Devils Never Cry - 7. fejezet

14:27

A problémák egyre gyakrabban jelentkeznek, a fenyegetés egy csöppet sem enyhült. Bemutatkozik egy új szereplő is, akinek különleges kapcsolata van főhősünkkel, és a felszínre kerül egy nagyon régi ügy, aminek hála kiderül, talán a két démonvadász kapcsolata mélyebben gyökerezik, mint azt ők maguk is gondolták volna.
Jellemzők: Romantikus, Dráma, Sötét, Humor, Akció/Kaland, Fluff, Angst,Hurt Comfort, 
Figyelmeztetések: Slash, Nemi erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karaktrek, Menpreg

 7. fejezet - Az ördög zűrös családi ügyei





Végül aznap este Nero ígéretével ellentétben nem mentünk sétálni, csak ültünk a kanapén, és mindenféle semmiségekről beszélgettünk.

Későn feküdtem le aludni, ez másnap meg is látszott rajtam, mert míg régebben egész jól bírtam az éjszakázást, addig mostanra muszáj volt nyolc órát aludnom minimum, különben délben, vagy csak jóval azután ébredtem fel.

Aznap is ez volt a helyzet, a nap már magasan járt, a megolvadt hó az éjszaka egybefüggő jégréteggé fagyott, így a közlekedést az életveszélyes és a halálos jelzővel lehetett csak illetni.

Nero már nem volt mellettem, így gyanítottam, hogy melót kapott, tehát egész nap a lányok gondjára voltam bízva.

Álmosan másztam ki az ágyból, mentem el fürdeni, majd le a konyhába, ahol ott várt már a reggelim. Gyanítottam, hogy valamelyik nőszemély figyelt fel arra, hogy ébren vagyok, így gyorsan megmelegítette a kaját.

Mikor végre megreggeliztem, vagy inkább megebédeltem, kivánszorogtam a nappaliként is használatos irodámba, és leültem a kanapéra.

–  Nero démonokat hajkurász, sürgős meló, lehet, hogy vagy két napig haza sem jön. Viszont van valamije számodra, amit személyesen akart odaadni, először karácsonykor, aztán ma, de ez nem jött össze – hadarta Mary.

– Gondoltam. Egyébként, jó reggelt! – sóhajtottam.

– Tessék, Nero megölne, ha nem adnám oda neked – nyomott a kezembe egy meglehetősen kicsi dobozt Trish.

– Ez meg mi? – érdeklődtem.

– Nyisd ki, és megtudod – érkezett a válasz a fekete hajú lánytól.

–  Na, kösz. Egyébként, még az én ajándékomat is be kell csomagolni, pedig eredetileg azt terveztem, hogy eljátszom a Chippendale fiút, de ez elég érthető okokból nem jött össze…

– Remélem, nem a fenyőfa alatt tervezted bemutatni…

– Van karácsonyfánk? – hüledeztem.

– Amíg te fent duzzogtál, a kölyökkel feldíszítettük.

– Egyébként, mit vettél neki? – puhatolózott a szőke démon.

– Erősen ingadoztam a vibrátor és a tanga bugyi között, de végül két, kézzel készített pisztolyt vettem neki – kuncogtam.

– Mint Ebony és Ivory? – lepődött meg Lady.

– Mindig vergődött, hogy Blue Rose-t újra kell folyton tölteni harc közben, ezért csináltattam neki két félautomata pisztolyt, Icy Madnesst és Crimson Empresst.

– Jeges Őrület és Bíbor Császárnő? Nem gondolod, hogy ő akarta elnevezni őket? – jegyezte meg a démonnő.

– Rebelliont sem én neveztem el, sőt, a többi kardomat sem. Egyedül Ebonyt meg Ivoryt kereszteltem el, mert én készítettem őket. Egyébként, meg ez legyen a legnagyobb problémája...

– Miért nem te készítettél neki egyet? – érdeklődött Lilly.

– Mert azt nem tudtam volna titokban tartani, másrészt, nekem túl sokáig tartott volna ebben a testbe az összeszerelése, mivel hamar fáradok.

– Akkor ki rakta neki össze?

– Lucia. Persze, az alkatrészeket és a paramétereket én adtam meg.

– Kár, hogy sem ő, se a lányod nem tudott eljönni az esküvőre.

– Miyako iskolás, nem várhattam el tőle, hogy szeptemberben, az érettségi évében kihagyjon akár egy napot is. Lucia pedig hónapok óta vadászik, csak egy kis hiba miatt egy ideig elvesztette a nyomot, addig a két pisztollyal foglalkozott.

– Szerinted Nero féltékeny lesz, ha találkozik majd Luciával? – intézte a kérdést Trish a szerelme felé.

–  Idegrohamot fog kapni, ha kiderül, hogy egy ilyen csinos nő volt Dante társa évekig. Emlékszel, ránk is úgy nézett, mint a véres rongyra! – jött a válasz.

– Nem fog semmilyen rohamot kapni! – jelentettem ki.

– Én ebben nem volnék olyan biztos, már megbocsájts. Egyébként, meg sem nézed, mit kaptál?

Erre végre feleszméltem, és bontogatni kezdtem a csomagomat. Mikor végre lefejtettem róla a vörös csomagolópapírt, elállt a lélegzetem. A dobozra egy telefon kidolgozott illusztrációja volt nyomtatva, alatta az Iphone névvel. Izgatottan vettem le a tetejét, és amit először megpillantottam, az nem a telefon volt, hanem egy papír, amiről anélkül megállapítottam, hogy Nero kézírása, hogy elolvastam volna.

Csak hogy nézegethesd a cuki pofimat, ha épp nem vagyok veled. Ja, és ha megpróbálkoznál azzal, hogy más pofiját, vagy egyéb más testrészét sasold, akkor el kell, keserítselek, letiltottam minden OLYAN tartalmat. Remélem, ennek ellenére legalább olyan jól elleszel vele, mint az enyémmel szoktál. Ja, és ha hiányoznék, csak hívj fel, be van írva a számom. ;)

Imádlak, Nero


Egy darabig még vizsgálgattam a papírt, újra meg újra elolvastam a sorokat, aztán félretettem, és hevesen dobogó szívvel kiszabadítottam a valószínűleg elég hosszú rabságából a telefont.

Annak ellenére, hogy talán életemben harmadjára fogtam mobilt a kezembe, bekapcsoltam, aztán, mintha már évek óta használnám, elkezdtem letöltögetni az alkalmazásokat, amikről úgy gondoltam, hasznomra lehetnek.

A lányok mosolyogva figyelték, ahogy elmerülök a számítógépek új generációjának egy képviselőjében, nem szóltak egy szót sem. Valószínűleg úgy gondolták, hadd szórakozzam ki magam, elvégre, elvan a gyerek, ha játszik...

Már ott tartottam, hogy azon bosszankodtam, hogy megtelt a memória, mikor a készülék megszólalt. Először azt hittem, a zenelejátszó indult el, de aztán megjelent Nero neve, és egy kép róla a kijelzőn. Úgy döntöttem, néhány másodpercig még elhallgatom az Evanescence-től a Bring me to Life-ot, de aztán felvettem.

– Na, hogy tetszik? – szólalt meg a kölyök. Hallottam a hangján, hogy vigyorog, ami engem is mosolygásra késztetett.

– Szóval ezért nem vehetek én magamnak telefont… – töprengtem.

– Ha nem tetszik a csengőhang, átállíthatod, de ezt tudtam, hogy szereted, szóval…

– Igazából, még elhallgattam volna egy ideig.

– Én meg idegbajt kaptam volna, hogy miért nem veszed fel!

– Megnyugodhatsz, senkinek semmijét nem kívántam megtekinteni a készüléken.

– Játszol rajta?

– Nem is tudtam, hogy a Final Fantasyt kiadták mobilra is…

– Hogy én hogy tudtam… Azért, ha lehet, ne költsd az összes pénzedet alkalmazásokra.

– Megnyugodhatsz, nem fogom. Hé, mikor jössz haza? És neked most nem harcolnod kéne, vagy valami?

