Devils Never Cry - 6. fejezet

14:14

Ebben a fejezetben kiderül, Dante két fiút, vagy lányt hord a szíve alatt, ráadásul a múlt titkaira is fény derül - legalábbis egy részükre igen. Vajon ezek után Nero még mindig Dante mellett marad? Mi van, ha az ördög nem bírja tovább a nyomást, és az egyre súlyosodó terhek alatt összeomlik?
Jellemzők: Romantikus, Angst, Hurt Comfort, Dráma, Sötét, Fluff, Akció/Kaland,
Figyelmeztetések: Slash, Nemi erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakterek, Menpreg, 18+

6. fejezet - A természet alkotta, tökéletes ördög


Az esküvő után végül nem mentünk nászútra, ahogyan azt eredetileg terveztük, mert mindannyian éreztük a baljós energiákat a levegőben. Így tehát, közös megegyezéssel még négy hétig Miamiban maradtunk, és süttettük a hasunkat. Közben ideiglenesen kerestünk egy szülész-nőgyógyászt, mert lassan a hasam is elkezdett gömbölyödni. A halvány púp pocakká avanzsált elő, így szemmel láthatóvá vált a terhességem, bár, ezt nem sokan vették észre.
Ez az orvos ugyan nem volt annyira barátságos, mint az otthoni, de azt a három vizsgálatot, amit ő végzett el, kibírtuk. Miamiban kicsit más volt az élet, mint otthon. Itt a barnára sült, szőke hajú, kék szemű anyukák voltak előnyben, ami annyit tett, hogy a szintén Barbie-baba hasonmás asszisztenslány velük sokkal segítőkészebb volt, míg ránk csak néztek, mint borjú az új kapura, ami roppant idegesítő volt.

A második legkellemetlenebb dolog az egész utazásban a parton lebzselő plázapicsák voltak – más szó erre a fajra egész egyszerűen nincs a szótáramban. Mivel Nero magas, szálkás izomzatú, hófehér hajú, világoskék szemű férfiszépség volt, lélegzetelállító mosollyal, ezért a barnára sült, szőke hajú, kék szemű, kigyúrt szörfösökhöz szokott libák körülugrálták, mit sem törődve azzal, hogy én ott vagyok. Ezért hát, egy idő után ráállítottam a témára Trisht és Maryt, akik szívesen hessegették el a libákat Nero közeléből, így fel sem kellett kelnem, anélkül is biztonságban tudhattam a fiút, hogy folyamatosan a nyakán lógtam volna, és teljesen lefárasztottam volna magam. Ehelyett inkább teljes nyugalomban napozhattam, miközben Nero elment fagyit venni, vagy épp szörfözni, ha ahhoz támadt kedve.

Végül a négy hétből két teljes hónap és két hét lett, mert egyikünknek sem volt túl sok kedve visszamenni. Ekkor már december volt. A hasam rohamosan nőni kezdett, olyannyira, hogy azok a ruhák, amikben elmentem, már nem igazán voltak jók rám, így egy bevásárlást is meg kellett ejteni. Két hétre voltunk attól, hogy megtudjuk a picik nemét. Persze, a lányok szerint egyértelműen két kislányt vártam, míg mi Neróval azt a nézetet osztottuk, hogy nagy valószínűséggel fiúk azok a kislányok.
A hazafelé vezető úton addig vergődött a kölyök, amíg ki nem harcolta, hogy egy viszonylag rendes helyen aludjunk, ugyanis a fele távolságot egyetlen nap alatt megtettük, az éghajlatváltozás következményeképp pedig egyre hidegebb volt, minél északabbra mentünk. Így egy nem túl népszerű, de tiszta hotelban szálltunk meg aznap éjjel. Az kölyök azt sem engedte, hogy a saját lábamon menjek fel a lépcsőn, végig a karjaiban vitt, majd mivel már fáradt voltam, egyenesen lefektetett az ágyba, betakart, és mellém feküdt.

– Aludj jól, cica – súgta a fülembe.
– Szerinted kislányok vagy kisfiúk? – kérdeztem erőtlenül, csukott szemmel.
– Egyértelmű, hogy fiúk – kuncogott.
Ezután a fáradtság legyőzött, és mély álomba merültem. Ahogy az idő telt, a néhány percig tartó nyomasztó álmokból egész éjszakás rémálmok váltak. A hosszúságuk, és a kegyetlenségük az idővel egyenesen arányosan nőtt. Az álmaim szereplője azonban meglepő módon nem Vergil, Nero, vagy Mundus volt, vagy netalán valamelyik démon, aki részt vett a meggyalázásomban. Dehogy. Önmagammal néztem mindig farkasszemet, azzal a kegyetlen, megállíthatatlan, elmebeteg Dantéval, aki milliószámra irtotta a démonokat, azzal, aki olyan szókimondó volt, és akinek az őrület ott csillogott fagyott, jégkék szemeiben.
Aznap éjjel megint felriadtam. Szerencsére, ez alkalommal Nerót nem keltettem fel. Fogalma sem volt róla, mi bajom lehet, csak a legtöbbször arra ébredt fel az éjszaka közepén, hogy zokogok. Ez mindkettőnket teljesen a padlóra küldött fizikailag. Alig volt éjszaka, amit végig tudtam volna aludni, ugyanis ezek után semmi kedvem nem volt ismét álomba merülni, így meg kellett elégednem azzal a néhány óra pihenésnek nem nevezhető dologgal, amikor a rémálmok kísértettek.

A könnyeimet törölgetve másztam ki az ágyból, és óvatosan leültem a szőnyegre, hangtalanul, nehogy felkeltsek valakit. Az állkapcsomat összeszorítva próbáltam meg visszatartani a sírást, nem túl sok sikerrel. A fogaimat a kézfejembe vájtam, összekuporodtam, és megpróbáltam megnyugodni. A lehető legkíméletesebb voltam önmagammal, persze, csak a szívem alatt fejlődő kisbabák miatt. Már percek óta nem tudtam lecsillapodni, mikor meghallottam egy hangot:
– Dante, jól vagy? – kérdezte álmosan Mary.
Nem válaszoltam, csak egészen apróra összehúztam magam, nehogy megpillantson, de késő volt, mert hallottam az anyag suhogását, a következő pillanatban a lány pedig ott guggolt mellettem. Szó nélkül kiráncigálta a kezemet a fogaim szorítása közül, majd szorosan magához ölelt, úgy, mint mikor a nővér magához öleli kisebb testvérét.
Ekkor halkan kibukott belőlem a zokogás, nem bírtam tovább. Lady vállára hajtottam a fejem, és erősen koncentráltam a zokogás ellenére, hogy megértsem a nyugtató szavakat, amiket hozzám intézett. Mikor végre abbahagytam a sírást, felsegített, és hangtalanul lépkedve a konyhába irányított. Leültetett az egyik székre, hozott egy pohár vizet, majd ő maga is leült a mellettem lévő székre.

– Mi a baj? – kérdezte.
– Semmi – hárítottam azonnal, gyanúsan gyorsan.
– Nekem nem meséled be, hogy ez csak a terhesség miatt van – nézett rám komolyan.
– Elegem van ezekből a rohadt titkokból – fakadtam ki.
– Rémálmaid vannak, nem igaz?
– Megőrülök. Amióta csak elmondtam Nerónak az igazat arról, hogy mi történt velem… azóta kísértenek. Nem tudok ellenük mit tenni, mert ahogy csak múlik az idő, annál több ideig tartanak, és annál kegyetlenebbek.
– Elmondod, mit álmodtál?
– Nem vagyok rá képes – suttogtam összeszorított fogakkal.
– Miyakóról is mesélned kell neki néhány dolgot, mert lehet, egyelőre bevette, hogy a húga, de mindketten tudjuk, hogy elég zavaros az igazság, és Nero nem hülye, hamarosan rá fog jönni, hogy itt valami gáz van. Nem árultuk el neki, mert megígértük, mielőtt elindultunk volna, de akkor neked kell őt beavatnod a titokba. Ráadásul, minden jel arra utal, hogy Miyako a te lányod, és nem Vergillé. Elvégre, azt pusztítják el a démonok, akinek köze van a vörös démonhoz, aki történetesen te vagy.

– Szóval Miyako az én lányom lenne? – hümmögtem.
– Miért nevezte volna el az anyja az „éj gyermekének”? Megmondta Momoko, hogy tudnod kellene, melyikőtök gyermeke, hiszen a neve elárulja. Hogy is hívott téged, Dai?
– Igen, így. Azt jelenti, ragyogás. De… lehetetlen… egyszer feküdtem le vele, akkor is holtrészegen…. és, azt hiszem ő is az volt…. szerintem, összetévesztett Vergillel, mert akkor már nekik viszonyuk volt.
– Csakhogy Vergillius, a drága összetörte Momoko szívét, és nem sokkal azután, hogy Momo terhes lett, ott is hagyta az a rohadék. Csak azt nem értem, hogy hogy a fenébe tudja hitegetni a nőket, mikor csak, és kizárólag érted epekedik.
– Én azt nem értem, hogy hogyan tudtuk ugyanazt a csajt felszedni.
– Igen, ez eléggé érdekes. Összesen három nővel feküdtél le életed során, abból kettő kurva volt, egy meg a lányod anyja. Szép teljesítmény, bátyus. Erről még Trish sem tud, csak arról, hogy nem lehetetlen, hogy Miyako a te lányod.
– Nem merem már ezt az egészet Nerónak elmondani. Annyira jól fogadta a többit, túl jól… Én… még nem készültem fel rá, hogy itt hagyjon… - szöktek könnyek a szemembe.
– Az a kölyök annyira szeret téged, hogy akkor sem hagyna el, hogyha kiderülne, hogy hivatásos ribanc vagy. De nem vagy az, Dante! Hány emberrel feküdtél le életed során? Öttel szabad akaratodból, négyen pedig megerőszakoltak. Szerinted, én hány férfin vagyok túl? Na, és Trish?
– Khm, fogalmam sincs? – kérdeztem zavartan.
– Az ötvenedik után már nem igazán számoltam… - vallotta be.
– Ez akkor sem egy kis dolog. Lehet, hogy van egy lányom, ráadásul… a múltamban követtem el néhány hibát…. és…

– Hé, Dante, ha nem szeretne, akkor szerinted így védelmezne téged? A szellő nem érhet hozzád, különben darabokban végzi. Emlékszel, még a Yamato erejét is magába olvasztotta, Vergilnek már csak Force Edge maradt.
– Igaz is, az a faszkalap eltörte Yamatót, és csak Nero ereje volt képes visszaállítani.
– Te is megtehetted volna, ha azok a sznobok nem happolják el előled.
– Azon csodálkozom, hogy Nero hogyan lehet ilyen erős – tűnődtem el.
– Elég sok mindent örökölt tőled, kivéve a genetikai állományát.
– Félek, Mary, nagyon. El fogom veszíteni…
– Így érezd?
– Nem, csak tudom, hogy így van.
– Akkor meg ne félj. Majd ha a megérzéseid ezt súgják, akkor, de ilyen sohasem lesz, mert az a kölyök annyira beléd van habarodva, hogy olyan mélyről senki sem hozza vissza, és még a hülye kis titkaid sem képesek arra, hogy elmozdítsák a helyéről. Fixen belezuhant a Dante nevű, több száz kilométeres szakadékba. Akkor sem fog tudni belőle kimászni, ha nagyon akar, és nem is fog akarni.
– Így gondolod?
– Tudom, hogy így van. Ha nem így lenne, nem hordanád a gyermekeit a szíved alatt.
– Mocskosabbnál mocskosabb titkokból állok ki. Ezt senki sem bírja sokáig.
– Kivéve, ha neki is vannak titkai.
– Ezt meg hogy érted? – suttogtam meglepetten.
– Lehet, hogy elárulta neked a legtöbbet, és könnyedén beszél róluk, de hidd el, ugyanolyan gátlásos, mint te, és nehezen beszél másoknak arról, ami nyomasztja. Csak veled ennyire közvetlen. Harapófogóval kellett belőle minden egyes szót kihúznunk anno.
– Például?
– Tudod, egészen sokáig csak ült csöndben köztünk, és bámult ki a fejéből. Nehéz volt megnyílnia előttünk. Persze, ti akkor már hónapok óta együtt voltatok, te rohantál démonokat üldözni, nekünk meg otthagytál egy gátlásos, tizenhét éves fiút, aki nem igazán akart szóba állni velünk. Aztán egyszer összeestél az ajtóban. Teljesen meg volt rémülve, és ugyan ismert, és tudta, hogy mennyire forrófejű vagy, de arra nem számított, hogy konkrétan darabokra szelve jössz haza. Magánkívül volt, miközben elláttunk, felváltva próbáltuk lecsillapítani. Végül sikerült, és akkor nyílt meg először. Csak ömlöttek belőle a szavak, és sohasem hallottuk ennyit beszélni, kivéve veled. Elmondta, hogy ha egy kicsit is idősebb lenne, akkor jól seggbe rúgna téged, és nem hagyná, hogy egyedül harcolj. Legszívesebben egész egyszerűen kikötözött volna téged valahová, csak ne sodord magad folyamatosan bajba. Annyira ideges volt, hogy észre sem vette, mit mond, és kiknek. Ezután kerültünk kicsit közelebb hozzá, és csak körülbelül egy éve vagyunk ennyire bizalmas viszonyban, miközben ti már három évesek vagytok, ő betöltötte a húszat, te meg a harminchetet.

