Devils Never Cry - 5. fejezet

13:54

 Dante élete egyik leggyönyörűbb eseménye érkezik el, ami családjához híven nem éppen megszokott. Közben a két szerelmes remekül megvan, boldog idill köszönt be az életükbe, és fény derül arra, milyen kapcsolat fűzi össze Ladyt és Trisht.
Jellemzők: Romantikus, Humor, Dráma, Fluff, Angst, Hurt Comfort
Figyelmeztetések: Slash, Kínzás, Durva nyelvezet, OOC karakterek, Menpreg, 

5. fejezet - Az ördög hófehérben


Az, hogy elmondtam az egész történetet Nerónak, könnyített a lelkemen, egy kicsit legalábbis. A levegőben ennek ellenére érezni lehetett az elfojtott feszültséget és fájdalmat. Ugyan jól éreztük magunkat, de ez egy kicsit talán felszínes volt. Megpróbáltunk mindent megtenni, hogy elfelejtsük a történeteket, és tiszta lappal induljunk. Nero szenvedett, kegyetlenül. Ha nem is mondta, látszott rajta, hogy amikor van egy kis ideje elgondolkodni, folyton ezen töri a fejét. Noha, az első néhány napban tényleg mindent megtett, hogy úgy tűnjön, tökéletesen elfogadta a dolgokat, a hét második felében teljesen megváltozott a viselkedése, ez pedig már nekem fájt.
Automatikusan, érzelmek nélkül mondta, hogy szeret, csókolt meg, ölelt át. Ugyan megígérte, hogy ott lesz velem, mégis, úgy éreztem, elveszítettem.

Lassan kezdett minden ismét rémálomba fordulni, és semmit sem tudtunk ellene tenni. Nero szokatlanul csöndes volt, és egyre kevesebbszer volt itthon. Ugyan az előző hétén még azt mondta, hogy „dolgunk” van, azért nem megyünk a vizsgálatra, mégis, mikor aznap felkeltem, ő már nem volt mellettem.
Kellemes, őszt ígérő szeptemberi nap volt. A Nap már korántsem tűzött annyira, mint nyáron, lassan a hőmérő higanyszála is elkezdett lejjebb kúszni egy-egy fokkal. Délutánonként a zsibongó diákok hada lepte el a várost, mivel még a tanítás nem folyt úgy igazán, csak tessék-lássék módon jártak az iskolába. A reggelek hűvösek voltak, az ébredező várost halvány köd lepte be, amely minden egyes nappal egy picit tömörebbé vált, jelezve, hogy lassan beköszönt az ősz.
Néhány percig csodáltam a tájat az ablakon keresztül, aztán a sírógörccsel küszködve szedtem össze magam, és készültem el, majd elhatároztam, ha ott van velem Nero, ha nem, elmegyek az orvoshoz.
Komótosan sétáltam le a lépcsőn, majd a konyhába mentem, ahol Lady ücsörgött, kávét szürcsölgetve és újságot olvasva.

- Nahát, Trish merre van? – lepődtem meg.
- Elment Neróval valahová. Egyébként, neked is jó reggelt, Dante! – válaszolta, fel sem nézve az újságból.
- Aha, értem – ültem le az asztalhoz.
- Hová készülsz?
- Ma van a tizenkét hetes vizsgálat, úgyhogy mindenképp mennem kell.
- Nem úgy volt, hogy azt kihagyjátok? Mert valami”dolgotok” van?
- Hagyjuk – vontam vállat, majd elvettem egy pirítóst, és kedvetlenül rágcsálni kezdtem.
- A reggelid a hűtőben van – tájékoztatott a lány.
- Milyen reggeli?
- Amit Nero csinált neked.
Döbbentem néztem fel rá, aztán, hogy megbizonyosodjak róla, a hűtőhöz sétáltam, és kivettem belőle a becsomagolt sonkás-salátás szendvicseket. Nero figyelt rá, hogy hogyan táplálkozom, így csak és kizárólag barnakenyeret ehettem, a szendvicset pedig teletömte egészséges dolgokkal. Egy pillanatra boldog voltam, hogy gondolt rám, aztán lesújtott rám a valóság: csak megszokásból teszi. A gondolatra elszorult a torkom, a könnyeim pedig megeredtek. Dermedten álltam a hűtő előtt, és néhány percig sikerült visszatartanom, de kibukott belőlem a zokogás. A lábaim elgyengültek, én pedig térdre borultam.
Lady azonnal felkapta a fejét, és odarohant hozzám.

- Dante, mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.
Nem válaszoltam, csak hagytam, hogy szorosan átöleljen, és megpróbáljon megvigasztalni. Fogalma sem volt róla, hogy mi bajom van, de azért intézett hozzám egy-két megnyugtató szót, míg végül tényleg le nem csillapodtam.
- Elmondod végre, mi a baj? – segített fel.
- Csak... eszembe jutott valami – hárítottam.
- Micsoda?
- Mindegy... mennem kell – indultam el az ajtó felé.
- De hát még nem is reggeliztél! – kiáltott utánam.
- Nem baj, nem vagyok éhes – vontam vállat, aztán magamra rángattam az új köpenyem, amit egy hónapja varrattam, mivel azok, amiket eddig hordtam, mind férfi fazonúak voltak, és sehogyan sem álltak jól rajtam.
Sóhajtva léptem ki a Devil May Cry ajtaján, és indultam el a húsz percnyire lévő kórházhoz. Útközben áthaladtam a parkon, ahol láttam egy párt. A húszas éveik elején jártak, a lány pedig terhes volt. A fiú szeretetteljesen ölelte át, miközben a lány hasát simogatta. Boldognak tűntek, olyannak, mint amilyenek mi voltunk Neróval néhány héttel ezelőtt.

Most azonban hiába kerestem a kezet, amit megfoghatok, hiába kerestem a szempárt, amibe belemosolyoghatok, nem volt mellettem senki. A legfájóbb az egészben pedig az volt, hogy Nero megígérte, hogy mellettem lesz, és nem hagy el. De úgy tűnt, már az sem hatja meg különösebben, hogy a gyermekeit hordom a szívem alatt.
Szomorúan mentem tovább, majd nem sokkal később a kórházba értem. Mivel időpontom volt, ezért rögtön be is mehettem. Az orvos elvégezte a rutin vizsgálatokat, és csak azután mondott bármit is.
- Ma bebizonyosodott, hogy tényleg ikreket vár, Mrs. Sparda – mosolygott rám biztatóan, majd folytatta. – A férje ma nincs önnel? Biztosan örülne a jó hírnek.
- Nem, ma dolga volt – suttogtam elszoruló torokkal.
- Minden rendben?
- Persze. Ha nem bánja, akkor én nem is tartanám fel tovább a rendelést. Viszlát! – indultam el az ajtó felé.
- Vigyázzon magára, Leah – hallottam meg az orvos hangját, mikor kiviharoztam az ajtón.
Bánatosan indultam haza. Általában ilyenkor mindig elmentünk valahová Neróval, azonban ez ma nem történt meg. Csak sétálgattam a városban, és reménykedtem benne, hogy ezt is túlélem. Épp a belváros butikjai között bóklásztam, mikor megpillantottam a varrónőm műhelyét. Már csecsemőkorom óta ő készítette a ruháimat, és egyike volt a jó démonoknak. Kutakodtam egy kicsit a katonai táskában, ami magammal hoztam, majd miután megtaláltam a rajzokat, amiket kerestem, mosolyogva léptem be az üzlet ajtaján.

A harangok csilingelni kezdtek, engem pedig magával ragadott a kis üzlet aurája.
- Jó napot, Mrs. Leavay – köszöntem az idős hölgynek, aki mint mindig, most is a varrógép előtt ült. Mikor megpillantott, azonnal felpattant, és odarohant hozzám, hogy megöleljen.
- Dante! De örülök, hogy látlak. Látom, hordod a köpenyt, amit varrtam. Mi szél hozott errefelé?
- Erre jártam, és gondoltam benézek. Szükségem volna néhány babaholmira – adtam a kezébe a vázlatokat.
- Egy divattervező veszett el benned, Dante. Ezt mindig is tudtam, de még mindig nem szeretnél inkább ruhákat tervezni? Hidd el, Karl Lagelfeldet simán lepipálnád! Ezek csodálatosak. Micsoda kifinomultság, és ezek a szabásvonalak. Dante, drágám, mindig öröm volt veled dolgozni, de ezek különösen remekek.
- Köszönöm, Mrs. Leavey, de inkább maradok a démonvadászatnál. Illetve, most egy ideig Nero a démonvadász – próbáltam meg őszintén nevetni.
- Ez a gyerek nagyon jól öltözött kis féldémon lesz – terelte a témát az idős asszony.
- Nos, az az igazság, hogy ketten vannak.
- Mamma Mia! Csak nehogy az legyen a vége, mint nektek Vergilliussal.
- Megpróbálom őket megneveli majd.
- És, milyen színskálát képzeltél el?
- Nos, az fekete-sötétkék, és fekete-meggypiros. Persze, lehet játszadozni a színekkel, de ez legyen a fő vonal.
- Rendben, ez nem is olyan rossz ötlet. Varrjak ezekből több méretben is?
- Igen, az nagyon jó lenne. Mivel félvérek a kicsik, ezért szerintem elég gyorsan fognak nőni.
- Hű, ez nagy munka lesz, de szívesen csinálom, neked bármikor, kedves.
- Akkor, a rajzokat itt hagynám.
- Milyen anyagokat képzeltél el?
- Selyem, csipke, organza, ilyesmik, a bőrt az ő korukban még nem kockáztatom meg. A lényeg, hogy minőségi anyagból készüljenek.
- Na, és neked nem kell ruhát varrnom?
- Egyelőre még nem. Egyébként is, a köpeny volt a fontos, néhány pólót meg farmert csak tudok magamra találni valamelyik butikban is.
- Ahogy gondolod.
- De majd visszajövök, ha már megvannak a picik. Azt hiszem, néhány évet fogok fiatalodni, és a régi ruháim… nem is tudom. Már azt sem tudom, hol vannak, csak a köpenyemet találtam meg.
- Akkor újra elkészíthetem neked majd néhány csodás darabomat? – csillant fel a szeme.
- Igen, nagy szükségem lesz rá.
- Köszönöm, Dante – ölelt át meghatottan.
- Inkább én köszönöm, Mrs. Leavey.
- Légy jó, fiam. Illetve…
- Ez a nemváltoztatás nem tartós. Bele is őrülnék, ha nőként kéne tovább élnem – kuncogtam.
- Vigyázz magadra – köszönt el, és már vissza is sietett a varrógéphez, immár az én terveimmel, félredobva, amin eddig dolgozott.
- Viszlát, Mrs. Leavey, és jó munkát! – köszöntem el, majd kiléptem az ajtón, az utcára.
Egy picit jobb kedvem lett, mikor a bolondos varrónő társaságában voltam, de ennek ellenére nem tudtam elfeledni, ami nyomasztott. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy Nero el fog hagyni, a gondolatra pedig majdnem elsírtam magam.

Útközben betértem egy büfébe, ahol annak ellenére, hogy nem lett volna szabad az egészséges táplálkozás miatt, megettem egy nagy kehely eperfagyit. Ez legalább ideig-óráig vigasztalt.
Lassan sétáltam haza, a fejem tele volt gondolatokkal. Reménykedtem benne, hogy mire hazaérek, addigra otthon lesz Nero is, bár erre kicsi volt az esély.
Mikor beléptem a Devil May Cryba, kicsit csalódott voltam, mert csak Ladyt találtam ott.
- A többiek? – kérdeztem kedvetlenül.
- Még nem jöttek vissza – válaszolta.
- Értem.
- Mit mondott az orvos? – érdeklődött csillogó szemekkel.
- Tényleg ketten vannak – mosolyodtam el halványan, és elkezdtem simogatni a hasamat.
- Hű, ez remek. Nero megmondta!
- Hát, persze… ő megmondta – motyogtam az orrom alatt. – Megyek, lefekszem, mert nem érezem jól magam.
-  Enned kellene. Nero ki fog nyírni, ha megtudja, hogy elmentél egyedül, ráadásul még csak nem is ettél semmit.
- Ettem egy kehely eperfagyit – védekeztem.
- Na, az még jobb – forgatta a szemét.
- Ha ennyire tudod, hogy mi következik, miért nem jöttél el velem?
- Mert ismerlek, drága Danténk. Nagyon jól tudom, hogy nem engedted volna, hogy veled menjek.
- Ez igaz…
- Valami… probléma van köztetek Neróval?
- Nem nevezném problémának, egyszerűen, mint mindenkit, megrémítette a múltam. Nem adok egy hónapot, én eret fogok vagdosni, meg zokogni, ő meg majd szépen elsétál.
- Szerintem, Dante, megint túlságosan színpadiasra veszed a figurát, mint mindig.
- Mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Arra nem gondoltál még, hogy mi van, ha Nero készül valamire? – kérdezte titokzatos mosollyal az arcán.
- Épp ezt magyaráztam. Készül, hogy elhagyjon.
- De bolond vagy – sóhajtott bosszúsan.
- Na jó, hagyjuk, felmegyek, és lepihenek.
- Enned kéne valamit, elvégre kismama vagy, és még ma semmit sem ettél.
- Nem vagyok éhes – hárítottam, aztán felrohantam a lépcsőn.
Mikor beléptem a hálószobánkba, rossz érzés kerített hatalmába. Sírva dőltem le az ágyra, és a könnyeim által átáztatott takarót ölelve szenderültem álomba.

Néhány órával később riadtam fel. Nem emlékeztem arra, mit álmodtam, csak a mellkasomban hevesen dobogó szívem, és a szaporán vett lélegzetem juttatta eszembe, hogy valószínűleg nem volt olyan kellemes.
Ijedten pillantottam körbe, és az első, amit megláttam, Nero volt, aki az ágy szélén ült, és engem nézett.
- Remélem, tudod, hogy majd’ megőrültem – jelentette ki, sötéten villogó szemekkel.
- Mi van? – lepődtem meg.
- Miért mentél el egyedül itthonról? Bajod eshetett volna. A szociopata bátyád akár rád is találhatott volna, és akkor szép, egyenlő darabokban lennél, egy hullazsákban.
- Hirtelen mi ez a nagy féltés? – néztem rá jéghideg szemekkel.
- Mi bajod van, Dante?
- Nekem? Az égvilágon semmi. Csak azt nem értem, hogyha ennyire zavar a múltam, akkor miért nem küldesz, vagy hagysz el.
- Dante, miről beszélsz? – kérdezte zavarodottan.
- Nero, én ezt nem csinálom tovább. Nagyon jól tudom, mi van a távolságtartásod mögött. Játszunk inkább nyílt lapokkal, és mondd meg kerek perec, hogy nem kellek neked.
- Megőrültél?!
- Nero, hagyjuk ezt abba, jó? – suttogtam, miközben lehunytam a szemem, nehogy sírni kezdjek.
- Dante…
- Szedd össze a cuccaidat, és menj el, így lesz a legjobb mindkettőnknek.
A fiú dermedten ült, arcán a megdöbbenés mellett fájdalom suhant át.
- Te… most szakítasz velem? – kérdezte hitetlenkedve.
- Néha, az embernek el kell fogadnia, hogy a múltja miatt sohasem lehet jövője… - mormoltam elszoruló torokkal.
Meg sem várva, mit reagál, kipattantam az ágyból, és a fürdőszobáig rohantam. Becsaptam, majd kulcsra zártam magam mögött az ajtót. Hátamat a hideg fának támasztottam, aztán kitört belőlem a zokogás, én pedig lecsúsztam a földre.

