Devils Never Cry - 4. fejezet

13:33

Fény derül Dante múltjának legsötétebb fejezetére, és hogy miért is nem tud megbocsájtani a démonvadász a testvérének. Neróval való kapcsolatuk vajon túléli ezt az egészet?
Jellemzők: Romantikus, Humor, Dráma, Sötét, Horrort, Angst, Hurt Comfort
Figyelmeztetések: Slash, Nemi erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakterek, Menpreg, Durva nyelvezet, Felkavaró tartalom, 18+

4. fejezet - Az ördög pokla


 -    Beszélnünk kell arról, hogy mi történt, miután felébredtem Mundus búvóhelyén – sóhajtottam fel fájdalmasan. 
-    Manó, azt mondtad, hogy... – nézett rám aggódva Nero.

-    El kell mondanom, amíg még képes vagyok rá... De, ígérd meg, hogy...
-    Mit?
-    Hogy nem fogsz haragudni rám.
-    Bébi, sosem haragudnék rád. Soha, érted?
-    Hamarabb meg kellett volna mutatnom, de túl önző voltam, és nem akartalak elveszíteni.
-    Mert azt hiszed, hogy most el fogsz?
-    Nero, én nem hiszem. Tudom.
-    Dante, légy észnél! Fogadd el, hogy akkor sem foglak elhagyni, hogyha kiderül, hogy tizenévesen egy buliban jól bedrogoztál, és megerőszakoltak. Hidd el, engem egy csöppet sem érdekel, hogy mit tettél, főleg akkor nem, ha téged bántottak. Ebben az esetben az egyetlen dolog, amit érzek, az düh, és bosszúvágy, hogy megöljem azokat, akik ilyen szörnyűségeket műveltek veled.
Ahelyett, hogy válaszoltam volna, lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam, hogy azok az emlékek, amiket olyan mélyen elástam magamban, most ismét a felszínre törhessenek. Megszorítottam Nero kezét, belé kapaszkodtam, mert abban a pillanatban megbántam, hogy belefogtam a dologba. A múltam sötét árnyékai erőteljesebben hatottak rám, mint hittem. Még ennyi idő után is a fájdalom elviselhetetlen volt, pedig egészen idáig azt gondoltam, hogy elég erős vagyok, és sikerült legyőznöm őket. Hát hatalmasat tévedtem...

Mikor magamhoz tértem, először fogalmam sem volt róla, hol vagyok, csak az orromat facsaró erős démonszag juttatta eszembe az utolsó emlékemet. Elsőre az sem tűnt fel, hogy igen érdekes a testhelyzetem, azonban a karjaimba hasító fájdalom emlékeztetett rá, hogy a plafonról lógó bilincsek fogságában vagyok. A lábam már zsibbadt, de nem mertem elengedni magam, mert akkor úgy éreztem, a karomat tövestül tépik ki a helyéről.
Kábultan néztem körbe, de a berendezés nem sugallt túl sok jót. A falakat vér és mocsok szennyezte, eredetileg fehér színű csempe borította, a plafonon három neonlámpa helyezkedett el, de ebből mindössze csak egy égett, a másik pedig csak villódzott, a harmadik sötétségbe burkolózott. Velem szemben egy hatalmas ablak kapott helyet, amin nem láttam át, csak a véres tenyérlenyomatokat szemlélhettem meg, amik erről az oldalról kerültek az üvegre. Egy matracot véltem felfedezni a sarokban, meg a fal mellett néhány kórházi gurulós szekrényt, amiken mindenféle fémeszköz, köztük több szike, olló, csipesz, és injekciós tű kapott helyet, csak hogy a milliónyi gyógyszeres üveget meg ne említsem.

A látványtól a hideg kirázott, viszont a hab a tortán a kamera volt, ami eddig elkerülte a figyelmem. Farkasszemet néztem vele, aztán láttam, ahogy megmozdul, majd kikapcsol. Ez semmi jóval nem kecsegtetett, így hát elkezdtem törni a fejem, hogy mégis hogyan szabadulhatnék ki. Az első gondolatom az volt, hogy szétfeszítem a bilincseket, de amint ökölbe szorította a kezem, rájöttem, hogy minden erőm elhagyott.
Kétségbeesetten ráncigáltam a béklyóimat, de semmi sem történt, csak a láncok csörögtek.

Aztán az ajtó kinyílt, én pedig lehunytam a szemem, mert a pánik túlságosan is a hatalma alá kerített. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból, a félelemtől újra meg újra libabőrös lettem.
Ugyan be nem vallottam volna a világ összes kincséért sem, de nagyon rossz előérzetem volt, ennek következményeképp rettegtem, hogy mi fog történni. Egyrészt nem volt nálam semmilyen fegyver, másrészt, az erőm is elhagyott.
-    Nocsak, a kölyök felébredt – szólalt meg egy démoni hang, mire kinyitottam a szemem.
Azok hárman álltak előttem, akik idehurcoltak. Arcukon kéjes mosoly terült szét, elégedetten néztek le rám, aki hozzájuk képest kisgyermek méretű volt.
Három igen nagydarab démonnal volt dolgom, akiknek hatalmas izmai láthatóan kidudorodtak. Alig láthatóan nyeltem egyet, aztán összeszedtem magam, és megszólaltam:
-    Mit akartok tőlem? – sziszegtem.
-    A főnök azt mondta, hogy vegyünk egy kicsit kezelésbe, elvégre a bátyád már amúgy is kipróbált téged – röhögött fel a válaszadó démon.
-    Ahhoz sok szerencsét – feleltem harciasan.
-    Meglátjuk, meddig ég majd ez az elszánt tűz a szemedben – csippentette hatalmas mutató és hüvelyujja közé az állam.
Megpróbáltam elfordítani a fejem, azonban ezzel csak azt értem el, hogy összeszorította az állkapcsomat, méghozzá nem túl gyöngéden. A fájdalomtól és az undortól felszisszentem, mire a másik kezével belemarkolt a hajamba.
Túl erős volt, én pedig túl gyenge. Féltem, de reménykedtem benne, hogy csak félreértettem, amit mondtak.

Azonban szavuknak nyomatékot adva körülálltak engem, és a következő pillanatban letépték rólam a nadrágomat, majd a bokszeremet. Ennyi volt az összes ruhám, a bakancsomat fogalmam sincs, hol hagyhattam, csak onnan állapítottam meg, hogy nincs rajtam, hogy éreztem a csupasz talpam alatt a padló hidegét.
Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Három hatalmas, és nem mellesleg erőfölényben lévő démon készült arra, hogy megerőszakoljon. Eddig még csak ehhez hasonló sem történt velem, ezért döbbentett meg ez az egész. Viszont azzal tisztában voltam, hogy harcolnom kell ellenük, nem hagyhattam, hogy megtörténjen. Talán az életemért nem kapálóztam volna ennyire, úgy rugdosódtam, és kalimpáltam, azonban eme művelet nem hogy segített volna rajtam, inkább csak még nagyobb bajba kevertem magamat.
Az egyik a három közül megunta a dolgot, és lefogott engem, míg a másik kettő vigyorogva letépte magáról a ruháit. Nagyot nyeltem, mikor pillantásom rájuk tévedt. Egyikük sem épp emberi méretekkel rendelkezett, miből arra következtettem, hogy igen fájdalmas lesz a dolog.

-    Engedj el! – kiáltottam kétségbeesetten.
-    Senki sem hallja a kiabálásod – röhögött fel a fogva tartóm.
-    Vedd le rólam a mocskos kezedet, te rohadt démon!
-    Meglátjuk, meddig leszel még ilyen virgonc. Nem adok neked öt percet, teljesen kikészülsz majd, és azért fogsz könyörögni, hogy abbahagyjuk.
-    Azt te csak hiszed!

