Devils Never Cry - 8. fejezet

14:45

Mint ahogy azt a cím is elárulja, ebben a részben végre megszületnek a várva-várt babák, és a problémák a Sparda családhoz hűen tovább bonyolódnak.
Jellemzők: Romantikus, Humor, Dráma, Sötét, Angst, Hurt Comfort, Akció/Kaland, Horror, Fluff,
Figyelmeztetések: Slash, Nemi erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakterek, Menpreg

8. fejezet - Az ördög fiai



Az egész család lent volt a nappaliban, én a kedvenc karosszékemben ültem, Nero az asztalomon, a többiek a kanapén és a fotelokban szétszóródva. Egyfajta felsőbbrendűség érzés uralkodott el rajtam, teljes mértékben olyan volt az egész, mintha én volnék Arthur király, körülöttem pedig a tizenkét lovag.   
   
Feszült csend telepedett a helyiségre, senki sem volt hajlandó megszólalni, én pedig erősen koncentráltam a démoni világra, hátha valamilyen információ eljut hozzám, azonban mindez hasztalannak bizonyult.   
   
Már késő éjszaka volt, csak néhány lámpa égett, vészjósló hangulattal elárasztva a szobát. Ingerülten álltam fel, és a halántékomat masszírozva az egyik ablakhoz sétáltam. Mintha minden csapot elzártak volna, semmi, de az égvilágon semmi hasznos nem volt azok közt, amit sikerült kihallgatnom. Ez csak azért volt dühítő, mert éreztem, hogy valami forr a felszín alatt, hogy valami hatalmas van készülőben.   

– Az egész démonvilág tisztában van vele, de senki sem beszél róla. Most, hogy tudják, élek, minden okuk megvan rá, hogy keresztbetegyenek nekem – sóhajtottam.  

– Tehát, miről is van szó? – kérdezte zavartan Miyako.  

– Az apád hatalmas veszélyben van, az egész családdal együtt. Ebbe beletartozik Patty, és bárki más, aki szóba hozható Dantéval – kezdett bele Trish.  

– Hogyhogy veszélyben van? Ezt nem igazán értem... És mi van Pattyval?  

– Évekig abban a hitben élt az egész démonvilág, hogy Dante halott. Amint teherbeesett, az energiái megváltoztak, már nem tudta magát sehogy sem elrejteni. Megérezték, és azonnal rájöttek, hogy kitől származik ez a hatalmas mennyiségű erő. Valami irtó nagy baromságra készülnek, méghozzá akkor, amikor  Dante a leggyengébb, a szülés után. Arról is van elképzelésünk, hogy ki lehet a kitervelője mindennek... de egyelőre semmi használható nyomot nem találtunk. Patty pedig azért is kerülhet a célkeresztbe, mert egyrészt ő is érdekelt ebben a démonvadász bizniszben, másrészt anno Dante védence, és nem utolsó sorban tanítványa volt.   

– Tehát, ha jól értelmezem, hatalmas nagy szarba vagyunk... – állapította meg Miya.  

– És nem is ez a legrosszabb. Az utóbbi napokban az aktivitásuk megnövekedett, ezt tisztán érzékeltem, de semmi egyéb információ nincs a birtokomban. A legszörnyűbb az egészben az, hogy Mundus fia van valószínűleg a dologban, ami egyenlő a vérbosszúval. Az pedig még az emberek között sem folyik olyan egyszerűen, másrészt nem is épp a legszebb látványok egyike – sóhajtottam fáradtan.  

– Erről én miért nem tudtam, apa?  