- Dante, azonnal nyisd ki az ajtót! – dörömbölt néhány másodperc múlva Nero.
Ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, a fürdőkádhoz sétáltam, kinyitottam a csapot, és ruhástul belefeküdtem a kádba.
- Bébi, mit művelsz? – kiáltotta kétségbeesetten az ajtó túloldaláról a fiú.
A jéghideg víztől eleinte vacogtam, de ahogy egyre jobban beborította a testemet, a fázás úgy múlt el. Akkor képtelen voltam arra gondolni, hogy talán a méhemben fejlődő magzatok veszélyben lehetnek, a legfőbb cél az volt, hogy minél előbb abbahagyjam a zokogást.
Lejjebb csúsztam a kádban, és lassan süllyedni kezdtem. Először a hajam lett vizes, aztán lassan elborította az arcomat is a víz. Alig telt bele kis idő, mikor az izmaim begörcsöltek, én pedig mozdulatlanná dermedtem. Ekkor jutott először eszembe, hogy terhes vagyok, és a kisbabáim élete a legfontosabb. Küzdve a túlélésért, próbáltam felkapaszkodni magam a felszínre, azonban ez nem sikerült. Levegő után kapkodtam, de csak hideg víz folyt le a torkomon, és töltötte meg a tüdőmet. Lassan kezdett elhomályosodni a világ. Közben tompán hallottam, hogy Nero pániktól átitatott hangon kiabál, de nem értettem a szavakat.

Gyűlöltem magam azért, hogy ilyen felelőtlen voltam, de nem volt visszaút. Reménykedtem benne, hogy túlélem, de nem saját magam miatt, hanem a szívem alatt hordott gyermekek miatt.
Ez járt a fejemben, miközben a sötétség lassan úrrá lett rajtam, majd teljesen magába fogadott.

Az idő még ebben az állapotban is telt, bár szinte észrevehetetlenül. Ki tudja hány nap után végül megrebegtek a szempilláim, és felébredtem.
Egy semleges kórteremben találtam magam, kórházi ágyon, az orrot facsaró gyógyszerszag és jajveszékelő kiáltások között. Megpróbáltam megmozdítani a karom, azonban ekkor megéreztem benne a branült. Ekkor tekintetem az infúziós állványra tévedtem, és lassan rájöttem, hogy az idegesítő gyógyszerszag abból a tasakból árad.
Erőtlenül fordítottam el a fejem, tekintetem pedig találkozott Neróéval.
- Végre felébredtél – sóhajtott megkönnyebbülten.
- Mit keresel itt? – kérdeztem kissé vádló hangon.
- Nem egyeztem bele abba, amit rám akartál erőltetni – nézett rám sötéten villogó szemekkel.
- Hány napja vagyok itt?
- Ez a második napod. Várjuk a magzatvíz vizsgálat eredményét, és ma hivatalos vagy egy ultrahangra is.
- Ugye... nincs semmi baj a... – gyűltek könnyek a szemembe, a jobb kezem pedig a hasamra kaptam, és óvón átöleltem.
- Még nem tudni. De az biztos, hogy magadat nagyon szépen elintézted – szűrte a fogai között.
- Nero...
- Figyelj, Dante. Sajnálom, hogy ilyen ingerült és távolságtartó voltam az utóbbi időben, de tudnod kell, hogy semmi köze nincs ahhoz, amit gondolsz.
- Találtál valaki mást, ugye? – érdeklődtem, de rettegtem a válaszától.
- Ne legyél ennyire teátrális – mosolyodott el halványan.
- Továbbra is úgy gondolom, hogy az a legjobb, ha...
- Ne, ne is folytasd. Nem mondhatom el, hogy mi ez az egész, de ígérem, meg fogod tudni.
- Ez a válaszod? Minden áron ki akarsz tartani mellettem?
- Szeretlek, Dante. Képtelen volnék élni nélküled, és kész. Fogadd el, hogy van, akit még a múltad sem ijeszt meg.
- Bocsáss meg, Nero, hogy ilyen hülye voltam – suttogtam, miközben az első könnycsepp legördült az arcomon.
- Semmi baj, nyugodj meg – szorította meg a kezem.
- Mi lesz most? Belehalok... ha bármi bajuk esik.
- Nyugodj meg, erős szervezeted van, és ők sem normális kisbabák. De úgy is szólnom kell az orvosnak, hogy felkeltél, nemsokára pedig meg lesznek az eredmények is.
- Siess – sóhajtottam, mire biztatóan rám mosolygott, aztán felpattant, és kiment a kórteremből.

Most, hogy semmi sem terelte el a figyelmemet, jobban körbenéztem a szobában. Nos, nem a szokásos kórházi szoba volt, egy kis színt csempésztek a komor fehér-zöld falak közé az asztalokon vázában elhelyezett, illatos rózsa, jázmin és ibolyacsokrok. Ezen kívül csak a viszonylag nagy, tetszetős függönnyel eltakart ablak rendelkezett valamiféle hangulatjavító tulajdonsággal, ugyanis a rajta beáramló, aranyló napsütés beterítette, és kicsit vidámabbá varázsolta a kórtermet.
Meglepődtem azon, hogy egyedül vagyok, és nincs szobatársam, de tudtam, hogy ennek egyszerű oka van: Nero. Apró mosoly kúszott az arcomra a gondolatra, hogy annak ellenére, hogy azt hittem, nem is érdeklem, igazából nagyon is gondoskodik rólam.
Nagyon elmerültem a gondolataimban, arra eszméltem fel, hogy az orvos jön be a szobába, a nyomában Neróval.
- Á, Mrs. Sparda, felébredt? – mosolygott rám, mikor felnézett a papírjai közül.
- Csak Miss, ha kérhetem – sóhajtottam fáradtan.
- Természetesen. Nos, Miss Sparda, megjöttek a magzatvízvizsgálat eredményei.
- Ugye minden rendben?
- Igen, nos, úgy tűnik, a babáknak semmi bajuk.
- Babák? – lepődött meg Nero.
- Igen, a felesége ikreket vár.
- Drágám, erről elfelejtettél tájékoztatni – jegyezte meg bosszúsan vigyorogva.
- Mintha lett volna rá időm... – forgattam a szemem.
- Még hátra van egy ultrahang vizsgálat, de úgy néz ki, minden rendben van. Viszont ön, Miss Sparda, elég szépen megfázott.
- Az egyáltalán nem számít, néhány nap, és kutya bajom sem lesz.
- Hát, azt erősen kétlem. Semmi nagyon súlyos, de legalább két hétig még fekvő beteg, ugyanis tüdőgyulladása van.
- Hogy mi? Életemben nem voltam még beteg, legalábbis lázon kívül nem volt még túl nagy bajom.
- Nyugodj meg, édesem! Egy kis antibiotikum kúra, és jobban leszel – simított végig az arcomon Nero.
- Igen, így van. Ne izgassa fel magát, a picikkel minden rendben.
- Értem, köszönöm.
- Engedelmükkel – mondta a doktor, és már kis is ment a kórteremből.
- Most már semmi baj sem történhet.
- Azért nem kéne elszólnunk magunkat – sóhajtottam ingerülten.
- Érzel valamit?
- Olyan... mintha a bátyám itt járt volna. Persze, tudom, hogy képtelenség, de... – mikor tekintetem a fiúra siklott, elhallgattam.
- Vagy annyira nem is képtelenség... – motyogta.
- Lehetetlen.
- Amíg nem voltál magadnál, itt járt. Mivel be tudta bizonyítani az a semmirekellő, hogy a bátyád, muszáj volt beengedniük, még én sem tarthattam vissza. Meglepődött, hogy tényleg várandós vagy, de egyébként semmilyen érzelmet nem tudtam felfedezni azon az arrogáns arcán. Már csak azt nem értem, hogy hogy honnan a fenéből tudta, hogy bajod esett...

- A testvéri kötelék. Akármennyire is ellenségesek vagyunk egymással, ezt az egy dolgot nem tudtuk elszakítani, ami a másikhoz fűz. Valószínűleg az ösztönei megsúgták, hogy bajban vagyok. Tudod, a dolog az ikreknél. Nem csak a démonoknál, meg féldémonoknál létezik, általában az emberi ikrek is valami felsőbbrendű kapcsolatban vannak egymással.
- Hallottam már róla, de nem gondoltam, hogy ennyire erős.
- Végül is, mi két fél vagyunk. Ha a sors nem így akarta volna, akkor mi most egy ember lennénk. De persze külön-külön is egész emberek vagyunk, mert szembefordultunk a sorsunkkal. Amikor harcoltunk egymással, majdnem megölt. Ekkor végleg elkülönültünk egymástól, és ugyan megmaradtak azok a furcsaságok, amiket az emberek az ikreknél tapasztaltak, de már nem két fél voltunk, akik csak együtt egészek. Hanem egészek, akik nem függnek a másiktól.
- Ez érdekes, mert ő meg pont arról beszélt, hogy rá fogsz jönni, hogy egymagadban csak egy fél vagy. Legalábbis valami ilyesmiről magyarázott...
- Ő is nagyon jól tudja, hogy mi már sosem leszünk ugyanúgy. Elárult, hagyta, hogy a démoni oldala irányítsa az emberi helyett, hát vállalja a következményeket. Csak sajnálni tudom, hogyha nem tudja felfogni, hogy ő baszta el.
- Amúgy, hozott neked virágot.
- Melyik csokor az?
- A rózsa-ibolya páros.
- Remek, akkor fogd meg, és baszd ki a kukába, mert nincs szükségem a kibaszott virágaira – morogtam dühösen.
- Ennyire utálod?
- Nem, igazából nem érdekel az egész. De nincs szükségem arra, hogy a végén ismét megjelenjen.
- Reméltem, hogy ezt kéred majd tőlem – fogta meg ravasz mosollyal az arcán a virágokat Nero.
- Még hogy én utálom – forgattam a szemeimet.
- Volna rá okod, több, mint elég.
- Csak szánalmat érzek, amiért ilyenné vált az én bátyuskám.
Nero nem szólt semmit, csak fogta, és a virágokkal együtt elhagyta a szobát. Néhány perc múlva vissza is ért, de már a csokor nélkül.
- Találkoztam közben az orvossal, mindjárt jönnek, hogy elvigyenek ultrahangra.
- Tudok én menni is, nem kell vinni – bosszankodtam.
- Az infúzió miatt – világosított fel a kölyök.
- Á, mindent értek.

Néhány perc múlva tényleg megjelentek a nővérek, és Nero akárhogyan is könyörgött, nem engedték, hogy velem jöjjön, pedig tényleg csak egy ultrahangról volt szó. Nem volt semmi különös az egészben, csak annyi, hogy az orvos egy szót sem szólt, a monitort fürkészte végig.
Mikor már nem bírtam tovább a feszült csendet, kérdezősködni kezdtem.
- Doktor úr, valami baj van?
- Nem, dehogy is, minden rendben. Úgy tűnik, a babák legalább olyan szívósak, mint ön, Miss Sparda – válaszolta legnagyobb megkönnyebbülésemre.
- Akkor... miért sasolja még a képernyőt?
- Minden esetleges problémát meg kell találnunk, és azt hiszem, egyet már találtam is.
- És... mi lenne az?
- Mit is mondott, hány éves?
- Khm, huszonhárom – motyogtam.
- Ennyi idősen még nem szabadna ennek megtörténnie.
- Mégis miről van szó?
- Nos, azt hiszem, többet nem lehet gyermeke.
- Azt esetleg megtudhatom, hogy miért?
- Mert nincs több petesejtje a petefészekben, ha jól látom. Muszáj lesz még egy vizsgálatot elvégeznünk.
- Mégis minek? Oké, nem lehet több gyerekem, na és, nagy ügy – vontam vállat hanyagul, mert idegesített a dolog. Ugyan tisztában voltam vele, hogy lehetetlen, mégis féltem, hogy kiderül, valójában egy férfi féldémon vagyok.
- Nos, ha nem akarja, akkor nem végezzük el, végül is, ez nem befolyásolja az egészségét – mosolygott zavartan az orvos.
- Köszönöm – sóhajtottam hálásan.
Néhány órával később békésen pihentem a kórházi szobában, Nero pedig fáradt döntötte fejét a párnámnak, miközben egyik kezét összekulcsolta az enyémmel. Mint azt később megtudtam, a kölyök végig itt volt mellettem, és egy percet nem aludt.

Boldogan mosolyogva néztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, és hogy néha hófehér pillái megremegnek. Arcvonásai álmában kisimultak, nyoma sem volt a gondterhelt ráncoknak a homlokán, és a félelemtől villogó, szürkés-jégkék szempárnak.
Nem sokkal később én is elaludtam, abban a tudatban, hogy másnap végre hazamehetek.
Mikor reggel felkeltem, Nero még mindig aludt. A jobb karját, amit befolyásolt démoni része, a párnám alá rejtette, hogy még véletlenül se lássa senki, másik keze pedig még mindig össze volt kulcsolva az enyémmel. Nem akartam felébreszteni, de minél hamarabb otthon akartam lenni, ezért kinyújtottam a jobb karom, és óvatosan végigsimítottam az arcán.
Pillái megrebegtek, majd előtűntek az ismerős, gyönyörű, kék szemek.
- Jó reggelt, Nero – mosolyogtam rá.
- Így elment az idő? – kérdezte álmos hangon.
- Ha hazaértünk, aludhatsz nyugodtan, de egyelőre össze kéne szednem magam.
- Ó, te jó ég! Még haza kell mennem a kocsiért, és ruhát kell behoznom neked!
- Nyugalom, este beszéltem Ladyvel és Trishel telefonon, tízre itt vannak értünk.
- És ebben a kórházi hacukában akarsz hazamenni?
- Dehogy, hoznak be nekem ruhát.
- Akkor jó. Egyébként, nem értettem, hogyha olyan halálos beteg vagy, miért engednek haza.
- Én megmondtam, hogy hamar gyógyulok. Estére már alig volt hallható a tüdőzörejem is.
- Tehát végül elismerték, hogy mégsem annyira súlyos a helyzet.
- Valahogy úgy.
- Te tudod, bébi. Én nem beszéltem az orvossal, mert épp a tizenhatodik kávémat vedeltem.
- Inkább aludtál volna.
- Persze. Mikor behoztak, lélegeztető gépre raktak, meg szívmonitorra. Csoda, hogy újra tudtak éleszteni. Vagyis... megint előtört belőled a kétségbeesetten az életéért küzdő démon.
- Tessék?
- Háromszor akartak újraéleszteni, mert mire kiértek a mentők, összeomlott a keringésed. Azonban kitudja miféle csoda folytán, mire beizzították a defibrillátort, már megint dobogott a szíved. Ez még kétszer megtörtént, végül az orvosok arra jutottak, hogy csak olyan gyengén dobogott a szíved, hogy nem érzékelték a pulzusod.
- Szegények, most tökre bűntudatom van. Fogalmuk sem volt róla, hogy kivel van dolguk... – nevettem fel.
- Hát igen, Sparda fia nem arról híres, hogy egykönnyen elpatkolna.
- Szerencse, hogy a piciknek nem lett bajuk.
- Egyébként, gondolkodtál már a neveken?
- Még azt sem tudjuk, hogy fiúk, vagy lányok.
- Na és?
- Hmm... Nos, igazából már egyszer az eszembe jutott.
- És mit ötlöttél ki?
- Én a Harukóra és a Ryura gondoltam, mert szerintem fiúk. Bár, ez csak egy megérzés, mint ahogy az is, hogy ezek a nevek illenének rájuk a legjobban. Az Haruko tavasszal születettet jelent, a Ryu sárkányt.