– Erre én miért nem emlékszem?
– Nem rémlik, mikor Nero órákig ordított veled, hogy mégis hogy a fenébe képzelted ezt, és miért nem vigyázol magadra?
– Á, már megvan. Akkor majdnem lefektetett.
– Hogyhogy csak majdnem?
– Kicsit megijedtem, be kell, valljam, aztán szépen elmagyaráztam neki, hogy ez nem fog összejönni.
– Egy olyan akaratos egyénnek, mint te, vagy ő, el lehet magyarázni dolgokat? – lepődött meg.
– Maradjunk annyiban, hogy megvannak rá a módszereim – kacsintottam rá.
– El bírom képzelni. Na, de elmeséled végre, hogy mit álmodtál? Könyörgöm, Dante! Így sohasem tudunk majd segíteni rajtad!
– Nem. Egyrészt, biztos vagyok benne, hogy nem vagy kíváncsi a beteg álmaimra, másrészt, akkor sem mondanám el, ha azt hinném, hogy érdekel – közöltem hűvösen.
– Akkor ez valami nagyon durva…
– Mindegy, hagyjuk. Menjünk vissza aludni, mielőtt szöszi, meg a kölyök felkelnek – tápászkodtam fel, de Mary azonnal elkapott a vállamnál fogva, és visszaültetett. Gondoltam, hogy ennyivel őt nem tudom lerázni.
– Szerintem, te egész egyszerűen nem akarod, hogy megtudjam, mit álmodtál. Persze, Nerónak rögtön el fogod mondani.
– Nem, ő sem tudja.
– Igaz is, mostanában ez okoz neki elég nagy fejfájást. Magán kívül van, hogy felriadsz éjszakánként, de fogalma sincs miért. Ráadásul, újabban titokzatos és zárkózott vagy vele.
– Nem mondhatom el neki. Ettől még ő is frászt kapna.
– Tényleg ennyire halálosan durva, vagy csak számodra az?
– Szerinted mennyire durva, amikor saját magaddal nézel farkasszemet egy rohadt szobában, ahol mindenhol tükrök vannak, és alig van hely köztük? Mindegyik kibaszott tükörben önmagamat láttam, pasiként, más-más korban. És a tizenhét éves énem elkezdett engem sértegetni, érted?! A többi faszszopó meg csatlakozott hozzá. Aztán megjelent Nero, és közölte, hogy egy rohadt ribanc vagyok, ahogy azt a tükrök is megmondták. Ezután egy nagy kádban találtam magam, a víz alatt, és nem kaptam levegőt. Éreztem, hogy láthatatlan karok szorítanak le, majd megjelent előttem Nero arca. Akárhogy kapálóztam utána, csak még több vizet nyeltem, végül rájöttem, hogy az ő keze tart a víz alatt. Ez viszont még korántsem minden. Egy folyosón mentem végig, ahol a falak végig bekeretezett tükrökkel voltak teli. És minden tükörben megerőszakoltam magam! Az első tükörben például még egész kölyök voltam, talán tizenöt éves lehettem, és megerőszakolt a huszonéves énem. Mi ez, ha nem rémálom? – fakadtam ki.

– Oké, ez tényleg elég kemény – nézett rám elkerekedett szemekkel.
– Ezek után arról világosíts fel, hogy ezt mégis hogyan meséljem el Nerónak?!
– Mégis miket mondtak neked a tükörben lévő Danték?
– Lotyó, utolsó ribanc, agyonhasznált kurva, prosti, faszszopó, cafka, kurtizán, szajha, céda, repedtsarkú, hímringyó. Soroljam még?
– Szerintem, neked önmagaddal van bajod. Erre enged következtetni, hogy saját magaddal művelsz elég durva dolgokat. Eléggé… hogy is mondjam… éles önkritikád van. Már-már mazohistának mondanálak.
– Aha, biztos ezért fojtott vízbe álmomban Nero.
– Az a saját magad iránt érzett gyűlölet kivetülése. Dante, komolyan, ennyire önértékelési problémáid vannak? Eddig egy egoista, nagyképű fasz voltál, most meg…
– Nyugodj meg, az önértékelésemnek semmi baja, tisztában vagyok az adottságaimmal. Egyszerűen vannak dolgok, amiket nem tudok megbocsájtani magamnak, mert félek, hogyha kitudódnak, akkor elveszítem Nerót.
– Mi lenne, ha reggel egy kicsit később indulnánk, te pedig szépen kitálalnál a kölyöknek? Hidd el, megnyugodna a lelkiismereted.
– Azt hiszem, inkább hagyom az egészet a fenébe – jelentettem ki gyorsan.
– Nero irtó dühös lesz rád, ha megtudja, hogy mennyi ideje akarod elmondani neki, meg hogy megint átvágtad. Inkább beszéld meg vele most, mielőtt még a bátyádtól tudja meg, mint anno azt, hogy Vergil volt évekig a szeretőd.
– Inkább legyen rám dühös, mint, hogy elhamarkodjam a dolgot, és a végén elveszítsem.
– Ha nem mondod el neki, mi fogjuk – fenyegetett.
– Nem tehetitek! – sziszegtem.
– De, igenis megtehetjük. Azt is el fogom mondani mellé, hogy te nem merted neki bevallani, mert féltél, hogy elveszíted.
– Csak egy hetet adj! – könyörögtem.
– Egy hétig még szeretnél insomniában szenvedni?
– Adj időt, hogy felkészülhessek a legrosszabbra!
– Milyen legrosszabb? Ugyan, Dante, kidühöngi magát, aztán négykézláb csúszik majd vissza hozzád, mert nem akar elveszíteni, ahogyan te sem őt.
– Szerinted Vergil megint próbálkozna? – váltottam témát.
– Még akkor visszajött a pokolból, mikor Nero odaküldte, csak épp egy másik átjárón keresztül.
– Akkor… nem az alvilágból egyenesen jött… mikor kórházban voltam?
– Ugyan, mit gondoltál? Egyébként, Nero akkor annyira ideges volt, hogy ott helyben, mindenki szeme láttára meg akarta ölni a drága fivéredet, amit maximálisan meg is értek, ugyanis az az arrogáns, értelmi fogyatékos faszkalap még direkt provokálta is.
– Azt nem értem, hogyha most érezte, hogy bajban vagyok, akkor amikor Mundus orrba-szájba erőszakolt, azt mégis hogyhogy nem vette észre? – dühöngtem.
– Valószínűnek tartom, hogy Mundus kijátszott titeket egymás ellen, és Vergilliussal is legalább annyira elbánt, mint veled.
– Azt gondolod, hogy talán őt is…? – kerekedett el a szemem.
– Akkor Vergil a pokolban volt, ott pedig teljesen másképp telik az idő, mint itt: leginkább sehogy…
– Ha őt is jól megdugta volna, azt meg én éreztem volna.
– Mi van akkor, hogyha addig, amíg a démonok gyötörtek téged, addig kezelésbe vette a bátyuskádat, aztán cseréltek? Ez megmagyarázná, miért nem érezted Mundus jelenlétét, és azt is, hogy az ikertelepátia miért nem működött.
– Az… lehetetlen….

– Dante, gondolj csak bele. Együtt Vergillel hihetetlenül erősek voltatok, Neróval viszont már megállíthatatlanok vagytok. Ne is tagadd, hogy te is érzel valamit a levegőben, és érzed a bátyádat is. Szerintem Vergil egészen eddig a háttérből próbált téged megvédeni és megkaparintani. Amikor legutóbb láttuk, a kórházban, olyanokat mondott, hogy vigyázzunk rád, és úgy tűnt, kezd Neróval is megbékélni. Azt hiszem, ő tudja, mi készülődik, de ahogy jött, el is ment.
– Félreértelmeztük volna az egész helyzetet? Nem is a bátyám lenne a rossz fiú?
– Nagyon úgy néz ki, hogy eddig miatta voltál biztonságban. Valami hatalmas szar készül, és akkor fognak lecsapni rád, mikor a leggyengébb vagy. Rád, és Neróra. És tudjuk, ez mikor fog bekövetkezni, mikor életet adsz a kicsiknek. Nero, és a te erőd egy része is beléjük áramlik majd, te annyira gyenge leszel, hogy felkelni sem fogsz tudni, Nero Devil Triggere pedig használhatatlan lesz.
– De mégis ki? – töprengtem.
– Emlékszel arra a történetre, hogy Mundus gondoskodott róla, hogy legyen utódja? Nos, ki más volna, mint a fia.
– De az a gyerek még azelőtt elpusztult az anyjával együtt, hogy megszületett volna! – hüledeztem.
– Vagy mégsem. Az utóbbi hónapokban utánajártunk a dolgoknak, de Nero nem engedte, hogy elmondjuk neked. Nem akarta, hogy még ezen is idegeskedj, miközben kismama vagy.
– Szóval ti végig mindent tudtatok? – fortyogtam.
– Amit most elmondtam, de többet ennél mi sem találtunk. Csak a megérzéseinkre hagyatkoztunk, mint ahogy te is szoktál tenni.
– Akkor, ha jól értem, úgy gondoljátok, Mundus fia életben van, és most bosszút akar rajtam az apja haláláért, illetve annak a szemétládának akarja beteljesíteni a küldetését, akkor, amikor a leggyengébbek vagyunk. Ráadásul, eddig ettől a démontól a fivérem védett meg, akiről azt hittem, hogy elárult, de közben meg valószínűleg őt is megerőszakolták, kijátszottak minket egymás ellen, és egy időre megszakították köztünk az ikertelepátiát?
– Pontosan, ahogy összefoglaltad.
– Őrület.
– Éppen azért nem engedhetjük meg, hogy veszekedjetek, akár egy percig is. Ezek teljesen tisztában vannak azzal, hogy titkolsz dolgokat Nero elől, és ezt felhasználhatják ellened. Ráadásul, Vergil sem egy igazi jófiú, még ő is dönthet úgy, hogy kitálal a kölyöknek, csak hogy visszaszerezzen.
– Jó, reggel megpróbálok vele beszélni – sóhajtottam, majd folytattam: - most már mehetek aludni?
– Úgysem fogsz tudni ezek után – forgatta a szemét.
Vállat vontam, aztán felálltam, és visszamentem az ágyba. Óvatosan, nehogy felkeltsem, bebújtam Nero mellé.
– Hol voltál? – kérdezte álmos hangon.
– Csak a fürdőben – füllentettem.
– Két órán keresztül?
– Két órán keresztül.
– És mégis mit csináltál te addig?
– Megujjaztam magam, szerinted? – sziszegtem.
– Én már mindent el bírok rólad képzelni, angyalom – puszilt homlokon.
– Hányingerem volt – tájékoztattam.
– És Mary fogta az épp az állad alá érő hajad, amíg hánytál? – nézett rám olyan „mindent tudok” tekintettel.
– Higgy, amit akarsz – fordultam a másik oldalamra.
– Csak, hogy tudd, nem vagyok süket. Végig hallottam az egész beszélgetéseteket, még ha suttogtatok is. Szerintem Trish is ébren van, csak tetteti, hogy alszik, mert neki nincs is szüksége alvásra.
– Örülök, hogy jól szórakoztál – fordultam vissza felé, majd hűvösen végigmértem.
– Egyetlen okom volt rá, hogy nem rohantam, amint megláttam, hogy a szőnyeg közepén zokogsz, ez pedig Lady, köszönd neki.
– Utána is olyan nehéz lett volna kikelned – forgattam a szemem.
– Figyelmeztetett, hogy ne tegyem. Annyit pedig már megtanultam ezalatt a három év alatt, hogyha azt mondja valamelyik lány, hogy bízzalak a gondjaikra, az azért van, mert valószínűleg én nem tudnám kezelni a helyzetet.
– Akkor gondolom, nincs mit mondanom neked, már tudod az egész sztorit.
– Tehát, a bátyád annyira padlóra vágott, hogy kurvákra fanyalodtál? És lehet, hogy Miyako a te lányod?