– Hát… most egy kis pihenőt tartok. Aztán megyek tovább. – Női kuncogást hallottam a háttérből, úgyhogy összehúzott szemekkel, hideg hangon szólaltam meg.

– Remélem, nem valami bordélyházban akarsz pihenőt tartani.

– Miről beszélsz? – kérdezte őszinte meglepettséggel.

– Hallom ám, hogy valami kis fruska vihorászik a háttérben!

– Hát szöszi meg félszemű nem mesélték? – kacagott fel megkönnyebbülten.

– Mégis mit?

– Tudod, a lányod idejött, hogy segítséget kérjen tőled, de megmondtam neki, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy harcolhass, ezért elmentem én. Nos… kicsit túlságosan is megünnepelte az egyik nyertes csatánkat, szóval... Nem örökölte tőled a piára való immunitást.

– Hé, én is gyakran voltam részeg az elején! Nézd el neki, kérlek, még fiatal.

– Akkor is ezt fogod mondani, ha rámászik az apja pasijára?

– Nem fogja megtenni.

– Már megtörtént.

– Nem hiszek neked.

– Ő is ezt mondta, hogy úgysem fogod nekem elhinni. Na mindegy, finoman közöltem vele, hogy nem az esetem.

– Részegen én is csináltam baromságokat… – próbáltam meg védeni Miyakót.

– Figyi, elvileg ő nem suliba kéne, hogy legyen?

– Öhm, dehogynem. Basszus! Amint kijózanodott, vidd vissza a suliba. Majd én leigazolom neki, de világosan megmondtam, hogy az érettségi évében nem hiányozhat! – dühöngtem.

– Akkor ne hagyjam, hogy még többet igyon, ugye?

– Nem kéne…

– Hé, Miya, apád beszélni akar veled – kiáltotta Nero, mire én eltartottam egy pillanatra a fülemtől a telefont. Néhány másodperc múlva már hallottam is, hogy átveszi a készüléket.

– Mondd csak, Miyako, neked nem iskolában kéne lenned? – sziszegtem.

– Apu? – hitetlenkedett.

– Mit mesélt Nero?

– Azt, hogy van egy meglepetésetek, de nem árulta el, mi az – mondta elég ingatag hangon, amiből arra következtettem, hogy fél józan állapotban lehet jelenleg.

– Akkor amint végeztetek a melóval, mindketten hazajöttök, értve vagyok? Utána pedig irány az iskola. Minimum hármasnak kell lenned fizikából, kémiából, földrajzból, bioszból, és matekból!

– De apu! – nyögött fel fájdalmasan.

– Tudom, a pia sokkal vonzóbb, de hidd el, utána nem lesz gondod a nyamvadt középiskolával.

– Te is egy csomót lógtál, pont az érettségi évében, és nem pont démonokra vadásztál az idő nagy részében…

– De én tanultam! – védekeztem.

– Na, persze. Az a tetű korrepetált, mi? Vajon miből? Biztos bemutatta neked az emberi szaporodást… – gúnyolódott.

– Látom, vicces kedvedben vagy. Tudod, szín ötös volt az érettségim, szóval erről ennyit. Add Nerót!

– Hé, palotapincsi, gyere ide! – röhögött.

– Kit nevezel palotapincsinek, te taknyos?! – kiabálta felháborodva Nero.

Csak felsóhajtottam. Ebből veszekedés lesz.

– Akkor talpnyaló, apa téged óhajt.

– Én már rég a világon voltam, mikor apád volt olyan idióta, hogy megfektette anyádat!

– Két évvel vagy idősebb nálam, te buzi!

– Ilyen erővel apád is buzi. Bármelyik is az ikrek közül!

– Dante az apám, te nyomorult! Vergiltől nem örököltem volna semmit, démonalakban is vörös vagyok, te meg csak szar kék. Annyi erőd nincs, hogy megölj valakit!

– Azért annyira ne szállj el magadtól, hogy Dante az apád! Attól még erősebb nálad, sokkal.

– Na, ne mondod? És mondd csak, miért ilyen magas a hangja? Mit műveltél vele?!

– Én az égvilágon semmit!

– Felcsináltad, mi?! Annyi eszed nincs, hogy kondomot használj, te Neander-völgyi?!

– Ezt meg honnan veszed?

– Onnan, hogy olyanokat is tudok róla, amiket ő valószínűleg magáról nem. Hallottál már az anyadémonokról, nagyokos?

– És mi van akkor, ha terhes?

– Szóval terhes?

– Szerinted?

– Jézusom, azonnal a Devil May Cryba kell mennünk!

– Meg még mit nem! Trish és Lady vigyáznak rá, nyugalom.

– Jézusom! Miért nem lehetett erről engem is tájékoztatni? Mondd, miért, te nyomorult pincsi?!

– Azért, mert az esküvőre sem voltál hajlandó odatolni a képed!

– Adj még egy piát, én ezt nem bírom.

Nero visszavette a telefont, aztán ideges hangon megszólalt:

– Reggel még teljesen normális volt.

– Csak részeg, ne törődj vele. Szerintem bír téged – próbáltam megnyugtatni.

– Tudod, a palotapincsitől a hímringyóig már minden voltam. Aranyos lányod van…

– Amint tudtok, gyertek haza, és ha lehet, beszéljétek meg ezt az egészet.

– Dante...?

– Hmmm?

– Szeretlek – suttogta átszellemülten. Szinte láttam, ahogy elpirul, miközben kimondja ezt az egy szót.

– Én is téged. Mindennél jobban... – válaszoltam könnyektől elszoruló torokkal.

– Hé, ne sírj, cica. Semmi baj nincsen!

– Nem azért sírok... csak... tudod, a hormonjaim... – magyaráztam.

– Legyél jó, nemsokára otthon vagyunk. De előre szólok, készülj fel, mert a lányod szörnyen dühös. Lehet, most épp illuminált állapotban van, de ha kijózanodik... nem tudom mire számítsunk.

– Nyugalom, majd én elintézem, ha kiakadna. Most pedig menj, és gyilkold a démonokat helyettem is.

– Rendben, szia.

Feldúltan bámultam magam elé, mert hónapok óta először most jutott eszembe, hogy vajon Miyako hogyan fogja fogadni ezt az egészet. Eddig csak én voltam neki, most pedig hirtelen nem csak Neróval, hanem a két féltestvérével is osztoznia kell majd rajtam.

– Baj van, Dante? – kérdezte aggodalmasan Trish.

– Miyako megtudta, hogy terhes vagyok – sóhajtottam.

– És ez baj? – nézett rám hitetlenkedve Mary.

– Gondolj bele. Az anyját nyolc évesen elveszítette, csak én maradtam neki, és most hirtelen nem csak azzal kell megbirkóznia, hogy Neróval osztozniuk kell rajtam, hanem még a két féltestvérével is. Nem hiszem, hogy túlságosan kellemes lehet ez az egész neki.

– Ha nem tudja elfogadni, hogy te megtaláltad a boldogságot, akkor egész egyszerűen egy önző kis apuci szeme-fénye. Neked pedig még csak véletlenül se legyen bűntudatod, amiért nem szóltál neki, mert nem volt hajlandó odatolni az esküvőre a képét.

– De... – kezdtem volna ellenkezni.

– Nem, nem érdekel, hogy az érettségi évében van, egy nap szeptemberben igazán nem számított volna, és ezt te is jól tudod – sziszegte a szőke démon.

– Oké, nyertetek. Azt hiszem, tényleg elkényeztettem egy kicsit... – vallottam be.

– Egy kicsit?! – hitetlenkedett Lady.

– Én csak... megpróbáltam neki mindent megadni, amire csak szüksége volt – sütöttem le a tekintetem.

– Egyébként, nem hiszem, hogy olyan hihetetlenül dühös, elvégre néhány éve, amikor Patty itt lakott, akkor sem volt semmi problémája.

– Azóta Patty már rég felnőtt – kuncogtam.

– Igen, és remek apja voltál apja helyett is. Apropó, Patty keresett téged, szegény nagyon ki volt borulva, mert most érkezett meg neki az esküvői meghívótok, ő pedig mindenképp koszorúslány akart lenni. Azt is mondta, néhány nap és itt lesz, mert látni szeretne – mosolyodott el Trish.