- Már megijedtem, hogy Naruto – kuncogott.
- A Ryuban nem vagyok biztos.
- Dante, ugye csak viccelsz. Animék szereplőiről neveznéd el a fiaid?
- A Haruko igen is különleges név, és a Ryu is. És ezek nem anime szereplők, hanem japán nevek – motyogtam sértetten.
- Tudod mit, szivi? Nekem tetszenek. Csak nehogy a gonosz kölykök kikezdjék majd őket a suliban.
- Ha szekálják őket, akkor annak csak egy oka lehet: méghozzá az irigység.
- Vagy csak az emberi butaság. De még ráérünk ezen filózni.
- Miss Sparda, itt a zárójelentés, a doktor úr küldi. Ha bármi probléma akad, azonnal jöjjenek vissza – robogott be egy nővér, majd a kezembe nyomta a papírokat, és már ki is sietett.
- Hű, ez gyors volt – jegyezte meg Nero.
- A lányok mindjárt itt vannak.
Néhány perc múlva tényleg feltűnt a két nő a kórterem ajtajában. Arcukon mélységes gondterheltség ült, ahogy rám néztek. Ugyan a branült már kiszedték, és mindenféle gépről lekötöttek, tehát nem lehettem olyan ijesztő, mégis, a lányok egy picit megijedtek, mikor megláttak.
- Dante, biztos, hogy haza kéne jönnöd? – kérdezte aggodalmasan Trish.
- Sokat sírt, csak azért tűnik betegnek – válaszolt helyettem a fiú.
- Dante-chan, itt vannak a ruháid – mosolygott rám Lady.
Kicsit sem szégyenlősen kibújtam a kórházi ruhámból, ami alatt szerencsére volt fehérnemű, és öltözni kezdtem. Mikor végre kész lettem, visszafordultam, két vihogó lánnyal és egy sokkos állapotban lévő Neróval találtam szembe magam.
- Mi van? Sosem voltam szégyenlős – vontam vállat lezserül.
Mikor ezt kimondtam, a fiú a két lány karjaiba esett, ájultan.
- Ennyire megijeszti, ha kevés ruhában vagy? Látott már téged meztelenül is! – nevetett Lady.
- Néhány perc, és magához tér.
Mint ahogy azt megjósoltam, pontosan öt perc elteltével Nero felült a kórházi ágyon, amire ideiglenesen fektettük.
- Miért kell a kórházban ezt csinálnod? – kérdezte azonnal meggyötört hangon.
- Annyira imádom, mikor ilyen féltési-rohamot kapsz. A tengerparton is ezt csináltad, csak érteném miért – kuncogtam.
- Egy terhes nő azért lehetne egy kicsit szemérmesebb, még akkor is, ha igen fiús természete van – sziszegte.
- Tájékoztatnálak, hogy ugyanígy fog hisztizni akkor is, ha minden visszakerül a régi kerékvágásba. Sőt, akkor még jobban – sóhajtott Trish.
- Inkább menjünk, én azt tanácsolom, mert megrohadok ebben a gyógyszerbűzben – indultam el az ajtó felé.
Nero ezt látva lepattant az ágyról, és odasietett hozzám. Jó alfahímhez méltóan megfogta a kezem, és szorosan mellettem jött, ha pedig észrevette, hogy valaki stíröl, akkor gyilkos pillantásokkal jutalmazta az illetőt, aki ezek után fülét-fakár behúzva osont el a közelünkből.

- Remélem, azt tudod, hogy ez nem lesz mindig így. Itt ÉN vagyok az alfahím, akkor is, ha ez most nem látszik külsőleg – súgtam a fülébe, ravasz mosollyal az arcomon.
- De amíg te várandós vagy, addig ez a jog átruházódik rám – felelte.
- Nem vagyok uke – szűrtem a fogaim között.
- Tényleg nem. Túlságosan lázadó természeted van, csak ünnep és vásárnapokon vagy hajlandó azzá válni.
Válaszul csak forgattam a szememet. Lassan sétáltunk ki a kórházból, nyomunkban a két lánnyal. Mikor az autóhoz értünk, Nero átvállalta a vezetést, engem pedig beültetett maga mellé az anyósülésre, míg Lady és Trish hátul helyezkedtek el.
Az út a szokásos hülyüléssel telt, mikor megérkeztünk a Devil May Cryhoz, még akkor sem tudtuk abbahagyni a nevetést.
Bűntudatom volt, amiért az én kis családomnak aggódnia kellett értem, hiszen, hiába tagadják, nagyon jól tudtam, hogy így volt. Lehajtott fejjel kullogtam Nero mellett, és csak az járt az agyamban, hogy már megint mekkora egy idióta voltam.
- Hé, miden rendben, Dante-chan? – szökkent hirtelen mellém Lady.
- Eh, persze – mosolyodtam el halványan, de egyáltalán nem volt meggyőző.
- Nőként kevésbé vagy jó színész. Na, hadd halljam, mi bánt?
- Semmi.
- Bűntudata van – világosította fel a lányokat Nero, miközben megszorította a kezem, jelezve, hogy nem lesz semmi baj.
- Még mindig csodálom, hogy így ki tudtad ismerni Dantét, komolyan, őszinte gratulációm – vigyorgott Trish.
- Na, és mi okozza azt a fene nagy bűntudatodat, te egoista majom? – borzolta össze a hajamat játékosan a fekete hajú lány.
- Sajnálom, hogy aggódnotok kellett miattam – suttogtam.
- Hé, emiatt semmi pánik. A szöszit amúgy is elkapja a szívbaj miattad, én meg agybajt kapok néha attól, hogy mennyire nem tudsz vigyázni magadra.
- Így igaz. Annyiban más a helyzet, hogy most kicsit színesebb az érzelmeid skálája, és ki is mutatod őket. Bár, van egy olyan sejtésem, hogy ez azonnal megszűnik, amint megszülettek a kicsik – csatlakozott be a démonnő.
- Egyébként, ismerve téged, meg sem lepődtek annyira, csak attól kaptak szívbajt, hogy olyan szép kék színű volt az arcod, mint a szemed – nevetett fel a fiú.
- Nekem mindig is az idegesítő bátyám leszel, Trishnek a babusgatnivaló kisöcs, Nerónak pedig a perverz, egoista, önimádó, pizza zabáló nagybá... khm, szerelme leszel – próbált jobb kedvre deríteni Lady.
- Oké, most már hagyjátok abba, mert még elbőgöm magam. Inkább menjünk be, és együnk valami, mert farkaséhes vagyok.
Így történt az, hogy egy fél órával később már az irodámban pizzáztunk, miközben jó családhoz híven ciki sztorikkal hozakodtunk elő a múltból.
- Az elég vicces volt, mikor Dante elszámolta magát, és a teljes ruházata fennakadt egy fán. Szegény elég kínosan érezte magát, hogy egy szál boxerban meg csizmában harcolt – mesélte jókedvűen szőke démon.
- Ugyan, Trish, ennél csak az volt jobb, mikor a cipőd sarka beszorult a rácsos padlóba, a démonok pedig egyre csak közeledtek. Kétségbeesetten könyörögtél, hogy mentsem az irhád – idéztem fel az emléket.
- Á, van ennél jobb sztorim is. Mikor a mi drága Danténk álmosan indult démonokat kergetni, itthon hagyta a fegyvereit, no, meg a köpenyét meg a cipőjét. Aztán csodálkozott, hogy az egész Devil May Cry úszott a vérében – szállt be Lady is.
- Amikor először csókolóztunk, mindkettőnkben volt egy kis ital, ez az idióta meg azt hitte, csak részeg vagy. Közölte, hogy felejtsük el az egészet, aztán másnap reggel feldagadt, vérző kézzel kiirtotta a fél erdőt. No komment – mesélte Nero.
- Aztán, mikor másodjára, akkor rajtakapott minket a volt barátnője. Kicsit sem volt érdekes...

- Egyszer részegen Dantét leteperte egy idős hölgy. Küldetésen volt akkor is, egy kaszinóban. Dante igen érdekes játékosokkal kezdett el pókerezni, csupa vénlánnyal, és annyira megijedt a ráncos, nagydarab, protézises, rosszul kisminkelt, kövér nénikétől, aki folyamatosan a száját nyalogatta, meg az egyáltalán nem kellemes látványnak számító dekoltázsát mutogatta, hogy elkezdett inni. Egyik whisky jött a másik után, végül elvesztett mindent, és mint kiderült, a főnyeremény ő volt. Nem is kell mondanom, hogy a hölgyek igen nagy csatákat vívtak érte, de végül a vénasszony nyert. Azt hiszem, a Devil May Cry-ig meg sem állt – emlékezett vissza démonvadász lány.
- Mondjátok, miért mindig csak az én cikis sztorijaimról társalgunk? – csattantam fel.
- Egyrészt, mert Nero még a felükről sem tud, másrészt, mert neked van a legtöbb – válaszolta Trish. – De egyébként a kaszinós sztorin csak az tesz túl, mikor szintén illuminált állapotban el akart csábítani egy démonnőt, azzal a dumával, hogy: „Szia, én démonvadász vagyok. Megtölthetem a sötét lelkedet fénnyel?”. Meglepő, hogy utána majdnem kinyírták?
- És akkor nincs okom féltékenykedni, mi? – kacagott Nero.
- Nem, Dante csak megpróbálta likvidálni a démont, de annyira nem volt magánál, hogy ilyen hülyeségeket hordott össze.
- Szöszi, arra emlékszel, mikor a mi tesókánk úgy döntött, hogy megtanul tangózni? Körülbelül tíz mosórongyot tört össze, aztán megkérte az egyetlen túlélőnek a kezét, azzal az szöveggel, hogy: „A hajszíned illik az enyémhez. Mit szólnál hozzá, hogyha lennének kis felmosó démonaik?”. Persze, szegény nem gondolta komolyan, sőt, de arra sem számított, hogy mi ezt végignéztük.
- Gondolom ez már a latin macsó korszakában történt – elmélkedett a kölyök.
- Mint a legtöbb hülyesége. Egyszer annyira nem volt pénze, hogy összekuncsorogta egy pizza árát. Hogy hogyan csinálta, az a mai napig rejtély, de összejött neki. Gondolom, sztriptízelt az idősek otthonában, a vénasszonyok meg mit meg nem adtak volna érte, hogyha teljesen levetkőzik.
- Hé, hé, félreértés ne essék, csak a köpenyem meg a pisztolytáskát vettem le. Meg félig le zip-zároztam az ingem... – védekeztem.
- Na ugye, megmondtam, hogy sztirptízelt... – dőlt hátra elégedetten a szőke démon.
- Te sem félsz bevetni a bájaidat, ha valamit el akarsz érni. Például te is igen szívesen rakod kirakatba, amid van – forgattam a szemem.
- Nem tudom mit szóltak volna a hölgyek, ha kiderül, hogy meleg vagy – kuncogott Nero.
- Valószínűleg nem lettek volna ilyen bőkezűek vele. Bár, ki tudja, hogy mi lapul egyes nőszemélyek elméjében. Lehet, egy kis segítséggel úgy megdugták volna Dantét, hogy többet nem lett volna kedve ilyesmivel pénzt keresni – vont vállat Lady.
- Ilyesmivel nem nagyon kéne viccelődni – szűrte a fogai között a fiú, mert észrevette, hogy lesápadtam.
- Úristen, Dante, én… Én nem… - suttogta a lány bűntudatosan.
- Nem a te hibád – préseltem ki magamból, aztán a lépcső felé vettem az irányt.
Zokogva dőltem le az ágyra, és kétségbeesetten öleltem át a takarót.
Régebben nem nagyon érintett ennyire mélyen a téma, de miután elmondtam Nerónak, egy kicsit jobban megviselt, mint kellett volna. Tudtam, hogy ő még lent van, és épp elmagyarázza a lányoknak, hogy mi volt az oka a pár nappal ezelőtti véletlen öngyilkossági kísérletemnek.
Ahogy gondoltam, néhány perc múlva szó nélkül jött be a szobába, aztán lefeküdt mellém, és szorosan átölelt.