– Annyira részeg voltam, hogy azt se bántam volna, hogyha egy bokrot dugok meg. Egész egyszerűen találni akartam valakit, akivel jobb a szex. Ez egy tök egyszerű ösztön. Aztán feladtam az egészet, miután kiderült, hogy Momoko terhes lett. Rájöttem, hogy igazából még csak véletlenül sem vagyok biszexuális, és hogy egy kicsit viszolygok a nőktől. De közben Momoko elárulta, hogy szerelmes a bátyámba, és miközben lefeküdt velem, neki viszonya volt Vergillel. Aztán, mint minden más nőt, az a nyomorult otthagyta, miután közölte vele, hogy terhes. Momoko pedig nem akarta elárulni, melyikünk gyermekét hordja a szíve alatt, pedig ő az első pillanattól fogva tudta. Azt mondta, hogy Miyakónak fogja hívni, ami azt jelenti, az éj gyermeke. Ebből ki kellett volna találnom, hogy mi van.
Na, és a kis csaj nem árulta el neked? És mi volt ez a duma, hogy meghalt az anyja?
– Az a kis csaj nemsokára tölti a tizennyolcat, szóval nem sokkal fiatalabb tőled. Az anyját pedig ő is a nyolcadik születésnapján veszítette el, ahogy mi Vergillel. A szeme láttára ölték meg a démonok Momokót. Ezután nevelőotthonba került, ahonnan egy hónap múlva kihoztam, mivel ennyi volt a minimum idő, amit ott kell töltenie. Aztán bentlakásos iskolába írattam, mivel én nem tudtam volna nevelni, rendszeresen látogattam, és utaltam neki pénzt. Ő is tudja, ki az apja, de az anyja a lelkére kötötte, hogy nem mondhatja el. Nekem kell rájönnöm.
– Mary azt mondta, hogy nagyon valószínű, hogy te vagy az.
– Igen, mivel ha Vergil lánya lenne, akkor az anyját nem gyilkolták volna meg.
– És azt hiszed, hogy attól, hogy elkövettél néhány hibát, el fogsz veszíteni? – kérdezte, miközben a mutató és a hüvelykujja közé fogta az államat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
– Gondolom, nem igazán vagy odáig, hogy nőkkel bújtam ágyba.
– Figyelj, Dante. Jól mondta Mary, annyira szerelmes vagyok beléd, hogy akkor sem hagynálak el, ha közölnéd velem, hogy minden este a sarkon állsz. 
– Hidd el, ezernyi ehhez hasonló kis titkom van még. Egy idő után eleged lesz ebből az egészből – szöktek könnyek a szemembe.
– Nem tudsz nekem olyat mondani, ami kiborítana. Már nem. Miután kicsit kutakodtam Mundus után, arra is rájöttem, hogyan tudom egyszerűen legyőzni a néha rám törő fékezhetetlen dühöt.
– Nero, mire készülsz? – kérdeztem óvatosan.
– Amint megerősödsz, beavatlak a sztoriba, mert a te erődre is szükségünk van. Vagy másképp fogalmazva, te vagy a kulcsfigura, nélküled semmihez sem kezdünk hozzá.
– Oké, ennek örülök – sóhajtottam.
– Hé, manó, szeretlek – nyomott csókot az ajkaimra.
– Ne hívj így. Tudod milyen degeneráló ez rám nézve? – háborodtam föl.
– Eddig semmi bajod nem volt vele.
– Hogyne lett volna, szóvá is tettem! Szóval, ne hívj manónak, mert az apád lehetnék, hogyha… hogyha nem Vergil lenne az – fejeztem be végül a mondatot, úgy, mintha ez egyértelmű volna.
– Kifejezetten örülök neki, hogy te csak a múzsa voltál – kuncogott.
– A micsoda? Nem a művészeknek van csak múzsájuk?
– Tudod, ennek az egész féldémon dolognak utána olvastam, és így hívják azokat a démonokat vagy embereket, akikről a teremtett démonokat mintázzák. Az a fél, akinek nincs genetikai kötődése a gyermekhez, egész egyszerűen csak külsőleg, vagy személyiségileg rá hasonlít a baba.

– Á, mindent értek.
– Még mindig magad alatt vagy? – érdeklődött.
– Tudod, hogy utálom, amikor olyasmit ígérsz, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani – adtam kitérő választ.
– Gyere, akkor felvidítalak – ült fel, majd elkezdett bebugyolálni a takaróba, aztán egész egyszerűen a karjaiba vett, és elindult kifelé. Útközben magához vette az akusztikus gitáromat, amit nem akartam otthon hagyni semmi pénzért sem, amikor csomagoltunk, úgyhogy velünk jött, és ez most egy kifejezetten jó döntésnek bizonyult.
Kint, az erkélyen Nero lefektetett a függőágyba, ő maga pedig a hintaszékbe ült, ölébe vette a gitárt, és lefogta az első akkordot. Mielőtt még megpengette volna a húrokat megszólaltam:
– Ne próbálkozz olyasmivel, amit nem tudsz – kuncogtam.
– Te honnan szedted, hogy én nem tudok gitározni? – kérdezte hitetlenkedve.
– Ne szórakozz! – suttogtam elkerekedett szemekkel.
– Szerelmem, nyolc éves korom óta tanulok játszani rajta. Meg merem kockáztatni, jobb vagyok, mint te – nevetett büszkén.
– Azt erősen kétlem. Mindenféle gitáron tudok játszani, nem csak elektromoson meg akusztikuson. Ritmikus gitár, basszus gitár – mind elektromos, mint hagyományos, silent gitár, és persze az akusztikus, klasszikus és az elektroakusztikus gitárokon is tudok játszani.
– Ennyire nem kéne menősködni – kacagott, majd folyatta: – Ha egyszer megtanultál gitározni, a többi fajtán is menni fog.
– Meglátnám, hogyan játszol egy basszusgitáron.
– Van otthon basszgitár? – kérdezte hirtelen.
– Igen…
– Majd játszok valami – kacsintott rám, aztán anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust egy nagyon is ismerős dal intróját kezdte el játszani, majd énekelni kezdett. - „So close no matter how far, Couldn’t be much more from the heart, Forever trusting who we are, And nothing else matters. Never open myself this way, Life is ours, we live it our way, All these words i don’t just say…”
„And nothing else matters” – énekeltük egyszerre, majd innentől együtt folytattuk: - "Trust I seek and I find in you, Every day for us something new, Open mind for a different view, And nothing else matters.”
Csak énekeltünk, míg vége nem lett a dalnak. Mindketten a másik jégkék szemét csodáltuk, a sötétben csak a két szempár ragyogott.
– Ez a leggyönyörűbb szerelmes dal a világon – suttogtam elérzékenyülten.

– A második, vagy a harmadik legszebbet mégsem adhatom elő – vont vállat csibész vigyorral az arcán.
– Add ide Sephirothot – nyúltam a gitárért.
– Ekkora pocakkal akarsz játszani? – lepődött meg.
– Nyugodj meg, lesz ennél nagyobb is, és igen, el akarok játszani egy dalt.
– Jól van, tessék – adta a kezembe
Vigyázva ülőhelyzetbe tornáztam magam, aztán néhány másodpercig átfutottam az agyamban az akkordokat, majd játszani kezdtem a dalt. 
- „A színpad vaksötét, Olyan csendes, árva most a nézőtér, Egy koncert, ami elmúlt, ami véget ért, Csak a szívekben él. Törött dobverő, Cigarettafüstben úszó, kopott öltöző, Egy magányos gitár, néhány papírpohár, Elment mindenki már. A csendet hallgatom, Fejem zúg, benne égnek elavult dallamok, Mélyen legbelül, még várok, De biztos nem jön ma. Éjféli lány, Sok sok éve annak, hogy várok rá, Kerestem őt, Üres csendben, hazug szavak mögött, Éjféli lány, Tudom, hogy egyszer eljön és rám talál, Perzselő láng, a remény mindig ég tovább.”
Nero furán nézett rám, ahogy a dalt énekeltem, de biztos voltam benne, hogy ismerős neki, még ha nem is értette a szöveget. Mikor végre befejeztem, mosolyogva néztem fel rá.
– Emlékszel arra a magyar heavy-metal együttesre, amit még régebben mutattam neked? Ez tőlük van, a címe Éjféli lány, a zenekar pedig az Ossian.
– Nagyon szép a hangzása, csak az a baj, hogy nem értem a szöveget – vallotta be. – Valami éjféli lányról volt szó, meg sötét színpadról, és cigarettafüstről.
– Legalább ne hazudd, hogy nem érted. Egyébként, majd fejlesztjük a magyar tudásunkat, ugyanis rengeteg kitűnő magyar banda van, és elég egyértelmű, hogy az anyanyelvükön íródtak a dalaik.
– Van angol fordítása?

– Angolul nem az igazi. A szöveget megérted, de valahogy az angol szöveg és a dallam… nem jó együtt.
– Játssz még valamit – kérte, majd mikor látta, hogy összezavarodtam, magyarázkodni kezdett. – Olyan gyönyörű vagy, mikor gitározol! Szeretném még csodálni az átszellemült arcod, miközben játszol valamit, és közben énekelsz.
– Legyen – kuncogtam.
Lehunytam a szemem, koncentráltam, aztán elkezdtem a dalt, ami a legjobban leírt engem abban a pillanatban.
„Perfect by nature, Icons of self-indulgence, Just what we all need, More lies about a world that… …never was and never will be, Have you no shame? Don’t you see me? You know you’ve got everybody fooled. Look, here se comes now, Bow down and stare in wonder, Oh, how we love you, No flaws when you’re pretending. But now i know she… …never was and never will be, You don’t know how you’ve betrayed me, And somehow you’ve got everybody fooled.”
Csak pengettem, automatikusan fogtam le az akkordokat, és teljes szenvedéllyel énekeltem a dalt. Mikor a végére értem, lehajtottam a fejem, a kezemben lévő gitárt kezdtem el vizsgálni, mintha csak akkor fogtam volna először a kezembe.
– Így érzed? – szólalt meg Nero.
– Igen. Ezt a dalt hallottam álmomban is, és annyira… igaz… - sóhajtottam.
– Tudod, miért írta ezt a dalt Amy?
– Azért, mert tudta, hogy bálványozzák, közben pedig nem is ismerték őt igazán, csak azt az álcát imádták, akit mutatott magából. Ezzel a dallal tulajdonképpen lebuktatta önmagát, illetve arra ösztökélte a rajongóit, hogy ne istennőként imádják, mert egyáltalán nem az, csak egy földi halandó.
– Te úgy érzed, ugyanebben a helyzetben vagy?
– Még ti is bálványoztok, pedig erre semmi szükség nem volna. Én is ugyanolyan vagyok, mint ti – emeltem fel a hangom.
– Nem, Dante, te egy csöppet sem vagy olyan, mint mi. Ráadásul, nem bálványozunk, csak mindig elcsodálkozunk rajtad. Engem pedig nem kérhetsz arra, hogy ne imádjalak úgy, ahogy vagy, hiszen az azt jelentené, hogy nem szeretlek.
– Attól, hogy én vagyok a rettegett vörös démon, aki Sparda minden csepp erejét örökölte, még nem vagyok isten, sem semmi egyéb. Ugyanúgy démon vagyok, mint te, vagy Trish, és a külsőm sem túl szokatlan a mi köreinkben.
– Dante, téged nem a külső tesz különlegessé, vagy, hogy mi vagy, bár, meg kell, mondjam, nem vagy megszokott külsőleg sem. De a te igazi varázsod a kisugárzásodban rejlik, meg a személyiségedben. Ezért vagy olyan páratlan ezen a világon.
– Így volna?
– Tény, hogy a legtöbb ember nem lát tovább a külsődnél, bár, ezt nem is hagyod, de a kisugárzásod az akaratod nélkül is hat rájuk. Erőt, és valami megmagyarázhatatlan érzékiséget árasztasz magadból, és ez ellen semmit sem tehetsz. El kell magadat fogadnod úgy, ahogy vagy, és azt is, hogy mivel különleges vagy, ezért bálványozni fognak téged.