– Tudja, hogy...?

– Igen, majd kiugrott a bőréből, amikor elmondtam neki. Bár, elég nehezen tudott elképzelni nőként, terhesen meg egyáltalán nem.

– Ilyen ez, hogyha az ember félig démon, ráadásul még férfi létére képes teherbe esni. Komolyan, mint valami rossz fantasy szappanopera.

– Szóval, Trish arra akart kilyukadni, hogy egyrészt nem mindig neked kell alkalmazkodni, másrészt pedig csak felkapta a vizet, majd csak lenyugszik, sőt, örülni fog, hogy testvérei születnek majd.

– Így legyen. Amúgy, valamelyikőtök el tud velem jönni Mrs. Leveyhez? Van néhány babaruha, amikre záros határidőn belül szükségem volna. Legalábbis, azt hiszem, ez a három hónap gyorsan elmegy... – váltottam témát.

– Én szívesen elkísérlek, öcskös. Addig Mary itthon marad, hogyha netalán az iszákos jómadarak vagy Patty hazaérne, akkor ne az üres házban találjak magukat – jelentette ki Trish.

– Akkor én rohanok, kerítek magamra egy kabátot, és már indulhatunk is – álltam fel a kanapéról, majd kinyújtóztam, és elindultam a mostanában megszokott, lassú tempómban a lépcső felé.

– Engem már itt meg sem kérdeztek? – hitetlenkedett Lady.

A szőke démon csak intett, hogy menjek, én pedig engedelmesen folytattam az utamat. Ezután még annyit láttam, hogy lassan feltápászkodik az ülőalkalmatosságról, és a démonvadász lányhoz sétál, majd átöleli őt.

Halványan elmosolyodtam, mert hihetetlenül boldog voltam, amiért a fogadott nővérem és húgom végre megtalálta a boldogságot. Igaz, álmaimban sem gondoltam volna, hogy egymás mellett fogják, de nem zavart különösebben. Ebben a furcsa, és egyre terebélyesebb családban én már semmin sem lepődtem meg.

Az elmúlt egy hónapban azon vettem észre magam, hogy egyre lassabban és görbébben megyek, ráadásul a derekam is rengeteget fájt. Már hatalmas volt a hasam, pedig még csak félidőnél jártam, ez pedig aggodalommal töltött el.

A félelmeim a közelgő szülés köré csoportosultak, és csak nem tudtam tőlük megszabadulni. Az egyik legfőbb ezek közül az volt, hogy netalán belehalok, vagy hogy baja esik a kicsiknek. Azt sohasem tudtam volna megbocsájtani magamnak, hogyha arra a sorsra kellett volna ítélni a gyermekeimet, hogy anya nélkül nőjenek fel.

A másik problémát a különös fóbiáimon kívül még mindig a női test okozta. Több érzelmet vonultattam fel egyetlen egy óra leforgása alatt, és többször bőgtem el magam, illetve nevettem magam halálra, mint egész életem során bármikor is. Ráadásul érezni kezdtem, hogy gyengülök, azaz a kicsik lassan elkezdték magukban szívni az erőt, amely belőlem fakadt, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a súlyom miatt is elkezdhettem aggódni, mivel többet ettem, mint egy cigány család egész évben, az egész pereputtyal együttvéve.

Mire elértem odáig, hogy magamra rángassam a kabátomat, addigra alaposan felidegesítettem magam a bénaságomon. Észre sem vettem, hogy mennyire elszaladt az idő azzal, hogy felbattyogtam, és felöltöztem, csak akkor ocsúdtam fel, mikor szőke tincseket láttam megjelenni a lépcsőfordulóban.

– Hé, minden rendben? – kérdezte Trish.

– Eh, persze. Csak megint túlságosan a gondolataimba mélyedtem, és fogalmam sem volt róla, mennyi ideje piszmogok már – válaszoltam bosszúsan.

– Na, gyere, én elintéztem a dolgot Maryvel, de sietnünk kell. A hős királyod halálra fogja aggódni magát, ne adj Isten, szívrohamot kap, hogyha nem találja itthon az ő királynőjét – kuncogott.

– Hé, ez nem vicces! Itt én vagyok az egyetlen király, értve vagyok? – forgattam a szemem.

– Igenis, értettem, őfelsége! – idegesített tovább, miközben ugyanabban a lehetetlen tempóban mászott lefelé velem a végtelennek tűnő lépcsősoron.

Lilly már a nappaliban várt minket, egy gyors búcsúzást követően már mehettünk is utunkra. Trish kifejezetten javasolta (azaz rám erőszakolta), hogy autóval menjünk, hiszen a végén még valami bajom esik.

Egyre inkább kezdett az idegeimre menni ez a túlzott féltés, azonban nem voltam abban az állapotban, hogy ez ne legyen jogos. Tehát elviseltem, hogy úgy bánnak velem, mint a hímes tojással, és inkább megpróbáltam élvezni, hogy a lányok nem pizzás dobozzal és sörös üveggel bántalmaznak, amiért nem vagyok hajlandó kidobni a szemetet.

– Oka volt annak, amiért Maryt otthon hagytuk – kezdett bele a mondandójába a kísérőm, amikor elindultunk.

– És volnál szíves beavatni abba a fene nagy titokba, ami miatt szegény lányt így halálra kellett sértenünk? – kérdeztem kissé gúnyosan, de ragyogó vigyorral az arcomon.

– Nos, igazából fogalmam sincsen, hogy mennyire emlékszel. Egy részem reméli, hogy semmi sem rémlik neked, viszont a józan eszem azt szeretné, hogy mégis így legyen... Szóval, mennyire vagy tisztában az előző élteiddel? Elsősorban a legelsővel?

– Khm, semennyire...? – köhécseltem zavartan.

– Ez esetben van egy kis mesélni valóm. Tudod, évezredekkel ezelőtt egy kis, görög szigeten született egy csodaszép lány, a neve Demetriosz volt. Soha, senkinek sem sikerült kiderítenie, hogy ki volt az apja, ugyanis az anyja hirtelen esett teherbe. Persze látták egy férfival, de nem gondolták volna, hogy teherbe ejti. Szóval, ez a Demetriosz gyönyörű volt. Gyermekkorától kezdve rengeteg kérője akadt, minden férfi őt akarta feleségül venni. Azonban volt egy kis bökkenő: a lány nem akart úgy férjhez menni, hogy nem szereti a hitvesét. Egytől egyig elutasította a kérőket, ezzel pedig sokáig nem is volt probléma, hiszen még fiatal volt. Különleges volt, és nem csak azzal tűnt ki a tömegből, hogy a környezetéhez képest roppant intelligens és művelt volt, hanem a külsejével is. Nem hétköznapi szépség volt, hosszú, hullámos, hófehér hajjal, és jégkék szemmel. Azt írják, a bőre olyan volt, akár az érintetlen hó, hibátlan, és szinte egészségtelenül sápadt.

Abban a pillanatban levegőt is elfelejtettem venni, mert valahonnan gyanúsan ismerős volt a történet.

– Jól gondolod, a lány féldémon volt – pillantott rám, majd tekintetét ismét az útra irányította. – Mint mondtam, nem tudni, ki volt az apja. Volt egy másik féldémon is a szigeten, egy másik lány, aki viszont az ő féltestvére volt. Ugyan az emberi világban bűn volt, de ők szerették egymást, viszont Demetriába a húga is szerelmes volt, aki ember volt. A szerelmét Nerinának hívták, s csak néhány évvel volt fiatalabb nála. Egyszer a húga, Veronica rajtakapta őket, amikor titokban találkoztak, és féltékenységében elárulta őt. A falusiak elfogták Demetriát, megkínozták, megerőszakolták, aki ebbe belehalt. Nerina bánatában öngyilkos lett, ugyanis nem csak a szerelmét veszítette el, hanem a gyermekét is, hiszen Demetria már várandós volt akkor. Veronica később megbánta ezt az egészet, azonban a nővérét nem tudta visszahozni az életbe.