Igen erősen próbáltam ellenállni, de tudtam, hogy igaza volt. Ugyan féldémon voltam, aki hamar és könnyen regenerálódik, de ez esetben nem voltam olyan biztos benne, hogy ez működni fog.
Azonban nem volt túl sok időm gondolkozni, mert a következő pillanatban hideg fém érintését éreztem a bokámon, és mikor lenéztem, megláttam a vaskos bilincseket. Viszont, mielőtt erre még reagálhattam volna, a láncok csörögni kezdtek, és a levegőben találtam magam, kifeszítve, mint valami rongy. A póz eleve nem volt túl kedvező, de a kéjes tekintetek, amik végigmértek, még ijesztőbbek voltak.
Egyáltalán nem tétováztak, az egyikük azonnal lecsapott rám.
A pániktól a szívem olyan hangosan dobogott, hogy egészen biztos voltam benne, hogy ők is hallják. A mellkasom legalább ilyen őrült tempóban emelkedett-süllyedt, amit csak tetézett a percek óta el nem múló libabőr.

A démon elhelyezkedett a lábaim közé, én pedig lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy ne fájjon annyira, mint azt gondoltam. A félelem olyan erős volt, mint még soha életemben. Úgy éreztem, most meg fogok halni, ha nem is rögtön, mert veszítettem. Elkeserítő volt számomra, hogy démonok győztek le, méghozzá nem is akárhogyan.
Aztán... megtörtént az, amitől rettegtem: a démon hatalmas farkával belém hatolt. Egy pillanatra legbelül megállt az idő, hatásszünet következett. Aztán dobhártyaszaggató sikoltás hangzott fel, amit úgy érzékeltem, mintha nem is az én sikoltásom volna.
A fájdalom nem hogy elviselhetetlen, vagy rettenetes volt, hanem kifejezhetetlen. A hátam, a talpam, az ujjam, az izmaim, mind görcsös ívbe feszültek, a sikoltást pedig képtelen voltam abbahagyni. Olyan volt, mintha nem is az én testem lettem volna, egyszerűen meg sem bírtam mozdulni, elvesztettem az irányítást.

Mindezt a leírhatatlan rettenetet csak fokozta az, hogy a démon kicsit sem óvatosan mozogni kezdett, kíméletlen tempóban. Ha eddig dobhártyaszaggató volt a sikoltozásom, most az koponyazúzóvá avanzsált elő. Szinte éreztem, ahogy a sajátom porrá őrlődik a fájdalom és a saját sikításom malomköve között.
Azonban ez még nem volt minden. Miután az engem erőszakoló démon elélvezett, társa, aki épp nem azzal volt elfoglalva, hogy húsomig vájó karmaival egy helyben tartsa rángatózó testemet, becsatlakozott hozzá. Kihasználva az artikulálatlan kiáltozástól o-t formázó ajkaimat, szétfeszítette az állkapcsomat, és rettenetes méretű farkát a számba dugta. A könnyeim már patakokban folytak, de ekkor már levegőt sem kaptam.
Megbénult agyamban csak egyetlen gondolat lebegett, amit ki is mondtam volna, ha képes lettem volna rá.
-    Miért tetted ezt velem, Vergil?! – ordítottam legbelül, de senki sem hallotta.

Kálváriám nem ért véget. A démon, aki fejemnél állt, durván a hajamba markolt, úgy mozgatta a fejemet, hogy valamiféle gyönyört is okozzon neki a dolog. Néhány perc múlva pedig ő is belém élvezett, csak épp a rosszabbik módon.
Eleve a torkomig leért embertelen méretű falanksza, de miután elélvezett, irdatlan mennyiségű sperma folyt végig a nyelőcsövemen, amitől öklendezni kezdtem, ennek következményeképp pedig fuldokolni. Hörögve könyörögtem levegőért, de az csak nem áramlott a tüdőmbe.
Mindemellett az egész testem égett a fájdalomtól, mert társa továbbra is a gyönyört hajszolta gyönge testemet ostromolva.
Nem bírtam tovább, egyszerűen elvesztettem az eszméletem, és csak reménykedtem benne, hogy meg is haltam.

De a Teremtő csak nem volt ilyen kegyes velem, ugyanis ki tudja mennyi idő múlva fájdalmas hörgésre keltem, speciel a sajátomra. Szemeim felpattantak, megbéklyózott kezeim a torkomhoz kaptak, de nem értek el odáig.
Az egyik démonnal néztem farkasszemet, aki a nyakamat szorította, úgy, hogy már végképp nem kaptam levegőt. Mikor már percek teltek el úgy, hogy nem jutott oxigén a szervezetembe, elengedett, én pedig köhögve hanyatlottam vissza eredeti pozíciómba.
-    Na, látjátok, nem halt ez meg – hahotázott.
Könnyeim ismét megeredtek, mikor megéreztem a már ismerős gyötrelmet, ami a testembe nyilallt.
-    Ne! – nyöszörögtem erőtlenül, rekedt hangon.
Azonban semmiféle reakció nem érkezett.
Órák teltek el így, én pedig egyre közelebb sodródtam az öntudatlansághoz. Hiába könyörögtem, meg sem hallották, és pechemre olyan kielégíthetetlenek voltak, hogy körülbelül tízszer ment végig rajtam mindegyik.

-    Könyörgöm, ne! – sikoltottam ösztönösen.
Nem történt semmi. Már ki, tudja hány ezerszer mondtam ki ezeket a szavakat, de mindannyiszor hasztalannak bizonyultak.
Csak abban reménykedhettem mindegy egyes menet után, hogy végre kielégítettem őket.
Erőtlenül, kétségbeesetten rángattam a láncokat, de azok meg sem mozdultak. Csak a testemet és a szívemet felemésztő fájdalom maradt.
-    Nézzétek csak, vérzik! – kiáltott fel egyikük.
Először nem értettem, hogy miről beszél, mert a felsőtestem tele volt karmolásokkal, a bokáimat és a csuklóimat pedig sebesre szorította az érdes bilincs.

Azonban a következő pillanatban - már ki tudja, hányadszor -, a saját sikoltozásomra lettem figyelmes. Az ébrenlét és az öntudatlanság határára sodródtam, ha csináltam, vagy mondtam is valamit, az teljesen ösztönös volt.
Viszont a fájdalom visszarángatott a valóságba, és végre sikerült rájönnöm, hogy mire értették, hogy vérzem: mindennél gyötrelmesebben hasított a kín belém, végigfutott a gerincemen, és megtelepedett a koponyámban.
Viszont ez nem tántorította el őket, hogy tovább folytassák a bemocskolásomat, egészen addig, amíg elájultam, de ekkor már nem tudtak felkelteni.
Fizikailag egyáltalán nem érzékeltem semmi sem, csak a megnyugtató sötétség volt, és semmi más. Hogy meddig pihentem, arról fogalmam sincs, de addig legalább elfelejtettem minden szörnyűséget. Azonban fel kellett kelnem, és ez túl hamar megtörtént, ráadásul nem saját akaratomból szakadtam el a gyógyító feketeségtől.