- A lányok vigasztalásképp szeretnének elvinni pizzázni – puszilt homlokon.
- Nem kell, nem az ő hibájuk, hogy ilyen hülye vagyok – szipogtam.
- Ugyan, Dante. Bárki más teljesen összeomlott volna, ha ilyesmi történik vele, de te még mindig erős vagy. Ráadásul kisbabát vársz, még jó, hogy ilyen instabil lábakon állnak az érzelmeid.
- Haragszanak?
- Miért haragudnának? Inkább attól félnek, hogy te haragszol rájuk.
- Azt hiszem, a nővéremre, meg a húgomra sosem tudnék – nevettem rekedten.
- Akkor szedd össze magad, és menjünk el pizzázni. Szép az idő, miért ne használnák ki, addig, amíg még jó idő van?
- Oké – ületem fel.
- Nagyon szépen kérlek, ne sírj, oké? Itt vagyunk neked, és sosem hagyunk el – suttogta, néhány centire az ajkaimtól, majd megcsókolt.
Pár perc múlva zihálva szakadtunk el egymástól. Kicsit jobban éreztem magam, hogy Nero szorosan átölel, és törődik velem, mégis, ott motoszkált bennem valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Mintha valami készülőben lett volna, de egyelőre nem tudtam megmondani, hogy pozitív, vagy negatív dolog.
Bűntudattól halvány-vörös arccal kászálódtam ki az ágyból, és követtem a rám bíztatóan mosolyogó Nerót.
- Hé, Dante, sajnálom, hogy... – kezdte Lady, de a nyakába ugrottam, ezzel félbeszakítva a mondókáját.
- Élvezd ki ezt a néhány pillanatot, mert többet ígérem, hogy nem ölellek meg – nevettem fel.
- Legalább hagyhattad volna, hogy végigmondjam a mondatomat. Sajnálom, hogy felhoztam a témát, hirtelen eszembe sem jutott, hogy... khm... – engedett el.
- Nem probléma. Szerintem, ha nem lennék épp terhes, nem is akadtam volna ki ennyire.
- Tudod, hihetetlenül szokatlan, hogy ilyen pici vagy.
- Nekem meg az szokatlan, hogy nem én vagyok az ügyeletes égimeszelő.
- Inkább menjünk, és együnk egy pizzát – javasolta Trish.
- Ki vezet? – tette fel a kérdést Nero.
- Majd én, és én fizetem a pizzát is – indult el Lady.
- Hagyd, had csinálja, ettől jobban érzi magát. Könnyít a lelkén, mert borzalmas bűntudata van – húzott vissza a szőke démon, mert már elindultam a lány után.
- Lehet egy kérdésem, szöszi? – érdeklődött Nero.
- Csak tessék.
- Mi van köztetek Ladyvel?
Trish szemei elkerekedtek, aztán lángvörös arccal hebegett valamit, és a démonvadász lány után eredt.
- Azt hiszem, ez válasz a kérdésemre – mosolygott büszkén Nero.
- Szerinted együtt vannak? – lepődtem meg.
- Ugyan, Dante, olyan kis vak vagy, hogy azt sem vetted észre, hogy bámulok rád heteken keresztül. A ruhát le tudtam volna szaggatni rólad egyetlen pillantásommal.
- Azt gondolod, hogy nem vettük eddig észre, hogy nem csak barátság...?
- Két magányos nő, akik csalódtak a férfiakban, és nem mellesleg éjjel nappal együtt vannak. Ráadásul az előbb Trish eléggé zavarban volt.
- Hagyjuk őket, had járják a saját útjukat. Ha majd el akarják mondani, elmondják.
- Akkor menjünk.
Kézen fogva követtük a lányokat, aki már a kocsiban ültek, és épp valami fontosról beszélgettek. Mikor beszálltunk hátra, hirtelen elhallgattak, és vigyort kényszerítettek az arcukra, aztán elindultunk. Ugyan nem volt messze a pizzéria, mégis mindhárman ragaszkodtak hozzá, hogy autóval menjünk, ugyanis minden áron meg akartak óvni még a széltől is.
- Holnap harminchét éves leszel – szólalt meg Lady, mikor már a pizzériában ültünk, és mindhárman egy-egy pizzát majszoltunk.
- Tyű, Dante, te ilyen idős vagy? – mosolygott elismerően Trish, tetetett meglepetéssel a hangjában.
- És mi ilyen fontos a születésnapommal kapcsolatban? Csak egy a sok közül – vontam vállat.
- Csak emlékeztettelek – vont vállat a lány.
- Szeptember tizenkilencedike, még emlékszem rá, mikor születtem.
- Hé, Nero, csak nincs valami baj? Olyan csöndes vagy? – kérdezte kihívó mosollyal a szőke démon.
- Nem, izé.... – motyogta a fiú, aki időközben teljesen elsápadt.
- Inkább együnk – terelte a témát a démonvadász lány.
- Ti rejtegettek valami – állapítottam meg.
- Mi? Dehogy! – kiáltották egyszerre.
- Ha ti mondjátok...

Miután sikerült Ladynek is megmagyaráznom, hogy nem haragszom rá, egész jó hangulatban telt az este. A pizzánk lassan elfogyott, de nem zavart minket különösebben, egészen zárásig beszélgettünk. Ezután hazakocsikáztunk, de olyan fáradt voltam, hogy a csak azt vettem észre, hogy le-le csukódik a szemem. Mikor hazaértünk Nero a karjaiban vitt fel az emeletre, majd befektetett az ágyba.
Mellém feküdt, aztán szorosan átölelt, én pedig erőtlenül hozzábújtam.
- Aludj jól, szerelmem. Már csak néhány órán keresztül vagy harminchat éves – súgta a fülembe.
- Vén csontnak érzem magam – motyogtam.
- Nyugalom, októberben töltöm a húszat. Már én sem leszek olyan fiatal...
- Tényleg nem zavar ez az egész? A korom, hogy a nagybátyád vagyok, akire nem mellesleg eléggé hasonlítasz...
- Szeretlek, Dante, jobban, mint bármi mást ezen a világon, és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem vagyok képes ezekkel a dolgokkal törődni.
- Én is szeretlek – suttogtam.
- Álmodj szépeket – puszilt homlokon, mire lehunytam a szemem, és mély álomba merültem.
Reggel, mikor felébredtem, Nero már rég elkészült, de még mindig mellettem feküdt, és szorosan átölelt. Az ablakon aranyló napsütés áramlott be, de egyre inkább látszott, hogy az ősz hamarosan beköszönt.
- Boldog születésnapot, szerelmem – csókolt meg Nero.
- Ilyen gyorsan eltelt az éjszaka? – nyögtem fel.
- Megyek, csinálok neked reggelit – súgta, majd elengedett.
- Minden rendben? – kérdeztem aggodalmasan, mert a szokásosnál sokkal sápadtabb volt, szemei pedig idegesen villogtak.
- Hát persze – mosolyodott el, de ez egy nagyon erőltetett mosoly volt.
Ezután egyedül hagyott, én pedig elégedetten lustálkodtam az ágyban még egy fél órán keresztül. Közben hallottam, hogy lentről izgatott beszélgetés szűrődik fel, így erőt vettem magamon, és elmentem zuhanyozni.
Nem sokkal később már készen toporogtam a szobánkban, ugyanis nem akartam elrontani a meglepetést. Körülbelül tíz perc telt el, mikor végre feljött értem Nero. Most még idegesebbnek tűnt, én pedig nem tudtam mire vélni a dolgot, de szó nélkül követtem le a konyhába.
- Boldog születésnapot, Dante! – kiáltották egyszerre a lányok, mikor beléptünk a helyiségbe.
Hirtelen nem tudtam mit mondjak, csak néztem rájuk hatalmas, könnyes szemekkel, ők pedig gondolkodás nélkül a nyakamba ugrottak.
- Köszönöm – suttogtam elérzékenyülten.
- Na, gyere, nézd meg a „tortádat” – vigyorgott Lady, és leültette az asztalhoz, ahol egy nagy doboz pizza feküdt. Haboztam.
Nero leült mellém, én pedig odahúztam a pizzás dobozt. Ha lehet, most még jobban elsápadt.
- Nyisd ki – bíztatott Trish.
Nagy levegőt vettem, és felnyitottam a dobozt, azonban életem legnagyobb meglepetésével találtam szembe magam. Nem a harminchét darab gyertyától lepődtem meg annyira, amit a szőke démon készségesen meggyújtott, miközben én bámultam őket, és nem is az, hogy a kedvenc pizzám volt... Hanem az, hogy ketchuppal a következő szöveg volt ráírva: Hozzám jössz?
 Tekintetemmel Nerót kezdtem el keresni, és meg is találtam, előttem térdelve, kezében egy dobozt tartva, benne egy gyűrűvel.

- Dante... Hozzám jössz? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Nero... ig... igen, hozzád megyek – motyogtam, a következő pillanatban pedig a boldogságtól zokogva a fiú karjaiba vetettem magam.
- Édesem, miért sírsz? – kacagott boldogan.
- Ezt tervezted ennyi ideje? Ezért voltál olyan feszült és távolságtartó velem?
- Nos, valami ilyesmi...
- Sajnálom, hogy még én is gondot okoztam neked...
- Add a kezed – puszilt homlokon, mire odanyújtottam neki a bal kezem, ő pedig felhúzta az ujjamra az ezüst gyűrűt, aminek a közepén egy kör alakúra csiszolt rubin fénylett.
- Ez gyönyörű! – ámultam el.
- Ha... megint minden normális lesz, akkor majd bővítünk a gyűrűn, ha szeretnéd hordani.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, ezt ezek után bármikor is le fogom venni.
- Na, akkor beszéljünk az esküvőről! – vágott közbe Lady, ezer wattos mosollyal az arcán.
- Khm, nem akarok pofátlan lenni... de még csak most jegyeztek el! – értetlenkedtem.
- Tudod, közben volt időnk megszervezni az esküvőt is, mivel hivatalos szertartás úgy sem lesz, mert nem megoldható. Csak mi négyen, jó messze innen – vázolta fel Trish a helyzetet.
- És mégis mikorra terveztétek?
- Holnap indulnánk, legfeljebb két nap, mire odaérünk. Már minden megvan, csak fel kell próbálnod a ruhát.
- Hűha, le a kalappal. Mindent így sikerült összehoznotok?
- Nero olyan ideges volt az utóbbi napokban, hogy csoda, hogy nem kapott szívrohamot. Szegénykém attól félt, nemet mondasz neki – kacagott Lady.
- Vettem észre. Mikor feljött értem, azt hittem mentőt kell hívni hozzá, olyan fehér volt.
- Mert te fordított esetben nem idegeskednél?
- Szerinted nemet mondanék neked? Egyébként, fordított esetben sem idegeskednék. Egyértelmű lenne, hogy hozzám jössz – vigyorogtam önelégülten.
- Jól van, szöszi, itt a pénzed – nyomott egy húszdollárost Nero Trish kezébe. Látván értetlen arcomat a démon magyarázni kezdett.
- Fogadtunk, hogy ezt fogod mondani, mikor feljön ez a téma. Én nyertem.
- Trish ellen sose fogadj, se a másik nőszemély ellen, mert csak veszíthetsz. Én három millióval lógok Mary... izé, Ladynek.
- Mary? – csodálkozott a fiú.
- Nem szeretem, ha így szólítanak. Inkább Lilly, vagy Lady – sóhajtott fáradtan a lány.
- És honnan ez a Lady név?
- Dante adta, mikor közöltem vele, hogy nem szólíthat a nevemen, ezért nem is mondom meg neki.
- És miért tartozol neki olyan sok pénzzel?
- Á, már a felét megadtam neki. Ez a másik fele. Egyébként, kártyáztunk, és hát... mint tudod, nem vagyok egy túl jó szerencsejátékos – feleltem.
- Sajnos amilyen jó szerencsejátékos, olyan jó a memóriája is. Eredetileg kilenc millióval jött volna, de mivel néhányszor megmentette az életem... az egyharmadát elengedtem – vont vállat Lilly.
- Na, Dante, felpróbálod a ruhád? – váltott témát a szőke démon.
- De ugye nem valami kölcsönzött királylány jelmez?
- Nyugalom, szerintem tetszeni fog – fogta meg a kezem, és meg sem várva a reakciómat, elkezdett húzni az emelet felé.

Végül meg sem álltunk Trish szobájáig, ahol bevallom őszintén, életemben nem jártam még. Leültett az ágyára, aztán keresgélni kezdett a hatalmas szekrényben. Közben én körbenéztem, és megállapítottam, hogy csöppet sem olyan, mint amire számítottam.
A falak egészen sötét, tengerkék színűek voltak, a hatalmas ablakot átlátszó, fehér függöny takarta, így tökéletes kilátás nyílt a tájra és az erkélyre.  A szoba közepén helyezkedett el a hatalmas franciaágy, mellette két éjjeliszekrény, a falakon mindenféle videojátékos és zenekaros poszterek, művészi össze-visszaságban. A legnagyobb helyet azonban a szekrénysor foglalta el, amely két teljes falat takart el. Az ággyal szemben kezdődött, és az ágy baloldalánál lévő fal végénél ért véget. Könyvek, Tv, videojátékok és DVD-ék, CD-ék, bakelitlemezek, és mindenféle más elektronikai kütyük foglalták el a legtöbb helyet, de a ruhásszekrény is legalább ekkora méretű volt, tele ruhákkal.
Végül Trish némi kutakodás után kiemelt egy ruhazsákot a szekrényből, és vigyázva letette mellém az ágyra.
- Nézd meg nyugodtan – mosolygott bíztatóan.
- Megmutathatom majd Nerónak is? – kérdeztem.
- Nem, az esküvőig nem láthatja. Mindjárt felhívom Lillyt, ő már nagyon kíváncsi, hogy hogy áll rajtad, de Nero körülbelül még három napig nem nézheti meg – nevetett.
Izgatottan húztam le a zsák zip-zárját, majd kivettem belőle a ruhát, és lefektettem az ágyra, hogy jobban szemügyre vehessem.
A ruha felülmúlta minden várakozásom. Aznap már ki tudja, hányadszor könnyek gyűltek a szemembe, de ezek örömkönnyek voltak.

A ruha igazi Dantés darab volt. Hófehér, ejtett vállú selyemruha volt csipkebetétekkel. Elöl bokáig érő szoknyája, hátul hosszú uszálya volt, a derekán pedig egy csillogó csatos, vörös kövekkel díszített piros öv volt. A többrétegű szoknya hófehér selymét előbb vörös csipke, majd hófehér, áttetsző tüll borította be, míg a felsőrészt ugyanezen vörös csipke koronázta meg, ami alatt átsejlett a csillogó anyag. A szoknya nem volt habos babos, egyszerű, egyenes vonalú volt, ami szépen rásimul az ember alakjára, bal oldalt egy merész szoknyasliccel.
- Ez... gyönyörű! – suttogtam elérzékenyülten.
- Mrs. Leavey varrta neked. Azt üzeni, hogy majd a következő esküvődre vele varrasd az öltönyödet is – nevetett fel a lány.
- Az még messze lesz...
- Na, mi lesz, felpróbálod?
- Túl gyönyörű...
- Ugyan, vedd már fel. Hidd el, sokkal jobban fog rajtad mutatni, mint gondolnád. Nero pedig eldobja majd tőled az agyát.
- Jól van – egyeztem bele.
Miután a szőke démon felhúzta a ruha zip-zárját, egy cipős dobozt adott a kezembe, a fejemre pedig egy égővörös-köves tiarát rakott, amiről egészen hosszan lelógott a hófehér, karmazsinpiros-csipkés szélű fátyol. A cipő szintén egy ugyanilyen színben pompázó, még tűrhető magasságú sarokkal rendelkező, csatos magas sarkú volt.
- A csokor csak estére készül el, majd mi elmegyünk érte Lillyvel – tájékoztatott a lány.
- Milyen virágok lesznek benne? – érdeklődtem.
- Vérvörös és fehér rózsa, illetve néhány szál piros és fehér liliom, meg lótusz és magnólia.
- Hű, el sem tudom képzelni, milyen szép lehet...
- Nero válogatta őket össze, egyrészt szín, másrészt jelentés szerint.
- És mit üzen a csokor együtt?
- Hogy mindennél jobban szeret, hogy számára te vagy a leggyönyörűbb teremtés a földön, és hogy a lábaid előtt hever.
- Hű...
- Felhívom Lillyt, hogy megnézzen téged. Egészen biztos, el fog ájulni tőled.
Trish kiment a szobából, én pedig csak bámultam magam a szekrény ajtajára szerelt tükörben. Hihetetlenül szép voltam abban a ruhában, azzal a fátyollal, már csak a csokor hiányzott, de tudtam, hogy gyönyörű lesz, épp úgy, mint a ruha.

