mundus megrontotta volna. Talán mindig is ilyen maradt volna, hogyha nem a démoncsászártól kér segítségét, hiszen az életeken át való szenvedés megtette hatását, és tényleg megjavult. Legalábbis én szentül hittem benne, és reménykedtem abban is, hogy ennek sohasem bizonyosodik be az ellenkezője.
Tiszta lappal indultunk mindketten, és ez arra is vonatkozott, hogy tudomást sem veszünk az előző életeinkről, hiszen a lányok folyamatosan kutatgattak a könyvtárakban, és persze Vergil tudása sem volt elhanyagolható, így azt is megtudtam, hogy az ezelőtti jó néhány életemben én is tettem azért, hogy megkeserítsem a bátyám életét. Mikor végre megbeszéltük a dolgainkat, akkor úgy éreztem, mintha nem is csak ez elmúlt harminchét év minden terhét, hanem az összes életemét levették volna a vállamról. Sokkal könnyebb volt, mint azelőtt, és annak ellenére, hogy azért néha még eszembe jutott az a borzalmas két hét, meglehetősen jókedvű voltam, és nem kaptak azon rajta, hogy az ablak mellett ücsörgök, a huszadik szál cigimet szívva, miközben pityergek.
És habár fájt, amit történt mind ebben, mind az előző életeimben, úgy gondoltam, hogy szükség volt erre a több ezer évig tartó szenvedésre ahhoz, hogy az utolsó életemben, ami remélhetőleg nem fog egyhamar véget érni, igazán jó emberré válhassak. Talán csak a sors fintora, hogy erre eddig nem jöttem rá, talán csak a saját éretlenségem okozta. De végre boldog voltam, igazán az.
Volt két gyönyörű fiam, és egy nehezen kezelhető, kamasz lányom, most már három imádni való lánytestvérem, akarom mondani csak simán testvérem, egy csodálatos férjem, remek barátaim, igazából egy tökéletesnek mondható életem.
Visszatérve a kicsikre, meglepődtem azon, hogy mind azt elfogadták az első pillanattól fogva, hogy én nem éppen nő vagyok, mind pedig azt, hogy innentől fogva Vergil is a családunk része. A fivérem sokat vigyázott rájuk, és rengeteget szórakoztatta őket, sőt, meg merném kockáztatni, hogy többet látták őt, mint engem. Az is eszembe jutott, hogy talán a hihetetlen hasonlóság miatt vannak ennyire el vele, de aztán rájöttem, hogy képesek, és tudnak különbséget tenni köztünk, és elfogadják őt úgy, ahogy van. Persze ebben szerepet játszott az is, hogy a gyerekek feltétlenül megbíznak mindenkiben, de az is igaz volt, hogy a csöppségek megérzik azt is, ha valakinek rosszak a szándékai, tehát őt valószínűleg nem tartották gonosznak, azaz, inkább nem volt az.

Lábadozásom, vagy ahogy én hívtam, fogva tartásom alatt meglátogatott engem Patty is. Örült neki, hogy végre megszűnt a testvérviszály, viszont hihetetlen bűntudata volt a Mundus lányával történtek miatt, amit igazából nem is értettem, de ő ilyen érzékeny típus volt, legalábbis azóta mindenképp, mióta megszülettek a gyerekei. Már ő is túl volt a húszon, és ugyan még elég fiatal volt ahhoz képest, de már több, mint három éve boldog házasságban élt, és a legkisebb gyereke egy, míg az idősebb három éves volt. Remek anyának, feleségnek, és egyben démonvadásznak is bizonyult. Még tinédzser évei alatt én voltam a mestere, mindent megtanítottam neki, amit csak tudtam. A nyakláncával, ami anno megmentette az életét, és új tudásával az egyik legjobbá vált a szakmában, néha látva őt meg is ingott az önbizalmam, mert volt, amiben jobbnak bizonyult nálam, habár ezt csak én gondoltam így. Ő makacsul kitartott az elgondolása mellett, hogy ő sosem lesz jobb nálam, pedig ügyesen bánt a lőfegyverekkel, a gépfegyverrel pedig főleg, és vívni is meglehetősen jól tudott, a mozgásáról nem is beszélve. Büszke voltam rá, és boldog voltam, hogy annyi éven át én lehettem a mestere, mert kiváló tanítvány volt a nyafogása ellenére is, tizenöt éves létére pedig kitartóbb és ügyesebb volt, mint néha én magam.
Mikor indulni készült, körülbelül tíz percen keresztül zokogva ölelt át engem, jó szorosan, hogy még csak véletlenül se kapjak levegőt. Még az autóból is integetett nekem, hosszasan, egészen addig, amíg el nem tűnt a szemünk elől a vörös cabrio.