– Ugye... ugye te most viccelsz velem? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Mielőtt azt hinnéd, hogy megbuggyantam, és kitaláltam egy cuki sztorit, el kell, keserítselek, tudok neked bizonyítékot mutatni – villantott fel egy győztes mosolyt.

Hirtelen képek sokasága rohamozta meg az elmémet. Nem Trish mellett ültem a kocsiban, hanem a meleg homokban lubickoltam, halottam a tenger morajlását, mellettem pedig egy gyönyörű lány feküdt. Szeretetteljesen figyelt engem halványkék szemeivel, telt ajkai boldog mosolyra húzódtak, szorosan ölelt magához, én pedig erőtlenül bújtam hozzá. Ezüst tincsei nedvesen tapadtak napbarnította bőrére, kebleire, hasára és a csípőjére.

Aztán minden megváltozott, homály és köd lepte be a tájat. Akárhogyan kapálóztam, harcoltam, nem tudtam kiszabadítani magam a férfiak szorításából. Ő is utánam vergődött, de sehogy sem értük el egymást, s az egész ismét két félre szakadt. Az égető könnyek megállíthatatlanul folytak végig mindkettőnk arcán, semmit sem láttam a nedvességfátylon keresztül. Ordítottam, ölni akartam, de egy cseppnyi erőm sem volt, mint egy csapdába ejtett vadállat, úgy viselkedtem.

– Ne! Demetria, NE! – kiáltotta keserves hangon.

– Nerina, szeretlek! – zokogtam.

Elhurcoltak, lefogtak, és megbecstelenítettek, vér folyt mindenütt, vörösre festve a napsütéstől hófehér tájat, gyenge testem feladta a hiábavaló küzdelmet. A fájdalom a markába zárt, olyan szorosan, hogy nem tudtam kiszabadulni, a szemeim ólomsúlyúak lettek és lecsukódtak. Csak arra tudtam gondolni, hogy elveszítettem őt, és a szívem alatt fejlődő magzatot is. A világ elsötétült, és soha többé nem gyúlt világosság. Gyötrelem, kínszenvedés kísért végig az utamon, magammal cipeltem valami szörnyen nehéz terhet, amitől nem tudtam megszabadulni. Akárhogyan próbáltam levetni béklyóim, csak még mélyebbre süllyedtem a mocsokba, lassan maga alá temetett, én pedig elfelejtettem, hogyan kell harcolni igazán.

A szőke démon aggodalmas hangja rángatott vissza a valóságba.

– Dante, hé, jól vagy?

– P... persze – nyögtem ki a választ néhány perc feszült csend után.

– Csak nem visszaemlékeztél hirtelen...?

– Nem tudom, minden annyira zavaros volt, és... és ott volt ez a Nerina, vagy ki, én pedig nem akartam elveszíteni... – suttogtam, mert hangosabban egyszerűen nem voltam képes beszélni.

– Tudod, a legelső életedben nőként születtél meg, annak ellenére, hogy határozottan férfi lélek vagy. Vergil a húgodként jött a világra, Nero pedig a szerelmedként. A problémát Vergil okozta, ezzel kilenc életre kettészakítva titeket. Végül ebben az életedben a sors magától megoldotta a problémát azzal, hogy Nero megszületett – magyarázta.

– Szóval... ezek az első életem emlékei voltak?

– Hát, nagyon úgy tűnik.

– De várj, mégis hogy a fenébe eshettem teherbe egy másik nőtől? – értetlenkedtem.

– Látom még nem ébredtél fel teljesen a meglepődésből – kuncogott – ugyanúgy, ahogyan Mary is várandós lehet az én gyermekemmel, és ahogyan te is Nero fiait várod.

– Szóval, a kapcsolatom Neróval mélyebben gyökerezik, mint az bármikor is gondoltam volna....

– A tiétek egy olyan szerelem, amely életeken keresztül ível át, és mint láthatod, semmi sem szakíthatja meg. Ezt az életet pedig azért kaptátok, hogy végre boldogok legyetek, és hogy megszülhesd az örököseidet, hiszen eddig mindig veled, és az apjukkal együtt meghaltak. Ráadásul Vergilnek is nyugalomra kell találnia, hiszen azokban az évszázadokban, amikor test nélkül bolyongott az emberi és a démoni világ között, valamelyest megtisztult a lelke az első élete minden bűnétől, és most már nem akar téged elárulni, bár már egyszer megtette. A célja most már az, hogy megvédjen téged Mundus fiától, aki hónapokon belül le fog rád csapni.

– Trish... ha Vergil szeret engem, miért árult el? Sosem hittem igazán, hogy szerelmes belém, hiszen gyermekkorunkban folyamatosan rivalizáltunk, állandóan fájdalmat okozott, csak akkor védett meg, amikor mások bántottak. Akkor viszont nagyon gyengéd tudott lenni, mindig megvigasztalt. Azonban szentül állította, hogy anya engem jobban szeretett, mint őt, csak azért, mert én gyengébb voltam, mint ő, ezért tehát anyu többet foglalkozott velem. Azután pedig hatalmat akart magának szerezni, viszont nem gondolta, hogy ezzel engem bajba sodorhat. Ráadásul féltékeny is volt Neróra, így beadta egy árvaházba, hogy megszabaduljon tőle. Őszintén mondom, már fogalmam sincs, hogy mit gondoljak róla.

– Amit tettek veled... az teljesen megváltoztatta a nézeteit. Azután már csak vissza akart téged kapni, de ez sohasem fog megtörténni, és ezt ő is nagyon jól tudja. Épp ezért próbál megvédeni, nem túl sok sikerrel. Ugyan most gyenge vagy, de még így is milliószor erősebb vagy nála, szóval nem nehéz megállapítani, milyen esélyekkel indul...

– Tehát, egyszerre gyűlölt és szeretett engem, majd miután elárult, kiveszett a gyűlölete irántam.

– Valahogy úgy.

– El sem hiszem, hogy ennyi szarságon azért kellett keresztülmennem, mert ő hülye volt – kezdtem el törölgetni a dühtől kicsorduló könnyeimet.

– Mindegy, a múlt lényegtelen. Most a jövőre kéne koncentrálnunk, és arra, hogy mindent rendbe hozzunk, amit évezredekkel ezelőtt a bátyád elrontott. Itt az esély végre-valahára, hogy az életed egyenesbe hozd, akkor élj a lehetőséggel! Ezt az egészet csak azért meséltem el neked, hogyha esetleg olyan helyzetbe kerülnél, akkor ne add fel. Mert nem vagy gyenge, még akkor sem, ha mozdulni sem bírsz, egész egyszerűen csak meg kell egy kicsit erőltetni magadat. Ne érdekeljen semmi, csak magadat mentsd, és ne hagyd, hogy még egyszer a kéjenc démonok játékszerévé válj, értve vagyok?

– Azt hiszem értem, mire akartál kilyukadni – sóhajtottam.

– Akkor ehhez tartsd magad. Szörnyen aggódok, hogy valami nagyon rossz fog történni...

– Ez elkerülhetetlen – mondtam lehalkítva a hangomat, mintha attól kellett volna tartanom, hogy valaki meghallja.

– Ne légy ennyire pesszimista. Tudod jól, hogy minden elkerülhető – próbált meg vigasztalni.

– Trish, árulj el valamit. Miért ilyen homályosak az emlékeim, és miért csak pár pillanatig tartott ez az egész flashback mizéria? – érdeklődtem.

– Te döntöttél úgy, hogy nem akarsz ezekre emlékezni, ezért soha nem fogsz annyira részletesen visszatekinteni abba az életedbe, mint azt szeretnéd.

– Szóval, nem lett szép vége a sztorinak... – sütöttem le a tekintetem.