Álmodozásomból az elképedt Lady füttyögése szakított ki.
- Nem semmi ez a ruha. Hihetetlen, hogy miket tudsz tervezni, Dante – mondta elismerően.
- Nem is emlékeztem rá, hogy ezt is én terveztem – motyogtam zavartan.
- Pedig Mrs. Leavey megmutatta a rajzokat is, egyértelműen a te alkotásod. Mire tervezted egyébként?
- Á, már emlékszem. Nem volt semmi különösebb oka, anyu emlékére csináltam, aztán valahogy biztosan elkavarodott, és odakerült Margaret asszonyhoz. Nem hittem volna, hogy ilyen szép élőben.
- Ez a varrónő tud valamit. Le sem kellett mérni a kislányt, és mégis pontosan passzol rá a ruha – szólalt meg Trish.
- Szemmértékre dolgozik, méghozzá tévedés nélkül. Általában nem szokta leméregetni az ügyfeleit, csak akkor, ha új az illető – magyaráztam.
- Nero el fog ájulni tőled.
- De csak két nap múlva láthatja, szóval csodáld magad, szépség, amíg még lehet, aztán vedd le, szöszi pedig eldugja – figyelmeztetett Lilly.
Sóhajtva léptem el a tükörtől, majd levettem a tiarát és a cipőt, aztán lehúztam a ruha zip-zárját, végül kibújtam belőle, és óvatosan az ágyra terítettem. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, aztán már ki is iszkoltam a démonnő szobájából, majd lesiettem a lépcsőn. Nero a nappaliban idegesen mászkált fel-alá, láthatólag feszélyezte, hogy ő nem láthatja a ruhát.
Mosolyogva lopóztam mögé, aztán váratlanul átöleltem. Egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, de aztán széles vigyor terült el az arcán, szembe fordított magával, és szorosan magához húzott.
- Milyen a ruha? – érdeklődött.
- Gyönyörű, de többet nem mondhatok – feleltem titokzatosan.
- Milyen varrónőről volt szó?
- Szóval hallgatóztál.
- Nem sikerült túl sok mindent megtudnom, azon kívül, hogy el fogok ájulni tőle.

- Többet én sem fogok elárulni.
- Azt is sikerült kifülelnem, hogy te tervezted. Mondd csak, te mióta rajzolgatsz női ruhákat?
- Egyszer firkáltam egy női ruhát, és ez lett belőle.
- De hát, azt mondta Lady, hogy „Mrs. Leavey megmutatta a rajzokat”, tehát több is van – nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Mit gondolsz, a köpenyeimet, meg a furcsa ruhadarabjaimat ki álmodja meg? – nevettem fel értetlen arcát látva.
- Akkor elbújt benned valahol egy Karl Lagerfeld?
- A hajszínünk legalább egyezik – kacagtam tovább.
- Azt hittem, tizenéves korodban valami punk boltban vásároltál, aztán betévedtél egy spanyol szappanopera jelmezeihez, és késztetést éreztél, hogy elhozd őket.
- Én pedig meg voltam róla győződve, hogy valami jött-ment koldus vagy. A ruházatod nem sejtette, hogy A Kard Rendjének tagja lennél – magyaráztam tetetett fintorral.
- Arra is gondoltam, hogy valójában valamelyik rossz spanyol filmből szöktél meg – folytatta sértetten.
- Amikor először megláttalak, azon gondolkoztam, vajon melyik kukából öltözködsz. Ezek az anyagok rég kimentek már a divatból – folytattam az incselkedést.
- Azok a förtelmes ruhák meg valamikor a huszadik század előtt is lejárt lemeznek számítottak.
- Az egyetlen értelmes dolognak rajtad a fejhallgatód tűnt. Aztán rájöttem, hogy valami kínai Apple hamisítvány.
- Nem hittem volna egyébként, hogy a kardod igazi. Úgy nézett ki, mint amit a vietnámi bevándorlók tukmálnak rá az emberre. Aztán kiderült, hogy van éle, meg ilyenek. Hihetetlenül meglepő volt számomra.
- A tiédet meg azt hittem, hogy motor alkatrészekből rakták össze. Nagy csalódás volt, mikor kiderült, hogy tud sebezni is.
- És mégis mi volt az a frizura? Valamikor az ötvenes években lehetett menő, vagy akkor sem. Na, és ez a hajszín. Minimum harminc évet öregít.
- Miről beszélsz? A tiéd pontosan ugyanilyen színű! És a frizurád sem épp most jött divatba...
- Na, igen, témánál vagyunk. És mégis mik ezek a színek? Magnifique, milyen borzalmas árnyalatokat tudsz összeválogatni, ha már minden áron a fekete-pirosnál akarsz maradni.
- Nagyanyám hordott ilyen szilvaszínű otthonkát, aztán szegény meg is halt. Gondolom, nem bírta tovább.
- Ne szórakozz, mi a baj a köpenyemmel? – háborodott fel Nero.
- Ugyan semmi – vontam vállat flegmán.
- Egyébként, szeretlek – fordította maga felé az államat.
- Én is téged – adtam egy futó csókot az ajkaira.
- Mondtam már neked, hogy igazából imádom, ahogy öltözködsz?
- Mindig is tudtam, hogy így van – mosolyodtam el elégedetten.
- Most azt kéne mondanod, hogy szerinted sem nézek ki olyan ocsmányul.
- Igazából különösen vonzóak ezek a turiból összelopkodott cuccok – kötekedtem tovább, de most már szélesen vigyorogva.
- Na megállj csak, te kis hazudozó! – kiáltott utánam, mert időközben kibújtam az öleléséből, és az íróasztalomhoz futottam.
- Majd ha fagy!
Kergetőzni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy végül Nero elkapott, lefektetett a kanapéra, és kíméletlenül csiklandozni kezdett.
- Engedj el! – visítottam.
- Kérd szépen – vigyorgott.
- Ne, hagyd abba, ne csikizz!
- Mi a varázsszó?
- Kérlek!
Végül megkönyörült rajtam, abbahagyta a kínzásomat, majd lehajolt, és finoman megcsókolt.
- Úgy érzem, Dante ezt kamat nélkül visszafizeti neked, hogyha ismét férfi lesz – kacagott Lady, aki időközben Trish-sel egyetemben lejött a földszintre.

- Jól mondja, nem hagyok csak úgy megtorlás nélkül dolgokat – vigyorogtam rá sötéten.
- Egyelőre te vagy a lány, ami majdnem egyenlő a kisállattal. Tehát minden büntetés nélkül nyomorgathatlak – válaszolt derűs mosollyal.
- De miután megint normális leszek, én leszek az alfahím, és akkor meg én kínozhatlak kedvedre.
- Dantéval nem érdemes kötekedni, igaza van – vont vállat a szőke démon.
- Mi lenne, ha mondjuk, összeszednétek magatokat, és indulhatnánk? – türelmetlenkedett Lilly.
- Beleőrülök, hogy mindenről tudok, csak a ruhát nem láthatom – sóhajtott a kölyök.
- Nekem meg fogalmam sincs, hogy mit szerveztetek, csak a ruhát láttam. Szerinted, melyik a jobb megoldás? – vágtam vissza.
- Gyere, inkább pakoljunk össze – húzott fel, így már sikeresen ülőhelyzetbe tornáztam magam.
Kicsit kedvetlenül követtem Nerót az emeletre, aki izgatottan rohant előre, meg sem várva engem. Mikor felértem, már rég a ruhásszekrényben ült, nyakig beterítve ruhákkal, míg az ágy mellett két nyitott bőrönd feküdt, üresen.
- Segítsek valamit? – kérdeztem mosolyogva.
- Cica, kérdezhetek valamit? – nézett rám komolyan.
- Csak tessék.
- Mégis milyen rendszer szerint vannak a ruhák a szekrényben?!
- Hát, öhm... – vakargattam a fejem zavartan.
- Érdekes, a köpenyeink egytől egyig sorrendben vannak a nagyszekrényekben, szépen vállfára akasztgatva, de minden más ruhadarabunk össze-vissza van keveredve. Nem úgy egyeztünk meg, hogy az egyik szekrény az enyém, a másik a tiéd?
- Khm, nem igazán szoktam megnézni, mit dobálok be...
- És mondd csak, ez mégis mi a fene? – emelet ki a rengeteg ruha közül egy bokszert, ami nem mellesleg az övé volt, és még a legelső alkalommal loptam el, és tettem el „trófeának”.
- Nálad meg az övem van! Az volt a kedvencem – védekeztem.
- És én még csodálkozom, hogy nem találom a cuccaimat... – mosolyodott el.
- Ha szabad megtudnom, tulajdonképpen mit is keresel?
- Hát, öhm... az öltönyömet – borult lángba az arca.
- Felőlem így is jöhetsz, csak nekem kell puccba vágni magam – vontam vállat.
- A csajok meg fognak ölni, ha nem találom meg.
- Eldugtad Dante bundás köpenyei közé – hajolt be az ajtón Lady, aztán már el is tűnt.
- Á, tényleg – pattant fel, és a gardróbszekrényhez vánszorgott, majd némi kutatás után kiemelt belőle egy vállfára akasztott fekete öltönyt.
- Miért pont a köpenyeim közé? – értetlenkedtem.
- Egyelőre csak az jó rád, amit Mrs. Leavey varrt neked, szóval egészen biztos volt, hogy nem fogsz kutakodni.
- Na, akkor már elrakhatnánk a ruháinkat is, ha végre meglett, amit kerestél – sóhajtottam, és a ruhakupachoz sétáltam.
Egymás után dobáltam a bőröndökbe a ruhákat, nem törődve vele, hogy mégis hogyan fogjuk összezárni.
- Dante, Dante. Te mindig hű leszel önmagadhoz – csóválta vigyorogva a fejét.
- Akkor kérlek, hajtogasd össze a ruhákat. Nekem dolgom van – álltam fel, majd kislisszoltam a szobából.
- DANTE! – kiáltott utánam, de csak kuncogtam egyet, aztán Trish szobája felé vettem az irányt.
Óvatosan bekopogtam, aztán benyitottam. Nos, elég sok mindenre számítottam, de erre nem: a két lány hevesen csókolózott, mikor pedig észrevették, hogy engem is körükben köszönthetnek, ijedten rebbentek szét.
Csodálkozva néztem rájuk, ők pedig bűntudatosan vissza rám.

- Khm... nem akartam megzavarni semmit – kezdtem el hátrálni, de a lányok megállítottak.
- A ruha miatt jöttél, ugye? – kérdezte mosolyogva Trish.
- Elárulná nekem valaki, hogy mi folyik itt? Nemes egyszerűséggel nem értem, hogy most mi van.
- Tudod, izé... – pirult el Lady.
- Várj, ti azt hiszitek, nekünk ezzel bajunk van? – nevettem fel.
- Mert nem zavarna? – lepődtek meg.
- Ugyan miért zavarna? Elvégre, nekem sem barátnőm van, és egyelőre egy várandós féldémon vagyok, női alakban. Szerintetek, melyik a furcsább? Hogy két lány egymásba szeret, vagy ez?
- Oké, győztél, mint mindig. Na, és Nero...?
- Ő már egy ideje sejtette – vontam vállat.
- Itt a ruha, de nagyon vigyázz rá, és a kölyök még csak véletlenül se lássa, oké? – nyomta a kezembe a ruhazsákot Trish, aki időközben elszakadt Lillytől, és a szekrényben kezdett el kutakodni.
- Nemsokára én leszek kölyök, úgyhogy szokjátok meg, van neve is – forgattam a szememet.
- Hogyhogy?
- Tudjátok, ezzel jár, ha valaki félig démon. Egy ideig öregszik, aztán egyszer csak felkel, és megint tizenhét éves.
- Ezt nem értem – vonta össze a szemöldökét a démonvadász lány.
- Már most elkezdtem fiatalodni. Nem tűnik fel, és elég sokáig nem is fog, egészen addig, amíg vissza nem változok megint férfivé. Nos, akkor elég látványos lesz a különbség.
- Dante genetikailag egy bizonyos korra van kódolva. Ezután automatikusan reset minden, és egy szintén genetikailag meghatározott korra áll vissza a teste. A féldémonok így születnek, ez ellen nem tudnak mit tenni. Öregednek, aztán megint egyszer csak fiatalok lesznek. Nagyobb fizikai változások esetén ez szintén bekövetkezhet, bármikor. Azt hiszem, a terhesség, és a szülés pont egy ilyen dolog – magyarázta a szőke démon.

- Tehát ezért tűnik úgy, mintha napról napra kisebb lenne...
- Nem vagyok benne biztos, hogy számomra milyen kor van „programozva”, de tizennégy-tizenötnél nem leszek fiatalabb.
- Nero tud erről?
- Mostanában elég sokat kutakodik ilyen témakörben, szóval, nem hiszem, hogy bármi is meglepné.
- Arról viszont csak tőled tudhat, hogy esetlegesen bele is halhatsz a szülésbe – nézett rám sötéten Trish.
- De nem fog se tőlem, se tőletek tudni róla. Egyrészt, mert ez nem következik be, másrészt, amíg terhes vagyok, nem akarom, hogy aggódjon miattam. Így is elég fejfájást okozok, és fogok okozni neki – morogtam.
- Joga van tudni, hogy elveszíthet. Te is szeretnéd tudni fordított esetben, nem igaz?
- Tudod, hogy halhatatlan vagyok. Emlékszel még? A rettegett vörös démon, Sparda fia, aki néhány éve eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Mit ne mondjak, bátyuskám, elég hatásosan kivontad magad a forgalomból. Minden démon azt hiszi, hogy halott vagy, miközben élsz, és erősebb vagy, mint valaha – füttyentett elismerően Lady.
- Örülök, hogy ilyen családias a légkör, meg minden, de nem indulhatnánk? – szólalt meg hirtelen Nero, aki ott állt az ajtóban, féloldalas mosollyal az arcán.
- Ennyire türelmetlen vagy? – próbáltam leplezni az ingerültségemet egy hasonló vigyorral.
- Szóval, te vagy a vörös démon. Mondjuk, kitalálhattam volna, de szentül hittem, hogy Vergil az. Bár, az nem volna logikus...
- Azt hitted, álcázom maga, vagy mi? – kuncogtam.
- Nem sokat sikerült abból a beszélgetésből kihallgatnom, amiben erről volt szó, de azt mindig is tudtam, hogy Sparda egyik fiának a gyermeke vagyok. Arra tippeltek, hogy a te fiad vagyok. Mindig arra tanítottak, hogy egyszer majd a vörös démon meg fog jelenni, és el akar majd pusztítani engem, ezért óvakodjak tőle, akármilyen ártatlannak is tűnik. És tényleg így volt, csak hát, én kezdeményeztem a harcot veled, mert bántani akartad Kyriét.
- Miért tagadod, hogy szeretted? – sóhajtottam fáradtan.
- Azért, mert az nem szerelem volt, ilyen egyszerű – válaszolta dühösen.
- Egyébként, nem akartam bántani, csak...
- Csak meg akartad ölni, mint mindenki mást.
- Jézusom, honnan tudhattam volna, hogy csak egy buta liba?
- És még te mondtad nekem, hogy bánjak vele kedvesebben... – forgatta a szemét.
- Én csak azt mondtam, hogy buta liba, nem azt, hogy utolsó senkiháziként kell vele bánni!
- Dante nemes egyszerűséggel féltékeny – közölte minden kertelés nélkül Lady a kölyökkel.