– Azért, mert nem akartalak téged is ezzel terhelni. Elég démonvadász van itt, ráadásul te vagy a legfiatalabb. Hidd el, ezek nem egyszerű démonok. A probléma ott kezdődik, hogy a fiaim elszívják az erőmet, és minden egyes nappal gyengülök. Még ha a szülés probléma nélkül le is folyik, utána annyira gyenge leszek, hogy nem bírok majd felkelni sem. Ezt ők pontosan tudják, és akkor fognak támadni, mikor a környezetemben mindenki erőtlen. Nero azért, mert az ő erejének egy része is a kicsikbe áramlik, a többiek pedig akik rendelkeznek valamiféle hatalommal, nem lesznek elegek ezeknek a megállításához. Nem azért, mert alábecsülök itt minden démonvadászt, hanem mert egy kivételével mind emberek vagytok, Trish pedig egyedül nem feltétlenül ér sokat egy ilyen helyzetben, már ha harcképes állapotban lesz.   

– Tehát mindenről a... a kistestvéreim tehetnek? – sziszegte a lány.  

– Nem. Itt a probléma az, ami tizennyolc évvel ezelőtt történt... - sütöttem le a tekintetem.  

A csönd csak tovább fokozódott, rajtam és Miyakón kívül senki sem szólalt meg. Ők mind tudták, hogy van egy hatalmas, fekete folt a múltamban, azonban ő nem sokat sejtett erről. Persze nagy vonalakban tudta, hogy valami szörnyűség történt velem, de hogy mi, azt nem árultam el neki, egyszerűen nem voltam képes rá.  

– Néhány hónappal azelőtt, hogy te megfogantál volna... A bátyám elárult engem. Mundus kezére játszott, aki... nem épp kellemes dolgokat művelt velem. Ott volt az akkori ügyeletes kurvája is, aki mindezt végignézte. Miután először démonná változtam, mindenkit legyilkoltam, akit ott találtam, beleértve azt a démonszukát is. Franc sem gondolta, hogy a kölyke megmenekült, de ezek szerint igen. Szóval... ez a gyerek most felnőtt, és bosszút akar rajtam állni a szülei haláláért, illetve be akarja teljesíteni az apja küldetését. Ezzel mind nem lenne probléma, ha nem tudnám, hogy a legrosszabb időszakban fog lecsapni rám, és hogy nem a legaljasabb húzásokkal áll elő.  
– Ha jól értem... téged megerőszakoltak?! – hitetlenkedett a lányom.  

– Valami olyasmi – suttogtam, miközben könnyek gyűltek a szemembe, és olyan erővel szorítottam az ablakpárkányt, hogy a kezem elfehéredett.  

– Kezdem úgy érezni, hogy te rohadtul nem akartál sohasem beavatni az életedbe! Azt hiszed, csak a nyáladzó palotapincsid aggódik érted? Ugyan már, apu, szeretlek! – kiáltotta, miközben ugyanúgy megteltek könnyekkel a szemei, majd odamasírozott hozzám, és szorosan átölelt. 

Évek óta először ölelt meg, már szinte nem is emlékeztem rá, hogy milyen, mikor szorosan hozzám simul, és gyermeki szeretettel szorít magához. Percekig álltunk mozdulatlanul, majd a lányom felnézett rám, én pedig bátorító mosollyal pillantottam le rá.  

– Még ha a világ össze is dől körülöttünk, egy család vagyunk – sóhajtottam.  

– Egy bazinagy cigány család – nevette el magát.  

– Örülök, hogy végre kibékültetek – mondta Nero féloldalas vigyorral az arcán.  

– Szóval, akkor mi lesz ezután? – kérdezte Miyako, miután elengedett.  

– Enyhén szólva fogalmunk sincsen róla – válaszolt helyettem Trish.  

– Bevallom őszintén, életemben először vagyok ennyire elkeseredett helyzetbe. Soha nem volt szükségem arra, hogy megvédjenek, most pedig... csak másokra számíthatok.   

– Akármi történjék, mi itt vagyunk, bátyó – mosolygott rám bátorítóan Mary.  

– Tudom, de mi van, ha ez nem elég? Teljesen kétségbe vagyok esve... Már nem csak rólam van szó, hanem a fiaimról, rólatok, az egész családunkról.   