Lucia is hallott a történtekről, így nem sokkal az ominózus eset után ő is felbukkant. Nero végig sötét tekintettel méregette, amitől szerencsétlen Lucynak borsódzott a háta. Csak akkor mert engem egyedül hagyni a démonnővel, mikor végre megjelent Vergil is, akit egészen addig győzködtek, hogy legalább dugja ki a képét a szobájából, ha egyszer már vendégünk érkezett.
A bátyám grimaszokat vágott, és csak tőmondatokban válaszolt a kérdésekre, amiket a barátnőm tett fel neki. Lucia nem ismerte őt igazán, csak néhány dolgot hallott, és megpróbált annyira udvariasan és kedvesen viselkedni, ahogy csak tudott, mivel előtte dióhéjban elmeséltem neki a mi hosszú szenvedésünket a fivéremmel.
Tudtam, hogy Verg igazából csak fél, mert meg volt szokva a jeges tekintetekkel, a beszólásokkal, meg úgy az előítéletekkel összességében, az viszont teljes mértékben kiborította, hogy egy ember hajlandó vele normális hangnemben, normálisan beszélgetni. Megfogadtam, hogy amint lehetőségem nyílik rá, oktatok neki némi szociális élet elméletet, hátha legalább megszokás szinten elsajátítja a közösségben való viselkedés alapszabályait. Na, nem mintha azzal lett volna gond, hogy gyerekkorunkban nem tanítottak neki elég illemet, egyszerűen annyira megszokta, hogy vele soha senki sem kedves, hogy már nem is tudta, mit kell kezdeni ezzel az egésszel.
Lucia azonnal elalélt a két csöppségtől, lévén, hogy szerette a gyerekeket. Csillogó szemekkel bámulta az ikreket, és mikor azt hitte, hogy nem látom, néha kicsit irigyen nézett rám, de persze ezt megértettem, hiszen neki még nem volt gyereke, és mivel jelenleg barátja sem volt, ezért a közeljövőben nem is volt valószínű, hogy lesz.

Mielőtt elment, előtte megkérdezte, hogy hogy tetszett Nerónak az ajándékom, persze mindennek az egész család fültanúja volt, mire én zavartam elhabogtam valamit, amiből rájött, hogy valószínűleg még nem adtam oda.
Nero majd megpukkadt a féltékenységtől, de igyekezett ezt nem kimutatni. Valamiért minden régi ismerősömmel így viselkedett elsőre, pedig tisztában volt vele, hogy semmi oka rá.
Mikor végre elment Lucy, felrohantam az emeletre, és egészen addig fent is maradtam, amíg a ruháim közé rejtve meg nem találtam a Nerónak szánt karácsonyi ajándékomat. Akkor nagyon csúnyán összevesztünk, így esélyem sem volt odaadni, utána pedig ki is ment a fejemből.
Lefelé menet lassítottam a tempómon, féltem, el akartam kerülni ezt a helyzetet, de valamiért kíváncsi is voltam a reakciójára, ahogy kibontja a dobozt, és megpillantja a két pisztolyt.
Az arcom olyan vörös volt, mint egy ráké, nem is néztem rá, csak valamit morogtam az orrom alatt, és odaadtam neki a becsomagolt dobozt. Egy hosszú, meglepett pillantás után végül elkezdte kibontani a csomagot, mikor pedig megpillantotta a tartalmát, azonnal felnézett, csillogó szemekkel, egyenesen rám.
– Ez... az enyém? – kérdezte olyan hangon, mint egy izgatott kisgyerek.
– Igen. Szóval, ezt még karácsonykor oda akartam neked adni, de nem volt rá lehetőségem, utána pedig a nagy felfordulásban el is felejtettem – motyogtam még mindig teljesen zavartan.
– Köszönöm – suttogta, majd egy másodperccel később ott termett mellettem, felemelte az állam, és mosolyogva megcsókolt.

Onnantól kezdve többet nem is használta Blue Rose-t, pedig imádta azt a fegyvert, és hatalmas becsben tartotta, viszont amiket kapott, azoknak számára nagyobb volt az értéke. Néhány ellenfél ellen ugyan talán hatásosabb lett volna az előző fegyvere, azonban ezekkel is remekül boldogult.

Miya befejezte a középiskolát, és azonnal ment is tovább egyetemre. Azt tervezte, hogy miután elvégzi az orvosi kart, csatlakozik a démonvadászok népes táborához, mint medikus és vadász. Kitűnő eredménnyel érettségizett, mindenből kilencven százalék felett, kémiából és fizikából pedig emelt szintű vizsgát tett, szintén alacsony pontveszteséggel.
Ő volt a másik büszkeségem, hiszen időközben őt is megtanítottam erre-arra, és elég ügyesnek is bizonyult benne. Nem tévedtem, Sparda vérével az ereiben nem is lehetett volna rossz a harcban.
Lévén, hogy már nem kellett iskolába járnia, kihasználta a nyarat, hogy jókat bulizzon, fiúzzon, de már nem bántam, hiszen tizennyolc éves volt, kész felnőtt nő. Ennek ellenére legbelül megmaradt ugyanannak a szókimondó, beszólogatós, lázadó kamaszlánynak, aki eddig is volt.

Hirtelen minden ismét tökéletes volt, vagyis inkább az lett. Nem volt okunk többé semmitől sem félni, a fenyegetés elmúlt, a családunk újraegyesült. Azt kívántam, hogy maradjon minden így örökre, és volt egy olyan érzésem, hogy a többiek is szívesen megszokták volna ezt a nyugalmat.
Ugyan tudtam, hogy lesznek még az életemben problémák, amiket majd meg kell oldanom, de nem zavart, hiszen senkinek sem volt annyira jó az élete, hogy ne legyenek zavaró tényezők. Ezek azonban apróságnak tűntek ahhoz képest, amit átéltünk ezalatt a majd' egy év alatt.
Nem féltem, nem volt miért aggódnom, a legnagyobb bajom pedig az volt, hogy elfogyott a cigim, és le kellett sétálnom a boltba egy dobozért.