-    Nocsak, hát magadhoz tértél? – búgta egy ismerős hang.
Résnyire nyitottam a szemem, és Mundussal néztem farkasszemet. Ugyanott voltam, ahol eddig, ugyanolyan testhelyzetben, előreláthatólag ugyanabban a szituációban.
-    Ne! – suttogtam fájdalmasan.
-    Tudod, hihetetlen élvezet látnom, mennyire szenvedsz! – röhögött fel.
-    Nem volt elég?! Inkább vágd le egyesével az ujjaimat, csak ne érjen hozzám senki soha többé úgy! – nyekeregtem.
-    Akkor el kell, keserítselek, mert nincs szerencséd – tépte le magáról a ruháit, majd átalakult démonná.
-    Ne! Ne! Ne! – rángattam magam, hasztalanul.
A démon egyre közelebb került hozzám, majd elhelyezkedett, és... Ő is a magáévá tett.
Ha eddig azt hittem, hogy fájdalmat éreztem, akkor most megtapasztalhattam mi igazából a kín. Nem csak ezerszer nagyobb méretekkel rendelkezett, de közel sem bánt velem olyan kesztyűs kézzel, mint a másik három.

Öntudatlanul sikoltoztam segítségért könyörögve, bár tudtam, hogy hasztalan. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem a kiszáradásba, vagy az éhségbe fogok belehalni, hanem az intenzív fizikai fájdalomba, ami egész egyszerűen lehetetlennek kellett volna lennie, hiszen féldémon voltam.
Zokogtam, fuldokoltam, sikoltoztam, rángattam a béklyóimat, és reménykedtem benne, hogy egyszer vége lesz ennek a rémálomnak.
Mundus hörögve élvezett el, és ekkor valami hihetetlen érzés terjedt szét az egész testemben. Valami nagyon nem volt rendben, és ezt ő is észrevette.
-    Tudod, kölyök, én egy kicsit erősebb démon vagyok, mint akik tegnap éjjel gyűrtek téged. A magom belülről fog téged mérgezni, lassan tönkretéve a szerveidet, és mikor meghalsz, már csak egy üres porhüvely marad belőled, semmi más. Először a veséid állnak majd le, aztán a májad, a léped, aztán a tüdőd elkezd rohadni, végül a szíved is feladja majd a szolgálatot – magyarázta kéjes vigyorral az arcán.
-    Rohadék! – nyöszörögtem, mert éreztem, hogy belülről mar szét valami.
-    Már elkezdődött, nem tehetsz ellene semmit – vont vállat elégedetten, aztán szakadt ruhái közül kivett egy szál cigarettát, a szájába vette, majd meggyújtotta.
Elgondolkozva fújta ki a füstöt, aztán a láncaimat tartó kampókhoz sétált, és egyenként leoldotta őket. Mikor az utolsó láncot is levette, tehetetlenül zuhantam a földre, és mivel sem erőm, sem időm nem volt megfordulni, hogy legalább valami kevésbé nyomorult testhelyzetben érjek földet, így a hátamra estem.

A fájdalomtól ismét felsikítottam, de ez most már más volt, mint az eddigiek. Már nem csak a gyengeségtől nem tudtam megmozdulni, egyszerűen megbénultam. Éreztem, hogy a gerincem, és a koponyám is hatalmasat roppan, és rájöttem, hogy valószínűleg mindkettő eltört. Az orromból vér kezdett el ömleni, én pedig tehetetlenül feküdtem a földön, a saját véremtől fuldokolva. A démon elégedetten figyelte szenvedésem, majd hátat fordított, és komótosan elsétált.
Hörögve kapkodtam levegő után, de csak jelentős mennyiségű vér tódult le a torkomon. A világ lassan kezdett elhomályosodni, engem pedig ismét magával ragadott az öntudatlanság.
Egy réten találtam magam, ebből rájöttem, hogy valószínűleg nem vagyok ébren. Pipacsok és búzavirágok garmada vett körbe, a lágy fű kellemesen cirógatta csupasz felsőtestem és talpam. Az egyetlen ruhadarab, amit viseltem, a nadrágom volt.
Aztán tekintem oldalra tévedt, és egy olyan személlyel néztem farkasszemet, akivel egyáltalán nem vártam volna.

-    Anya! – akadt el a lélegzetem.
-    Dante, kicsi fiam! – ölelt át, miközben könnyei megállíthatatlanul folytak.
-    Anyu, miért sírsz? – kérdeztem.
-    Dante, ne add fel, érted? Nem szabad itt maradnod. Akármennyire is fáj, fel kell kelned!
-    Anya, miről beszélsz? – értetlenkedtem.
-    Fiam, hát nem emlékszel?
-    De, emlékszem, csak... te honnan tudsz erről?
-    Édesem, a halál küszöbén vagy – zokogta.
-    Nem, az nem lehet! – suttogtam döbbenten.
-    Nem szabad feladnom! Fel kell kelned, érted? Vergilért, a fiatokért!
-    Anyu, Vergil... elárult engem. Miatta vagyok itt – gyűltek könnyek a szemembe.
-    Dante, ő nem tud róla, hogy téged bántottak. Mundus nem árulta el neki, hogy mit tervez valójában veled. A testvéred azt hiszi, hogy csak börtönbe vetett téged. Bocsáss meg neki!
-    Anya, ugye nem mondod komolyan, hogy ezek után meg kéne neki bocsájtanom?!
-    Szeret téged, az életénél is jobban.
-    Mégis eldobott, feláldozott, hogy hatalomhoz, és erőhöz jusson.
-    Te örökölted apád minden erejét, miután meghalt, Vergil labdába sem rúghat melletted. De nem akarta a te erődet elvenni, mert szeret, érted? Ő... nem engedte volna meg ezt az egészet, ha tudja, hogy hová kerülsz, és mit művelnek veled. De szüksége van az erőre, amit egyelőre csak Mundustól szerezhet meg.

-    Micsoda? Megszerezte Mundus erejét?
-    Szerzett belőle, de az az erő nem tiszta, hanem gonosz. Azért ilyen, mert beszennyezte a gonosz hatalom, ami ebből a szörnyetegből származik.
-    Tehát, Vergil már nem ugyanaz...
-    De ott van még benne a jó. Csak annyi kell, hogy felkelj, összeszedd magad, és harcolj, és minden olyan lesz, mint régen.
-    És ha én nem akarom, hogy olyan legyen?
-    Fiam, meg kell tenned, nem adhatod fel. Ha úgy döntesz, hogy nem a bátyádért harcolsz, akkor harcolj a fiadért, Neróért!
-    Gyűlölöm Vergilt, érted? Gyűlölöm! – zokogtam, miközben az ölelésébe bújtam.
-    Dante, tedd félre egy kicsit a saját érzéseidet. Ő szeret téged, csak...
-    Csak feláldozott azért, hogy még több erőhöz jusson, és ezt te is jól tudod. Minél többet fog kapni Mundus hatalmából, annál gonoszabb lesz, és egyre inkább elveszik az igazi énje. Te is jól tudod, hogy ő már nem az, aki volt.
-    Ahogy múlik az idő, a testvéred egyre csak romlik. De rá fog jönni egyszer, hogy nem tud nélküled élni, és hogy akármennyire is gonosz, szeret téged.
-    Nem érdekel, már nem. Elvette tőlem a fiamat, és eltaszított magától, csak azért, hogy hatalmat szerezzen. Ha fel is kelek, sosem fogok neki megbocsájtani!
-    Tégy így, fiam. Csak egyet kérek, hogy ébredj fel, és harcolj. Ha nem is érte, akkor valaki másért, aki a jövőben vár téged – sóhajtott lemondóan. – Titeket egymásnak teremtettek, mi lesz vele, ha te most meghalsz? Magányos lesz, egy olyan ember mellett fogja leélni az életét, akiről azt hiszi, hogy szereti.
-    Mégis miről beszélsz, anyu?
-    A holtak csak a múltat, és a jövőt ismerik. Eldöntötted, hogy magad mögött hagyod a bátyád, így tisztává vált, hogy a másik út az, amit a sors szánt neked. Én ismerem a jövődet, Dante, da ahhoz, hogy ez megtörténjen. most nem szabad feladnod.
-    Lesz... valaki más? – szorult el a torkom a fájdalomtól.
-    Nem mondhatok többet, kisfiam. Csak annyit kérek most tőled, hogy őérte harcolj, aki vár téged a jövőben, és aki majd boldogabbá tesz, mint valaha is voltál Vergillel.
-    Anyu... – simítottam végig az arcán.
-    Dante, Dante! – mosolygott rám könnyes szemmel.
-    Mi van, ha már nem akarok harcolni, ha már elegem volt belőle?
-    Azt nagyon rosszul teszed, fiam. Még előtted az élet, hiszen még csak tizenkilenc éves vagy. Ki fogja elpusztítani a démonokat, ha nem te?
Csak szorosan bevackoltam magam az ölelésébe, majd még utoljára beszívtam az illatát. Döntöttem.
-    Hiányozni fogsz, anyu – sóhajtottam.
-    Mindig ott leszek veled – nyomott puszit a homlokomra, mire lehunytam a szemem.
-    Szeretlek, anya! – suttogtam elhaló hangon.
-    Szeretlek, Dante! – mondta, a hangja pedig egyre halványodni kezdett.