- Komolyan, még mindig? Én is lehetnék féltékeny a bátyádra, mert ő Kyriével ellentétben fel szokott tűnni, és havi rendszerességgel próbál téged visszaszerezni.
- Csak hogy, te is féltékeny vagy, ezt még csak ne is tagadd.
- De neked nincs okod féltékenykedni, míg nekem van!
- Még hogy nincs... – sziszegtem.
- Na jó, veszekedjetek a nászúton, de egy óra múlva mennünk kell, ha oda akarunk érni. Gyerünk, pakoljatok, aztán veszekedhettek, ameddig csak akartok, elvégre a jó kapcsolat titka a veszekedés.
Vállat vontam, aztán sarkon fordultam, és Nerot kikerülve elviharzottam a szobánk felé. Óvatosan kivettem a ruhát a védőzsákból, majd szépen összehajtogattam, és a bőrönd legaljára tettem. Ezután minden ruhát rápakoltam, hogy még csak véletlenül se legyen észrevehető. A fátylat és a cipőt pedig a ruhák tetejére tettem, az nem volt akkora nagy titok.
Nem tudtam, Nero miért marad eddig a lányokkal, de tudtam, hogy jobban teszem, ha az ő félig tele bőröndjébe bepakolom a cuccait.
Miután ezzel is végeztem, fáradtan dőltem le az ágyra, majd egy kis gondolkozás után úgy döntöttem, leviszem a csomagokat.
A folyosó közepénél sem jártam, mikor megjelent a fiú, és szó nélkül kivette a kezemből a bőröndöt, amivel szenvedtem.
- Örülnék neki, ha megkímélnéd magad – nyomott egy puszit a homlokomra, aztán már le is rohant a lépcsőn.
- Gyere, Dante, a kölyök kiadta az ukázt, hogy vigyázzunk rád, nehogy őrültséget csinálj - tűntek fel hirtelen a lányok, aztán két oldalról belém karoltak, és beráncigáltak a szobájukba, ami eredetileg a szőke démon tulajdonában állt, ám, mint kiderült, inkább közösen használták, már egy jó ideje.
- Nem vagyok ember, értitek?! Nem kell félni, hogy belehalok egy rohadt bőrönd cipelésébe! – fakadtam ki.
- Ennyit megérdemel a kölyök, ha már titkolózol előtte. Legalább legyél biztonságban valameddig, és menjenek úgy a dolgok, ahogy ő akarja – magyarázta fáradtan Trish.
- Annyi mindent túléltem már, ebbe nem fogok belehalni. Ha pedig engem kérdeztek, hallotta, csak épp nem említi, hanem kivárja a megfelelő alkalmat, hogy elmondja.
- Pont, mint te szoktad – állapította meg Lady.
- Én nem...
- Meséltél már neki Miyakóról? Lassan meg fogja látogatni az Éjt, és akkor minden kiderül – sóhajtotta a démonnő.

- Majd ezt is elmondom neki, mint minden mást.
- Szerinted hogy fogja fogadni? Ráadásul, ameddig vannak titkaid, addig Vergilnek is vannak ütőkártyái.
- Miyako talán keményebb dió, mint az eddigi összes dolog, amit elárultam neki.
- Szerintem jól fogja fogadni, mert jól ismeri Dantét, és tudja, hogy sok időre van szüksége, amíg megnyílik előtte – vélekedett Lady.
Idegesen fordultam meg, és hagytam ott őket. Nem akartam még Miyakóról is beszámolni Nerónak, most még nem. Nem mintha ez olyan nagy dolog lett volna a múltam többi zűrös részéhez képest, egyszerűen úgy gondoltam, ez egyszerre már túl sok.
Ráadásul egyelőre az esküvővel akartam foglalkozni, és elfelejteni minden rosszat.
A gondolataimba merülve vánszorogtam le a nappaliként is használatos irodába, ahol Nero a kanapén ült. Volt egy olyan sejtésem, hogy beszélni akar velem.
Leültem mellé, és óvatosan pillantgattam felé, de ő csak akaratosan belefúrta jéghideg tekintetét az enyémbe.
- Elfelejtettél róla szólni, hogy akár bele is halhatsz a szülésbe – mondta hátborzongatóan nyugodtan.
- Én sem régóta tudok róla, és a legtöbb ilyesféle feljegyzés gyenge démonokról szól – védekeztem.
- Tudom, hogy az erőd gyakorlatilag korlátlan, hogy halhatatlan vagy. De itt nem arról van szó, hogy megsebeznek, és meggyógyulsz. Az erőd egy részét a gyermekeid magukba szívják.
- Amikor mi megszülettünk, apánk erejének egy része ránk szállt, méghozzá elég nagy része. De Sparda minden tekintetben különleges démon volt, hiszem az ereje egy-egy súlyos vereséggel záródó csata után hiába megcsappant, egész egyszerűen ismét megerősödött. A születésünk után egy ideig gyenge volt, de néhány héten belül regenerálódott. A mi vérvonalunkban a démoni hatalom épp úgy gyógyul, mint a fizikai sérülések.

- Azt akarod mondani, hogy...?
- Nem halhatok bele, akármilyen erősek is lesznek a kicsik. A démoni energia felfrissül, újjászületik. Ráadásul, ha visszaváltoztam, egészen fiatal leszek, lehet, a démont fel kellesz ébreszteni bennem ismét.
- De jogosan aggódnak a lányok, ahogy én is. Mi van, ha túl sok erőt veszítesz? Ha képtelen leszel regenerálódni?
- Egyszer majd próbáljuk ki azt, hogy két golyót beleeresztesz a szívembe, kettővel pedig szétloccsantod az agyam. Szerinted, belehalok?
- Egy démonnak ez már több, mint elég.
- Tévedsz. Ideig-óráig összeomolhat a keringésem, folyhat szét az agyam, lehet mozdulatlan a tüdőm, de ennyibe nem halok bele.
- Szeretlek – ölelt át.
- Én is téged – sóhajtottam.
- Féltelek.
- De nem kell. Nem fitogtatom az erőmet, mert nincs rá okom. De ha egyszer egy nagyon durva csatában szükségem lesz rá, akkor majd meglátod, hogy korántsem vagyok egyszerű féldémon.
- Meglepő, hogy akármilyen dühös vagy, tudod irányítani a démoni éned.
- Csak akkor vesztem el a fonalat, ha nagyon nem vagyok magamnál.
A következő pillanatban a lányok rohantak le a lépcsőn, kézen fogva, csomagokat cipelve.
- Én vezetek – jelentette ki Trish ellentmondás nem tűrő hangsúllyal.
- Mennyasszony, vőlegény, hátra – egészítette ki Lady.
- Megtudhatom, hová megyünk? – érdeklődtem.
Mindhárman egymásra néztek, aztán egyetértően bólintottak, és felém fordultak.
- Miami – sóhajtotta izgatottan Nero.
- Arra gondoltunk, hogy most elmentek egy rövid nászútra, aztán ha a kicsik már nagyobbak lesznek, elmentek egy igazira – sóhajtotta a szőke démon.
- Hű!
- Induljunk! – türelmetlenkedett Lilly, és már ki is rohant a Devil May Cry-ból, nyomában Trishssel.
- Gyere – kapott az ölébe Nero.
- Ezt nem az esküvő után kéne?
- Letudjuk most – mosolyodott el.
- Utána is az öledben fogsz cipelni, mint mindig.
- Mert nagyon szeretlek – suttogta, forró lehelete cirógatta az arcomat, amitől kirázott a hideg.

Nem szóltam semmit, csak szorosan hozzábújtam. Lehunytam a szemem, és csak élveztem ezt a csodálatos érzést.
Nem tartott sokáig ez a békés állapot, ugyanis nem sokkal később azt vettem észre, hogy a kocsiban ülök, Nero mellett, aki szorosan átölel.
- Indulhatunk? – kurjantotta izgatottan a démonvadász lány.
- Van más választásunk? – nevettem fel.
Trish vigyorogva taposott bele a gázba, majd egy vakmerő fordulatot tett, a kerekek fülsértően csikorogtak, és füstöltek, pont, mint egy utcai autóversenyen.
- Azért a kocsimat ne tedd tönkre – kuncogtam.
A város úgy száguldott el mellettünk, hogy alig láttunk belőle valamit, csak összemosódott foltokat. Mikor kiértünk az autópályára, a szőke démon még gyorsabb tempóra váltott, villámként suhantunk el a meglepődött autósok mellett. A nyitott tető mellett a szél belekapott a hajunkba, a nap meleg sugarai pedig az arcunkat simogatták.
Nem nagyon beszélgettünk, mert a nem lett volna értelme túlkiabálni a menetszelet, csak csöndben élveztük a szabadság felszabadító érzését, amit a sebesség okozott.
Már besötétedett, mikor megpillantottunk egy út menti motelt, Trish pedig szó nélkül lassított, és bekanyarodott a parkolóba.
- Ha nem túl nagy probléma őfelségének, ma éjjel itt fogunk aludni – közölte.
- Ugyan, nem voltam soha életemben annyira jó helyzetben, hogy egy-egy utazás alkalmával egy nagymenő, kényelmes hotelban szálljak meg. Örültem, ha nem az utcán alszok, szóval nekem tökéletesen megfelel – legyintettem.
- Csak valamiféle higiéniának azért legyen nyoma. Szeretnék zuhanyozni – sóhajtotta Nero.
- Megszólalt az elkényeztetett hercegnő – forgatta a szemét Lady.
- Még a Devil May Cry is tiszta ehhez képest, pedig még mindig vannak olyan szobák, ahová nem sikerült bejutnia a bejárónőnek.
- Ennek egyszerű oka van: egy ideje Danténak már nincs bejárónője. Ezért nézett úgy ki a bolt, ahogy, amikor megérkeztél – nevetett a szőke démon.
- Aztán sikerült rávenned a takarításra. Legalábbis, már kiviszem a szemetet – húztam ki magam büszkén.
- Zabálnivaló vagy, de még mindig a lányok takarítanak, akkor is, ha nem veszed észre – borzolta össze a hajam Nero.
- Ki szoktam vinni a szemetet, és nem dobálom szét a pizzás dobozokat. Ez is takarítás.
- Inkább menjünk, és feküdjünk le aludni, mert fáradt vagyok – ásított Lilly.
- Egyetértek.
Trish minden báját bevetve, illetve közszemlére téve rávette a goromba, idős férfit, hogy teljesen ingyen a miénk lehessen egy nagy, két franciaágyas szoba, ami a legjobbnak tűnt mindközül.
Azonnal lecsaptam az ablak melletti ágyra, mert ha éjszaka nem tudtam aludni, egyszerűen csak kibámultam az ablakon, és figyeltem a tájat.
Fáradtan dőltem végig rajta, a kölyök néhány perc viszolygás, veszekedés, hisztizés és drámázás után végül befeküdt mellém és szorosan átölelt.

- Nem hittem volna, hogy ilyen finnyás vagy, hogy akárhol nem is alszol – suttogtam.
- Az egy dolog, hogy elalszok a füvön, vagy egy fa tövében. De ilyen mocskos helyen... – fintorgott.
- Ugyan, a Devil May Cry is elég koszos.
- Az poros, meg tele van pizzás dobozzal. Ez meg... Ki tudja, mik ezek a foltok a lepedőn...
- Ezért alszom a takarón.
- Odaadom a köpenyem, mert meg fogsz fázni.
- Nincs hideg.
Addigra azonban már levette magáról, és rám terítette. Még szorosabban bújtam hozzá, mert teste melegsége megnyugtatott, ráadásul fáztam is, bár ezt a világ összes kincséért sem vallottam volna be neki. Végül egy kicsit nehezen, de elaludtam, és csak reggel keltem fel.
Akkor már mindenki ébren volt, csak arra vártak, hogy végre én is csatlakozzak hozzájuk.
- Jó reggelt, cica! – mosolygott rám Nero, aki mellettem feküdt.
- Bonjour, Dante-chan! – zengték kórusban a lányok.
- Alig várom, hogy megint Dante-san legyek – forgattam a szemem.
- Nekem akkor is cica leszel – puszilt homlokon a fiú.
- Van egy fél órád, öcsikém, utána indulunk – adta ki a parancsot Trish.
- Nem fogom sohasem megérteni, hogy miért kezeltek úgy, mintha a testvéretek lennék.
- Mert te vagy az én bátyuskám, szöszinek meg az öcsikéje – válaszolta egyszerűen Lady.
- És nemsokára lesz két unokahúgunk – egészítette ki lelkesen a démon.
- Vagy unokaöcsétek – javítottam ki őket.
A lányok döbbenten néztek rám, én azonban mit sem törődve velük elcsoszogtam a fürdőszobába, rendbe szedtem magam, aztán fáradtan kitámolyogtam, és letelepedtem Nero ölébe, aki mosolyogva figyelte a ténykedésemet.
- Korán van még neked, nem? – érdeklődött.
- Mennyi az idő? – kérdeztem értetlenül.
- Reggel nyolc.
- Meg akartok ti engem ölni? Megyek vissza aludni! – háborodtam föl, és már másztam is volna vissza az ágyba.
- Még egy nap utazás áll előttünk, majd alszol a kocsiba, ha annyira nagyon szükséged van rá, de sietnünk kell – szólt közbe Trish, aki időközben már kivitte az összes csomagot a kocsiba, és már csak minket várt.
Nero sóhajtva vett a karjaiba, és sétált ki velem a kocsihoz. A köpenyét szorongatva majdnem elszenderültem, de végül ré kellett jönnöm, hogyha akarnék, se tudnék aludni.