– Mint mondtam, abban az életben mindketten szörnyű halált haltatok. Nero semmire sem emlékszik, pedig ő nem akarta elfelejteni ezt az egészet. Lezuhant egy magas sziklapárkányról, de nem halt meg azonnal. Két teljes hét telt el, mire kilehelte a lelkét, addig pedig valamelyik jószívű falubeli ápolta. Te elvetéltél, ha jól tudom, és belehaltál a vérveszteségbe, ami részben a bántalmazásodból származott. De ha a tested bírta volna még, akkor is belepusztultál volna, hogy a gyermeked meghalt – közölte hűvösön. Nem nekem szólt a dühe, de megijedtem tőle, mert éreztem, hogy milyen erősen pulzál benne a gyűlölet. A forró, kék szemek hirtelen megszilárdultak, fagyos acéloszlopok lettek, állkapcsát összeszorította, keze emberfeletti erővel markolta a kormányt, mindemellett pedig a bőrén kékes-sárgás szikrák kezdtek el pattogzani, és a hirtelen beállt kellemetlen csendben hallani lehetett az elektromos kisülések jellegzetes pattogását.

– Ne dühöngj a múlt miatt. Ha nem lettem volna egy gyenge kis kurva, akkor valószínűleg ez az egész meg sem történt volna – jelentettem ki szórakozottan, s közben keserédes mosoly terült szét az ajkaimon. Hogy ne kelljen farkasszemet néznem vele, mindeközben kibámultam az ablakon, űzött tekintetem azonban visszatükröződött a kívülről hó áztatta üvegen.

– Mondod ezt úgy, hogy a világfájdalom semmi ahhoz képest, amit a szemeidben látok...

– Félek, és ahogy egyre gyengülök, ez az érzés egyre erősödik. Tudod, eddig a fényben éltem, de most lassan magába szippant a sötétség. Egyfelől hihetetlenül boldog vagyok, de ez csak olyan apró részem, hogy szinte láthatatlan. Másfelől ott a rettegés, a gyengeség, meg minden egyéb kellemetlenség. Nem tudom, meddig bírom még...

– Nero mindig ott lesz veled, ezt ne felejtsd el. Bármi is gyötör, ő ott lesz, hogy eloszlassa a viharfelhőket a fejed felől, és ismét a papírvirágokkal tűzdelt réteden feküdhess a ringatózó fűben, miközben a cukorfelhők elúsznak a lils égen – szorította meg a kezem, tekintetét pedig az enyémbe fúrta.

– Tudom, és hihetetlenül hálás vagyok, amiért ti is itt vagytok velem – mosolyodtam el halványan.

– Na, meg is érkeztünk! – rikkantotta vidáman. Egy másodperc alatt megváltozott a hangulata, de persze tudtam, hogy ez csak egy álca, amivel el akarja vonni a figyelmem arról, hogy ő is aggódok.

– Akkor mosolyogjunk, és próbáljuk meg elfelejteni ezt az egész cirkuszt – sóhajtottam, majd nagy levegőt vettem, és kiszálltam az autóból.

Mikor beléptünk a varrónő üzletébe, azonnal csilingelni kezdett az ajtóhoz akasztott szélcsengő, ezzel jelezve, hogy vendége akadt.

– Máris megyek! – kiáltotta Mrs. Levey.

– Én tudok várni – kuncogtam.

– Dante? – lepődött meg az idős hölgy.

– Igen, én vagyok az. Kivételesen magammal hoztam Trisht is, amúgy is régen járt már erre...

– Ó, hogy megnőtt a pocakod! Na, és kiderült már, hogy fiúk, vagy lányok? – kérdezte izgatottan.

– Nos, félidőnél járok, szóval... Igen, kiderült. Úgy néz ki, hogy két fiam fog születni, hacsak el nem néztek valamit – nevettem.

– Szólni is akartam neked, hogy készen vagyok, és ha van kedved, akkor hozz egy adag új tervet is, de úgy látom, elég, ha csak gondolok rád.

– Milyenek lettek? – érdeklődtem kissé félve.

– Csodálatosak, igazi remekművek! Bár, nem enyém az érdem, hanem a tervezőé. Mondd csak, nem gondolkodtál azóta azon, hogy ruhatervezőnek menj?

– Dante, csak nem felcsaptál Guccinak? – kacagott mellettem Trish.

– Mit gondoltál, én valamelyik tömeg boltban vásárolok? Ugyan már – legyintettem, s közben önelégült arckifejezés terült el a képemen. – Én magamnak tervezek meg mindent, mert a hányinger elkap, ha üzletben kell vásárolnom... – fintorogtam.

– Hűha, Lady meg Nero teljesen el fognak ájulni, ha megtudják, mikre nem vagy képes!

– Trish, te nem szeretnél már egy új outfittet? – nevettem kissé zavartan, és a ruhájára mutattam.

– Hát, nem is tudom... de most, hogy mondod, nem rossz ötlet. Viszont semmi jó cuccot nem láttam mostanában – töprengett.

– Ha tényleg szeretnéd, firkálok neked valamit, de akkor el kell jönnöd, és megvarratni Mrs. Leveyel!

– Téged is szívesen látlak bármikor, Trish. Rég volt dolgom ilyen gyönyörű modellel, igazi élvezet, amikor egy ilyen szépségre varrhatok valamit – csatlakozott be a szőke démon meggyőzésébe a varrónő.

– Biztos, hogy nem okozok gondot? – kérdezte őszintén. Ritkán láttam ennyire esendőnek a démonnőt, de olyankor mindig elcsodálkoztam rajta, és rájöttem, hogy van egy gyengéd oldala is, amit nem szívesen mutat meg másoknak. Tökéletesen megértettem az álláspontját.

– Á, ugyan. Csak unalmas, vén szatyrok jönnek be terítőket, meg párnahuzatot varratni, szükségem van valami változásra. Ráadásul, a Sparda családnak mindig azonnal a szolgálatára állok – nevetett Mrs. Levey.

– Elnézést, megkérdezhetem, hogy miért helyezett minket előtérbe más megrendelőkkel szemben? Nem, mintha probléma volna, vagy ilyesmi, csak mindig érdekelt... – böktem ki, ami már évek óta fúrta az oldalamat.

– Nos, szeretem, ha különleges ügyfeleim vannak, ráadásul, amiket készíttettek velem... Mind mesés darab! Másrészt, hálás lehetek apádnak, amiért annak idején segített helyes útra térni – mesélte, miközben a szemei a múltba révedtek.

– Csak nem arról van szó, mikor meggyőzött néhány démont, hogy éljenek békében az emberekkel, ha már az ő világukban rekedtek? – hitetlenkedtem.

– Szóval ismered a történet... – mosolyodott el a koros démon.

– Csak ennyit mesélt apám... legalábbis ennyi rémlik. Tudja, az emlékeim elég kuszák, homályosak abból az időszakból...

– Megértem, kedvesem, én sem emlékeznék szívesen vissza olyan dolgokra, amiket te átéltél...

– A múlt elmúlt, foglalkozzunk inkább a jövővel. Szóval, megnézhetem a babaruhákat? – érdeklődtem vidáman.

– Ó, igaz is, hozom már! – sietett be az egyik szobába, néhány másodperc múlva pedig egy nagy halom bébiholmival tért vissza.

– Ezek... tényleg gyönyörűek – forgattam a kezeim közt az elkészült darabokat.

– Szükséged van még esetleg ruhadarabokra, vagy egyelőre ennyi lesz?

– Ez a mennyiség becsléseim szerint másfél-két éves korukig kitart, nekem pedig szülés után lesz csak szükségem ruhákra, szóval... Akkor, mennyivel is tartozom?

– Tudod, hogy utálok tőled pénzt elfogadni – sóhajtotta az idős hölgy.

– Viszont, ha nem hagyja, hogy fizessek, akkor kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni. Vagy valami ilyesmi – nevettem, és egy köteg pénzt nyomtam a kezébe.

– Dante... – kezdte az ellenkezést, de nem hagytam, hogy befejezze.

– Rosszul érezném magam, ha ismét hagyna fizetés nélkül távozni. Úgyhogy tegye el nyugodtan, és költse, amire csak szeretné.

– Egy feltétellel: ha soha többet meg nem látok ilyen olcsó göncöket rajtad – mosolyodott el.