Erősen koncentráltam, hogy felébredjek, hogy visszatáncoljak. Hatalmas szél támadt, és elfújt mindent. Magával ragadta a port, amivé a mező és anyám vált, majd elsötétült minden.
A szemeim felpattantak, és reflexből fel akartam ülni, de nem tudtam megmozdulni. A fájdalom azonnal belemart a testembe, Könnyek gyűltek a szemembe, és halkan felnyögtem a szenvedéstől. A hangom rekedt voltam, valószínűleg a sok sikítás teljesen kikészített. A vér vastag csíkban száradt meg az arcomon, remegő kézzel próbáltam meg letörölni, de csak még jobban szétkentem.
Ugyan a gerincem és a koponyám már nem fájt, mivel amíg nem voltam magamnál, meggyógyultam, de valami akkor sem volt rendben. Éreztem a hasamban, hogy valami savszerű anyag szétmarja a szerveimet.
Ekkor eszembe jutott mit mondott Mundus. Rájöttem, hogy ezt nem élhetem túl, akármennyire is erős vagyok. Anyámra gondoltam, és ez erőt adott nekem. Már nem maradt senki, akiért harcolhatnék, csak Nero, bár tudtam, hogy valószínűleg sosem bukkanok a nyomára. Reménykedtem benne, hogy ennek ellenére a szerencse egyszer majd mellém áll, és sikerül megtalálnom a fiamat, ha már a szerelmemet elveszítettem.
Ezen mélyreható gondolat járt a fejemben, miközben tudatosult bennem, hogy nagyon fáradt vagyok, és sürgősen alvásra van szükségem. A fájdalomtól kábultan szenderültem végre álomba, és nem kómába.

Nagyon sokáig pihenhettem, azonban az alvás sem hozott semmiféle felüdülést, sőt, csak még gyengébb lettem. Úgy tűnt, végleg magamra hagytak, és nem foglalkoznak velem többé.
Azonban ki tudja, mennyi idő múlva a Mundus megjelent.
-    Nocsak, te még élsz? Igen erős szervezeted van, ha még nem végzett veled a mérgem – lepődött meg.
-    Te rohadék! – sziszegtem.
-    Úgy látom, nem, hogy legyengültél volna, csak egyre erősödsz – vigyorodott el, majd odalépett hozzám, belemarkolt a hajamba, így emelve fel a fejemet.
Hunyorogva néztem fel rá, ő pedig perverz vigyorral a képén bámult vissza. Lemondóan felsóhajtott, aztán a gurulós kórházi szekrények egyikéhez lépett, és egy igen baljós méretű fecskendőt, és egy szikét emelt le róla.
-    Igazán kár érted, Dante. Pedig helyes fiú vagy, gyönyörű testtel és mesésen szép arccal. Az egyetlen hibád viszont azt, hogy Sparda vére csörgedezik az ereidben, mivel a fia vagy. Nem tehetsz róla, de ez a hiba olyan súlyos, hogy nem hagyhatlak életben.
-    Mit akarsz még tenni velem? Nem volt elég? – nyöszörögtem.
-    Meglepődtem azon, hogy milyen gyönge virágszál vagy. A démonok között mindenki elpusztíthatatlannak hisz, mégis, a nagy démonvadász, Dante Sparda úgy hal meg, hogy démonok erőszakolták halálra. Milyen kár érte – sóhajtott színpadiasan.
-    Nem tudsz te semmit!
Nem szólt semmit, csak odalépett hozzám. Fogta a fecskendőt, ami tele volt valami folyadékkal, aztán a karomba döfte. Ezt a fájdalmat már szinte meg sem éreztem, csak halkan felnyögtem.
-    Ha erről a bátyád tudna... – nevetett fel.
-    Akkor mi lenne?
-    Valószínűleg sietne kiszabadítani téged. Csak azért hagyott magadra, mert bízik benne, hogy megmenekülsz. Mekkora csalódás fogja érni, ha majd a karjaiban tarthatja szeretett testvére holttestét.

-    Ennyire élvezed, hogy szenvedek? – suttogtam, mert többre nem futotta. A fájdalomtól gombóc keletkezett a torkomban, a könnyeimet pedig alig tudtam visszatartani.
-    Csak nem fáj a szívszerelmedre gondolni? Meg a fiadra?
-    Egy szörnyeteg vagy! Egy kibaszott dög, akit ha lenne erőm, széttépnék, mert megölted az anyámat!
-    Ha tovább vergődsz, kicsi Dante, akkor minél hamarabb követheted anyádat a túlvilágra.
-    Így is, úgy is meghalok.
-    Van még néhány nyomorult napod hátra. De ahogy látom, a szerveid egyesével mondják fel a szolgálatot.
-    Miért ölted meg az anyám?
-    Azért, mert Sparda felesége volt. Ennyi bűne volt mindössze, no, meg annyi, hogy megszült titeket. Bár, ez visszagondolva bocsánatos bűn, mert ilyen lélegzetelállító szépséggel még sosem találkoztam. De akkor is csak egy kurva volt.
-    Rohadj meg! – üvöltöttem a kíntól, mert időközben a folyadék, amit Mundus belém fecskendezett, hatni kezdett.
-    Jó éjt, Dante! – vigyorgott rám, aztán hátat fordított, és kisétált a szobából.
Egy dolog, hogy szenvedtem a fizikai kínoktól, meg a lelki fájdalomtól. De az, hogy így beszélt az anyámról... vérlázító volt. Azonban ez még nem volt minden.