Az út ismét csak csöndben telt, de legalább aludtam egy kicsit. Aznap éjjel nem álltunk meg sehol, mert már nem volt értelme. Éjfél körül járhatott az idő, mikor megérkeztünk Miamiba, a tengerparti paradicsomba.
Ekkor már ébren voltam, bár szinte az egész utat végigaludtam.
- Hűha. Életemben nem jártam még itt – motyogtam.
- Imádni fogod a tengerpartot – nyomott egy puszit a halántékomra Nero.
- Tengerpart? – ismételtem bambán.
- Mit gondoltál, hol lesz az esküvő? – nevetett Lady.
Csak vállat vontam. Nero ismét egészen sápadtnak tűnt, ahogy oldalra pillantottam rá.
- Csak nem attól félsz, hogy nemet mondok? – kuncogtam.
- Te egyáltalán nem vagy ideges? – hitetlenkedett.
- Dante nem az az izgulós fajta. Lazán végigvonul majd a vörös szőnyegen, és ameddig te szétizgulod az agyad, addig ő alig várja majd, hogy vége legyen – magyarázta Trish.
- Komolyan?
- A vége nem igaz. Valószínűleg a saját esküvőm nem fog annyira untatni...
- Remélem, a ma éjjelt nem valami büdös motelban fogjuk tölteni – fintorgott a kölyök.
- Van itt egy kis tengerparti házam, oda megyünk. Egy hete voltunk itt Lillyvel, és kitakarítottunk, szóval büdös biztos nem lesz – vetett rá egy győztes mosolyt a szőke démon.
- És tiétek a nagyobb szoba, mi elférünk a kicsiben. De Dantét ismerve, egészen biztos klausztrofóbiás lenne, ha ott kéne aludnia – vetette közbe a démonvadász lány.
Néhány perc múlva Trish lekanyarodott a főútról, és lassan a sötét tengerparton találtuk magunkat. Fák ölelésében megpillantottuk egy kis ház sziluettjét, egészen közel a partot nyaldosó tengerhez.

Az autó néhány méterre állt meg tőle, a lányok pedig azonnal kipattantak, és elkezdték behordani a csomagtartóból a bőröndöket.
A város fényei csillagokként hatottak, a tenger illata, a víz morajlása, az autók zúgása, felpezsdítették a vérem. Ugyan nem szerettem a nagy nyüzsgést, de ez másfajta volt, mint amit utáltam. Elszigetelve, mégis az egész részeként éreztem magam.
Miami előhozta belőlem a tizenéves énemet, aki szeretett bulizni, és, habár legtöbbször csak azért mentem el egy-egy szórakozóhelyre, hogy jól leigyam magam, ha igazán szórakozni akartam, csak és kizárólag olyan bulikba mentem el, ahol ezt a feelinget megtaláltam.
- Lenyűgöző, nem igaz? – súgta a fülembe Nero, ezzel kiszakítva az ábrándozásomból.
- Kinek az ötlete volt? – érdeklődtem.
- A lányoké. Szinte mindent ők csináltak, egyedül a gyűrűt választottam én – vont vállat.
- És pap is lesz? – ijedtem meg.
- Csak mi négyen leszünk. Lady szerint frászt kaptál volna egy paptól, mivel félig démon vagy.
- Mintha szöszi, meg te nem volnátok démonok – forgattam a szemem.
- Sosem hallottam még a szádból, hogy így hívnád Trisht.
- Hé, ti kint fogtok éjszakázni? – hajolt ki az ajtón Lady.
Sóhajtva szálltunk ki az autóból, és kézen fogva tettük meg a néhány métereset utat a házikóig. Amint közelebb értünk hozzá, az ablakokból kiszűrődő gyér fényben körvonalazódott a ház nádteteje, a deszkák a falon, és a kis terasz, ahol a két lány ücsörgött a hintaágyban.
- Van érzéked a lakberendezéshez, Trish – füttyentettem elismerően.
- Csak más stílusban mozgunk, drága luxusimádó öcsikém – vont vállat.
- Semmi luxus nincs a Devil May Cryban – védekeztem.
- Kézzel készített bútorok, néhány milliós franciaágy különösen drága selyem ágytáblával és ágyneművel, csupa drága anyagból készült, saját magad által tervezett ruha, ki tudja hány üveg drága pia az egyébként Egyiptomból hozatott mahagóni bárpultodban, csak hogy a saját kezeddel készített pisztolyaidról ne beszéljek. Tényleg, mennyibe is fájt, míg összeraktad őket? Az elefántcsont elég drága... – sorolta Lady.

- Ez egyáltalán nem luxus, ezek alap dolgok.
- Elefántcsont? – csodálkozott Nero.
- Az Ivory azt jelenti, elefántcsont, az Ebony pedig ébenfát jelent. Egyik sem olcsóság – vont vállat a fekete hajú lány.
- Hé, kihagytad a felsorolásból a cipőit. Mindegyik kézzel készült, bőrből, természetesen, és azon kívül, hogy kiváló minőségűek és strapabíróak, elég drágák – vigyorgott Trish.
- A legviccesebb az egészben pedig az, hogy tartozol nekem, Dante, emlékszel? És ilyenekre költöd a pénzed! – duruzsolta Lilly.
- Mintha te nem ugyanerre szórnád el a pénzedet. Kézzel készült, méregdrága ruhák, és cipők, amiket velem terveztetsz meg, mert én vagyok az egyetlen, aki tud rajzolni. A szobád legalább ilyen drága cuccokkal van berendezve, és a poén, hogy mindezt én fizettem, mert tartozok neked – forgattam a szemem.
- Miyakónak is te tervezed a ruháit! – sziszegte.
- Miyako? Az meg ki? – kérdezte sötét hangsúllyal Nero.
Pillantásom találkozott az övével, de csak értetlenséget tudtam belőle kiolvasni.
- Miyako a húgod, akit Dante saját lányaként kezel, és nem mellesleg ő is démonvadász.
- Már megijedtem, hogy a volt feleséged, vagy barátnőd, vagy netán a lányod – sóhajtott megkönnyebbülten a fiú.
- Hát az azért elég érdekes volna – motyogtam.
- És te tervezed a ruháit?
- Sőt, minden pénzt, amit egy küldetés után kap, megfelezi, és a felét a fogadott lányának utalja. Miyako elég jól megél a démonvadászatból, de hála a nagybátyjának, igazi gazdag díva lett belőle – magyarázta Trish.
- Hány éves?
- Tizennyolc – feleltem.
- Az anyukája harmadgenerációs japán, az apja meg értelemszerűen Vergil. De igazából inkább ütött az apai ágra, mint az anyaira. Hófehér haja, meg világoskék szeme van, és elég magas is – vágott közbe Lady.
- És cica, erről te miért nem szóltál egy szót sem? – érdeklődött Nero.
- Ismersz – mosolyodtam el halványan.
- Igen, mindig harapófogóval kell kihúzni belőled a dolgokat – forgatta a szemét.
- Na, akkor, mars befelé, aludjatok, holnap esküvő – tapsolt kettőt Lady.
- Igenis, kapitány – tisztelgett Nero, aztán a karjaiba vett, és mintha ismerné a járást, bevitt a szobába, amelyet nagy valószínűséggel nekünk szántak.
Ugyan az otthoni szobánkhoz képest ez nagyon kicsi volt, de az elrendezés miatt a terek nagynak tűntek. A hatalmas ablakok a tengerre néztek, vele szemben egy franciaágy helyezkedett el. A falak üde, világossárga színben fürödtek, és mindenféle egzotikus képek borították.
- Na, mit gondolsz? – szólalt meg Nero.
- Tudod, én nem vagyok olyan finnyás, mint te – jegyeztem meg.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog – mosolygott rám.
- Szerintem én most lefekszem, és alszom – dőltem végig az ágyon.
- Ahogy gondolod, cica – bújt mellém, majd szorosan átölelt.
Bevackoltam magam a karjai közé, aztán lehunytam a szemem, és elmerültem az álmok között.
Reggel izgatott visongatásra keltem, ami nem volt épp kellemes, de tudatában voltam annak, hogy ez mit jelent. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, és óvatosan kibújtam Nero öleléséből, mert ő mit sem sejtve aludt. Azonban ahogy elmozdultam mellőle, ő is felébredt.

- Sajnálom, aludj tovább. Azt hiszem, a lányok már örülnének neki, ha elkezdenénk készülődni – nyomtam puszit a halántékára.
- De visszajössz? – kérdezte álmosan.
- Találkozunk az esküvőn – mosolyodtam el, majd lemásztam az ágyról, és kitámolyogtam a szobából.
A nappaliban pont az a kép fogadott, amit elképzeltem: Lady és Trish teljesen belevetették magukat a szervezésbe, és ugyan csak mi négyen voltunk hivatalosak az eseményre, attól függetlenül tapintható volt a káosz. Lady a telefonba kiabált, Trish a díszítést rendezgette, a csokrot ellenőrizte, aztán leszidta az éppen valakivel veszekedő Lillyt, amiért nem jó virágokat rendelt.
- Khm... – köhécseltem.
- Á, Dante, gyere, öltözz át, aztán megcsinálom a hajad, meg a sminked – rohant oda hozzám a szőke démon.
- Előbb, ha nem baj, rendbe hoznám magam és lezuhanyoznék. Csak kijöttem megnézni, mi a fene folyik itt. Nerót ha lehet, ne keltsétek fel. Köszi – motyogtam, aztán álmosan elbattyogtam a fürdőszoba irányába.
- Á, tényleg, még Nerót is el kell készítenünk, Lady, vállalod? – érdeklődött.
- Aha, majd én elintézem a kölyköt – jött a válasz.
A szememet forgatva mentem be a fürdőbe, aztán gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, fésülködtem, majd teljesen kómás állapotomban majdnem elkezdtem borotválkozni. Majdnem. Borotvahabos arccal rohantam ki a fürdőből, hogy a két lány is megcsodálhassa szerencsétlenkedésem eredményét.
- Dante, te meg mit műveltél? – hüledezett a fekete hajú lány.
- Elfelejtettem, hogy három hónapja lány vagyok – nevettem.
- Istenem – kacagott Trish, majd folytatta – Na, mosd le, aztán gyere.
- Igenis, kapitány – tisztelegtem látványosan, aztán visszamentem, és gyorsan lemostam az arcomról a fehér habot.
Ki akartam nyitni az ajtót, de a szőke démon a másik oldalról megelőzött. Egy hatalmas sminkes dobozt cipelt magával, amit lerakott a mosdó melletti pultra, aztán lerakta a magával hozott bárszéket is, és megparancsolta, hogy üljek le.
- Te most komolyan ki fogsz sminkelni? – érdeklődtem.
- Nyugalom, nem csinálok belőled agyonsminkelt cicababát, elég szép vagy te anélkül is – kacsintott, aztán már hozzá is kezdett a szépítésemhez.
- Pfuj, mi ez? – húztam el a számat, mikor valami rosszízű izét kent a számra.
- Átlátszó púder, hogy fixáljam a rúzst, vagy szájfényt, még nem tudom melyik lesz. De ne edd meg! – ripakodott rám.
- Á, értem.
- Csuk le a szemed! – parancsolta.
Egy életnek tűnt, mire végre befejezte a művét. Aztán végre megengedte, hogy megforduljak, mert eddig a tükörnek háttal ültem, ugyanis nem akarta, hogy lássam, mit is csinál.

Kissé meghökkenten bámultam a tükörből rám néző alakra, aki most már végképp nem hasonlított a régi Dantéra. A szememet vékony, fekete tusvonal keretezte, ami a szemem sarkában egy cicafarokban ért véget. Szemhéjam ezüstös-fehéren ragyogott, ajkaim vérvörösen izzottak. A hajamat, ami ezalatt a néhány hónap alatt szépen megnőtt - mivel a lányok nem engedték levágni -, hagyta szabadon a hátamra omlani, csak egy tincset font be és tűzött fel, bal oldalt.
- Na, mit szólsz? – kérdezte vigyorogva.
- Hogy ez nem én vagyok – nevettem.
- Pedig illik a személyiségedhez. Na, akkor gyere, vegyük fel a ruhát.
- Nem fogom összekenni ezzel a sok kencével? – aggodalmaskodtam.
- Dante, még csak alapozó sincs rajtad, mert olyan szép bőröd van, hogy kár lenne rákenni. Ráadásul nincs bőrhibád, amit takargatnod kéne, szóval... Csak egy kis átlátszó púdert, szemhéjtust, szemfestéket meg rúzst kentem rád. Ez nem keni össze, persze, ha megkóstolod a ruhát, rúzsfoltos lesz, de akkor nyakon váglak! – fenyegetőzött.
- Bántalmaznál egy terhes nőt? – kérdeztem kihívóan.
- Gyerünk, inkább vedd fel a ruhát! – türelmetlenkedett.
Engedelmeskedve a kérésének levettem a köntöst, aztán a segítségével vigyázva belebújtam a ruhába. Hatalmába kerített ismét az a varázslatos érzés, amit akkor éreztem, mikor először viseltem a ruhát.
Trish a fejemre helyezte a tiarát, a fátyol pedig végigomlott a hátamon, egészen le a földig, ott pedig uszályként terült szét. Aztán némi segítséggel felvettem a cipőt is, így már hivatalosan is készen álltam, hogy férjhez menjek. Vagyis, megházasodjak, mert itt a hagyományos dolgok csöppet sem voltak érvényesek.
- Már csak meg kell várnunk, amíg Nero is elkészül – dörzsölte izgatottan össze a tenyerét a démon.
- És az sok idő? – nyögtem fel fájdalmasan.
- Nem hiszem, de amint Mary bedugja a képét az ajtón, az azt jelenti, hogy indulhatunk.
- Azt megkérdezhetem... hogy ki fog minket összeadni?
- Természetesen Mary, és meg az „örömapa” leszek, aki az oltárhoz kísér.
- De kiöltöztél – néztem végig a szokásos öltözékén. – Egyébként, megengedi, hogy a nevén szólítsd? – lepődtem meg.
- Jobb szereti, ha így hívom.
- Nekem cirka húsz év nem volt elég, hogy megengedje – nevettem fel.