– Ahogy csak szeretné, Mrs. Levey. Akkor, mi mennénk is, mert nemsokára hazajön a lányom meg Nero, és hát... van elég dolgunk – indultam el az ajtó felé az időközben stílusos papírtáskákba rakott ruhákkal.

– Rendben, akkor vigyázz magadra Dante, most nem vagy olyan erős, mint általában! – nyomott csókot az arcomra az idős démon.

Mikor ismét a kocsiban ültem, lehetetlenül fáradtnak éreztem magam. A szemhéjaim ólomsúlyúak voltak, szinte percenként ásítoztam. Nem értettem, hogy merülhettem ki ennyire, hiszen az egész csak egy fél óráig tartott, az odaúttal együtt.

– Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan Trish, aki szintén észrevette, hogy valami nem oké.

– Azt hiszem igen, csak elfáradtam. Ez... normális? – sóhajtottam.

– Úgy tudom, a terhes nők könnyen fáradnak. A mai napod egyébként is fenomenális volt, azon sem csodálkoztam volna, ha a visszaemlékezésed közepén elájulsz.

– Ennyire gyenge vagyok?

– Nem vagy az, de egyelőre felerősödtek az emberi tulajdonságaid, ami azt jelenti, hogy néhány kellemetlenséget el kell viselned.

– Eh, értem. Menjünk haza, nagyon szeretnék már aludni egy jót... – ásítottam ismét.

– Hacsak nem érkezett meg valamelyik vendéged...

– Az sem érdekel, hulla vagyok...

– Tudom, pihenj csak, majd én beviszlek.

Engedelmeskedtem Trish hipnotikus hangjának, lehunytam a szememet, és szinte azonnal elaludtam.

Mikor felkeltem, a világ rázkódott körülöttem. Homályosan láttam csak a Devil May Cry neontábláját, aztán a következő pillanatban már a nappaliban voltam, ahol néhány embert pillantottam meg, majd a lépcsőn tartottam felfelé, legutoljára pedig a hálószobánkban találtam magam. Olyan volt az egész, mintha csak egy-egy pillanatképet láttam volna egy hosszú felvételből. Csak néha bevillant valami, aztán ugyanolyan gyorsan el is sötétült minden.

– Hagyd most aludni, kimerült. Tudod, most erősödnek meg a fiai, ő pedig ideiglenesen legyengült... szóval könnyen fárad, és sokat alszik – duruzsolta egy kellemes női hang.

– Olyan fura őt így látni. Mindig olyan volt nekem, mint az apám, ezért most... annyira szokatlan ez az egész számomra, de nagyon örülök, hogy végre boldog! Annyi szörnyűség után megérdemelte, hogy valaki szeresse – válaszolta egy másik, fiatalabb, magasabb hang.

– Gyere, Patty, mindjárt befut a hős lovag a lányával, akkor aztán lesz balhé... Addig hadd pihenjen legalább.

– Miyako mit művelt már megint?

– Miya reggel azzal állított be, hogy szörnyen gyorsan szüksége van az apjára. Nero finoman előadta neki, hogy nincs harcképes állapotban, és elment vele ő, hogy segítsen. Nos, a győzelmet sikerült túl jól megünnepelni, Miyako pedig megtudta, hogy Dante terhes. Dührohamot kapott, és azonnal ide akart jönni. Bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és hidd el, itt nagyon durva csajbunyó lesz, amiben Dante fog nyerni.

– És Nerót még nem bántotta?

– Őszintén szólva, nagyon reménykedem benne, hogy a kölyök még él... Tudod, milyen Miya, hirtelen haragú, akárcsak az apja.

– Akkor hagyjuk pihenni a kismamát.

Az ajtó becsukódott, és a halvány fény, amely beszűrődött a folyosóról eltűnt. Ezután mintha fejbe vágtak volna, képszakadás.

– Cica – suttogta egy kellemes férfihang.

Hirtelen nem tudtam hová tenni az egészet. Mégis ki a fene ez, és miért hív engem cicának? Aztán néhány félálomban töltött perc után leesett, hogy mi is történik körülöttem.

Szinte küzdöttem, hogy kinyissam a szemem, annyira fáradt voltam, végül sikerült, ám egyáltalán nem az a kép tárult elém, amit vártam.

Úgy gondoltam, ketten leszünk a sötét szobában, ehelyett az egész család körülállta az ágyat, és mindannyian aggodalmasan figyeltek engem.

– Mégis mi a franc ez az össznépi gyülekezet? – érdeklődtem nyűgösen, miközben a hátamra fordultam, és nyújtózkodtam egy sort.

– Én inkább azt szeretném megkérdezni, hogy mi a frászért vagy nő, és nem mellesleg terhes?! – faggatózott kicsit sem kedvesen Miyako.

– Hé, még csak most kelt fel, ne bombázd kérdésekkel, ilyenkor az agya nincs készen egy kihallgatásra! – sziszegte Nero.

– Nem úgy volt, hogy amint 'hazaérünk' meg lesz magyarázva minden?

– Nem kell türelmetlenkedni, te is jól tudod, hogy amíg nem akar, nem mond semmit, én pedig nem tehetem meg – jegyezte meg önelégült mosollyal az arcán a kölyök.

– Ó, te csak fogd be a pofádat, tacskó! – forgatta a szemét Miyako.

– Te beszélsz, te elkényeztetett picsa?!

– Mondd csak, neked nem tanították meg, hogy húzz gumit a faszodra, hmm?

– Neked meg nem mosta ki apád a szádat szappannal, baszdmeg? Úgy beszélsz, mint a mocskos kurvák az út széli kuplerájban!

– Ó, ha már itt tartunk, akkor tudod te, mi az a vérfertőzés? Mert nem épp egészséges dolog a nagybátyádat döngetni!

– Tudod mi az egészségtelen? A béka segge alá inni magad majd' tizennyolc évesen!

– Te csak hallgass, húsz évesen nem volnék túl büszke arra, hogy úgy füstölök, mint a gyárkémény!

Én csendben hallgattam a vitájukat, annyira reggel volt még számomra, hogy egész egyszerűen nem fogtam fel teljesen, mi is folyik körülöttem.

– Még csak ne is reménykedj, hogy egészségesek lesznek a kölykeid! – kiáltotta magából kikelve a lány.

Ekkor végre magamhoz tértem. Néhány másodpercig még hagytam, hogy ordítsanak egymással, aztán olyan hangosan, ahogy csak tudtam, elkiáltottam magam:

– Fogjátok már be mindketten a pofátokat, basszameg! Mégis mi a faszt képzeltek ti? Az én házamban csak én ordíthatok, senki más!

Ekkor végre csend lett. Miyako visszafojtott dühvel nézett rám, Nero pedig megszeppenve, félve emelte a tekinterét felém.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy a démonoknál nem létezik vérfertőzés, drága lányom. Ennyi eszed igazán lehetne, ha már orvosira készülsz! A másik dolog, hogy még csak véletlenül se merd kölyköknek nevezni az öcséidet, mert repülsz innen, értve vagyok? Ha nem tetszik a dolog, nem kell nézni, mehetsz, amerre látsz. A harmadik dolog, hogy abbahagyhatnád igazán Nero szapulását, mert neked van itt a legkevesebb jogod a számonkérésre – folytattam ingerülten az előbbi gondolatmenetemet.

– Tessék a pénzed, kölyök – nyújtott át egy húszdollárost Lady Nerónak, aki még mindig gúnyosan vigyorgott Miyakóra.

Itt végleg elszakadt a cérna.

– Hogy lehettek ekkora idióták, hogy még abban is fogadtok, hogy mit fogok csinálni?! Ekkora seggfejek még ti sem lehettek! Komolyan, az ember alszik néhány órát, a hátam mögött pedig lassan egy egész fogadóirodát fognak működtetni! Ráadásul, van egy idióta lányom, aki képtelen egyes dolgokat megemészteni, ezért muszáj balhét csapnia! – keltem ki magamból.

– Engem csak ne idiótázz le, elvégre nem én vagyok terhes! – jegyezte meg gúnyosan a lány.

– Visszapofázol, szaros kölyök?!