Eddig észre sem vettem, de a sarkokban hangszórók voltak elhelyezve, amik most pirosan világítottak, jelezve, hogy be vannak kapcsolva.
-    Tudod, premier plánból szeretném végignézni a halálodat – röhögött fel a bestia.
-    Rohadt... démon! – sziszegtem.
-     Azzal felidegesítettelek, hogy anyádat szidtam, nem igaz? Akkor most mesélek egy kicsit a jövőbeli terveimről. Amint téged sikerült eltennem láb alól, akármennyire is fáj a szívem érted, következhet a testvéred. Sajnos, ő egyáltalán nem olyan, mint te. Egy átlagos ember számára megtévesztő lehet a külsőtök, de még kívülről sem vagytok ugyanazok. A te szemedben tűz ég, olyan, ami lángra gyújtja más emberek szívét is. Az övéből csak jegesség árad, ez igen taszító. Valamint a kisugárzásotok is teljesen más. Te megközelíthetetlen vagy, kívülről csupa jég, de benned olyan szenvedélyes lángok égnek... míg benne csak a mérhetetlen fagy van. Ennek egészen sokáig nem ismertem az okát. De aztán rájöttem, hogy a testvéred miért is olyan tehetetlen, és erőtlen, veled szemben. Apád rád hagyta minden erejét, és erről te még csak nem is tudsz. Á, de ez lényegtelen. Szóval, amint te kinyúltál, fogom a drága bátyuskádat, és bedarabolom kutyaeledelnek. Előtte pedig jól megkeféltetem azokkal a két lábon járó faszokkal, aztán egy kicsit megkínzom, majd szépen darabokra aprítom. Veled leszek olyan kegyes, hogy a testvéred karjaiba adom a holttested.

-    Te... – próbáltam beszélni, de még a suttogni sem tudtam.
-    Csak nem mondani akartál valamit? Ó, de kár, hogy lassan az agyad is megbénul. Tényleg sajnálom, hogy Sparda fia vagy. Annyira kár érted! Mint mondtam, ilyen férfiszépséggel eddigi életem során nem találkoztam. Páratlan kincs vagy, csak éppen egy áruló fattya vagy, és ezt senkinek sem lehet megbocsájtani.
-    Hozzá... ne... érj... Vergilhez!
-    Ó, szóval ennyire szereted szegénykét? Várj, arról a kis szarosról még szót sem ejtettem, akit te a fiadnak nevezel. Hogy is hívják? Á, megvan. Nero. Elintézem, hogy még azelőtt megdögöljön, mielőtt még eljutna arra az értelmi szintre, hogy tud magáról.
-    Nem... teheted!
-    Dehogynem! És még csak nem is lesz senki, aki megállítson. Most, hogy belegondolok, nem Spardán állok bosszút, hanem rajtad. Pedig hidd el, nem ez volt az eredeti célom. Csak hát... sajnos téged is sikerült ebbe belekeverni.
-    Ne merészeld Nerót bántani! – motyogtam.
-    Látom, a testvéred sorsa kevésbé érdekel.
-    Vergil... elárult...
-    Hát igen, ilyenek az emberek! S, hogy te is félig ember vagy, ezért képesek téged megsebesíteni a szíveden. Micsoda pazarlás!
-    Csinálj velem, amit... csak akarsz, csak őket... őket ne bántsd! – kiáltottam dühösen, miközben a könnyeim továbbra is csak folytak.

-    Ó, Dante, hogy én hogy élvezem a szenvedésed – nevetett fel kéjesen, majd a hangszórók lámpája elaludt.
Az a rohadék ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, én viszont egyáltalán nem. Dühtől remegve próbáltam összeszedni magam, hogy kinyírhassam. Egyszerűen képtelen voltam elviselni tovább a fizikai, és a lelki terrort. A dühöm, és a gyűlöletem erősebb volt, mint gondoltam.
Hirtelen azt éreztem, hogy megkínzott testemből lassan elillan a fájdalom, helyét pedig a vénáimban folyékonyan keringő erő veszi át.
Arcomon hirtelen győztes mosoly terült szét, mikor rájöttem, hogy mi történik. A kamera zizegni kezdett, mire felemeltem a fejem, és vörösen izzó tekintetemet az objektívbe fúrtam. Alig telt bele néhány perc, életemben először démonná változtam.

Mintha csak cérnából lenne, úgy téptem szét az engem fogva tartó láncokat, aztán dübörgő léptekkel indultam el az ajtó felé, ami nem sokkal később fémes csörgéssel landolt a szoba padlóján, ahol eddig raboskodtam.
Ugyan csönd volt, de éreztem a falakból áradó összezavarodottságot, és félelmet. Mundus nem számított rá, hogy testem, és démoni énem milyen kétségbeesetten küzd majd a túlélésért, ennek érdekében pedig démonná változom.
Lassan sétáltam, pontosan tudva, hogy a dög hol is tartózkodik éppen. Megtaláltam. Öntelt vigyorral a képemen rúgtam be az ajtót, ahol a démon tartózkodott. Mikor tekintete rám siklott, szemeiben félelmet véltem felfedezni, azonban ez azon nyomban elillant.

Elmosolyodott, készült a támadásra, de még mielőtt bármit is reagálhatott volna, én már a szoba másik végében tartózkodtam, még lüktető szívét a kezemben tartva, pont úgy, ahogyan ő tett anyám szívével, tizenkét évvel ezelőtt.

Néhány órával később felöltözve, csuklyában hagytam el Mundus rejtekhelyét. Szolgái egytől egyig lemészárolva, holtan feküdtek, mint egy útjelzőként, merre jártam. Féktelen haragom senkit sem kímélt, akinek csak egy kicsiny köze is volt a szörnyeteghez, vagy a napokon át tartó kínzásomhoz. Élvezték a fájdalmam, és a szenvedésem, én pedig kéjesen, már-már őrülten mosolyogva néztem brutálisan szétmarcangolt testeikre.
Egyetlen dolog maradt már csak hátra, mégpedig az, hogy megkeressem a testvérem, és őt is melegebb éghajlatú tájakra küldjem, speciel a pokolba.

Azonban ez várhatott. Egyelőre még mindig gyönge, kifacsart testemet kellett valahogyan regenerálnom. A sérülések, amiket szereztem, szörnyen lassan gyógyultak azután, hogy Mundus is megerőszakolt. Ugyan ígéretéhez híven, lassan, belülről marcangolt szét a magja, de nem haltam meg tőle. Még volt időm, és volt rá esélyem, hogy némi pihenéssel és gyógyszeres kúrával túléljem ezt a kalandot.
Azonban a fizikai sebek egyáltalán nem fájtak annyira, mint a lelkiek. Valahol belül, valami eltört, és tudtam, hogy sosem fogok megbocsájtani Vergilnek, még akkor sem, hogyha továbbra is még érte dobogott a szívem.


Hirtelen zökkentem vissza a valóságba. Már amikor elkezdtem a visszaemlékezést, akkor kibuggyantak az első könnycseppek, de mire a végére értem, valósággal zokogtam. Nero mozdulatlanul ült mellettem, de továbbra is átölelt, szorosan magához húzva rázkódó testemet. Tudtam, hogy ezt valószínűleg nem fogja olyan könnyen feldolgozni, mint azt, hogy kiderült, végül is, ha a vér nem is köt minket össze, az anyja vagyok.
Kétségbeesetten, remegő kézzel próbáltam kibújni az öleléséből, azonban ekkor feleszmélt, és csak még szorosabban húzott magához. Tehetetlenül, menedéket keresve vackoltam be magam erős karjai közé, és megpróbáltam lecsillapodni, de a horrorisztikus emlékeim olyan intenzíven hatottak rám, hogy szinte újra átéltem a borzalmakat.

-    Manó, nyugodj meg – próbált csitítani elcsukló hangon a fiú.
-    Nero... Nero... ú... úgy... sajná... sajnálom! – zokogtam.
-    Csak... nyugalom...
-    Nero....
-    Miért... nem mondtad ezt el? – nézett le rám, tekintetében fájdalom tükröződött.
-    Mert... mert... nem akartam, hogy tudd, hogy bemocskoltak – nyöszörögtem.
-    Ha még élnének, nem sok idejük volna hátra. Élve darabolnám fel őket – suttogta sötét hangon.
-    Az... én hibám...
-    Nem, nem a tiéd bébi – próbált megnyugtatni, de az ő hangja is hisztérikusan csengett.
-    Most el fogsz... el fogsz... hagyni, ugye? – dadogtam.
-    Cica, ilyen az eszedbe se merjed jutni! – nézett komolyan a szemembe.
-    De... de hát... én...
-    Megmondtam neked, még azelőtt, hogy bármi is történt veled, nem érdekel. Vagyis, érdekel, mert bántottak téged, de ezért nem hagylak el. Ez egyáltalán nem a te hibád volt, csak az a...