– Dante... nem akarok beleszólni ebbe az egészbe, hiszen én mégis csak egy kívülálló vagyok, de talán az lenne a legjobb, ha Neróval elmennétek valahová messzire, ahol biztos, hogy nem talál rátok senki – szólalt meg Patty, aki eddig csendben üldögélt a szoba legtávolabbi pontjában, egy fotelban.  

– Egyrészt, nem vagy kívülálló, épp úgy a családunk része vagy, mint ahogy Mary, vagy Trish. Másrészt, te magad is démonvadász vagy, bár a te módszereid kissé különböznek a miénktől... A felvetésed nem rossz, de van egy hatalmas bökkenő: annyi energia szabadul fel bennem, hogy egyszerűen lehetetlen elrejteni, és ez alapján könnyű szerrel megtalálnak.  

– Ez így igaz. Dantét kétféleképpen lehet csak megtalálni: a szaga vagy az ereje után kell menni, ugyanis van egy olyan tulajdonsága, hogy egy erőtér veszi őt körül. Ez egyrészt segíthet, ha nem találjuk, másrészt viszont nagy bajban lehet, ha nem tudja elrejteni ezt az erőteret. Most ez semmiképp sem lehetséges, az ereje háromszorosára növekedett, de mivel a benne fejlődő magzatoké ez a hatalom, ezért nem tudja palástolni. Ez a probléma forrása – magyarázta Trish.  

– Semmilyen megoldás nincs? – kérdezte szomorúan Patty.  

– Sajnos nincs. Senki sem gondolta volna, hogy ekkora lavina indul el azzal, hogy teherbe esik. A hibát viszont ott követtük el, hogy lankadt a figyelmünk, és nem ellenőriztük eléggé a démonvilágban áramló információkat. Most már semmilyen lehetőségünk sincsen kifürkészni valamit, hiszen mindenki tud mindent, semmi okuk nincs arra, hogy megosszák egymással. Ezzel pedig az esélyeink a védelemre jelentősen csökkennek. Fogalmunk sincs, mikor támadnak, milyen módszerekkel, hányan próbálkoznak. Dante pedig azért ilyen ideges, mert a megérzései valami szörnyűségre figyelmeztetik. Ebben a helyzetben pedig a tudatlanság az egyik legnagyobb baklövés, amit elkövethetünk.   

– Szóval semmi támaszpontunk nincsen – jelentette ki Lady.  

– Valamit csak tehetünk – csattant fel Nero, aki ekkora már legalább olyan ingerült volt, mint én.  

– Amíg nem voltatok itt, lányok, volt néhány beszélgetésünk, de semmire sem jutottunk, sajnos. Arra gondoltunk, hogy egyrészt tudatunk titeket a helyzetről, ha már itt vagytok, másrészt pedig hátha van valami használható ötletetek – sóhajtotta Trish fáradtan.   

–Tegyük fel, hogy semmi esélyünk arra, hogy megússzuk ezt az ütközetet. Akkor mit csinálunk? Hogyan védekezünk? – érdeklődött Miyako, aki időközben fel-alá kezdett el járkálni a szobában.  

– Igen, ez a kérdés bennünk is felvetődött. A legfőbb ütőkártyánk mindig Dante volt, elvégre, mégis csak egy magasabb rendű démon. Reális esélye Nerónak és Miyakónak lehet, mivel vérségi kötelék van köztetek. Azt kellene valahogyan megoldanunk, hogy miután hazajöttek a kórházból, a fiúk és Dante valami biztonságos, de félreeső helyen legyenek. Viszont a feltételezéseink szerint a mi démonvadászunk nem lesz épp szállítható állapotban... Tehát mindenképp maradnunk kell, mindannyiunknak, az elterelés szóba sem jöhet. Felelőtlenségnek tűnhet, de talán azzal érünk a legtöbbet, hogyha mind itt maradunk, valamennyire felkészülünk, és megvárjuk, míg ránk rontanak. Más lehetőségünk nem igen van – válaszolta a szőke démon.  

– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy megvédjem Dantét. Egyetértek Trishel, nem tudunk mit tenni, felkészülünk, és várakozunk. Viszont lányok, vigyázzatok magatokra. Sohasem tudni, mit eszelnek ki ezek az őrültek, és mire képesek... – jelentette ki Nero.  

– Tehát addig hagyjuk, hogy apa idegösszeroppanást kapjon?! Pincsi, azt reméltem, legalább neked van egy csöppnyi eszed, vagy legalább valamiféle ösztön-féleséged, ami folyamatosan sípol odabent, hogy valami nem oké! – háborodott fel a lányom.  

– Akkor mondj egy elfogadható ötletet, szaros! – sziszegte a fiú. A jobb karja kéken villogott, ezzel jelezve, hogy bármelyik pillanatban démonná változhat dühében.  

– Nyugalom, Nero – sétáltam oda hozzá, majd végigsimítottam az alkarján. Felsóhajtott, a keze ökölbe szorult, aztán elkezdte masszírozni az orrnyergét.  

– Sajnálom, de nem vagyok olyan idegállapotban, hogy elviseljem a lányod – morogta.  

– Mindenki ideges, nem csak te aggódsz Dantéért – mondta Patty, miközben felhúzta az egyik szemöldökét, és hitetlenkedve bámult a mellettem álló fiúra.  

– A legnagyobb probléma az, hogy semmit sem tehetünk, ez pedig teljes mértékben szétzilálja a családot – mondta szomorúan Lady.  

– De csak van valami megoldás! Nem hiszem, hogy ezt csak úgy hagynom kéne! Elvégre a Sparda családról beszélünk, nem igaz? – csattant fel Miyako.  

– Akkor halljuk, te mit tennél, ha olyan okos vagy? - vágott vissza a még mindig ideges Nero.  

– Először is, nem engedném sehová sem egyedül aput. Az egyik legnagyobb rizikófaktor, ha nincs vele senki. Másrészt elég rendesen elkezdenék edzeni, harmadrészt pedig valamilyen módon megpróbálnék túljárni az ellenség eszén. Bárhogyan.  

– Nem is mondasz akkora hülyeségeket...  

– Nocsak, pincsi elismert – villantott fel egy győztes vigyort a lány.  

– Azért ne éld bele túlságosan magad. Az első fele kifejezetten tetszik a gondolatmenetednek, a második fele viszont teljes homály. Mi is valami ilyesmire gondoltunk, azonban kifogytunk az ötletekből.  

– Mi lenne, ha te megpróbálnád láthatatlanná tenni a démonok számára az energiamezőt, ami apa körül van? Elvégre, te vagy most a legerősebb itt, vagy tévedek?  

– Akkor semmiképp sem tudnák nyomon követni Dantét – helyeselt Patty.  

– Megpróbálkozhatok vele, de nem biztos a siker – egyezett bele Nero.  

Ekkor lehunyta a szemét, és erősen koncentrálni kezdett. Néhány perc múlva szörnyen hasogatni kezdett a fejem, de nemsokára elmúlt, majd fura érzés kerített hatalmába. Mintha valami hatalmas, átláthatatlan fátylat terítettek volna rám, mintha hirtelen láthatatlanná váltam volna.  

– Próbáld meg behatárolni Dantét, Trish – kérte a fiú.  

Feszült csend következett, Trish behunyt szemekkel koncentrált, homloka ráncba szaladt.  

– Semmi. Ha nem látnám, nem tudnám megmondani, hogy hol is van pontosan – válaszolta, mikor végre visszatért közénk.  

– Akkor jó. Ez addig talán elég lesz, amíg Dante meg nem erősödik – sóhajtott fel megkönnyebbülten Mary.  

– Tehát a probléma meg van oldva – mosolyodott el Patty.  