– Te hogy bírod ki, hisz, te is célpontja vagy ennek az egésznek!? – néztem fel rá.
– Nekem csak azt számít, hogy ti itt vagytok nekem. A lányok, te, és a picik, akik még meg sem születtek. Teljességgel leszarom, hogy a parton a picsák hogy nyáladzanak utánam. Nekem itt vagy te, és én téged szeretlek, mindennél jobban, még akkor is, ha férfi vagy. Nem érdekel, mit gondolnak, mert csak az számít, hogy boldogok vagyunk, együtt.
– Azok a picsák viszont engem nagyon zavarnak.
– Hé, cica, ha most nem lennél várandós, tőled lenne nedves a bugyijuk, szóval te csak hallgass. Strandon elégszer néztem már végig ezt a bizonyos jelenetet, itt az ideje, hogy te is lásd, milyen irritáló is ez.
– Na, kösz – nevettem.
– Add a gitárt – nyújtotta felém a kezét, én pedig szó nélkül odaadtam neki a hangszert.
Lefogta az akkordokat, aztán megpengette a húrokat. Már az első hangnál felismertem a dalt, de mikor elkezdett énekelni hozzá, könnyek gyűltek a szemembe. Nem akarta, hogy így érezzem magam, azért azt a dalt játszotta, amiből sokan merítettek erőt, mikor nehéz volt nekik.
„Do you know what’s woth fighting for, When it’s not worth dying for?, Does it take your breath away, And you feel yourself suffocating?, Does the pain weight out the pride? And you look for a place to hide? Did someone break your heart inside? Your’re in ruins.”
"One, 21 Guns, Lay down your arms, Give up the fight, One 21 guns, Throw up your arms, Into the sky, You and I" – énekeltem vele elszoruló torokkal.
„When you’re at the end of the road, And you lost all sense of control, And your thoughts have taken their toll, When you’re mind breaks the spirit of your soul, Your faith walks on broken glass, And the hangover doesn’t pass, Nothings ever built to last, You’re in ruins.”
Csak suttogtam vele a dalt, hangom nem volt. Könnyekkel küszködve figyeltem, és hallgattam őt, fürkésztem a jégkék szempár minden egyes változását. Szemei ragyogtak a sötét éjszakában, hangja egy tökéletesen megszerkesztett melódia volt, ami pontosan illett a dalhoz, amit épp énekelt.
Hogy mit éreztem akkor, magam sem tudom, csak hogy egy kis erőt adott. Már nem voltam olyan rosszul, csak egy kicsit mart belülről ez az egész dolog.

„ Did you try to live on your own, When you burned down the hause and home, Did you stand to close to the fire, Like a liar looking for forgivness from the stone. When It’s time to live and let die, And you can’t get another try, Something inside this heart this has die, You’re in ruins.” – dalolta Nero, mikor a terhességem alatt először megéreztem, hogy a picik rugdosódnak.
Az lélegzetem is elakadt. Egyáltalán nem volt fájdalmas, csak bizsergető érzés maradt utána. Tekintetem a hasamra kaptam, vártam, hogy ismét megmozduljanak. Aztán megint megéreztem az apró talpacskák dobolását a hasamban. A dal ütemére rugdosódtak, mint egy megerősítésül, hogy igaz, ami a szövegben áll.
Mikor Nero befejezte a dalt, odalépett hozzám, tenyerét pedig a pocakomra simította. Szinte azonnal, szinkronban két rúgással jelezték a babák, hogy érzik a jelenlétét.
– Ez… hihetetlen – nyögtem ki.
– Az első rúgások… Nem hittem, hogy tényleg ennyire nagy esemény, de hízott a májam tőle, az biztos – suttogta a fiú, miközben megbabonázva figyelte a hasamat, várva, hogy a babák ismét jelet adjanak róla, hogy igenis tudatában vannak a külvilágnak.
– Mennyire véletlen, hogy pont mostanra időzítették? – mormoltam.
– Semennyire. Féldémonok, emlékszel? Teljesen tudatában vannak annak, hogy mi folyik itt, és azt hiszem, talán még értik is, amit hallanak.
– De hát, még csak a várandósság felénél járok! Még csak körülbelül négy és fél hónapos terhes vagyok! Ennek nem később kellett volna bekövetkeznie?
– Igen, még három és fél hónap, és megszületnek. Hihetetlen…
– De… Ez most mennyire normális? Mármint, a hasam is hatalmas, már most, de ez meg…
– Mondta a doki otthon, hogy elég gyorsan fejlődnek, nem véletlenül.
– A lányok biztos csalódottak lesznek, hogy erről lemaradtak – sóhajtottam.
– Mi az égvilágon semmiről sem maradtunk le – jött Mary vidám hangja az ajtó felől, mire mindketten odakaptuk a fejünket.
– Már néhány perce figyelünk titeket, de azt hiszem, nektek van egy magánuniverzumotok, amiből ti nem láttok ki, mi pedig nem látunk bele – kacagott Trish.
– Megnézhetem, hogy rugdosódnak? – nézett rám bociszemekkel a démonvadász lány.

– Csak nyugodtan – kuncogtam, mire a két nő szinte azonnal ott termett mellettem, és izgatottan tapasztották a tenyerüket a hasamra.
– A babák ezt sem hagyták szó nélkül, izgatottan rúgkapáltak, kifejezve, hogy már most bírják őket.
– Istenem! – suttogta elvarázsolva a szőke démon.
– Ez olyan ultra cuki… - értett vele egyet Lady.
– Nekem bezzeg nem mozgolódtak ennyire – motyogta sértetten Nero.
– Nyugi, bébi, az előadásodat végigcsápolták – nevettem.
– Trish, én is akarok kisbabát! – jelentette ki legnagyobb megdöbbenésünkre Lilly.
Valószínűleg már percek óta ezen járt az agya, de csak most sikerült kimondania. A szőke démon elkerekedett szemekkel bámult rá. Igen, mind tudtuk, hogy ez lehetséges. Trish képes volt arra, hogy más alakot öltsön fel, így férfivé is változhatott, ha kedve tartotta.
Mindenkit meglepett a pöttöm lány kérése. Sosem gondoltuk volna, hogy egyszer előáll az ötlettel, hogy márpedig ő szülni akar. Most viszont teljesen komolyan nézett ránk, azzal az elszántsággal, amivel akkor szokott rendelkezni, mikor egy prédát már sokadik alkalommal készül elkapni, és tudja, hogy most végre sikerülni fog neki. Ritkán láttuk ennyire elkötelezettnek valami mellett, általában ez inkább akkor volt jellemző rá, mikor egy démon kicsúszott a karmai közül. Olyan volt, mint a cápa: addig nem engedte el az áldozatát, ameddig az halott nem volt. Azután elégedetten leporolta magát, és önelégült mosollyal az arcán motorozott vissza az irodába.
– Mary, ez most honnan jött neked? – szólalt meg végre Trish.
– Én is szeretnek egy gyereket – ismételte meg az előbbi mondatát, kicsit más szavakkal.
– De, édesem, ez… Mi démonvadászok vagyunk, és most Dantéra vigyázunk! – értetlenkedett a démonnő.
– Jaj, nem is most. Majd, amikor már minden rendben van – legyintette, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, amit csak mi nem bírunk felfogni.
– Ezt még megbeszéljük, jó? – adta meg magát végül a még mindig sokkos állapotban lévő Trish.
– Tyűha, neked aztán elég komolyan a szándékaid, ha gyereket akarsz Trishtől. Nem hittem volna, hogy ez egyszer bekövetkezik – nevettem.
– Te tudod a legjobban, hogy csak a saját nemeddel jössz ki igazán jól. Nem is értem, miért a heteroszexualitás a természetes… - töprengett.
– Talán, mert az emberek csak így képesek szaporodni…? – jött az inkább kérdésnek hangzó válasz Nero felől.
– Igaz, de akkor is… A férfiak mind olyan hülyék! Nem is értem, ti hogy lehettek viszonylag értelmesek – sóhajtott fáradtan.
– És, mi lesz a nevük? – érdeklődött Trish, aki valamennyire felocsúdott az imént őt ért sokkból.

– Ha fiúk, Haruko és Ryu – mosolyodtam el halványan.
– Tavasszal született és Sárkány? – lepődött meg Trish.
Mivel hihetetlen tudásszomjjal rendelkezett, ezért jó néhány nyelven beszélt folyékonyan, így japánul is, ezért rögtön tudta a nevek jelentését.
– A Harukóban nem vagyok biztos – mormoltam.
– Kaito? – kérdezte a szőke lány.
– Tenger, szárnyalni? – néztem rá nagy szemekkel.
– Ha összerakod, jelenthet szárnyaló tengert, meg tengerben szárnyalót is.
– Dante… te honnan tudsz japánul? – kérdezte meghűlve Nero.
– Khm, tudod, Sparda… Ő japán volt – próbálta visszafojtani a nevetést Mary.
– Mi? – lepődött meg a fiú.
– Nem vetted még észre, hogy enyhén húzott szemed van? – kacagott Trish.
– Jó, de abból nem következik, hogy közöm is van Japánhoz!
– Dante félig japán, mivel az anyja viszont amerikai volt. Ráadásul, az én drága bátyusom legalább olyan jól beszéli a nyelvet, mint Trish – vont vállat Lady.
– Most már értem, miért hittem azt, hogy behallucinálom… - törte a fejét Nero.
– Mit? – kérdeztem zavartan.
– Hogy a testvérednek mandulavágású szeme van.
– Hány éve is vagytok együtt? – érdeklődött a démonnő.
– Eh, ismerem Dante minden vonását, de esküszöm, sosem figyeltem, milyen alakú a szeme. Csak, hogy szép, kék – pirult el a kölyök.
– Na, kanyarodjunk csak vissza a nevekhez – váltottam témát.
– A Kiyoshihoz mit szólsz? – vetette fel Lady.
– Azt jelenti, tiszta – egészítette ki a szőke démon.
– Minoru?
– A jelentése valóság – sóhajtottam fáradtan.
– Yasuhiko – motyogta Nero, úgy, hogy szinte alig tudtuk kivenni a szót.
– Békés herceg? – lepődött meg Trish.
– Fogalmam sincs mit jelent, de ez a név megragadt valahonnan – vallotta be.
– Ez tetszik. Akkor hát, ha fiúk lesznek, akkor Ryunak és Yasuhikónak fogják őket hívni – döntöttem el.
– És ha lányok? – kérdezte izgatottan Mary.
– Chinatsu és Kaida. Ezer nyár, és sárkány.
– Látom, nagyon ragaszkodsz ehhez a mitologikus teremtményhez – kuncogott a lány.
– Fiúk lesznek, kár a gőzért. Ryu és Yasuhiko – közölte büszke mosollyal az arcán Nero.
– Honnan vagy abban olyan biztos? – érdeklődött félig felhúzott szemöldökkel a szöszi.
– Megérzés. Mindig beválik – vont vállat.
– A kismamának egyébként aludnia kéne. Lassan hajnal négy óra van – köhécselt Lady.
– Inkább szedjük össze magunkat, és menjünk. Majd alszok a kocsiban, de egyelőre nem vagyok fáradt – sóhajtottam.