-    Nem tudott róla.
-    Nekem nehogy azt mondd, hogy ez akkor is rendben van! Dante, az isten szerelmére, csillapíthatatlanul zokogsz percek óta. Ne merd nekem ezt bemesélni, hogy neked nem fáj, Mert igenis fáj, méghozzá nagyon.
-    Nero...
-    Sssh! Nyugodj meg – ölelt magához szorosan.

Percekig voltunk így, összeölelkezve, miközben keservesen sírtam. Talán akkor sírtam ennyit legutóbb, mikor megtörténtek azok a dolgok, amiket mutattam Nerónak. Már csak attól is kirázott a hideg, hogy arra gondoltam, ez megtörtént velem egyszer. Gyűlöltem mind a mai napig azért Vergilt, hogy képes volt elárulni, és hagyni, hogy mindezt megtegyék velem.
Miután eme ominózus esemény megtörtént, egyetlen vigaszom volt mindössze: a zene. Azelőtt is gyakran gitároztam és doboltam, de ezután szinte minden nap órákra leragadtam az elektromos gitár mellett, és addig játszottam, ameddig csak bírtam.
Kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak, és miután ez sikerült, megtöröltem a szemeimet, aztán hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam.

-    Nero, idehozod az egyik elektromos gitárt, meg az erősítőt? – kértem rekedt hangon.
-    Jobban vagy? – puszilt homlokon.
-    Igen...
-    Egy perc, és hozom. Egyébként, mit akarsz azzal a gitárral? – engedett el, majd elsétált a néhány méterre lévő „zenesarokhoz”, ahol a hangszereimet tartottam.
-    Játszani valamit.
-    Melyiket szeretnéd? – állt meg a három gitár mellett.
-    Aprilt, az a piros.
A fiú átvette a vállán a gitár hevederjét, aztán fogta az erősítőt, és odahozta hozzám. Néhány percig még szórakozott a vezetékekkel, aztán bekapcsolta a műszert, én pedig elhelyezkedtem a kanapén úgy, hogy kényelmes legyen. Állítgattam még egy kicsit a hevederen, aztán lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Közben Nero leült mellém, és érdeklődve figyelte ügyködésem.
Mosolyogva idéztem fel magamban az első dalt, ami eszembe jutott, aztán a húrok közé csaptam. Lehunyt szemekkel játszottam, emlékezetből, aztán elkezdtem énekelni a dalt:

„I hate feeling like this
I'm so tired of trying to fight this
I'm asleep and all I dream of

Is waking to you
Tell me that you will listen
Your touch is what I'm missing
And the more I hide I realize I'm slowly losing you”


A hangom ugyan szokatlanul magas volt, de egyáltalán nem csengett hamisan, sőt, a fájdalmas női hang, ami elhagyta a számat, kifejezetten illett a dalhoz. Időközben kinyitottam a szemem, a fiú reakcióját néztem.
-    „Comatose, I'll never wake up without an overdose of you” – daloltam, mélyen a szemébe nézve.
-    „I don't wanna live, I don't wanna breathe, 'les I feel you next to me, you take the pain I feel, waking up to you never felt so real, I don't wanna sleep, I don't wanna dream, 'cause my dreams don't comfort me, The way you make me feel, Waking up to you never felt so real" – énekelte velem nem kis meglepetésemre a refrént.

Kicsit összezavarodva, de hatalmas átéléssel játszottam és énekeltem tovább a dalt, míg végül lejátszottam az utolsó akkordot is. Néma csönd telepedett ránk, én félve néztem fel a mellettem ülő Neróra, aki elgondolkozva bámult a semmibe.
-    Skillet, Comatose – szólalt meg néhány perc múlva.
-    Nem hittem volna, hogy ismered – motyogtam.
-    Tudtam, hogy szereted a rock zenét, meg hogy imádod a 80’-as évek zenéjét, de nem hittem volna, hogy modern előadókat is hallgatsz.
-    Kölyök, én azt hittem, te metalcoret hallgatsz.
-    Te mondtad, hogy punk vagyok – nevetett fel.
-    Azt hiszem, van, amit csak három év után derülnek ki.
-    Skillet? Mióta hallgatod?
-    Amióta kiadták az első albumukat. Na, és te?
-    Néhány éve, amióta elkezdtem aktívan kamaszodni. És, mit hallgatsz még?
-    Khm, biztos, hogy erről kéne beszélgetnünk? – utaltam arra az aprócska problémára, amit sürgősen meg kellett volna tárgyalnunk.
-    Green Day, Sex Pistols, Alice Cooper, Metallica, Black Sabbath?
-    Mind ismerem – sóhajtottam.
-    Evanescence, Within Temptation, Nightwish, Lacuna Coil, My Chemical Romance?
-    Pantera, Cannibal Corpse, Suicide Silence, Avanged Sevenfold, Asking Alexandria, Slipknot.
-    Azt hittem csak rockot hallgatsz.
-    Meg metált. De... most már beszélhetnénk...
-    Ennyire szívleled ezt a témát? – borult el a tekintete.
-    Nero, ez nem olyasmi... ami...
-    Idefigyelj, cica – fogta két tenyere közé az arcomat, majd folytatta – szeretlek, és ha ezek a rohadékok élnének, sushit vagdaltam volna belőlük. Nem akarok erről az egészről egy szót sem ejteni, mert utálom nézni, ahogy szenvedsz. Márpedig, ha tárgyalnánk róla, akkor sínál, és szenvednél, mert eszedbe jutna ez az egész, amit nem akarok. Megpróbálom feldolgozni ezt az egészet, bár, nehéz lesz. Melletted állok, és ez az egész nem változtat semmin, nem ezért lesz nehéz, hanem azért, mert fáj, hogy ezt tették veled, hogy így bemocskoltak. Legszívesebben megakadályoznám ezt az egészet, mert egyszerűen... belehalok, hogy ez kínoz téged. Csak meg akarlak szabadítani minden gyötrelmedtől. Ezért kérlek, soha többé, még csak szóba se kerüljön, ha nem muszáj.

-    Akkor... nem haragszol?
-    Dante, miért haragudnék? – suttogta, néhány centire az ajkaimtól.
-    Én...
-    Dante. A gyermekeinket hordod a szíved alatt, a közös babáinkat. Ha arra gondolsz, hogy nem vagy erre méltó, akkor nagyon tévedsz, édesem. Ezzel pedig a téma lezárva. Gyűlölöm, amikor valaki fájdalmat okoz neked.
-    Ezért utálod Vergilt is?
-    Többek között... Na, de hol tartottunk a zenekarok kapcsán? – mosolyodott el, de ez egyáltalán nem egy őszinte mosoly volt. Látszotta rajta, hogy nyomasztja a dolog.
-    Csak egy valamit hadd mondjak még. Nem akarom, hogy neked is fájjon ez az egész. Itt vagyunk egymásnak, és remélem, túl tudjuk magunkat tenni ezen az egészen. De ahhoz az kell, hogy bízzunk egymásban.