– Nem teljesen. Attól még elég nagy rá az esély, hogy egy éjszaka megtámadnak minket. – közölte hűvösön Nero.  

– Akkor én itt maradok, ha nem bánjátok – jelentette ki Miya.  

– Egy feltétellel: ha nem bántod Nerót, értve vagyok? – néztem rá komolyan.  

– Az bántásnak számít, ha palotapincsinek hívom?  

– Légy oly kedves, kerüld ezt az igen kedves jelzőt, a kedvemért.  

– Rendben – egyezett végül vonakodva bele a lány.  

– Na, és te, Patty? - érdeklődtem.  

– Haza kell mennem sajnos, de ígérem, olyan gyakran látogatlak meg, ahányszor csak tudlak!  

– Akkor jó. Ezennel a családi kupaktanácsot határozatlan időre berekesztem. Ha nem bánnátok, én most megyek aludni – suttogtam erőtlenül, miközben a halántékomat masszíroztam.  

– Ugye, azért jól vagy? – kérdezte ijedten Mary.  

– Persze, csak fáradt vagyok. Már majdnem hajnali kettő, és én még nem aludtam. Jó éjt mindenkinek! – indultam el a lépcső irányába, azonban Trishbe botlottam.  

– Remélem nem titkolsz el semmit – súgta a fülembe.  

– Nyugalom, mondtam már, hogy csak nem aludtam – sóhajtottam.   

Ekkor végre hagyták, hogy menjek utamra. Nero még lent maradt, hogy megbeszéljenek néhány dolgot, amihez én már felesleges voltam, úgyhogy felmentem a szobánkban, és levetettem magam az ágyra.   
   
Alig telt el egy kis idő, azonnal álomba zuhantam, ugyanis egyrészt időközben ismét megfájdult a fejem, másrészt pedig szörnyen kimerült voltam, abba pedig már bele sem mertem gondolni, hogy másnap mikor fogok felkelni, mert attól csak még rosszabbul lettem volna.   
  
Néhány óra múlva valami különös zajra riadtam fel. Mikor kinyitottam a szemem, sötétség volt, csak az ablakon beszűrődő hold fénye szolgált némi világossággal. Hirtelen egy sóhajt hallottam magam mellől, majd valaki lefeküdt az ágyra. Már komolyan kezdtem megijedni, mikor az idegen megszólalt:  

– Bocsáss meg, hogy felébresztettelek, aludj tovább, édesem.  

Fáradtan hunytam le ismét a szemeimet, majd bevackoltam magam Nero karjai közé. Aznap éjjel ismét úgy aludtam el, hogy szörnyen féltem.   
  
Hiába ott volt mellettem, hiába tudtam, hogy erős, és képes megvédeni, mégsem tudtam megnyugodni. Ennek pedig nem az volt az oka, hogy nem bíztam benne eléggé, hanem mert tudtam, hogy mivel állunk szemben.   
  
Minden egyes éjszaka rémálmok kísértettek. Hol a fiaimat vették el tőlem, és ölték meg őket, hol engem és Nerót kínoztak, majd öltek meg. Nem kis meglepetésemre a bátyám is feltűnt olykor-olykor az áldozatok között, ami arra engedett következtetni, hogy ő is épp ugyanúgy próbálkozik engem megvédeni, ahogy mi magunkat. Ezért szörnyen hálás voltam neki, de ennél több jó érzésem nem volt az irányába. Hiába derült fény a múlt ködös részeire, még mindig képtelen voltam megbocsájtani neki.   
  
Magamat nem féltettem, egyedül a családom épségéért aggódtam. Még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy a gyermekeimnek anya nélkül kelljen felnőniük, hogy a testvéreim, a szerelmem kínok közepette haljon meg.   
  
A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy mindezek nem alaptalan álmok voltak, amiket a tudatalattim generált, hanem tervek, amelyek az ellenség fejében születtek meg, és amik talán a sötét jövőm bizonytalan darabkái voltak.  
  