– Folyamatosan arról papoltál nekem, amikor abba a korba értem, hogy védekezzek, meg téged nem zavar, ha ágyba bújuk valakivel, csak védekezzek, blah blah blah, erre most te vagy várandós, nem én.

– De tudod mi a különbség az egy éjszakás kalandok, meg egy komoly párkapcsolat között? Ja, bocs, ezt kurvák nem értik! – vicsorogtam.

– Ugyan már, mégis hány pasival dugattad már meg magad? Na, és hány nővel feküdtél le? Szerintem kettőnk közül te vagy a nagyobb ribanc, ha már itt tartunk! – sziszegte.

– És elmondanád, hogy tulajdonképpen neked mi bajod van, mert eddig csak csak a nyavalygásodat, meg dühkitörésedet hallottam, egy értelmes indokot a vergődésedre nem!

– Az, hogy ez a pincsi már rögtön, az első alkalommal felcsinált, te pedig olyan fafejű vagy, hogy eddig halvány lila segédfogalmad sem volt arról, hogy képes vagy gyereket szülni!

– Ó, ha te ekkora egy zseni vagy, akkor mondd csak, hogy nem jöttem rá azután minderre, hogy két évig éltem párkapcsolatban, anélkül, hogy teherbe estem volna?

– A semmirekellő kimérák bezzeg mind évek óta tudják, hogy Dante Sparda egy kibaszott anyadémon!

– Na, és mi van akkor? Én a nevemet nem örököltem, nem kurválkodással szereztem, hanem kivívtam. Arról pedig igazán nem tehetek, hogy így születtem! Ha pedig újfent féltékeny vagy, amiért nem rajonglak körbe, akkor van egy rossz hírem: felnőttél. Nem vagyok köteles téged megkérdezni, ha gyereket akarok. Nem vagy már abban a korban, hogy kikérjem a véleményed az ilyesmiről, mert ez téged rohadtul nem érint! És csak még egyetlen egyszer tapasztaljam azt, hogy baszogatod Nerót, és esküszöm, se engem nem látsz többet, sem pedig a hétjegyű számokat a bankszámládon. Érte vagyok?

Miyako kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Úgy tűnt, beletrafáltam az igazságba, neki pedig hirtelen nem volt több mondanivalója.

– Egy-nulla Dante javára – jelentette ki vidáman Trish.

– Azt hittem, kinyírják egymást – sóhajtotta Nero megkönnyebbülten.

– Egy valamit tanulj meg: Dante mindig győz – mosolygott Patty, akit eddig észre sem vettem, hogy jelen van.

– Patty! – akadt el a lélegzetem.

– Aludtál, mikor megérkeztem, ezért úgy döntöttünk, hogy addig nem keltünk fel, amíg meg nem érkezik a balhés osztag...

– Istenem, úgy örülök, hogy látlak! – tápászkodtam fel, és lassan, de biztosan odabattyogtam hozzá.

– Hűha, ez aztán a nem semmi pocak! – ölelt át nevetve.

– Á, nyugi, lesz még nagyobb is! – vigyorogtam.

– Annyira furcsa téged így látni. Mikor a legutóbb találkoztunk, még határozottan férfi voltál, és körülbelül egy fejjel magasabb.

– Nos, azóta változtak a dolgok...

– Sajnálom, hogy nem tudtam megjelenni az esküvőtökön. Én nagyon szerettem volna menni, de mint ahogy a lányok mondták, nem rég kaptam csak meg a meghívót...

– Á, semmi érdekes nem volt, szóval nem hagytál ki semmit sem.

– De, igen is kihagytam! Egyszer az életben kötsz házasságot valakivel, soha többé! – ellenkezett.

– Te már csak tudod, csajszi – nevettem.

– Akkor... most már lenyugodott végre mindenki? – kérdezte az orrnyergét masszírozva Trish.

Mielőtt válaszolhattam volna, Nero azonnal megpróbálta lenyugtatni az újfent felborzolódott kedélyeket:

– Nem hiszem, hogy minden zökkenőmentes lesz, viszont azt hiszem, a nagy balhénak vége van. Most ha megbocsájtanátok, egyedül maradnánk néhány percre. Menjetek le a nappaliba, egy negyed óra, és mi is megyünk.

– Rendben, de semmi veszekedés! – figyelmeztetett Lady.

– Neróval nincs mit veszekednem – dőltem vissza az ágyra.

Mikor a két lány kiterelgette a semmit sem értő Pattyt, és a még mindig duzzogó Miyakót, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Neked még ennél is nagyobb cirkuszt rendezett? – érdeklődtem.

– Zengett tőle az egész kocsma... – nyögött fel fájdalmasan.

– Legalább egyedül voltatok?

– Szerencsére igen. Nem tudom, mit csináltam volna, ha még lettek volna rajtunk kívül.

– Hogy hallgattattad el?

– Tudom, azt mondtad, ne igyon, de csak a vodka nyugtatta meg... Látszik, hogy a lányod – vigyorgott rám.

– Szeretlek – bújtam hozzá.

– Tudom, édes, én is téged – csókolt homlokon.

– Asszem, le kéne mennünk, és megbeszélni mindent, már ha vannak még kérdések, de annyira jól érzem így magam, és olyan álmos vagyok – motyogtam fáradtan.

– Akkor nem kell lemennünk. Ráér később is, nem igaz?

– Rendben – ásítottam.

Fel sem fogtam, mi történik, már el is aludtam, hosszú, kellemes, álomtalan alvás volt ez. Nem számított a külvilág, nem voltak fontosak a problémák, gyógyító, forró sötétség vett körül, beburkolt, és nem akart elengedni, én pedig nem szándékoztam szabadulni.

Másnap csak későn keltem fel, már bőven délután volt, a nap egészen alacsonyan járt, szürke fénye azonban beterítette az egész szobát, különleges hangulatot kölcsönözve a helyiségnek.

Szörnyű előérzetem volt, még mindig az a különös álom járt a fejemben, azonban megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy elnyomjam magamban, hogy ne gondoljak rá, pedig különösen aggasztott.

Nero mellettem feküdt, és szörnyen mélyen aludt, olyannyira, hogy nem volt szívem őt felébreszteni, mert gyönyörű volt álmában. Ugyan mély karikák sötétlettek a szeme alatt, de az egész arca kisimult, sokkal fiatalabbnak tűnt, mint mikor ébren volt.

Óvatosan kisimítottam egy kósza tincset az arcából, mire halványan elmosolyodott, de nem ébredt fel. Már úgy éreztem, senki sem fog minket megzavarni, és boldogan lustálkodhatunk még egy jó ideig, de ebben a pillanatban diszkrét kopogtatás érkezett az ajtó felől.

– Szabad – sóhajtottam rosszkedvűen.

– Csak azt akartam megkérdezni, akartok-e valamit enni – dugta be a fejét Lady az ajtón, de nem jött beljebb, és a hangját is visszafogta.

– Nem akarom felkelteni Nerót, de lehet jól esne valami...

– Későn aludt el a kölyök, de ha felkelted, hogy egyen, nem hiszem hogy haragudni fog, sőt, biztosan visszaalszik majd – mosolygott rám kedvesen.

– Oké, akkor kérlek hozz valamit, mert farkas éhes vagyok. A kölyök nevében nem tudok nyilatkozni, de valószínűleg ugyanez a helyzet.

– Akkor neki egy erős kávét?

– Kettőt – kuncogtam.

– Rendben – bólintott, majd ki is slisszolt, én pedig már csak azt vettem észre, hogy az ajtó becsukódik utána.

A lehető legkíméletesebb módon akartam felkelteni a fiút, viszont ez már elméletben is igen nehéznek bizonyult. Ennek ellenére gyengéden végigsimítottam az arcán, és a füle mögé dugtam egy hófehér tincset, ami belelógott a szemébe.

– Ébresztő, szerelmem – suttogtam, miközben csókot leheltem a homlokára.

Fáradt nyögés volt a jutalmam, úgyhogy tovább próbálkoztam.

A kezembe vettem a jobb karját, és lassan cirógatni kezdtem, amitől persze kirázta a libabőr, de még mindig nem volt hajlandó felébredni.