-    Itt vagyok, és ígérem, elfeledtetem veled – fogadta meg.
-    Szeretlek – suttogtam könnyes szemmel.
-    Én is téged – csókolt meg.
Néhány perc múlva már egyikünk sem emlékezett az egészre, legalábbis megpróbáltuk mindketten elfelejteni, és helyette a jelenre koncentrálni.
-    Szóval, hol is tartottunk? – kérdezte jókedvűen.
-    Zenekarok – válaszoltam, miközben hozzábújtam.
-    Á, igen. Slipknot? Pantera? Canibal Corpse? Ki nem néztem volna belőled.
-    Mötorhead, Rolling Stones, Judas Priest, Bullet for my Valentine, Iron Maiden.
-    Linkin Park?
-    Nem rossz, bár a régebbi dalaikat szeretem csak, már eléggé eltértek a rock és a nu metal vonaltól.
-    Paramore?
-    Az első három lemezük fenomenális, és az utolsó is nagyon jó, csak éppen már egy kicsit más stílus.
-    A The Pretty Recklesst ismered?
-    Naná, ki ne ismerné Taylor Momsent?
-    Nirvana?
-    Alap.
-    Five Finger Death Punch?
-    Különleges hangzásuk van, ezt nagyon szeretem bennük. Foo Fighters?
-    Ki ne ismerné? – legyintett. – System of Down?
-    Marilyn Mansonnal és Kornnal párosítva ütős lejátszási lista lenne belőle...
-    Na, és a Papa Roach?
-    Bírom őket. Poets of Fall?
-    Akkor már inkább a Papa Roach. Dead by April?
-    Annyira nem jön be.
-    Túl sok az elektronikus elem benne, a Linkin Parkkal is ez a bajom.
-    A gothikus rockkal hogy állsz? Opened Paradise?
-    Inkább a punk-rock az, amit preferálok, de az O.P. nem rossz.
-    Te örök Sex Pistols és Green Day fanatikus – forgattam a szemeimet.
-    Te csak hallgass, folyamatosan Skilletet meg Asking Alexandriát hallgatsz, bár... Erről én miért nem tudtam?
-    Kérdezted valaha is?

-    Nem, de Trish azt mondta, ameddig egyedül voltál, mindig hangosan hallgattad a zenét a zenegépből... Csak nem sikerült némi kultúrát csempésznem beléd a fejhallgatómmal?
Az ölébe hajtottam a fejem, és úgy néztem fel rá. Álmosan pislogtam, mire óvatosan a karjaiba vett, és elindult velem felfelé a lépcsőn.
-    Még nem fejeztük be – ásítottam.
-    De neked aludnod kell – puszilt homlokon.
-    Ma éjjel... dolgod van?
-    Nem, miért?
-    Akkor itt maradsz velem?
-    Cica, mindig veled alszom, nem megyek sehová – nevetett fel halkan.
-    Akkor jó.
-    Valami baj van?
-    Tudom, hogy azt mondtad, tabu téma, de... azt hiszem, most egy ideig rémálmaim lesznek.
-    Voltak... amikor...?
-    Közel négy évig – sóhajtottam.
Szótlanul fektetett le az ágyra, aztán lerúgta magáról a csizmáját, és bebújt mellém az ágyba. Szorosan átölelt, aztán adott egy jó éjt-csókot.
-    Álmodj szépeket – súgta a fülembe.
-    Ne ijedj meg, ha mondjuk sikítozni, vagy vergődni kezdek – figyelmeztettem.
-    Akkor megpróbállak minél hamarabb felkelteni – mosolygott rám szeretetteljesen.
-    Szeretlek!
-    Én is téged!

Lehunytam a szemem, és percek múlva el is aludtam. Azonban hamar rájöttem, hogy most nem az egyszerű, boldogok álmok között fogok majd elveszni, hanem a múltam éjsötét rengetegében. Nem úgy éltem át álmomban a történteket, mint ahogy az valójában megtörtént, inkább hasonlított egy homályos foltokkal, és áttűnésekkel teli videóra, ahol a különösen kegyetlen és fájdalmas jelenetek újra meg újra megismétlődnek.
Mintha megbénultam volna, egyszerűen nem tudtam kiszakadni az ördögi körből. Csak a fájdalmat és az elviselhetetlen szégyent éreztem, semmi mást. Ugyanaz a megtört, haldokló, tizenhét éves féldémon voltam, mint akkor. Egyetlenegy különbség volt csak: mégpedig egy hang, ami folyamatosan a nevemen szólított. Könyörgött, hogy ébredjek fel, én pedig tejesíteni akartam a kérését, de nem ment, akárhogyan kapálóztam.

Néhány másodperc múlva hirtelen riadtam fel, és az ijedt, meggyötört Neróval néztem farkasszemet. Óvatosan szorította a karjaimat a párnához, hogy megfékezze a kapálózásomat, ajkai pedig centikre voltak az enyémektől.
-    Jól vagy? – kérdezte rekedt hangon.
-    Nem – válaszoltam könnyes szemekkel.
-    Itt vagyok – engedett el, majd némi mocorgás után elhelyezkedtünk az oldalunkon, úgy, hogy szorosan átölelt.
-    Ne mondd nekem, hogy olyan könnyen elfogadtad ezt az egészet – néztem rá vádlón.
-    Dante... ez nem olyasmi, amiért szakítanék veled. Mert legjobb tudomásom szerint, te így értelmezted a dolgot. Tényleg nem emésztettem meg, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnélek úgy, ahogy eddig, és hogy ez bármin is változtatna.
-    Mit műveltem álmomban? – bújtam hozzá szorosan.
-    Zokogtál, és könyörögtél, hogy hagyjanak békén. Amikor hozzád értem, hogy lecsillapítsalak, kapálózni kezdtél, ezért lefogtalak, és megpróbáltalak minél hamarabb felkelteni. Gondolom, ez volt a rosszabb része az álmodnak.
-    Nero, most hogyan tovább?
-    Ezt hogy érted?
-    Mi lesz velünk ezután?
-    Mi lenne? Dante, könyörgöm, tegyük túl magunkat ezen az egészen. Lehet, hogy most dühösnek kéne lennem, ordítanom kéne veled, és itt hagyni néhány napra, hogy csak még inkább elsüllyedj. Mindezt meg kéne tennem, hogyha egy rohadt könyvben, vagy egy sorozatban lennénk. De ez a valóélet, és belehalnék, hogyha egyetlen napot is úgy kéne távol maradnom tőled, hogy összevesztünk.

-    Köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem – hatódtam meg.
-    Csak el ne kezdj sírni, manó. Ígérem neked, el fogod felejteni ezt az egész rémálmot. Mindent meg fogok tenni, hogy jól érezd magad, annak ellenére, hogy utálod, hogy nő vagy – mosolygott rám, és bátorítóan megszorította a kezem.
Aznap éjjel meg sem kíséreltük az alvást, egész egyszerűen beszélgettünk. Annak ellenére, hogy azt hittem, ez a titok majd végleg szétválaszt minket, csak még közelebb kerültünk egymáshoz. Ugyan három év hosszú idő, de csak most tudtunk meg dolgokat egymásról, ami talán arra utalhat, hogy a kapcsolatunk felszínes, de a hiányosságainknak egyetlen egyszerű oka volt: mégpedig az, hogy ha nem is szándékosan, de titkoltuk a másik elől.
Igazán meglepő volt Nero számára, mikor előszedegettem a régi fényképes dobozt, és megmutattam neki, hogyan néztem ki tizenhét évesen.