Nero némán a karjaiba vett, majd bevitt a szobába. Lefektetett az ágyra, keresett nekem ruhát, aztán segített felvenni is azokat. Körülbelül fél óra múlva álmosan ugyan, de elkészülve hagytuk el a szállodát. Már nagyon vártam, hogy ismét otthon lehessek, és a finom, selyemmel borított ágyban aludhassak. Hiányzott már a Devil May Cry, mert a régi épületnek volt valami megmagyarázhatatlanul elbűvölő az atmoszférájában, ami teljesen magával ragadta az embert.
Ígéretemhez híven elszenderedtem a kocsiban, olyannyira, hogy már csak akkor ébredtem fel, mikor az autó megállt. Álmosan pislogtam, de amikor végre felfogtam, mit is látok, izgatottan pattantak fel a szemeim. Két és fél hónap után ismét otthon voltunk.
– Hiányoztál, öreglány – sóhajtotta Trish, valószínűleg az épülethez intézve eme kedves szavakat.
– Alig várom, hogy megint az ágyunkban aludhassak. Komolyan, sosem aludtam még kényelmesebben, ezalatt az idő alatt pedig nem tudtam normálisan lefeküdni sehová, mert kényelmetlen volt – panaszkodott Nero.
– Hiányzik a selyem ágyneműm – hümmögtem.
– Hiányzik a kanapé – csatlakozott be Lady. Az ő panasza volt a legfurcsább mindegyikünké közül.
– Miért? – érdeklődtem.
– Nem tudom, honnan szermányoltad, drága bátyám, de hihetetlenül kényelmes. Jó rajta feküdni, játszani, na, meg pizzát zabálni.
– Mi egészen más oldalát ismerjük annak a kanapénak – jelentette ki perverz vigyorral az arcán Nero.
– Most ennyire menőnek hiszitek magatok? AZT az oldalát mi is ismerjük – vigyorgott ránk Trish, erősen megnyomva az „azt” szócskát. Döbbenten néztünk össze Neróval. Mégis miről maradtunk le?
– Tudod, azt szokták mondani, hogy a nők sikongatnak, közben meg az egész ház zeng tőletek. Mi halkan csináljuk – kacsintott ránk Mary.
Hatásszünet következett. Aztán egyszerre vörösödtünk el a kölyökkel, és hajtottuk le a fejünket, majd zavartan a padlót kezdtük el fixírozni, mintha csak érdekes volna.
– Mennyi az idő egyébként? – váltottam témát.
– Olyan éjfél körül lehet, nem tudom pontosan. De éppen ezért be kéne mennünk, mielőtt még megfázol – anyáskodott Trish.

– A köpenyem melegen tartja – emlékeztette a mellettem ülő fiú. Ekkor vettem észre, hogy tényleg Nero kabátjába voltam csomagolva végül is. –Ugyan nagy volt rám, de a hasam miatt kellett is, hogy lógjon rajtam.
– Biztos boldog leszel, ha a végén két down kóros gyereket nevelsz fel, akik nem mellesleg féldémonok – közölte cinikusan Lilly.
– A down kór egy genetikai betegség – emlékeztettem. – A féldémonoknak nincsenek ilyen problémáik, kitűnőek a genetikai állományuk.
– Igaza van, megfázol – értett egyet Nero, majd szó nélkül a karjaiba vett, és elindult velem a ház felé. Boldogan bújtam hozzá, beszívtam az illatát, ami keveredett a város ismerős, benzingőztől különös pikantériát kapott levegőjével, és a régi falak dohos tégláinak szagával.
Nem sokkal később a fiú előkotorta a kulcsot a zsebből, belehelyezte a zárba, majd elfordította. Amint feltárulkoztak a hatalmas ajtók, rám tört az otthon szívmelengető érzése.
– Üdv újra itthon! – sóhajtotta a kölyök, és puszit nyomott a homlokomra.
A lányok a csomagokat cipelve követtek minket. Általában ez fordítva volt, míg ők modelleket lealázva végigvonultak a Devil May Cry és a kocsi közötti rövid úton, addig mi kipakoltunk a csomagtartóból, és behoztuk a cuccokat. A megszokásnak a terhességem vetett véget. Nem csak a széltől, még a levegőtől is óvva intettek, nehogy esetleg meghaljak tőle.
– Csináljak valami vacsorát a kismamának? – ajánlotta fel Mary, de meg sem várta, míg válaszolok, a konyha felé vette egyenesen az irányt.
– Köszönöm – mosolyodtam el hálásan.
Nero anélkül, hogy bármiféle instrukciót kapott volna, követte a pöttöm démonvadász lányt.
– Elkeserítő, hogy ezek a nőszemélyek elhappolják előlem a melót – sóhajtotta.
– Én úgy tudtam, démonvadász vagy – kuncogtam.
– Egyelőre főállású apuka – nevetett.
– Még nem – vitatkoztam vele. – Majd csak akkora, ha megszülettek.
– Igaza van Danténak – vágott közbe Lady, aki még mindig a vacsorámmal volt elfoglalva.
– Komolyan, miért is te csinálod neki a kaját? – kérdezte pikírten, félig felhúzott szemöldökkel az érintett.
– Azért, mert te azzal vagy elfoglalva, hogy elégedett legyen. Mi etetjük.
– Hé. nem egy kutya vagyok! – háborodtam fel.
– Tényleg nem, de be kell, valljuk, tényleg elég egyszerűek az igényeid – sóhajtotta Nero.
– Te meg olyan vagy, mint egy elkényeztetett kislány. Látszik, hogy palotában neveltek – forgattam a szemem.
– Téged meg nem is neveltek – vágott vissza.
– Ugyan, ha megpróbálkoztak volna vele, akkor sem sikerült volna – legyintettem.
– Hé, te hippi, kész a kajád – tette le elém a salátát és a sült húst Mary.
– Köszi. Ti nem vacsiztok? És hol van Trish? – néztem rájuk gyanakodva.
– Én nem vagyok éhes – amolyan „engem hagyjatok ki ebből” arckifejezéssel, védekezve, felemelt kezekkel dőlt hátra a székén Nero.
– Ha ti nem esztek, én sem eszem – makacsoltam meg magam.

Erre két ijedt szempárral találkozott a tekintetem. Megdöbbenve néztek először egymásra, majd egyszerre elkiáltották magukat: - TRISH!
Mind hallottuk, ahogy a szőke démon cipőjének sarka kopog a lépcsőn, majd meg is pillantottuk, először csak a világos hajzuhatagot, majd a hozzá tartozó lány is.
– Mi történt? – kérdezte rosszat sejtve.
– Cica nem hajlandó enni, ha mi nem eszünk vele – sóhajtott panaszosan a mellettem ülő, tanácstalan féldémon.
– Dante, mégis mi ütött beléd? – nézett mélyen a szemembe, de én csak makacsul bámultam vissza rá.
– Mindig velem szoktatok vacsorázni. Inkább én kérdezhetném, hogy mi a fészkes fene zajlik itt?
– Ne, már megint rájött! – nyögött fel Nero.
– Mire is?
– Majd meglátod, elégedj meg annyival, hogy ismét megérezted, hogy meglepetés van készülőben – felelte a démonvadász lány, aki ekkor már Trish ölelésébe bújt.
– Hajlandóak vagytok velem enni? Utálom, ha csak bámulnak engem, miközben zabálok – sóhajtottam.
– Csinálok még kaját, de akkor az mindet megeszed, amit eléd tettünk – fenyegetőzött Trish.
– Oké, ígérem, jó leszek – láttam neki az evésnek.
Néhány perc múlva már a lányok és Nero is velem ettek, én pedig elégedetten falatoztam az egyébként isteni vacsorából.
– Nem fogjátok elmondani, hogy mi ez az egész, ugye? – sóhajtottam, mikor befejeztem az evést.
– Akkor nem lenne meglepetés – vigyorgott rám a kölyök.
– Jaj ne, csak nem valami karácsonnyal kapcsolatos? – hűltem el, mert hirtelen eszembe jutott, hogy holnap szenteste.
– Elfelejtetted, hogy huszonharmadik van? – kacagott Trish.
– Kiment a fejemből – motyogtam, mert éreztem, hogy közben zavaromban elpirultam.
– Lassan tényleg nővé változol – állapította meg Mary.
– Mi? Miért? – ijedtem meg.
– Csak viccel. Igaz, eddig egész szépen takargattad, de van egy gyengébb, nőiesebb éned - simított végig a karomon Nero.
– Nem nyugtattál meg túlzottan. Ezek szerint… Nem lehetek valami túl férfias…. – tűnődtem.
– Hagyd, a terhesség néha az agyára megy a nőknek – szólalt meg Trish, mielőtt a kölyök megtehette volna.
– Itt csak az a bökkenő, hogy elvileg ő lélekben férfi – jegyezte meg cinikusan Nero.

– De ne feledd, hogy ő egy anyadémon, és van egy elég erősen nőies vonala. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ezentúl transzvesztita lesz, csak hogy a személyisége egy kicsit feminin... – szólt közbe Lady.
– Micsoda? Milyen anyadémonról papoltok itt? – értetlenkedtem.
– Azok a démonok, akik képesek életet adni egy gyermeknek, azt anyadémonnak nevezzük. A démonnők közül is csak minden ötödik képes szülni, a férfi démonoknál pedig talán minden tízezredik. Ráadásul, akik a világra is hoztak kisbabát, még kevesebben vannak, hiszen két eleve ritka feltételnek kell megfelelniük. Az egyik, hogy homoszexuálisok legyenek, a másik, pedig hogy születésüktől fogva rendelkezniük kell egy szervvel, ami hét napig védelmezi a magzatot, amíg a démon ideiglenesen nővé nem alakul – magyarázta a szőke démon.
– Szóval... én egy ilyen anyadémon vagyok?
– Hogy pontos legyek, valószínűleg te az összes férfi anyadémon vagy – tűnődött Lilly.
– Miről beszélsz?
– Tudod, a történelem során mindössze hat férfi démon adott életet gyermeknek. Mindegyikük élettörténete kísértetiesen hasonlít a tiédre, Dante. Mindnek volt egy ikertestvére, akivel szerelmesek lettek egymásba, aztán a démon teherbe esett, az öccse pedig elárulta őt, majd belehalt a szülésbe. Az érdekes az egészben az, hogy mindig az idősebb testvér volt az anyadémon, a fiatalabb pedig később nagyon megbánta az egészet. Hogy miért tette? Feláldozta a szerelmét a hatalomért. Mindegyik történet más, és ha nem keresed az összefüggést, meg sem találod. De egyikben sincs szó arról, hogy nagy hatalmuk volna, vagy hogy féldémonok lennének.
Elkerekedett szemekkel néztem rájuk. Nero nem tűnt annyira meglepettnek, de nyugodtnak sem, sőt, inkább frusztrált volt.
– Azt hiszem, ebben az életetekben Nero születésével minden rendeződött – egészítette ki Trish.
– De... még mindig fogalmunk sincs, mi van Vergillel, és hogy mi ez az egész helyzet – mutattam rá.
– Igaz, de hamarosan kiderül. Még mindig érezni az energia vibrálást. Azt hiszem, a démonok most jöttek rá, hogy valójában még élsz, és ez a sok feszültség onnan származik, hogy terveznek valamit.
– Emlékszel az elméletemre? Kijátszottak titeket egymás ellen, megszakították az ikertelepátiát, és végül is halálos ellenséget csináltak belőletek – nézett rám a démonvadász lány, nekem pedig eszembe jutott az az éjszaka, mikor megosztotta velem, mit gondolnak, mi történhetett.
– Hogyne emlékeznék. Lehetetlennek tartom. Vergil... akkor ő is padlón lett volna. De egyáltalán nem volt ott, sőt, még meg is küzdöttünk. Akkor ment először a pokolba.