– Hasadra süt a nap, és a végén még elszublimálsz – súgtam a fülébe.

Erre végre kinyitotta a szemeit, és megpróbált rám dühösen nézni, de nem sikerült neki.

– Mindjárt jön a reggeli. Nem szeretném, ha éhen lennél, még ha alszol is...

– Nem nekem kéne rád vigyáznom? – kérdezte rekedten. Szegénykém szörnyen fáradt lehetett, amiért nem kis bűntudatom volt.

– El kell fogadnod, hogy néha a nők vigyáznak a férfiakra.

– Hát ez így elég érdekesen jött ki – mosolyodott el.

– Ígérem visszaalhatsz, sőt, vissza KELL aludnod, miután megreggeliztél!

– Szóval, még meg is mondod mit csináljak? – kacagott.

– Elvégre, itt én vagyok a király, te egyelőre csak helyettesítesz engem...

Ekkor pedig pontosan végszóra megérkezett Mary, két hatalmas tálca kajával, amit letett mindkettőnk éjjeli szekrényére, majd szó nélkül kiment a szobából.

Nero felült, aztán az ölébe húzott, csak ezután következett az evés. Mire végeztünk, legalább egy fél óra eltelt, én pedig szörnyen aggódtam, mert akárhogy próbálta hősiesen tartani magát, látszott rajta, hogy mindjárt elalszik. Ezért megpróbáltam rövidre fogni a dolgot, de nem volt ilyen egyszerű.

Mikor azonban végre mindent elfogyasztottunk, leraktam a tálcákat, majd megparancsoltam Nerónak, hogy azonnal feküdjön vissza, és még csak gondolni se merészeljen a felkelésre. Nem kellett sokáig győzködnöm, körülbelül öt perc meddő vita után végre elég álmosnak bizonyult, hogy jobb belátásra bírjam.

Én óvatosan kilopóztam mellőle, felöltöztem, aztán a gondolataimba merülve lebattyogtam a lépcsőn, a kezemben az üres tálcákkal.

– Ízlett a reggeli? – érdeklődött Trish, mikor a konyhába értem.

– Igen, nagyon finom volt, köszönjük – mondtam, miközben viszonoztam a lelkes mosolyát, csak hát, az enyém egy kevésbe volt élénk.

– Mi a baj? – kérdezte minden kertelés nélkül.

– Csak aggódom Nero miatt. Rá is hatalmas súly nehezedik, és félek, hogy összeomlik alatta. Mostanában rettenetesen fáradt, alig alszik valamit, és ha nem démonokat kerget, akkor azzal van elfoglalva, hogy velem minden oké legyen. És a legrosszabb csak szülés után következik...

– Nyugalom, már csak három hónap van hátra ebből az őrületből – próbált vigasztalni.

– Tudod jól, hogy valami szörnyűség van készülőben. Olyan gyenge leszek, hogy felkelni sem fogok bírni, ez pedig a legmegfelelőbb alkalom lesz arra, hogy megöljenek. Nem gondolod, hogy azért nem ilyen egyszerű ez az egész? – nevettem fel gúnyosan.

– Mindent meg fogunk tenni, hogy biztonságban legyél a kicsikkel együtt, megígérjük – fogta meg a kezem, miközben leült mellém.

– És ha Neróval történik valami?

– Egyrészt, most erősebb, mint általában, másrészt tudod jól, hogyha szüksége van rá, akkor rá is vigyázunk. Nem hagyjuk, hogy ez a nehezen felépített álomvilág ilyen könnyen le legyen rombolva a démonok által. Túl sok ideig éltél egy rémálomban ahhoz, hogy ezt most csak úgy hagyd elúszni.

– Ha tehetném, mostanra már felkészült lennék a csapásra, harcolnék, ahogy csak tudok, mindent és mindenkit elpusztítva, aki az utamba áll. De gyenge vagyok, és csak annyit tehetek, hogy megpróbálom megóvni a fiaimat – jelentettem ki jeges gyűlölettel a hangomban.

– Dante. Te vagy a legkiválóbb harcos, akivel valaha találkoztam, és szemernyi kétségem sincs, hogy legyőznéd az ellenfeled, ha most képest lennél rá. Csak egy csettintés lenne számodra az egész, azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, pont ahogy mondtad. Ez most nem a te csatád, nem neked kell megvívnod. Még nem.

– A káosz kezd eluralkodni. Nézd csak, Nero és Miyako már összebalhéztak, hogy rólam már szó se essék. Ha továbbra is folytatódik ez a széthúzás, lassan, belülről fogjuk önmagunkat felőrölni, és nem az ellenségtől fogunk elesni, hanem önmagunk által. Most azonnal össze kell szednünk magunkat, és szó sem lehet vitatkozásról. Nem azért, mert rólam, vagy a fiaimról van szó, hanem mert ez az egész családunkat, az egész várost, az egész világot érinti. Ha engem legyőznek, a démonok elözönlenek mindent, és Mundus fia igába hajtja az emberiséget. Már most több pokolfajzat kóvályog az utcákon, mint általában. Észrevehetted te is, hogy több a munkátok, és ez egyre nagyobb aggodalomra ad okot. Ráadásul üzenetet kaptam tőle. Pontosan száz napunk van, se több, se kevesebb. Azelőtt meg kell mindent tennünk, hogy elődugja a képét, mielőtt a fiúk megszületnek, különben... különben mindannyian meghalunk. Nem akarom ismét elveszíteni a családomat, nem akarom ismét ilyen könnyen feladni a harcot, nem akarom hagyni elveszni az emberiséget, a büszkeségem!

– Szóval szerinted semmi sem véletlen?

– Eddig csendben figyeltem, vártam, hogy hátha felébredek ebből a rémálomból, de nem így lett. Félek, hogy minden még boldogságban töltött percemet felőrli majd a rettegés, hogy képtelenek leszünk megvédeni magunkat, hogy hatalomhoz jut az a majom, az ÉN hatalmamhoz. Érted mire akarok kilyukadni?

– Azonnal családi tanácsot kell összehívni – állt fel azonnal a szőke démon, és már majdnem elindult, de megfogtam a karját.

– Nem, nem most. Majd ha Nero felébred. A helyzet kezd egyre komolyabbá válni, nincs idő a belső zűrzavarra.

– Ezért aggódsz Miyako miatt.

– Nem csak miatta, mindenki miatt. Ha tényleg annyira komoly a helyzet, mint gondolom, akkor hatalmas bajban vagyunk, és ezt csak most vettem észre. Az életem, amit majd húsz év alatt építettem fel, minden kezd körülöttem összeomlani, de nem hagyhatom. Valamit tennem kell, azonban nem tudok, épp ezért dühít ez a tétlenség!

– Ígérem, mindent megteszünk, történjék bármi, mi veled vagyunk, mert épp annyira fontos vagy nekünk, mint mi neked.

Nem bírtam kiverni a fejemből a borzalmasabbnál borzalmasabb képeket, gondolatokat. Akármennyire is számíthattam az egész családomra, eddig túlságosan is lebecsültük a helyzetet. Úgy gondoltuk, megérdemlünk még néhány hónapot, de beigazolódott a legrosszabb feltételezésem: a visszaszámlálás elindult, már nem lehetett megállítani. Egy olyan helyzet közepében találtam magam, amiből fogalmam sem volt, hogy merre van a kiút. Ez teljesen más volt, mint az eddigi fenyegetések, ez nem csak engem érintett, ráadásul mindössze néhány hónap leforgása alatt annyi minden zúdult a nyakamba, hogy egyszerűen nem tudtam megemészteni mindezt a töménytelen információt. Az életem, a családom élete veszélyben volt, a becsületem, a hírnevemen, a büszkeségem, mindez elúszni látszott. Úgy tűnt, valami hatalmassal állunk szemben, amivel nem biztos, hogy ezúttal fel tudjuk venni a harcot.

A helyzet kilátástalan volt, az óra mutatója pedig egyre gyorsabban haladt, felfoghatatlan felfoghatatlan sebességgel hajszolva minket a borzalmak felé.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)