Lassan visszazökkent minden a régi kerékvágásba, a napjaink úgy teltek, hogy nem kellett félnünk semmitől, megpróbálhattam minden szerepben jól helytállni, és még magamra is volt egy kis időm.
Körülbelül két és fél hónappal azután, hogy hazajöttünk teljesen meggyógyultam, végre ismét munkába állhattam, habár volt néhány kikötése a családnak. Például tilos volt életveszélybe sodorni magamat, meg úgy általában vigyáznom kellett magamra. Igazából tudták ők is, hogy lehetetlent kérnek, de azért megtették, és úgy viselkedtek velem, mintha a szüleim lennének, én pedig az engedetlen kamaszgyerek, aki folyamatosan bajba sodorja magát.

Elégedetten vettem magamra az új kabátomat, ami stílusában kissé különbözött az előzőektől. A szokásos, vörös alapdarab elejére most fekete bőr rész került, a gallérja is ebből készült, rajta két ezüst csat csillogott. Az alsó része, ami inkább hatott uszálynak, leért egészen a bokámig, és jóleső érzés kerített hatalmába tőle, na meg persze magtól az új szereléstől is egy boldog kiscicává változtam.
Bevallom, nem volt szokásom, de egy ideig még elszórakozgattam a tükör előtt. Először felhajtottam a gallért, olyan drakulásan, és meglepődve konstatáltam, hogy meglehetősen jól áll, sőt, titokzatos hatást kelt, úgyhogy el is döntöttem, hogy ez így fog maradni, bár szerintem eredetileg is így volt tervezve, csupán szállítás közben valamiért lehajtódott.
Vigyorogva igazgattam magam körül a kabát kettéhasított végét, mintha csak szoknya lenne. Még pukedliztem is, ettől azonnal nevethetnékem támadt. Aztán felhúztam az új kesztyűimet, amiknek sokkal hosszabb volt a szára, mint az eddigieknek, és három csat díszelgett rajta, ahogy az új csizmáim szárán is. Új pisztolytáskákat is kaptam, amik sokkal elegánsabban voltak megoldva, mint az előzőek, bár nem mintha eddig nem lettek volna eléggé azok.
Mikor végre elkészültem, megigazítottam a hajam, ami szintén megváltozott, rövidebb lett egy kicsit, aztán lehúztam a zip-zárt egy kicsit a mellkasomon, majd egy elégedett mosollyal vettem tudomásul, hogy tényleg készen állok a vadászatra.
A mosoly lassan pszichopata vigyorrá nőtt, ahogy a helyére csúsztattam a pisztolyokat, és a kardomat, mert közben arra gondoltam, milyen felszabadító érzés lesz ismét démonokat gyilkolni.
Magabiztosan léptem ki a Devil May Cryból, majd megálltam egy pillanatra, beszívtam a friss, éjszakai levegőt, aztán elindultam arra felé, ahonnan a démonok szagát éreztem.



Epilógus
Nyolc évvel később

Meleg, májusi délután volt, az idő két óra körül járhatott. A fülledt levegő bent rekedt a városban, az iszonyatos forróságon csak egy kiadós zápor segíthetett volna, ami útban is volt, hiszen éreztem az eső illatot, de leghamarabb két nap múlva számíthattunk rá, addig el kellett viselni a fullasztó meleget.
Éppen vacsorát főztem, mert tudtam, hogy a fiúk nemsokára elindulnak az iskolából, és valószínűleg ebédeltek, de meg volt rá az esély, hogy esetleg nem ízlett nekik, vagy nem főtt ételt ettek, hanem valami előre elkészített kaját kaptak.
Az aznapi menü párolt csirkemell volt rizzsel, mivel születésük óta megpróbáltam egészséges életre nevelni őket, így ritkán fordult csak elő, hogy gyorsétteremben ettünk.
Jókedvűen dúdoltam, csukott szemmel kavargattam a rizst, amikor hirtelen valaki hátulról átölelt, és belecsókolt a nyakamba. Elmosolyodtam, aztán hátrafordultam, hogy megcsókolhassam Nerót.
Az elmúlt években sokat változott, magasabb lett egy kicsit, és vesztett a kisfiús vonásaiból, már felnőtt férfi volt, nem pedig egy kamasz kölyök. Közel járt a harminchoz, és ránézésre körülbelül egyidősnek tűntünk, mivel én testileg huszonöt éves voltam, ő pedig huszonnyolc. Izmosabb is lett, de csak egy leheletnyit, karrierje pedig lassan csúcspontjához ért. A legkiválóbb démonvadászok egyikeként tartották őt számon, de persze csak utánam. Én megmaradtam annak a legendának, aki mindig is voltam, a vadászok és zsoldosok között.
– Na, mi újság, szerelmem? – kérdezte.
– Épp vacsit főzök – válaszoltam boldogan.
– A fiúk nemsokára itthon lesznek, Sakura pedig mindjárt felkel.
– Nagyon nyűgös volt? Nehezen aludt el? – aggodalmaskodtam.
– Nem, miután olvastam neki mesét, egész könnyen elszundikált.
– Akkor jó. Te kérsz majd valami tartalmasabb vacsit?
– Nem, nekem tökéletes az, amit főztél. Mindig finomat csinálsz – csókolt meg ismét.