– Vagy csak nem akarta, hogy tudd. Végül is, te sem rögtön mondtad el neki, hanem néhány évvel később dörgölted csak a pofájába – érvelt Trish.
– Ez mondjuk igaz...
– Az a nyamvadék végig tudta, hogy Dantéval mit műveltek – szólalt meg Nero legnagyobb meglepetésünkre.
– Mi?!
– Tudod, amikor beleláttam a gondolataiba, találtam ezt-azt. Tényleg megerőszakolták, ugyanúgy, mint téged, csak ő valamiért jobban viselte, mint te. Mikor először láttam azokat a gondolatokat... nem értettem, miről beszél. Nem merte még magában sem kimondani, hogy mi történt veled, csak hogy bántottak.
– Erről miért nem beszéltél? – suttogtam elszoruló torokkal.
– Hogy őt is jól megkúrták? Azért, mert az hittem, tudod.
– Nem. Hanem... hogy tudta... Te már ezt azóta tudod, hogy elmondtam neked!
– Nem tartottam fontosnak, bébi, értsd meg – sóhajtotta.
– Tudod, ez kicsit új meglátásba helyezi a dolgokat – sziszegtem.
– Csak azután tudta meg, hogy vége lett mindkettőtök tortúrájának. Nem védeni akarom, mert teljes szívemből gyűlölöm, de azt hiszem, félreértetted a dolgokat.
– De őt miért fogták el? Egyáltalán nem logikus ez az egész.
– Valószínűleg, nem sokkal azután, hogy engem leadott egy árvaházba, Mundushoz ment, hogy megküzdjön vele, de ő elkapta, és megleckéztette. A bátyád tudhatta, hogy Mundus át akarja verni, de nem gondolt arra, hogy mi van, ha téged is bánt.
– Úgy is meg fogjuk tudni, mi az igazság, rövid időn belül. De én nem fogom keresni Vergilt, és nem fogok neki könyörögni, hogy elmondja, mi ez az egész. Ebben biztos lehettek.

– Meg foglak védeni, ígérem. Nem hagyom, hogy bármi bántódásod essen – suttogta Nero, miközben kezét a kezemre simította.
Gyűlöltem az egész helyzetet. Úgy tűnt, minden, amit eddig hittem, egy tökéletesen megkoreografált hazugság volt a bátyám részéről. Vajon mit akart igazából elrejteni előlem? Azt, hogy őt is megbecstelenítették, ahogy engem, vagy pedig egy, a démonok fejében körvonalazódó tervet? Tudtam, hogy a választ nemsokára megkapom, még ha nem is biztos, hogy kíváncsi vagyok rá.
– Fáradt vagyok – sóhajtottam.
– Akkor ideje aludni, manó – puszilt homlokon Nero.
– Megmondtam már, hogy ne manózz, mert behúzok neked egyet, kölyök, esküszöm! - sziszegtem.
– Oké, oké – mondta nem valami meggyőzően, és a karjaiba vett.
– Tudok menni – nyöszörögtem álmosan, de ellenkezni nem nagyon volt erőm.
Talán még útközben elnyomott az álom, mert arra már nem emlékeztem, hogy hogyan kerültünk ágyba.
Reggel rosszkedvűen keltem, mert tudtam, hogy van valami meglepetés számomra. Ez mindig mélységes melankóliával és fájdalommal töltött el, mert egész egyszerűen utáltam, ha nem tudom, mi van készülőben.
– Mi a baj? – kérdezte Nero, miközben én még mindig csukott szemmel, lefelé görbülő ajkakkal fordultam felé.
– Nem akarod elmondani, mi ez a fene nagy felhajtás? – érdeklődtem rekedt hangon.
– Akkor nem lenne meglepetés – ismételte meg a tegnap este óta ezerszer elmondott választ.
– Elmentem zuhanyozni – ültem fel, és anélkül, hogy résnyinél nagyobbra nyitottam volna a szememet, egy köntöst magamra cibálva elindultam a fürdőszobába.
Addig ültem a jó, forró fürdőben, amíg el nem hűlt a víz. Akkor nagy nehezen kimásztam, és felöltöztem, majd már egy kicsit éberebben sétáltam le a lépcsőn. Még csak a harmadik lépcsőfoknál járhattam, mikor megéreztem a palacsinta illatát a levegőben. Az utóbbi napokban már sokadik alkalommal a picik élénk mozgolódással jelezték, hogy ők is felébredtek, és éhesek.

Mosolyogva tettem meg azt a néhány métert a konyháig, majd belépve a helyiségbe elkerekedett a szemem. Nem a lányok sütötték a palacsintát, ők is legalább olyan kómás fejjel ültek az asztalnál, mint amilyen társaságában én battyogtam a fürdőszobába. A csodálatos illatokért felelős személy nagy meglepetésemre Nero volt. Vigyorogva tett le az asztalra négy tányér hatalmas palacsintát, aztán visszarohant a tűzhelyhez, hogy a még sülő félben lévőket szemmel tartsa.
Leültem a szokásos helyemre, és anélkül, hogy bármit mondtam volna, lassan enni kezdtem. Néhány perc múlva a fiú is csatlakozott hozzánk, és mindentudó vigyorral az arcán enni kezdett.
– Hogy ízlik? – kérdezte, miközben hatalmas, jégkék szemeit a tekintetembe fúrta.
– Finom. De azt ne mondd, hogy ez volt az a nagy meglepetés – fintorogtam.
– Á, az még hátra van – legyintett.
A nap további részében gyermekded izgalom kerített a hatalmába, de ennek ellenére csak csöndben ültem, és néztem ki a fejemből. Igazából, a gondolataimmal voltam elfoglalva, a külvilágból nem sok mindent érzékeltem. Leginkább azokat az információkat próbáltam puzzle módjára összerakni, amiket az elmúlt két napban tudtam meg, és amiket eddig gondosan titkoltak előlem.
Estefelé a nappaliban ültünk, a lányok és Nero beszélgettek, én csak csöndben elmélkedtem, mikor Mary hirtelen felkiáltott:

– Esik a hó!
– És csak most veszed észre? – kérdezte vigyorogva Trish.
– Cica, gyere, öltözzünk – fogta meg a kezem a fiú, mire végre feleszméltem az álmodozásból.
– Hova megyünk? – érdeklődtem.
– Majd meglátod – kacsintott rám, majd izgatottan elindult velem a karjaiban az emeletre.
Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra vettem az immáron téli cuccaimat, majd kézen fogva indultunk el lefelé a lépcsőn. Nero izgatottsága ott vibrált a levegőben, így tudtam, most fog következni az a hatalmas meglepetés.
A lányok már eltűntek, mire mi leértünk, ezt nem is találtam annyira szokatlannak. A kölyök szinte szaladt, úgy kellett loholnom utána. Mikor kinyitotta az ajtót, elakadt a szavam. Ott álltam mellette a lépcsőn, és csak bámultam a hatalmas, jégből készült angyalt, amit lassan elkezdtek belepni az égből szállingózó hópelyhek. Az angyalnak sérült volt mindkét szárnya, az elhullott tollak a szobor talapzatán és a ruháján terültek szét. A haja nem sokkal az álla alá ért, rakoncátlan tincsei a szemébe lógtak, arca markáns volt, álla kissé hegyes. Orra egyenes, ajkai enyhén teltek, de vékonyak voltak, szemei mandulavágásúak. Homloka nem túl magas, arccsontja és állkapocscsontja enyhén kiugró, férfias. Szomorúan meredt maga elé, szemöldökét enyhén összehúzta, száját összeszorította.
Ismertem ezt az arcot, mert életem harminchét éve alatt, az utóbbi pár hónap kivételével mindig sikerült szembetalálkoznom magam vele a tükörben.

– Ez... a karácsonyi ajándékom? – kérdeztem hatalmas, könnyes szemekkel.
– Nem, ez csak egy meglepetés – súgta a fülembe.
– Te csináltad? – hitetlenkedtem.
– Mit gondolsz? Szerintem gyönyörű lett.
– Hogy tudsz mindent tökéletesen csinálni? – motyogtam.
– Oké, bevallom, ez nem az én művem – vakargatta a fejét.
– Nem baj, ez... Ez akkor is csodálatos! – ámuldoztam tovább.
– Az én angyalkámnak – puszilt homlokon, majd szorosan magához ölelt.
– Kezd irritálni, hogy nőként gondolsz rám – biggyesztettem le az alsó ajkam.
– Ne haragudj, de nekem mindig egy angyal leszel. De remélem, tudod, hogy angyal férfi nemű is lehet.
– Kissé ironikus, hogy egy féldémont hívsz angyalnak – csatlakozott be a beszélgetésbe Trish.
– Fehérben tényleg olyan, mint egy angyal. Csak Dante utálja a fehéret, ezért hord vöröset meg feketét – csicseregte Mary.
– A fehér... Az túl fehér, ennyi a véleményem róla. Nem egy démonvadászhoz, pláne nem egy féldémonhoz illendő szín.
– Öcsi, te, és a fura szabályaid – borzolta össze a hajamat a szőke démon.
– Undorítóan nézek ki fehérben.
– Szerintem meg gyönyörű vagy fehérben – kontrázott Nero.
– Majd ha megint férfi leszek, meglátjuk, mit gondolsz erről – forgattam a szemem.
– Kíváncsian várom.
– Na, hogyha megcsodáltad ezt a remekművet, akár be is mehetnénk, mert meg fogsz fázni – szakította meg a néhány másodpercre beállt meghitt csöndet Lady.
– Tényleg nem volna jó, hogyha megfáznál, manó – puszilt homlokon.
– Megmondtam, hogy nem vagyok manó! – dühöngtem, és egy szó nélkül betrappoltam a Devil May Cryba.
– Szerintem szoktasd le magad erről, kölyök, mert Dante nagyon be fog rágni rád. Elvégre, egy harminc akárhány éves, csupa izom, nők bálványáról beszélünk. Nem hiszem, hogy a legjobb ötlet manózni – nevetett Trish.
– Hadd ne prezentáljam, hogy kik voltak az elsők, akik elaléltak a cukiságától. Lányként zabálnivaló – védekezett Nero.
– De ő nem lány! – rivallt rá egyszerre a szőke démon és Lilly.
– Hát már bocs, de vettem észre!