-    Azt hiszem, még jobban hasonlítok rád, mint azt gondoltam – töprengett.
-    Vergil mindig is úgy gondolta, hogy tőlem örökölted a lázadó hajlamod – vontam vállat.
-    És komolyan így mászkáltál? Póló nélkül? – nevetett.
-    Úgy volt kényelmes, ráadásul igen büszke voltam az izmaimra. Bár... már túlszárnyaltam ezerszer önmagam.
-    Jó, az tényleg egy más világ volt. De fejlődés, hogy már ismered a pólót... – kacagott tovább.
-    Suliba ingben meg nyakkendőben jártam. Ja, várj. Az alsóban volt... Igazából, ugyanabban jártam suliba, mint ami a „munkaruhám” volt, csak alávettem egy inget, az iskolában pedig beraktam a szekrényembe a köpenyem. Akkor találtam ki, hogy Rebelliont gitártokban hordjam, Ebonyt meg Ivoryt pedig a nadrágomban tartottam, a derekamnál, ahol senki sem látja – nosztalgiáztam.

-    És a csajok a suliban nem kérték, hogy gitározz nekik?
-    Dehogynem! De mindnek nemet mondtam – nevettem.
-    Tehát akkoriban is a nagy macsó voltál, aki le sem ejtette a lányokat?
-    Amíg... Vergillel nem kerültünk annyira közel egymáshoz... addig lányokkal voltam körülvéve. Persze, én voltam az, no, meg a bátyám, aki után áhítoztak mind, de egyikük iránt sem éreztem semmit. Nem érdekelt egyik sem, és igazából, akárhogyan próbálkoztak közel kerülni hozzám, nem sikerült nekik. A kedvenc esetem az volt, mikor nagyjából összehaverkodtam egy lánnyal, és megkért rá, hogy hozzam össze a bátyámmal. Nos, akkor már együtt voltunk Vergillel, úgyhogy nagyon eldurrant az agyam. Bár nem csináltam semmit, csak közöltem a csajjal, hogy barátnője van.
-    És szünetekben a padon fetrengtél, miközben a füledben ordított a zene.
-    Talált, süllyedt.
-    Elég nagy luxus megengedni az ilyesmit közép suliban, nem gondolod?
-    Miért is?
-    Az izomfejű focisták nem álltak neked?
-    Az izomfejű focisták gizda gebék voltak, akik egy labdát nem tudtak normálisan elhajítani, csak azt hitték magukról, hogy menők. Aztán, mikor az egyiküket jól összevertem, többet nem szívattak.
-    Problémás kamasz voltál, nem igaz?
-    Minden héten kétszer kötöttem ki az igazgatóiban, ha nem háromszor. Aztán az igazgatót az őrületbe kergettem azzal, hogy egy szót sem szóltam.
-    Ismerlek, bébi. Gondolom, miket művelhettél.
-    Csak, hogy párat felsoroljak: graffitizás, kaja dobálás, vissza pofázás a tanárnak, szemtelenkedés, az iskola berendezésének rongálása, lógás, dohányzás a fiú mosdóban, gördeszkázás a folyosón, elfogadhatatlan zene bömböltetése a suli rádióból, az ablak kitörése, és hasonló nyalánkságok.

-    Na, és a bátyád erre hogy reagált?
-    Nem zavartatta különösen magát. Ő velem ellentétben nem titkolta, hogy okos, így a maga intelligensen pikírt módján kiosztotta az igazgatót. Minden alkalommal, végül már őt nem hívatta be, csak velem próbált meg kommunikálni, de ez nem jött össze a közel két és fél év alatt.
-    Szegény, biztos a sírba üldözted.
-    Nos, mikor kiderült, hogy kitűnő az érettségi bizonyítványom, szívrohamot kapott, a szó szoros értelmében. Szegény, meg is halt...
-    Ugye csak szórakozol!
-    Dehogy. Tényleg meghalt, mondjuk... egy kicsit bűntudatom is van amiatt. De nem érdekes.
-    Oké, ezen nem kéne nevetnem, de ez nagyon vicces – kuncogott.
-    Nyugodj meg, az egész iskola annak találta.
-    Tényleg nem vagy semmi – simított végig az arcomon.
-    Hiányzik a cigi. Persze, nem fogok szívni egy szálat sem, de akkor is... – sóhajtottam bosszúsan.
-    A picikért – nézett le rám Nero, meg én a hasán feküdtem.
-    Miattuk – mosolyodtam el, és elkezdtem cirógatni a hasamat.
-    Hajnalig beszélgettünk, aztán mindketten fáradt, álomtalan alvásba merültünk. Reggel a lányok úgy találtak meg minket, hogy én keresztben feküdtem Nerón, úgy elnyúlva, mint döglött hal a vízparton. Ekkor már félig ébren voltunk, és fáradtan néztünk rájuk.

-    Hogy lehettek ilyen édesek? – sóhajtott Lady.
-    Csak Dante kawai – mondta rekedt hangon Nero.
-    Mikor mentek a következő vizsgálatra? – érdeklődött Trish, mert látta, hogy az egyik kezem a hasamon pihen.
-    Két hét múlva vagyunk hivatalosak egy ultrahangra, mert jövő héten nem érünk rá, ezen a héten pedig már voltunk.
-    Mert mit csináltok jövő héten? – döbbent meg Lady.
-    Az hadd legyen a mi titkunk – felelte álmosan, de jókedvűen mosolyogva a fiú.
-    Tényleg, mit csinálunk? – bújtam hozzá Neróhoz.
-    Majd meglátod, cica.
-    Kértek valamit reggelire? – puhatolózott Lady, miközben egyik lábáról a másik rakta át a testsúlyát, közben pedig egy hajtincsét csavargatta.
-    Két kávé, saláta grillezett csirkemellel, meg egy pirítós.
-    Máris hozzuk – mosolyodott el szélesen Trish, és már ki is rohant a szobából, a nyomában Ladyvel.
Az elkövetkezendő néhány nap úgy telt el, hogy megpróbáltunk minél boldogabbak lenni, és nem gondolni a múltamra, habár ez csöppet sem volt könnyű feladat. Éjszakánként még mindig rémálmok kísértettek, de elég volt annyi, hogy Nero szorosan átöleljen, és eltűntek a lidérceim.

Mindannyiunkat nyomasztott a dolog, lévén, hogy Lady és Trish már egészen régóta tudott a dologról, de leginkább Nerót. Ugyan egészen jól kezelte a dolgot, de tudtam, hogy nagyon fáj neki ez az egész, talán jobban, mint nekem. Belegondolva, én is legalább ilyen rosszul éreztem volna magam, ha vele történt volna ilyesmi. Sőt, beleőrültem volna.
Azonban ő erős maradt, és inkább ő volt az, aki vigasztalt engem. Sokszor eszembe jutott a múltam, és a szégyenen kívül kifejezhetetlen fájdalmat és megalázottságot éreztem. Nero viszont mindent megtett, hogy ne essek ismét mély depresszióba, mint anno. Hogy erről honnan tudott? Természetesen Lady és Trish elmondták neki azokat az apró részleteket, amikről én nem voltam hajlandó beszélni, így teljesen összeállt a kép. Megesküdött rá, hogyha még egyszer találkozik a testvéremmel, akkor azt Vergil nem éli túl, én azonban reménykedtem benne, hogy nem kerül erre sor, mert abból a csatából nem a fivérem kerülne ki vesztesen.
Tizenhét évvel ezelőtt mindent elveszítettem - legalábbis ezt hittem. Azonban a sok fájdalom és szenvedés után olyan barátokat találtam, akik mindig kiállnak mellettem, és a sors adott egy második esélyt arra, hogy boldog lehessek. 

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)