Pontosan négy órakor az ikrek berontottak az ajtón, elkezdtek rohanni felém, majd a nyakamba ugrottak.
– Anyuuu! – kiáltották kórusban.
– Sziasztok! – pusziltam őket homlokon. – Milyen napotok volt?
– Képzeld, anyu, ma kaptam két ötöst, Yasu pedig hármat, mert mondott valami nagyon jót órán – csiripelte Ryu.
– Yasuhiko, minden rendben? – néztem rá gyanakodva, mert a szokásosnál is szótlanabb volt.
– Verekedtem – jelentette ki úgy, mintha csak azt mondta volna, hogy szép az idő.
– Hogy mit csináltál? – hitetlenkedtem.
– Nem tűröm, hogy téged káromoljanak – motyogta.
– Ryu, te is benne voltál?
– Hát, öhm... – kerülte a tekintetem, mindenhová nézett, csak rám nem.
– Szóval igen. Na, és ki volt az a szerencsétlen, aki kikezdett veletek? – vigyorogtam.
– Az egyik idióta felsős. Nyugalom, nem fog feljelenteni minket, de ha mégis, akkor hatalmas bajban van – sóhajtotta Yasu.
– Ajánlom is. Na, és Destiny meg Celia hol van?
– Mary néni értük ment. Azt mondta, elviszi őket fagyizni, vagy valami ilyesmi. Minket is hívott, de most nem volt kedvünk menni – mesélte Ryu.
– Rendben, akkor megkeresem Vergilt, Miyát, Trisht, meg majd felkeltem a húgotokat, aztán vacsizunk. Addig játszhattok, utána kézmosás, és asztalhoz.
– Jól van, anyu – forgatta a szemét Yasu.
– Yasuhiko Sparda! – kiáltottam.
– Nem csináltam semmi tiszteletlent – játszotta az ártatlant.
– Jó, tűnés, mielőtt még meggondolom magam. És hé, ne legyél ennyire merev, mert nagyon emlékeztetsz egy seggfejre, aki nem mellesleg a bátyám.
– Nem is vagyok olyan, mint Vergil! – méltatlankodott.
– Tényleg nem, te tiszta apád vagy. Na, menj az öcséd után, aztán játszatok valamit.
– Mi a vacsi?
– Párolt csirkemell rizzsel. Megfelelő, a fiatalúrnak?
– Haha, de vicces vagy, anyuci – mondta, majd sarkon fordult, és elment, engem egyedül hagyva a konyhában.

Nero fent volt Sakurával, aki még mindig mélyen aludt. Én is felmentem, útközben felkutattam a család összes többi tagját, beleértve Vergil és Miya barátját is.
Mikor beléptem a gyerekszobába, Nero a hintaszékben ült, és a lányunkban gyönyörködött. Olyan békés volt álmában, hogy sajnáltam volna felkelteni, de lassan vacsora idő volt, és neki is kellett ennie valamit.
Óvatosan odaosontam az ágyához, leültem a szélére, és kisimítottam egy ezüstös tincset az arcából, majd a füléhez hajoltam, és suttogni kezdtem:
– Tündérkém, ébredj.
Válaszul csak fájdalmasan felnyögött, majd átfordult a másik oldalára. Nem adtam fel, tovább próbálkoztam.
– Ha így folytatod, lemaradsz a vacsoráról. Ha pedig ügyesek lesztek, kaptok eperfagyit.
Ez azonnal hatott, a kislány felült, a szemét dörzsölgetve, majd néhány perc után végre teljesen felébredt, és csillogó szemekkel nézett rám.
– Hogyhogy most lány vagy, anya? – kérdezte, mert mikor legutóbb látott, még a megszokott alakomban voltam.
– Volt egy kis elintéznivalóm az iskolában, hercegnőm, így kénytelen voltam ezt a formát felölteni – válaszoltam mosolyogva.
– Juj, kifessük majd a körmünket?
– Ha befejeztük a vacsit, utána igen.
– Remélem nem szeretnél műkörmöt csinálni magadnak, mert utálom, ha akkora karmaid vannak – szólt közbe az apja.
– Csak kifestjük, semmi műköröm. Az túl macerás, aztán ha anyu megint önmaga lesz, nehéz lesz vele élnie, meg eleve kényelmetlen.
– Akkor megnyugodtam. De neked sem lehet, ugye tudod? – állt fel a székből Nero, és lassan odasétált hozzánk.
– Igen, apuci, tudom. Egyébként, mikortól sminkelhetem magam? – tette fel ártatlanul a kérdést, mire az édesapja elkerekedett szemekkel bámult rá, több, mint két percen keresztül.
– Majd... majd ha elég nagy leszel – válaszolta végül, és ezzel lezártnak is tekintette a témát.
– Még kicsi vagyok hozzá?
– Igen, az vagy, szívem. Ennyi idősen egy lány sem festi még magát – simogatta meg a haját.
– De az oviban az egyik lány kirúzsozva, kifestett szemmel jön!
– Hát, gratulálok a szüleinek. Az a Barbiee-baba ugye, akit folyton szépségversenyekre visznek?