Az idő telt, lassan a tél elmúlt, és beköszöntött a tavasz. Március első hetében ugyan még esett némi eső, azonban onnantól kezdve a hőmérő higanyszála egyre magasabbra ugrott, a nap egyre többet sütött, a Devil May Cry közelében lévő árva cseresznyefa pedig csodák csodájára kivirágzott.   
  
Egy nap, pontosabban március huszonnyolcadikán, csak ültem az ablaknál, és bámultam a fát, ami egyre csak ontotta magából a virágokat. Nerót vártam épp, a szél megrázta a buja lombkoronát, és rózsaszín sziromeső zúdult a környékre. Ekkor tűnt a fel a kölyök, arcán győztes mosollyal, kezében a kardjával. A lélegzetem is elállt, legszívesebben azonnal felpattantam volna, és kirohantam volna elé, azonban ezt már egyáltalán nem tehettem meg.  
  
A hasam hatalmas volt, így alig tudtam levánszorogni a lépcsőn. Ezért reggelente Nero, vagy valamelyik lány hozott le engem, onnantól kezdve pedig addig a nappaliban ücsörögtem, amíg be nem sötétedett. Akkor átcammogtam a konyhába, megvacsoráztunk, majd a kölyök felcipelt az emeletre. Ekkor általában már nem voltam ébren, még útközben elnyomott az álom.   
  
Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy a látványban gyönyörködjek, Nero belépett az ajtón. Mivel Trish és Lady a konyhában ügyködtek, Miyako pedig elment valahová, ezért egyedül voltam.  

– Szia, édes – nyomott csókot a homlokomra.  

– Hogy ment? – érdeklődtem.  

– Á, csak a szokásos – legyintett, majd folytatta – na, és te jól vagy?   

– Persze. Bár egyre többet mozgolódnak a törpék, azt hiszem már elég szűkös nekik a hely – kuncogtam.  

– Cica, mennyit aludtál? – kérdezte aggodalmas hangon.  

– Nem tudom, miért?   

– Tudom, hogy megvisel ez az egész, de már hónapok óta alig alszol valamennyit. Teljes mértékben megértem, hogy érzel, de azzal nem lesz jobb, ha nem pihened ki magad.  

– Nem én nem akarok, nem tudok aludni – sóhajtottam.  

– Remélem, miután megszületnek a fiúk, minimum egy hónapig fel sem kelsz majd.   

– Aggódom – suttogtam.  

– Valami baj van? – nézett rám ijedten.  

– Dehogy... csak... úgy érzem, hogy közel van a szülés és... – nem fejeztem be a mondatot. Pontosan tudta, mire gondolok.  

– Sajnos nem tudlak most megnyugtatni – sütötte le szégyenkezve a tekintetét.  

– Mind tudtuk, hogy nem lesz ez olyan egyszerű...  

Ahogy egyre közeledtem a terhesség vége felé, úgy tűnt el minden maradék jókedv a házból. Már nem csak egy esetleges támadás miatt aggódhatott mindenki, hanem amiatt is, hogy egyáltalán túlélem-e a szülést.   
  
Mindenki megpróbálta kihasználni a maradék időt, amit talán még velem tölthettek. Ugyan mindenkinek volt dolga bőven, ennek ellenére velem foglalkoztak, pedig én tökéletesen meglettem volna egyedül.  
  
Nem akartam még meghalni, legalábbis nem így, gyengén, kiszolgáltatottan. Ugyan elméletileg lehetetlenség volt, hogy megöljenek, mégis, meg volt rá a lehetőség a gyakorlatban.   
  