- Csak azért nem mondja, hogy hívd így, mert tudja, hogy megszoktad. Már te vagy az, aki kijavít mindenkit, ha véletlenül Marynek szólítják, nem ő. Egyébként meg nagyon idegesíti, hogy Ladyzed – kuncogott.
- Komolyan?
- Beszéld meg vele, szerintem. Úgy tűnik, te vagy az, aki jobban ragaszkodik a formaságokhoz.
- Sosem hittem volna, hogy egyszer hagyni fogja, hogy valaki a nevén hívja.
- Hé, Dante, vigyázz magadra, oké? Ne mászkálj egyedül – váltott témát.
- Miért? – lepődtem meg.
- A démonok megérzik, ha gyenge vagy. Bár, még ez semmi ahhoz képest, ami szülés után vár rád. Szerintem az ágyból nem fogsz tudni kikelni.
- Szerinted veszélyben vagyok?
- Figyelj, a kölyök nem véletlenül ilyen elmebeteg. Most nem a nagy, erős démonvadász vagy. Két életet hordozol a szíved alatt, és vigyáznod kell rájuk.
- Tehát a többi démon tisztában volna azzal, hogy várandós vagyok?
- Mi az, hogy! Érzik, hogy megváltoztak az energiáid, és ők tudják, kihez tartozik. Összetéveszthetetlen rezgése van a tiédnek, Sparda fiának.
- Néha gyűlölöm, hogy az vagyok aki – suttogtam, mert a dühtől könnyek gyűltek a szemembe.
- Hé, ne sírj, kislány – ölelt át a lány.
- A fenébe is, most mi lesz? Utálom, ha kiszolgáltatott vagyok, és csak most döbbentem rá igazán, hogy ti védetek meg engem mindentől.
- Nyugalom. Már csak öt hónapot kell valahogyan átvészelnünk, aztán minden rendben lesz.
- Öt hónap alatt engem kicsinálnak, és lassan a hasam is elkezd majd gömbölyödni. Most még könnyű szerrel harcolok, de néhány hónap múlva...?
- Most ne gondolj erre, inkább azon járjon az agyad, hogy nemsokára összeházasodtok. Ha nem is törvényesen, de kit érdekel?
- Trish, én még sosem voltam ennyire kiszolgáltatott. Még akkor sem, amikor Mundus orrba-szájba erőszakolt, mert ott volt a démoni erőm. De ez most szépen lassan egyre fogy, és nem csak az én életemről van szó – motyogtam kétségbeesetten.
- El kell viselned, hogy most ez van, és miután megszülettek a picik, ismét megerősödsz. Csak azt kell elérnünk, hogy addig ne történjen semmi.
- Félek – vallottam be.
- Nero nem hagyja, hogy bántódásod essék. Most pedig ő erősebb, mint általában, szóval nincs semmi baj.
- Szóval háromfelé oszlik minden hatalmam?
- Mondhatni, elővigyázatosság. Az erőd fennmaradó részre Neróba áramlik, így biztosítva van, hogy ne essen bántódásod. Terhesen egyébként sem tudnál vele túl sokat kezdeni, még csak démonná sem tudsz átváltozni.
- Most mi legyen?
- Először is, mint mondtam, nyugodj meg. Próbáld meg kicsit élvezni ezt az egészet, és felejtsd el a sok rosszat, koncentrálj az esküvődre. És még csak eszedbe se jusson sírni, érted? – vigyorgott.
- Erről még beszélünk, de most nem hagyom elrontani az idillt vele – sóhajtottam beleegyezően.
- A lényeg, hogy bízz bennünk. Nem hagyjuk, hogy bajod essék neked, vagy a kicsiknek.
- Hé, hercegnő, gyere, már vár a vőlegényed – dugta be a fejét az ajtón Lady.
- Ko... komolyan? – nyeltem egyet idegesen.
- Na, gyere, ne várasd meg Nerót – karolt belém mosolyogva Trish.
- Oké – sóhajtottam, aztán lassan lépkedve követtem ki a szőke démont és a démonvadász lányt a fürdőszobából.
A házból láttam, hogy Nero ott áll a homokban, öltönyben, egy fehér és vörös rózsákból álló virágboltív alatt, és idegesen igazgatja a zakója hajtókáját. Lady kirohant, és izgatottan magyarázott neki valamit, mire összeszedte magát, tekintetét pedig a házra emelte. A tenger lágyan simogatta a partot a háttérben, ütemes zúgása megnyugtatóan hatott az emberre. Az ég tiszta volt, a nap kitartóan sütött, a levegő fülledten, ködként terült szét a városon.

- Itt az idő, csajszi – vont vállat a démon.
- Oké, Dante Sparda vagyok, nem idegeskedek. Ez csak egy esküvő – motyogtam, miközben lassan elindultunk.
Közben valahonnan felcsendült a Tokyo Ghoul nyitányának akusztikus verziója. Persze, a lányok tudták, hogy éjszakákat virrasztottunk a kölyökkel, hogy végignézzük az animét. Természetesen, a dalt megtanultam játszani is, Nero legnagyobb örömére, de csak nemrég mutattam meg neki. Csodálkoztam rajta, hogy emlékeznek rá, mennyire odavoltunk érte. Bár, meg kell, jegyezzem, tökéletes bevonuló zene volt.
Kiléptünk a ház óvó rejtekéből, és Nero először pillantott meg engem. Ajkai elnyíltak, szemei elkerekedtek, valósággal sokkolta a látványom.
Lassan a távolság elfogyott köztünk, Trish pedig a hagyományhoz hűen átadta a kezem Nerónak, közben pedig Lady odasurrant mellénk, hogy eljátszhassa a papot.
- Kedves egybegyűltek! Azért vagyunk ezen a szép napon itt, hogy tanúi legyünk Dante Sparda és Nero Sparda szerelmének beteljesülésének. Kérem a mennyasszonyt, és a vőlegényt, ismételjék utánam a fogadalmat – mondta fennkölten, majd egy torokköszörülés után folytatta a mondanivalóját. – Én, Dante Sparda, ígérem neked, hű leszek hozzád.
- Én, Dante Sparda, ígérem neked, hű leszek hozzád – ismételtem.
- Én, Nero Sparda, fogadom, örökké szeretni foglak – suttogta a kölyök.
- Akkor is melletted leszek, amikor épp nem kap egyikünk sem pénzt a munkáért, pedig megcsináltuk, csak épp többe kerül a tönkretett dolgok helyrehozatala, mint amennyit eredetileg kaptunk volna – kuncogtam.
- Veled leszek, amikor épp a fürdőben fetrengsz majd, kiterülve a padlón, részegen – villantott rám egy macskavigyort.
- Amíg meg nem unjuk egymást – sóhajtottunk egyszerre.
- Ezennel házastársakká nyilvánítlak titeket. Kérem a vőlegényt, csókolja meg a mennyasszonyt – kezdett el tapsolni Lady, mire Trish is becsatlakozott hozzá, amolyan „amerikai filmes násznép” stílusban.
Nero lehajolt hozzám, aztán óvatosan a mutató és a hüvelyujja közé csippentette az államat, majd ajkait az enyémekhez érintette.
Hatalmába kerített a vágy, de gyorsan kijózanodtam, és rájöttem, hogy egyelőre ez nem lehetséges.

- Na, akkor menjünk, vágjuk fel a tortát – duruzsolta izgatottan Lilly, mikor végre elengedtük egymást.
- Muszáj? – nyögtem fel fájdalmasan.
- Muszáj. Ha már nászútra nem mentek...
- Mi? De hát nem úgy volt, hogy kétszer megyünk? – lepődtem meg.
- Cica, ezt majd megbeszéljük, oké? De nem volna tanácsos túl messzire mennünk addig, amíg te ilyen állapotban vagy. Szükségünk van a lányokra – suttogta bűntudatosan Nero.
- Ráadásul ott a bátyád is – csatlakozott be Trish.
- Miért vagyok én ennyire kiszolgáltatott? – szuszogtam bosszúsan.
- Néha hagynunk kell, hogy mások segítsenek rajtunk – meredt a távolba üveges tekintettel a szőke démon. Tudtam mire gondol. Még rémlett, mikor teljesen önkénytelenül megmentettem őt, sőt, könnyeket ejtettem miatta. Igaz barátnak hittem, aztán elárult. Végül kiderült, hogy mégis csak a barátom, és egy értékes embert nyertem magam mellé a személyében, nem mellesleg, Ladynek egy társat.
- És most jött volna el az ideje annak, hogy rajtam segítsenek?
- Dante, egy család vagyunk, még ha egy nagyon szedett-vedett család is vagyunk. Összetartunk, közel tizenöt éve. Aztán, most, hogy itt van a kölyök velünk, végre egészek lettünk. És a család arra van, hogy támogasson minket a nehéz időkben – mosolyodott el a démonvadász lány.
Egy pillanatra elérzékenyültem. Végignéztem rajtuk, és tudtam, nem akarom őket elveszíteni soha. Ugyan évekkel ezelőtt elvették tőlem a vérszerinti családomat, és lassan tizennyolc éve a testvérem elárult, majd elvette tőlem a fiamat, mégis, úgy éreztem, találtam magamnak egy másik családot, akik kárpótolnak mindenért.
- Na, milyen ízű is az a torta? – törtem meg a csöndet végül.
- Gondolkozz egy kicsit – nevetett a szőke démon.
- Akkor irány az epertorta – kiáltottam izgatottan, és el is indultam volna a ház irányába, mikor Nero hirtelen visszarántott, és a karjaiba vett. A meglepetéstől megszólalni sem tudtam.
- Most már mehetünk enni – vigyorgott rám.
Néhány perc múlva a kanapékon elterülve ettük a tortát, amit természetesen vállalhatatlan fotók készítése közben szeltünk fel.
- Dante, nem értelek. Miért kell mindig kancsítanod, hogyha vakuval fotóznak? – értetlenkedett Lady.
- Összezavar – védekeztem.
- Az én szememet is kiégetted azzal a vacakkal – förmedt rá a lányra Nero.
- Na tessék, Dante kettő. Te is végig kancsítasz! – sóhajtott dühösen a lány.
- Nyugi, Mary, legalább az esküvői képeik is olyan egyediek, mint ők maguk – simított végig a combján Trish. Amióta csak rájuk nyitottam, nem zavartatták különösebben magukat, ugyanúgy viselkedtek előttünk, mint ahogy kettesben, ami egyáltalán nem zavart minket, mert nagyon is tisztában voltunk vele, hányszor nézték végig élőben, ahogy egymásnak esünk.

- Tényleg, Dante, szöszi mesélte, hogy még mindig nem hívsz a nevemen – gondolkozott el Lilly.
- Figyelj, Lilly... – kezdtem zavartan.
- Látod, Lillynek hívsz, nem Marynek. Oké, tudom, anno én mondtam, hogy ne merj a nevemen hívni, de azóta sok minden változott.
- Tehát hívjalak a neveden? – hökkentem meg.
- Mennyire örülnél, ha innentől Sparda fiának becézgetnélek? – kérdezte cinikusan.
- Jól van, Mary – sóhajtottam.
- Na látod, megy ez! – villantott rám egy ezer wattos vigyort.
Egészen hajnalig hülyéskedtünk, jó szokásunkhoz híven. Mivel én nem ihattam alkoholt, ezért szolidaritást vállaltak velem, és mind a négyen gyerekpezsgőt kortyolgattunk, teljes átéléssel, mintha csak igazi volna.
Ott motoszkált bennem egy furcsa érzés. Mintha veszélyben volnék. Valami észrevehetően megváltozott a démonvilágban, és ezt mindannyian érzékeltük. Valami készült, de fogalmam sem volt róla, hogy micsoda. Életemben először tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek. Persze, tudtam, hogy egy jó ideig a lányokra és Neróra kell magam bíznom, mert képtelen leszek megvédeni magam. A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy nem tudtam, ki az, aki éppen készül valamire ellenem. Ezeregy millió ellenségem van, a legtöbbel sohasem találkoztunk, mégis, gyűlölnek engem azon egyszerű okból kifolyólag, hogy Sparda minden csepp ereje az én ereimben áramlott. Egy ilyen démonról lehetett szó, ugyanis az energia vibrálása egyáltalán nem volt ismerős számomra. Viszont a hatalmas energia-örvényben volt egy nagyon is ismerős energia: a bátyámé, Vergillé. Aggódtam, hogy ő is készül valamire, azonban erre semmiféle jel nem volt. Meg is lepődtem rajta, hogy eddig nem éreztem a levegőben vibráló démoni feszültséget, de valami arra utalt, hogy a testvérem eddig távol tartotta tőlem ezt az egész bolondok házát.

Nem értettem. Egyik pillanatban még meg akart ölni, másik percben pedig már azon mesterkedett, hogy visszaszerezzen. Nem értettem az egészet. Az tiszta volt, hogy Nerót mindennél jobban gyűlöli, viszont velem kapcsolatban igen zavarosak voltak az érzései. Megfejthetetlen volt számomra.
Vergillel örökre vége – ebben az egy dologban voltam csak biztos. Nem éreztem azt a kínzó fájdalmat, amit anno, mikor odadobott a démonoknak, azt a szívemet összeszorító érzést, ami az ezek után elkövetkező években kísértett. Csak színtiszta haragot éreztem, de ezt azért, mert a mai napig nem tudtam neki megbocsájtani, hogy hagyta, hogy démonok kéjének az eszközévé válják, egy egyszerű kurvává.
Már itt volt nekem Nero, akit mindennél jobban szerettem, és aki mellett lassan a sebeim is behegedtek. Itt voltak a lányok, akik a nehéz időkben is támaszt nyújtottak nekem. Többet nem is kívánhattam volna ennél. Ráadásul, két kisbabát hordtam a szívem alatt.
Nerótól képtelen lettem volna elszakadni, hacsak nem ő az, aki elküld engem. Ugyan vele nagyon óvatos voltam eleinte, és nem igazán engedtem túl közel magamhoz, mégis, ő türelmes volt, és kivárta, míg képes vagyok arra, hogy eláruljam neki a nyomasztó titkaimat, amikből volt egy pár.
Vergillel más volt. Ugyan valamilyen szinten szeretett, de ez nem volt elég. A mi kapcsolatunk csak a szexről, és az ő irányításmániájáról szólt, semmi egyébről.
Utáltam, hogy még mindig ragaszkodik hozzám, annak ellenére, hogy ő rontotta el. Persze, nem mintha én nem hibáztam volna, de ő adta meg a kegyelemdöfést. Azért váltam egy látszólag érzéketlen bunkóvá, mert tizenkilenc éves koromban sikerült megtapasztalnom, mi az igazi fájdalom. És pontosan tizenöt évig kellett várnom, mire végre rendbejöttem.
Volt idő, mikor azt hittem, az egész életem egy romhalmaz. Akkor reménytelenül kóboroltam kocsmáról kocsmára, és a kurvákat sem vetettem meg. Pont olyan mocskos, agyonhasznált ribanc voltam én is, mint ők, bár ezt sohasem vallottam volna be magamnak. Azzal hitegettem magam, hogy én jobb vagyok náluk, miközben ez közel sem így volt. Ez pedig egyike volt a titkoknak, amiket még mindig nem mertem elmondani Nerónak. Vártam a megfelelő alkalmat, mert féltem, hogy egyszer túl sok lesz neki ez az egész. Egészen könnyedén fogadott eddig mindent, legalábbis a nagyobb titkokat. De tudtam jól, hogyha elcsúszok valamelyiken, az nem a nagyobbak egyike lesz, hanem valamelyik kisebb, ami már csak hab a tortán.

Féltem, de egyelőre itt voltak nekem, és én tartoztam nekik annyival, hogy bevalljak nekik dolgokat. Az az idő azonban még nem jött el. Önző dolog volt kiélvezni minden egyes pillanatot, de még nem készültem fel arra, hogy elengedjem őket. Egy kis időt akartam.
Féltem, hogy ne féltem volna, de a világért sem vallottam volna be. Terhes voltam, gyenge és kiszolgáltatott. De boldog is.
Ugyan nem legálisan, de összeházasodtam életem szerelmével. Volt két, a testvéremnek számító lány az életembe, akikre mindig számíthattam. Többet nem is kívánhattam volna.
Végignéztem a családomon. Halkan felsóhajtottam, aztán lehunytam a szemem, és Nero vállára hajtottam a fejem. Néhány perc múlva megszűnt a külvilág körülöttem létezni, én pedig keserédes álomba merültem.
Csak reméltem, hogy Nero majd megbocsájtja nekem, hogy annyira nehezen mondom el a titkaimat neki. Csak abban bíztam, hogy minden rendben lesz, akármi is történjék.


You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)