– Igen, Amber az. Neki megengedte az anyukája, sőt, ő csinálja neki minden reggel.
– Kincsem, te így vagy gyönyörű, ahogy vagy. A smink csak elcsúfítaná a szép arcodat – próbáltam meg hatni rá, mert tudtam, hogy ezután hiszti fog következni. Nehéz volt egy lánnyal, főleg, hogyha rossz példát látott.
– Te sem szoktál sűrűn kifestve lenni – jegyezte meg Sakura.
– Nem, mert többet vagyok férfi, mint nő, és úgy elég érdekesen festenék – nevettem.
– Jó, akkor várok még vele tíz évet, oké? – mondta diplomatikusan.
– Egyszerre sóhajtottunk fel megkönnyebbülten Neróval. Még messze van az a kor, amikor ezen kell aggódnunk, csak ezzel vigasztaltam magam.
– Na, gyere bogaram, menjünk enni – vette fel az apja, majd elindult vele a konyha irányába.

Követtem őket, és míg ők leültek, addig én kiszedtem az ételt, aztán én is odamentem az asztalhoz, letettem a tálakat, és jó étvágyat kívántam mindenkinek.
A társaság majdnem teljes volt, csak Mary hiányzott, és a lányai. Destiny és Celia csak kilenc hónappal volt fiatalabb, mint a fiaink, az egyikük szőke, felemás szemű szépség volt, míg Destiny örökölte édesanyja fekete haját, és apja kék szemeit. Gyönyörű kislányok voltak, és intelligensebbek, mint a társaik. Mary és Trish az elejétől fogva két hölgyet nevelt, nem egyszerű kislányokat, akik ráadásul majdnem teljesen démonok voltak, hála annak, hogy Mary még azelőtt démonná változott, mielőtt megszülettek volna.

Vergil sokáig volt egyedül, körülbelül egy évvel ezelőtt ismerkedett meg a szerelmével, aki egy magas rangú démon legkisebb fia volt. Hosszú, szőke haja a derekát verdeste, magas volt, vékony, de izmos. Szemei arany színben pompáztak, és szinte mindig vidámság sugárzott belőlük.
Vergil tökéletes ellentéte volt, legalábbis abból a szempontból, hogy míg a fivérem általában fenntartotta a komolyság és a ridegség álarcát, addig Caleb szinte folyton viccelődött, jókedvű volt, és sokkal inkább tűnt néha élettel telinek, mint Vergil.
A bátyám persze csak kívülről tűnt ilyennek, valójában egy álmodozó, szerelmes tinilány veszett el benne, legalábbis azóta mindenképp, hogy megismerte a párját. Sokkal kiegyensúlyozottabb lett, és kevésbé mogorva, egyszóval jót tett neki a változás.
Miya már egy másik ügy volt, az ő aktuális barátja eléggé érdekes egyéniség volt, de a maga fura módján imádta a lányomat, és illett is hozzá. Ő egy halandó volt, habár nem nagyon mertem volna vele ujjat húzni, mivel egy jól megtermett vikinghez volt hasonlatos. Magas, izmos férfi volt, hosszú, göndör, szőkés-barna hajjal, mindemellett pedig méretes szakállal is rendelkezett. Folyamatosan mogorván nézett mindenkire jádezöld szemeivel, és őszintén szólva, még engem is frász kerülgetett tőle, pedig én aztán rengeteg mindent láttam, és nála sokkal ijesztőbb, erősebb teremtményekkel is harcoltam már.
Addig viszont nem volt kifogásom ellene, amíg boldoggá tette a lányomat. Nem akartam beleszólni az életébe, azt akartam, hogy magától oldja meg a problémáit.

A vacsora jókedvűen telt, hála Calebnek, aki folyamatosan szórakoztatott minket. Mindenki szerette őt, főleg azért, mert végre valóban boldoggá tette az én jégkirálynő fivéremet. Mikor végeztünk, összeszedtem a koszos tányérokat, majd nekiálltam mosogatni, amiben Sakura is segített.
– Anyu, milyen színű körmöt szeretnél? – kérdezte a kislány.
– Hmmm. Mit gondolsz, piros vagy fekete? – merengtem.
– Piros, mert az egyértelműen a te színed. Esetleg lehetne, hogy a többi körmöd vörös, a gyűrűs ujjadon meg fekete, mert a teljesen egyszínű nem áll neked jól, a fekete magában pedig olyan gyászos.
– Rendben, akkor megcsináljuk. És te milyet szeretnél?
– Babarózsaszínt, olyat, mint a cseresznyefa virága.
– Illik hozzád.
– A Sakura ugye Japánban a cseresznyefa virágzását jelenti, meg magát a virágot?
– Pontosan. Te pedig ugye pont április tizenegyedikén születtél, amikor virágzik a cseresznye.
– Ezért lett ez a nevem?
– Igen.
– És anyu, lesz majd egyszer egy kistestvérem?
– Nem, azt hiszem, nem lesz. Tudod, ez nem lehetséges.
– Már nem lehet több gyereked?
– Nem, édesem, sajnos nem. De épp elegen vagytok, nem gondolod? Ráadásul ott vannak még az unokatestvéreid is. Összesen öt gyerek van ebben a házban, aztán ha Miya is úgy dönt, hogy babát szeretne, akkor még többen lesztek.
– És Vergilnek lesz gyereke?
– Nem valószínű. Ha mégis, arról tudni fogunk. Na, végeztünk is, menjünk szépítkőzni.
– Okés.