A túlélési ösztön dolgozott bennem, így mindent megtettem, csak hogy egy kicsit megerősödjek. Vitaminokat szedtem, minden egészséges, bio cuccot megettem, amit elém pakoltak, nem erőltettem meg magam, és betartottam az orvos tanácsait. Mégis, a magzatok túl erősnek bizonyultak számomra. Ahogy a maradék három hónap eltelt, az erőmet úgy szívták el az utolsó cseppig. Ezzel nem is lett volna probléma, hogyha épp nem akartak volna bosszút állni rajtam, és ha a pszichológia nyomás miatt nem gyengültem volna le fizikailag is.   

– Lennie kell valami megoldásnak – szólalt meg néhány perc gondterhes csend után Nero.  

– Én a helyetekben nem amiatt aggódnék, hogy túlélem-e a szülést – motyogtam könnyes szemekkel.  

– Hé, szerelmem, ne sírj – törölt le egy könnycseppet az arcomról, miközben ő ugyanolyan reménytelen arckifejezéssel nézett rám.   

– Tényleg ennyi volt? Így kell meghalnom, gyengén, kiszolgáltatottan, mint valami féreg? – dühöngtem.  

– Dante, hidd el, mi mind azt akarjuk, hogy életben maradj... – suttogta erőtlenül.  

– Annyira félek! – zokogtam.  

– Tudom, én is – lehelt csókot az ajkaimra.  

Gyengéden átölelt, próbált megnyugtatni, de ő maga is zaklatott volt. Néhány perc után, miután egyre hangosabban zokogtam, elengedett, és megparancsolta, hogy maradjak ott, ahol vagyok, majd a gitárommal tért vissza.  
  
Leült mellém, behangolta a hangszert, aztán játszani kezdett. Az első pár akkordnál még mindig folytak a könnyeim, de ekkor Nero énekelni kezdett, én pedig csodálkozva hallgattam: 

– „These are the eyes and the lies of the taken, These are their hearts but their hearts don’t beat like ours, They burn ‘cause they are all afraid, For every one of us, there’s an army of them, But you’ll never fight alone, ‘Cause I wanted you to know[...] [...]That the world is ugly, But you’re beautiful to me, Are you thinking of me, Like I’m thinking of you?, I would say I’m sorry, though, Though I really need to go, I just wanted you to know, I wanted you to know, I wanted you to know, I’m thinking of you every night, every day.” 

Nemsokára abbahagytam a sírást, csak csodálkozva néztem a fiút. A kicsik is izgatottan mozgolódtak a hasamban, nekem pedig hirtelen elpárolgott minden kétségbeesésem és félelmem. 

– Jobban érzed magad? – kérdezte gyengéden. 

– Azt hiszem, igen – mosolyodtam el halványan. 

– Próbáljuk meg kiélvezni az időt, ami még maradt. 

– Ugye ezt nem úgy érted...? 

– Dante – fogta meg a kezem, majd folytatta –, erős vagy, erősebb, mint bármikor. Jó eséllyel túléled. Viszont te is jól tudod, hogy hogyan értettem. 

– Attól még semmi sem biztos – közöltem hűvösen. 

– Ígérem, ott leszek veled a szülőszobán. 

– Akkor jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.  

Ezután mindketten csendbe burkolóztunk, csak élveztük egymás közelségét. Én személy szerint még mindig nem voltam teljesen nyugodt, mert egyre inkább kezdett belopakodni a gondolataim közé egy fura érzés, amit sehogyan sem tudtam figyelmen kívül hagyni.  
  
Hirtelen erős fájdalom hasított a derekamba. A szívem a torkomban kezdett el dobogni, alig kaptam levegőt. Pontosan tudtam, hogy ez minek a kezdete. 
  
Nero is észrevette, hogy valami nincs rendben, összehúzott szemöldökkel, értetlenül nézett rám: 

– Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan. 

Azonban mielőtt megszólalhattam volna, a fájást egy sokkal erősebb követte, azonban ez már a hasamban jelentkezett. 

– Nem – nyögtem ki végül néhány perc múlva. 

– Mi a... – kezdett bele, de azonnal rájött, felesleges kérdezni. – Ugye nem...? 

– De. 