Amíg ők elvitáztak kint, addig én fogtam egy pokrócot, meg egy pohár forró teát, és bevackoltam magam a kanapé párnái közé. Végül pontosan egy fél óra múlva sikerült elrendezniük a nézeteltérést, aminek következményeképp mindhárman csupa havasak voltak.
– Ti meg mit műveltetek? – hitetlenkedtem.
– Megvitattuk, hogy hogyan szólítson a taknyos – villantott rám egy csupa fog vigyort Mary.
– Anyád a taknyos! – kelt ki magából Nero, és már neki is esett volna a lánynak, hogyha Trish nem áll közéjük.
A fiú kapálózott, vicsorgott, és a jégkék íriszek egyre vörösödni kezdtek, a Devil Triggere pedig egyre kékebben világított.
– Hagyd abba, Nero – szólaltam meg végül teljesen nyugodt hangon. Ez hatott, a kölyök hirtelen ismét normális lett.
– Már ne is haragudj, de nem vagyok taknyos! – vicsorgott a lány felé.
– Esküszöm, rosszabbak vagytok, mint a gyerekek – forgattam a szemem. Nero már készült megszólalni, mikor belé fojtottam a szót: - Mindhárman!
Erre egyetlenegy megbánó, és két sértett szempárral találtam szembe magam.
– Lányok, komolyan – sóhajtottam fáradtan. – Ti akarok gyereket, mikor még ti is kölykök vagytok?
– Már megbocsáss, de a gyerekeid apja sem éppen egy érett férfi – mondta felhúzott szemöldökkel, cinikusan Lady.
– Az egy teljesen más ügy. Még csak húsz éves, semmi nagy dolgot nem kell tőle elvárni – vontam vállat.
– Hé! – kiáltott fel sértetten az érintett.
– Fejezzétek be ezt a baromságot, pihenni akarok, nem a gyerekes vitátokat hallgatni. Épp eléggé fáj a hátam – morogtam, majd nagy nehezen felállt, és a lépcső felé vettem az irányt. – Nem vagyok most kíváncsi rád, kölyök, hagyj aludni – szóltam hátra, mert már hallottam, hogy Nero utánam indult.
– Ezt jól elcseszted!
Fáradtan dőltem le az ágyra, az oldalamra fordultam, és hamarosan el is aludtam. Nem akartam a kölyök és a lányok vitájával foglalkozni, ráadásul a legrosszabb időt választották arra, hogy veszekedjenek, mert enyhén szólva rosszul éreztem magam.
Néhány órával később nyugtalanul ébredtem fel, és nem nagy meglepetésemre Neróval néztem farkasszemet.
– Cica… - kezdte.
– Ne most, kérlek. Nem vagyok jól – nyöszörögtem.
– Mi a baj? – kérdezte ijedten.
– Fogalmam sincs. Csak… nem érzem jól magam. Szédülök.
– Hányadik…. hónapban vagy most pontosan?
– A negyedikben, lassan az ötödikben. Elég rossz a memóriád – jegyeztem meg cinikusan.
– Csak azon gondolkoztam, hogy…
– …mi van, ha túl korán fogok szülni. Teljesen lehetetlen. Március végén kell megszületniük, nem később, nem hamarabb.
– Biztos vagy benne? Ez…
– Ez csak szédülés, nem szülési fájdalom. Nem ugyanaz.
– Látom, utánanéztél a témának.
– Mintha ez akkora bűn volna – forgattam a szemem.
– Figyelj, én sajnálom, hogy…
– Ne is folytasd!
– Szeretlek – suttogta, majd végigsimított az arcomon.
– Csak egy kérdésem lenne. Hogyha megcsókolsz, akkor mondd, miért nem voltál hajlandó lefeküdni velem, miután nő lettem? – sziszegtem.
– Ez… bonyolult. Nem tudok ÚGY gondolni rád nőként…
– Azt veszem észre, hogy egészen máshogy kezelsz. Mintha nem is a szerelmed lennék, hanem a húgod.
– Ne butáskodj – hajolt közelebb, de én elhúzódtam.
– Tudod, kezdem úgy érezni, hogy ez minden, csak nem kapcsolat. Babusgatsz, szeretgetsz, de nem szerelemmel nézel rám. Nem úgy, mint régen.
– Dante…
– Mégis mit tegyek? Nekem fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán teherbe eshetek, vagy, hogy anyadémon vagyok. És tudod mi a vicces? Hogy nem Vergil gyerekeit hordom a szívem alatt, hanem a te fiaidat!
– Még nem biztos, hogy…
– Látom, nem értesz. Az egyetlen probléma ebben az egészben az, hogy úgy érzem, már nem szeretsz.
– Ez badarság! Ha nem szeretnélek, már rég nem itt lennék! – kelt ki magából Nero.

– Igen? Nem úgy veszem észre. És ha menni akarsz, akkor tudd, hogy én meg nem állítalak, oda mész, ahová csak akarsz. Tudod mit? Szedd a cuccod, és húzzál vissza a drága Kyriédhez, őt halálra babusgathatod. De én nem egy kibaszott Barbie-baba vagyok, vagy a testvéred!
– Ugye csak szórakozol? – kérdezte lesokkoltan.
– Úgy nézek én ki? Amióta csak várandós vagyok, ez megy. Én vagyok a kishúg, akire vigyázni kell, mert valami csúnya, gonosz némber felcsinálta. Hát akkor közlök veled valamit: amikor azt mondtam neked, hogy szeretlek, az alatt nem azt értettem, hogy a testvéred akarok lenni, hanem hogy a szerelmed!
– Dante, állítsd le magad! – figyelmeztetett.
– Mert mi lesz? Megütsz? Hajrá! Elvégre, csak a gyerekeid élével szórakoznál.
– Te teljesen megbolondultál. Mondd csak, honnan szedtél össze ennyi hülyeséget? Szerinted, nem szeretlek? A picsába, Dante, ha nem szeretnélek, nem lennék itt veled, nem akartam volna veled összeházasodni, és nem tudnám csak így kimondani, hogy az életem adnám érted!
– Mégis úgy kezelsz, mintha csak a testvéred lennék! Én nem a testvéred akarok lenni!
– Komolyan, azért vergődsz, mert becézgettelek? Bassza meg, eddig semmi bajod nem volt vele!
– Nem, nem ez a bajom. Hanem az, hogy nem úgy kezelsz, ahogy kellene. Ha tényleg igazat mondanál, akkor nem érdekelne, hogy éppen ebbe a testbe vagyok zárva, lefeküdtél volna velem, de ez rohadtul nem történt meg. Érzem, hogy minden egyes csók megerőltetést jelent számodra, tudom, hogy nem tudsz úgy nézni rám, ahogy eddig, és valószínűleg, ezek után nem is fogsz.
– Eddig az égvilágon semmi bajod sem volt! – értetlenkedett.
– Az a te egyéni szociális problémád, hogyha nem veszed észre.
– Micsodát?
– Mondjuk, hogy mostanában kerülöm a társaságod, hogy néha bedagadt, vörös szemekkel ébredek, hogy fizikailag is rosszul vagyok. Szerinted miért?
– De…de hát…- dadogta.
– Bassza meg a kurva élet, én nem ezt akartam! – ordítottam zokogva.

Erőtlenül ültem le, mert időközben én az ágy egyik, Nero pedig a másik oldalán állt. A kölyök teljesen megdermedt, mozdulatlanul állt, és nézett.
Csak sírtam és sírtam. Hogy ez mikor kezdődött? Nem tudtam igazán. Talán akkor, amikor az egyik reggel lányként ébredtem. Magamba fojtottam a fájdalmat, hogy többé nem az vagyok Nerónak, aki eddig voltam. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de egyre inkább megerősítést nyert bennem, hogy többé már nem a szerelme vagyok. Teljesen semminek tűnt, hogy a gyermekeit hordom a szívem alatt, hogy akár bele is halhatok a szülésbe.
– Dante, én szeretlek téged – suttogta egy hang mögülem, közelebbről, mint arra számítottam.
– Nem pont így vettem észre – motyogtam, sírástól elszoruló torokkal.
– Sajnálom, ha eddig úgy érezted, hogy nem így van, de hidd el, tűzbe mennék érted – ölelt át, majd gyöngéden megfogta a jobb kezem, és a szívére helyezte a tenyeremet. – Ez a szív érted dobog, Dante.
– Nem tudom, mit mondhatnék – leheltem bágyadtan a szavakat.
– Cica, jól vagy? – kérdezte rémülten a fiú.
– Nem…
Néhány másodperccel később elsötétült előttem a világ – valószínűleg elájultam. A sötétség tengerként vett körül, jótékony vize begyógyította a sebeket, és megnyugvást adott egy időre.
Nem tudom hány nap, óra, perc után térhettem magamhoz, de sötét volt a szobában, Nero ott ült mellettem az ágyon, résnyire nyitott, fáradt szemekkel, a lányok pedig az ablaknál álltak, és suttogva megvitattak valamit éppen.
– Hát felkeltél – simított végig egy halvány mosoly kíséretében az arcomon a fiú.
– Mennyi idő telt el? A kicsik jól vannak? – kérdeztem rekedten.
– Két nap. Kimerült voltál, azért ájultál el. Már csak azt nem értem, hogy hogy a fenébe nem aludtál éjszakánként. Mert egy jó hónapja egészen biztos, hogy csak néhány óra alvással tengődtél. Hogy nem vettem észre?

– Nem igazán tudtam aludni – motyogtam.
– Dante, miért nem szóltál? Azt hittem, valami nagy baj van. Elhívtuk a dokit, aki megállapította, hogy nagyon kimerültél. Azt mondta, amint felébredsz, be kéne téged vinnünk, hogy meg tudja vizsgálni a piciket, nincs-e valami bajuk.
– Akkor még semmit sem tudsz róluk?
– Nem. Fel tudsz kelni?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor segítek, a lányok csinálnak neked reggelit, aztán megyünk az orvoshoz.
– Fáradt vagyok – közöltem nyűgösen.
– A fáradtságod többet ér a gyermekeid egészségénél?
Ez hatott. Ha lassan is, de elkészültem, és a télre való tekintettel kivételesen autóval tettük meg az utat a kórházig.
– De hát, karácsony van! Ilyenkor nincsenek szabadnapon az orvosok? – értetlenkedtem.
– Egyrészt, huszonhetedike van, végigaludtad a karácsonyt. Másrészt, nem, nincs szabadságon – válaszolta dühösen.
Csak lehunytam a szemem, és emlékeztettem magam, hogy el kell néznem neki. Komoran mentem mellette, aztán amint leültünk a várakozóba, hirtelen ideges lettem. Vajon ez ártott a piciknek?
Nem sokkal később az asszisztensnő kidugta a fejét az ajtón, és megkért minket, hogy azonnal menjünk be.
Idegesen lépdelten Nero előtt, mivel a viszonyunk még mindig… kissé hűvös volt.
– Miss és Mr. Sparda – biccentett az orvos felénk.
– Kérem, vegye le a kabátját, Miss Sparda, és feküdjön fel az ágyra – kérte az asszisztensnő.
Szó nélkül tettem, amit mondott. A fiú ott állt mellettem, de nem fogta meg a kezem, ahogy szokta, csak ott volt.
Ezt a doktor is észrevette, de nem szólt egy szót se, csak bekapcsolta az ultrahanggépet, néhány perc múlva pedig már bele is feledkezett a képernyő bámulásába. Az feszültséggel teli csöndet végül az orvos vidám hangja szakította meg.

– Úgy látom, semmi bajuk a fiúknak, de azért egy vér, és egy magzatvíz vizsgálatot elvégeznék - közölte.
– Fiúk? – kérdeztük egyszerre, döbbenten Neróval.
– Igen, Miss Sparda, két egészséges kisfiút vár – mosolygott rám.
Mindeközben a kölyök elengedett egy megkönnyebbült sóhajt, aztán óvatosan a kezemért nyúlt. Rá néztem, de düh helyett most a kék szempárban bűnbánatot véltem felfedezni.
A vérvizsgálatot hamar elvégezte a doktor, a magzatvíz vétel már egy egészen más lapra tartozott. Körülbelül egy negyed órát vártunk, míg a fájdalomcsillapító kifejtette a hatását, ekkor megtörtént a mintavétel. Nem mondom, hogy nem fájt, mert annyira azért nem volt hatásos az a gyógyszer, de halálos sem volt.
Végül az orvos azzal a feltétellel hazaengedett minket, hogy amint megvannak az eredmények, azonnal hív.
Kézen fogva mentünk ki a kórházból, amíg méterekre nem volt tőlünk a kórház, addig a kölyök meg sem szólalt.
– Cica, sajnálom, ha megbántottalak – suttogta.
– Azt hiszem, túlreagáltam a dolgokat – motyogtam.
– Nem, teljesen igazad volt. Nem úgy bántam veled, ahogyan kellett volna, és ezt nagyon sajnálom – sütötte le a szemét.
– Felejtsük, el oké? A lényeg, hogy a lányok pofájába vághatjuk, hogy nekünk volt igazunk – mosolyodtam el.
– Előtte viszont elmegyünk valahová fagyizni. Mit szólsz hozzá? – puszilt homlokon.
– Eddig te voltál, aki minden földi élvezetet megvont tőlem. Most hirtelen mi történt? – hitetlenkedtem.
– Kivételes nap, és azt hiszem, kicsit rövid pórázra engedtelek…
– Khm, ha már itt tartunk… Tudod, nem sokára megszületnek a picik Emlékszel, mit mondtam arról, hogy ki is az alfahím? – villantottam rá egy hatalmas vigyort.
– Ilyen hamar eltelt volna ez a négy és fél hónap?
– Igen, bajban vagy!
– Cica, egy kicsit… Csak egy kicsit még hadd babusgassalak! – nézett rám hatalmas, kiskutyaszemekkel.
– Mást úgy sem tehetek ebben az állapotban, mint hagyom. De utána durván a véredet fogom szívni, kölyök.