Időközben Mary és a lányai is hazaértek, de már vacsoráztak, szóval vitte is őket aludni. Mint kiderült, vásárolni is voltak, ez tartott ennyi ideig. Ő és a lányok képesek voltak hetente többször is elmenni ruhát venni, mondván, hogy nincs nekik elég. Mesteri szinten űzték a pénzelverést, a felesleges dolgok beszerzését, és a hülyeségek megvételét, de ameddig a saját fizetését költötte, addig nem volt semmi gond. A probléma ott kezdődött, amikor Trishtől kértek pénzt, mert a szőke démon sokkal szigorúbban fogta őket, ilyenkor pedig a három lány közül, beleértve Ladyt is, az egyikük hisztizni kezdett, megsértődött, és kitört a veszekedés.

Az elmúlt évek egyébként nyugisan teltek, Mundus lánya nem tért vissza, így biztosra vettük, hogy halott. Több ennyire komoly ellenféllel nem akadtunk össze, csak kisebb megbízásokat kaptunk, de ez elég is volt, nem vágytam semmi nagy kihívásra, mert ez évtizedre elég volt az ilyen veszélyes alakokból.
Az életünk békés volt, és igazából olyanok voltunk, mint bármelyik másik család, annyi különbséggel, hogy több démonvadászunk volt, mint amennyi az egész országban együttvéve. A legtöbb zsoldos nem bocsátkozott természetfeletti ügyletekbe, sőt, messziről elkerülték azokat. Az egyetlen kivétel ez alól a mi családunk volt, és Caleb érkezésével még eggyel bővült a vadászok tábora. A területünket ki kellett terjeszteni, mert egy idő után kezdett versenybe átmenni a dolog, így felosztottuk egymás között a környező területeket.
Az enyém és Neróé volt maga a város, a külső részeket Mary és Trish kapta, míg a távolabbi területeket Vergil, Caleb, Miya és Patty birtokolta, természetesen egymás között felosztva a territóriumokat. Így nem csak hatékonyak voltunk, hanem széles sugarú körben az ellenőrzésünk alatt tartottuk a környező városokat.
Csak ritkán mentünk hosszabb utakra, legalábbis mi, akiknek már gyerekei voltak, vagy pedig addig az egyikünk itthon maradt a kicsikkel, esetleg a nagynénikre bíztuk őket, vagy fordított esetben ránk hárult az ikerlányok felügyelete.

Neróval remekül kijöttünk egymással, a kapcsolatunk csak még erősebb lett az ominózus eset óta. Nem veszekedtünk túl sokat, csak annyit, ami épp egészséges, a szerelmünk pedig csak még különlegesebb lett. Ugyan nem terveztük, de három évvel a fiúk születése után a világra jött a legkisebb lányunk is, Sakura. Az ikrek mindig is vágyott egy kishúgra, akire majd vigyázhatnak, és pátyolgathatnak, és az elejétől kezdve imádták a csöppséget.
Egy valódi királylány volt, érzékeny, álmodozó, mindig kedves, és tisztelettudó, ahogy egy kishúgnak lennie kell. Viszont aggódtam egy kicsit miatta, mert nagyon naiv volt, és tudtam, hogy az életben sok sérelem fogja érni, de számíthatott a bátyjaira, és persze ő sem volt annyira elveszett, csak még nem volt rá szükség, hogy megvédje magát. De tudtam, hogy egyszer, ha arra kerül a sor, igenis meg fogja mondani a magáét valakinek, és hogy el fog csattani néhány pofon, esetleg meg is ver valakit, de előre sajnáltam az illetőt, aki vele akasztja össze a bajszát. Arról nem is beszélve, hogy utána az illető mit fog kapni az ikrektől, akik úgy védték a kicsit, mint a saját életeküt, és nem tűrték, hogy bárki csak egy gonosz pillantást is vessen felé.

A fiúk iskolások voltak, és az évek során teljesen kiforrt a személyiségük, éleződtek a különbségek, és egyre szembetűnőbbek lettek a hasonlóságok. Yasuhiko kiköpött apja volt, míg Ryu inkább rám hasonlított, némi eltéréssel persze. Yasu egyben Vergil apró mása is volt, hiszen rendkívül művelt volt, két hangszeren játszott, folyton a könyvtárakat járta, és minden tanár elámult az intelligensségén, de közben ugyanolyan csintalan kölyök volt, mint az öccse. Együtt játszottak démonvadászosdit, meg mindenféle mást, együtt ültek le a játékkonzol elé, és persze nem félt behúzni egyet azoknak az embereknek, akik felidegesítették. Ugyanolyan forró fejű volt, akár Nero, de ezt remekül palástolta azzal a hideg közönnyel, ami a bátyámra emlékeztetett.
Ryu szókimondóbb volt, és legalább ugyanolyan ügyes és okos, mint a bátyja, viszont ő meg ezt titkolta remekül. Kettejük közül ő volt az, akire folyton panaszkodtak, hogy verekedik, rosszalkodik, nem figyel órán, és legnagyobb meglepetésemre félelem nélkül szólt be a tanároknak, ha neki nem tetszett valami. A fiatalkori énemre emlékeztetett, mivel hirtelen haragú volt, és szinte megfékezhetetlen. Az egyetlen, akire hallgatott az én voltam, és az apja.
A különbségek ellenére viszont jól kijöttek egymással, nagyon is jól. Kiálltak egymás mellett, bár ez inkább Yasura volt jellemző, hiszen Ryu többször került bajba, mint ő.

Minden tökéletes volt, olyan életet éltünk, amit mindig is akartam. Többet nem is kívánhattam volna, hiszen mindent megkaptam, amire valaha is vágytam az életben.

Még hét évvel később

Az igazgatói irodában ültem, és idegesen doboltam a lábammal. A fiúk még nem érkeztek meg, és őszintén szólva valószínűleg nem is akartak, de mivel én is érintett voltam az ügyben, ezért muszáj volt jönniük.
Az öreg igazgató addig szégyentelenül bámult engem, végigmért újra, és újra. Már épp azt fontolgattam, hogy eltöröm a nyakát, amikor az ajtón beesett a két kamasz fiam. Ryu szokásához híven az arcába húzott kapucnis pulcsiban, deszkás cipőben, és csőfarmerben közelített. Már messziről csillogott az ajakpiercingje, és erős cigarettaszagot árasztott magából. Yasu hosszú, sötétkék kabátban volt, ami leért a térdéig, középen hasított volt, hosszú, hófehér tincsei szabadon omlottak a hátára, Fuck the System feliratú pólója pedig virított rajta. Ő kicsit visszafogottabb volt, habár szintén füstszaga volt, ugyanolyan mogorva pillantással foglalt helyet mellettem, mint az öccse, és volt tetoválásra, illetve egy szemöldök piercingje. Mind a ketten lázadtak, méghozzá nem is akárhogyan, de csöppet sem bántam, mert én egész életemben ezt tettem, mint egy rossz tinédzser.
Örülök, hogy megérkeztetek, ikrek – mondta az igazgató rekedt hangon, de ahelyett, hogy a fiúkra nézett volna, inkább a melleimet bámulta. Kezdtem nagyon dühös lenni, viszont megfogadtam, hogy addig nem szólok egy szót sem, amíg nem tesz ajánlatot, nem utalgat, és nem fogdos.

– Mit akar már megint? – kelt ki magából Yasu.
– Tudjátok, hogy miért vagytok itt? – végre elszakította a tekintetét az öreg a dekoltázsomtól, de csak egy röpke pillanatra, aztán újból belemélyedt a kebleim vizsgálatába.
– Igen. Verekedés, cigizés a vécében, piercingek, a tetkó, az órai viselkedésünk. Van még valami, vagy esetleg kihagytam néhány dolgot? – kérdezte cinikusan Ryu.
– Nem, teljes a lista. Nos, Mrs. Sparda, azért hívattam én ma önt ide be, hogy egy kicsit beszélgessünk arról, hogy mi lesz a fiúkkal ezek után.
– Természetesen semmi. A jegyeik kitűnőek, több tanulmányi versenyen is részt vettek, illetve helyezést is értek el, úgyhogy nem látom okát annak, hogy bármiféle megrovásban részesítse őket a viselkedésük ellenére – közöltem hűvösen.
– Szóval a fiai pártján áll.
– Még szép. Mégis ki másnak az oldalán állhatnék még? Szülői engedéllyel van tetoválásuk és piercingjük is, tudom, hogy dohányoznak, sőt, mondok ennél jobbat, én veszem nekik, és semmi kivetnivalót nem látok a viselkedésükben. Tudja miért? Azért, mert otthon, amikor a barátaikkal vannak, távol ettől az iskolától, ahol minden szerencsétlen kölyök cseszteti őket, tisztelettudó, művel fiúk, akik fényévekre vannak azoktól a taknyosoktól, akik egyébként ide járnak.
– Már elnézést, de mi nem tudunk róla, hogy bármilyen bántalmazás érné, vagy érte volna őket. Sőt, ők azok, akik terrorban tartják az egész iskolát – még mindig a melleimhez beszélt, de most már a száját is nyalogatta hozzá, egyre ijesztőbbé téve a helyzetet.
– Azért, mert nem besúgókat neveltem, hanem életrevaló férfiakat, akik megoldják a saját problémáikat, felnőtt segítség, vagy inkább ebben az esetben hátráltatás nélkül, még nem jelenti, hogy nem érte őket semmilyen támadás. Tehát nem látom, mi a probléma. Ha ki akarja őket rúgni, tegye meg, de akkor hallani fog még rólunk. Higgy el, más iskolák versenyeznének értük, megtisztelve érezheti magát, hogy ide járnak. Bár, annak idején, amikor én és a két unokabátyám ide jártunk, akkor is ilyen rettenetes iskola volt ez. Folyamatosan csesztettek bennünket, csak azért, mert ilyen színű a hajunk. Nem tehetek ellene, ősznek születtem.
– Nem látom okát annak, hogy ilyen agresszívan viselkedjen, hölgyem. Habár vannak helyzetek, amikor ez nem is olyan rossz dolog – vigyorgott rám perverzen. Itt szakadt el nálam a cérna.