– Mit szólnál egy dupla epres fagyihoz?
– Ne is álmodj! De a fagyit azt kérem. Úgyhogy menjünk a plázába.
– Ott se láttalak még sűrűn…
– Szerintem Freddy büféje nincs nyitva… Szóval be kell érnünk a plázás utánzattal.
– De ugye nem fogsz kiakadni, ha nem a megszokott minőséget kapod?
– Miért akadnék ki? Tudom, hogy úgy sem lesz olyan, mint amilyennek elvárom, tehát… Ráadásul most egy fadarabot is nyomhatnál a kezembe, hogy egyem meg, boldogan falnám fel, és még repetát is kérnék.
Nero erre csak a szemét forgatta, aztán megfogta a kezem, és céltudatosan elindult velem a nyomában a pláza irányába.
Nem messze a kórháztól terült el a hatalmas bevásárlóközpont, ami újabban minden rémálmom helyszíne volt. Az itteniben még egyszer sem jártam, de Floridában volt szerencsém ehhez a szörnyűséghez. Hányinger tudtam már csak attól is kapni, hogy a közelében voltunk, de megembereltem magam, és engedelmesen követtem a fiút, aki úgy tűnt, alaposan ismeri a helyet. Végül egy kávézóba ültünk le, ahol árultak fagyit. Nero alaposan végigmérte mindegyik fagyis kínálatát, ugyan összesen hármat láttunk ezen kívül a hatalmas épületkomplexumban.
Aztán megállapodtunk ennél az egynél, Nero pedig elment nekem fagyiért, magának pedig egy jó, erős kávéért.
A telefonjával szórakoztam, mivel nekem nem volt mobilom, tökéletesen megtette a vezetékes telefon a Devil May Cryban, mikor veszekedésre lettem figyelmes. Igen, ez a kölyök volt. Úgy tűnt, valami nagyon nem tetszik neki. Végül nagy nehezen elcsitult, de savanyú pofával kullogott vissza hozzám, egy nagy kehely eperfagyi és egy hatalmas bögre, gőzölgő kávé kíséretében.
A jobb karja, mint mindig, most is be volt kötve, hogy az emberek ne vegyék észre a Devil Triggert.

– Mi történt? - néztem rá nagy szemekkel, miközben nekiláttam az édességnek.
– Azt mondta, hogy csak tölcsérben tudja adni a fagyit – forgatta a szemét.
– És ezért kiverted a balhét?
– Közöltem vele, hogy már pedig én kehelyben szeretném. Aztán elvitatkoztunk.
– Vettem észre. Hé, Nero, szerinted szerezzek be egy ilyen kütyüt? – böktem a kanalammal a telefonja felé.
– Amilyen makacs vagy, legalább annyira könnyű lenyűgözni – vigyorgott.
– Ezt hogy érted?
– Eddig kézzel-lábbal tiltakoztál a mobilok ellen, úgy voltál vele, hogy ha nagyon akarsz telefonálni, egy egyszerű telefonfülke is megteszi. De ahogy észrevehetted, egyre kevesebb van belőlük, és nem áll minden sarkon egy.
– De azért van elég sok. Az a töménytelen mennyiségű, ami eddig volt, szinte indokolatlan volt – védekeztem.
– Ez igaz, de mi van, ha úgy döntenek, végleg kivezetik őket a forgalomból?
– Te is tudod, hogy elég sokan használják.
– Mindegy. Szóval, szeretnél te is egy mobilt?
– Lehet nem ártana. Elgondolkoztam rajta.
– A kütyü, vagy a játékok nyűgöztek le ennyire.
– A kamera – vágtam rá, minden kertelés nélkül.
– Aha, gondoltam. Imádod a fényképeket… Még csak néhány éve vannak elöl is kamerák a telefonokon.
– Amióta az eszemet tudom, okosabbnál okosabb kütyüid vannak. Milyen időközönként is váltogatod őket?
– Hé, amióta veled vagyok, még csak hat telefonom volt.
– És ez most milyen?
– Azon kívül, hogy drága? Egy rohadt státuszszimbólum, pedig az a sok ecsetfejű, idióta tinédzser azt sem tudja, mi van a zsebükben.
– Most kövezz meg, de nem értem.

– Ez, kérlek egy Iphone 6 plusz. Nemrég jött ki, iszonyat drága, de nagyon jó. A sok anyuci és apuci kedvence meg ilyennel rohangál, csak az a baj, hogy halvány lila segédfogalmuk sincs, mire használják undorító szelfik és facebookozáson kívül.
– Á, értem. Na, de visszakanyarodva az eredeti témához, megéri egy ilyen?
– Figyelj, legalább, ha távol vagyunk egymástól, nonstop bámulhatod a pofimat – eresztett el egy laza, önimádó mosolyt felém.
– És ha én mások cuki pofiját, vagy ne talán más testrészét szeretném nézegetni rajta? – vigyorogtam rá ördögien.
– Akkor el kell, keserítselek, mert ha veszek neked egy telefont, akkor automatikusan letiltom az ilyen tartalmakat.
– Féltékeny vagy, mi?
– Nem.
– Rosszul hazudsz. Egyébként, megsúgom, magamnak is tudok venni egyet.
– De nem fogsz venni, és kész.
– Miért?
– Majd meglátod – hárított. De volt benne valami titokzatos az arckifejezésében, a szeme csillogásában. Végül arra jutottam, hogy annyiban hagyom, és inkább a fagylaltom elfogyasztásának szentelek kiemelt figyelmet.
Nero mindeközben árgus szemekkel figyelt engem, aztán egyszer csak előkapta a hiper-szuper kütyüjét, és lőtt vele néhány fotót.

Összehúzott szemekkel méregettem, aztán úgy döntöttem, inkább nem foglalkozok vele. A fiúnak mániája volt, hogy mindig csinált képet, akár kellett, akár nem. Hajlamos volt rá, hogy szex után, felkelést követően, csókolózás közben, evés közben, vagy bármikor lőjön néhány fotót. Egy ideig idegesített, de aztán megszoktam, hogy ő imád mindent dokumentálni, de nem mintha, én ezzel anno nem így lettem volna, csak akkor teljesen más volt a technika. Húsz évvel ezelőtt még csak fényképezőgéppel meg vakuval idegesítették egymást a szerelmes párok…
– Mennyi ilyen képed van? – érdeklődtem.
– Sok – vágta rá, gyanúsan hirtelen.
– Komolyan.
– Biztos, hogy tudni akarod?
– Fogadjunk, hogy miközben aludtam, akkor is fényképeztél – forgattam a szemem.
– Hát öhm… - pirult el.
– Már megszoktam. Na, de komolyan. Hány képet csináltál eddig?
– Hát, jelenleg a telefonomon olyan háromezer van, de a laptopon körülbelül ennek a háromszorosa van.
– Jézusom. Rosszabb vagy, mint valami pedofil.
– Most miért? A legtöbb az közös kép.
– Ugye se facebookod, se twittered, se instagrammod, se snapchated, se semmi ilyen hülyeséged nincsen?
– Ó, milyen tájékozott vagy.
– Álnéven van egy darab facebookom, kép nélkül. Ennyi. Nem valami nagy dolog. De halálosan komolyan. Ugye sehová nem töltögeted fel ezeket?

– Szerinted mennyire vagyok hülye? Természetesen nem! Még a galéria megnyitásához is jelszó kell, nehogy valaki kutakodjon köztük, ha netalán elveszne. A képernyőt is csak te, én, és a lányok tudják feloldani.
– Szóval óvatos vagy. Ennek örülök. De szerinted a lányok nem találták ki a jelszavad? Vagy a születési dátumom, vagy annak a dátuma, amikor összejöttünk.
– Erre fülig pirult, amiből arra következtettem, hogy helyes volt a feltételezésem.
Csöndben elfogyasztottam a maradék fagyit, aztán azt javasoltam, hogy inkább sétáljunk egyet. A kórház környékén sétáltunk, mikor Nerónak eszébe jutott valami, amit eddig figyelmen kívül hagytunk.
– Az autó! – kiáltott fel.
– Mi van vele? – értetlenkedtem.
– Azzal jöttünk a kórházba, emlékszel?
– Ja, tényleg!
– Menjünk vissza érte, mielőtt az egyetlen vagyonodat ellopják.
Erre csak forgattam a szemem. Nagy nehezen visszamentünk, de akárhogy kérleltem, nem gyalog mentünk haza.
– Majd ha beszéltünk a lányokkal, eljövünk sétálni, oké?
– Oké – sóhajtottam.
Sokkal gyorsabban értünk a Devil May Cryhoz, mint azt szerettem volna. A lányok a nappaliban vártak minket, alig, hogy beértünk az ajtón, azonnal letámadtak minket.

– Na, mi van? – kérdezte izgatottan Mary.
– Úgy tűnik, minden rendben, de a doktor vért és magzatvíz mintát vett Dantétól. Amint megvannak az eredmények, hívni fog – válaszolta Nero.
– És megtudtuk a kicsik nemét – egészítettem ki.
– Ugye lányok? – csillant fel Trish szeme.
– Nem, sajnos ki kell, ábrándítsalak, két kisfiúval viseletes a mi Danténk – vigyorgott a kölyök.
– Egy Ryut, és egy Yasuhikót várok – sóhajtottam.
– Nem baj, akkor lesz két unokaöcsénk – ugrándozott boldogan a démonvadász lány.
– Elnézést, hogy ezt így közbevetem, de sikerült rendezni a kapcsolatotokat, ugye? – puhatolózott a szőke démon.
– Mint láthatod – ölelt szorosan magához a fiú.
– Akkor jó – motyogta.
Csak ültem a kanapén, szorosan Nero ölelésébe burkolózva, és a hasamat simogatta. A lányok, hogy megünnepeljék a nagy hírt, neki álltak sütit sütni, így egyedül hagytak minket.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, mert valószínűleg ugyanarra gondoltunk: vajon a babák jól vannak? A feszült csendet a kölyök mobiljának csörgése szakította meg.

– Jó napot, doktor úr! Mik az eredmények? – szólalt meg.
Néhány perc csönd következett, aztán, most már mosolyogva válaszolt a fiú: – rendben, köszönjük szépen.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Eközben Nero letette a telefont, gyöngéden felemelte az állam, és megcsókolt.
– Minden rendben velük – suttogta.
– Tudom – kuncogtam.
Forgott velem a világ, kimondhatatlanul boldog voltam. Persze a jókedvemet kissé beárnyékolta az egyre erősödő energia pulzálás, ami behatárolhatatlan irányból és személytől érkezett. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén, sőt, mind éreztük, de valahogy nem vettünk róla tudomást. Ki akartuk élvezni ezt a csöppnyi békét, ami azóta állt be, hogy Vergil nem jelentkezett többé. Persze, ennek ellenére létezett, és valószínűleg forralt valamit, de hogy konkrétan mit, már én magam sem tudtam eldönteni. Egyikünk sem volt benne biztos, hogy ő a jó fiú, de abban sem, hogy ő a gonosz. A múlt apró, sok év után kiderült titkai arra engedtek következtetni, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb, mint azt bármikor álmodni mertem volna.

Lassan eljutottunk odáig, hogy minden, amit eddig hittünk, az hazugság volt. Persze, ez nem volt teljesen igaz, de ennek ellenére alapjaiban kérdőjeleződött meg sok ténynek hitt találgatásunk.
Mindezek ellenére megpróbáltunk arra koncentrálni, hogy minden szép legyen. Ez pedig talán álszentségnek tűnhet, de nem kockáztathattuk meg, hogy az amúgy is labilis lelkiállapotomban van nagy stressz érjen, ezért nem is vájtuk bele mélyen magunkat a múlt feltárásába. 

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)