– Igazán megköszönném, hogyha nem a dekoltázsomba nézne, hanem a szemembe, illetve ha nem méregetne így. Nem a gyerekek előtt akartam ezt kimondani, de sajnos szükségét látom, hogy mielőbb tisztázzuk a helyzetet, ezzel elkerülve a félreértéseket – sziszegtem. Vette az adást, félénken pislogott felém, de láttam rajta, hogy azért nem fogja ilyen könnyen feladni.
– Visszatérve az eredeti témára, sajnos valamilyen változást eszközölnünk kell. Nem hat rájuk a megrovás, a büntetőóra, semmi, ezért úgy gondolom az lenne a legjobb, ha egy másik iskolába kerülnének át, ahol hasonló kaliberű diákok vannak.
– Ó, igen? Tudja, csak a szép emlékek miatt járnak ide a fiúk, az én emlékeim miatt. Tudja ki az a Tony Redgrave? Nos, ő az unokabátyám, és ő az, aki miatt szívrohamban elhunyt az előző igazgató. Vele is rengeteg probléma volt állítólag, viszont a tanári kar, és az igazgató sem látta, hogy van egy másik oldala is az éremnek. Tonyt rengetegen bántották, sőt, meg is próbálták erőszakolni. Népszerű volt, de ezt azzal vívta ki, hogy meg tudta védeni magát, mindig megmondta a véleményét, verekedett, megvédte a gyengébbeket, és elbánt azokkal, akik ujjat húztak vele. Önök csak azt látták, hogy ő terrorizálja a többieket, miközben ő volt mindennek kitéve. Én nagyon is jól tudom, hiszen évfolyamtársak voltunk.
– Tony Redgrave az ön unokabátyja? – sápadt el.
– Szóval hallott már róla – mosolyogtam sejtelemesen.
– És én miért nem emlékszem egy ilyen kivételes szépségre, mint ön? – provokált tovább. Nagyon nem tetszett az az irány, amibe a beszélgetés haladt. Hirtelen gyűlölni kezdtem, hogy női alakban kellett megjelennem, bár volt egy olyan érzésem, hogy ez független attól, épp melyik nem képviselője vagyok, férfiként is ilyen hatást gyakoroltam volna rá.
– Mert csak kilencedikben jártam ide, utána elköltözünk Japánba.
– Á, értem. Ha gondolja, megbeszélhetjük, hogy itt maradjanak a fiúk, viszont annak ára lesz – kacsintott rám. Nem, ne, csak ezt ne! Nem fekszem le senkivel, ezzel a vén szivarral meg főleg nem!
– Megbeszélhetjük – viszonoztam a mosolyát, ő azonban nem érezte a szavaim élét, és a rejtett fenyegetést. Buta, végtelenül buta halandó.
– Fiúk, most elmehettek. Édesanyátokkal mi pedig megbeszéljük a továbbiakat – intett az igazgató. Éhes tekintettel nézett rám, szinte majd felfalt a szemeivel, nekem pedig még a gondolattól is borsódzott a hátam.
– Nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Yasuhiko.
– Menjetek, otthon találkozunk – borzoltam össze mindkettejük haját.
– Anya...? – kérdezte bizonytalanul Ryu.
– Gyerünk, menjetek, még Sakurát is el kell hoznotok a suliból, mivel szerintem én még itt leszek egy ideig.
– Ha egy ujjal is hozzáér az anyámhoz, az apámmal, meg velünk gyűlik meg a baja, és higgye el, abban nem lesz köszönet – sziszegte köszönés helyett Yasu, majd becsapta maga mögött az ajtót.

– Nos, akkor beszélgessünk – állt fel az igazgató, és elkezdett közelíteni felém.
Mintha benne lennék a dologban, játékos mosollyal az arcomon én is felálltam, majd mielőtt egy ujjal is hozzám érhetett volna, a nyakánál fogva a falhoz szorítottam.
Az arca hirtelen elkezdett vörösödni, és eszeveszettül kapálózott levegő után kapkodva, fél méterrel a talaj fölött.
– Én is így gondolom, uram. Valamit jól véssen az eszébe: Tony Redgrave unokahúga vagyok, rosszabb, mint ő valaha is volt. Csak egy rossz mozdulat, és előbb a gerincét, majd a torkát fogom eltörni, maga mocskos féreg! Egyezzünk meg. A fiaim itt maradnak, többet nem hívat be sem engem, sem a férjem, sem pedig a fiúkat. Békén lesznek hagyva, és megleckézteti azokat a rohadt kölyköket, akik bántják az ikreket, és nem fogad el kenőpénzt a gazdag apuciktól a kölykük védelme érdekében. Cserébe nem ölöm meg magát, és nem tárom nyilvánosság elé, hogy miket művel a csinos anyukákkal. Megértette?
Heves bólogatás volt a válasz, én azonnal elengedtem, a férfi pedig tehetetlenül, rongybaba módjára terült a földön. Köhögve masszírozta a nyakát, épp ott, ahol az előbb még szorítottam, és ahol az ujjaim lila csíkokat hagytak a bőrén.
Elégedett mosollyal az arcomon indultam el az iroda ajtaja felé, kecsesen lépkedtem, a cipőm sarka pedig kopogott a padlón.
– Ó, és még valami. Ne feledje, Tony Redgrave köztünk jár – villantottam felé egy pszichopata vigyort, mire azonnal elsápadt, szemeiben rettegés csillogott. Azt akartam, hogy tudja, kivel húzott ujjat, olyasvalakivel, akivel nem érdemes, minden tanár félelmével.
Végül elhagytam az iskolát, és elindultam hazafelé, az új sportkocsimmal, amit nemrég vettem. Az út alatt végig arra gondoltam, hogy megérte megszülni az ikreket, hiszen csodálatos emberek lettek belőlük, olyanok, akik nem kifejezetten tűntek pozitívnak első ránézésre, de a külsejük ellenére a helyén volt a szívük.

Vége

A dal, amely ihlette ezt az egész történetet, és amelyet mindig is az utolsó fejezet végére szerettem volna rakni. Kérlek, hallgassátok meg. :)

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)