– Oké, nyugi, hozom a táskát, amiben a cuccaid vannak, azonnal itt vagyunk, és megyünk a kórházba – hadarta idegesen, de be sem fejezte a mondatot, már útban volt felfelé a lépcsőn. 

A rettegés, ami épp, hogy elpárolgott, újult erővel csapott le rám. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, arra pedig már gondolni sem mertem, hogy mi lesz azután, hogy a fiaim megszülettek.  
  
Mikor felpillantottam, Nero száguldott lefelé a lépcsőn, nyomában a két lánnyal.  
  
Lady azonnal odarohant hozzám, megfogta a kezem, majd mélyen a szemembe nézett: 

– Semmi baj, minden rendben lesz. Ez csak egy szülés. Gondolj arra, hogy mennyi mindent túl éltél már, és máris nem tűnik majd olyan szörnyűnek egész. Nero ott lesz veled végig, ha pedig valami baj történne, akkor az orvosok tudják, mit kell tenni. Ne félj, mert akkor csak rosszabb lesz, oké? 

Nem voltam képes megszólalni, könnyek folytak végig az arcomon, az ajkaimat szorosan összepréseltem, és csak erőtlen bólogattam. A fájdalom pokoli volt, semmihez sem volt hasonló, amit eddig átéltem.  

– Majd én viszem, te készítsd elő a kocsit, kölyök – jelentette ki Trish. 

A gyötrelem egyre erősödött, a pánik pedig egyre inkább eluralkodott rajtam. Próbáltam felfogni a nyugtató szavakat, amiket a két lány intézett hozzám, azonban képtelen voltam rá. Minden olyan gyorsan történt, a következő pillanatban már a hátsó ülésen ültem Ladyvel, aki továbbra is nyugtatni próbált.  
  
Néhány perc múlva a kórházban találtam magam, Nero karjaiban. Váltott néhány szót az egyik nővérrel, majd egy orvos, és két nővér jelent meg egy kórházi ággyal. A fiú óvatosan lefektetett az ágyra, és még jóformán el sem engedett, elkezdtek tolni engem. Hogy hová vittek, arról fogalmam sem volt, viszont valami komplikáció adódhatott, mivel nagyon siettek. 
  
Nero alig bírt lépést tartani, de nem engedte el a kezem, közben pedig folyamatosan beszélt hozzám, hogy elterelje a figyelmem. Ekkora a kín már elborította az egész testemet, alig bírtam csendben maradni. Azon imádkoztam, hogy legalább addig kibírjam, amíg be nem tolnak a szülőszobára.  
  
A világ hirtelen kiélesedett, minden egyes mondatot tisztán hallottam, és a körülöttem nyüzsgő emberek mozdulatai sem voltak már annyira homályosak. 

– Semmi baj, édes, mindjárt vége – suttogta fájdalmasan a fiú, aki az ágyam mellett állt, és kétségbeesetten szorongatta a kezemet. 

A ruhák gyorsan lekerültek rólam, helyette egy semmit sem takaró hálóinget kaptam, amit igazából rám adtak, mert ekkora nem volt már erőm arra, hogy, magamról felöltözzek, nem beszélve arról, hogy idő sem lett volna rá.  

– Fájdalomcsillapítót! – kiáltotta az egyik nővér, majd néhány másodperc múlva egy tű fúródott a könyökhajlatomba. 

Eddig bírtam, felordítottam, vagyis inkább sikítottam. Nero mellettem egyre inkább kétségbeesett, talán jobban rettegett, mint én.  

– Még több fájdalomcsillapító kell! – ordította az orvos. 

Újabb tűszúrás, a gyötrelem egyre csak erősödött. Közben tettem, amit a szülész mondott, bár éreztem, hogy az erőm igencsak kezd megfogyatkozni. Az elkövetkezendő percek csak még borzalmasabbak voltak, az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy hisztérikus visítozásba kezdjek, az Nero volt. Egyáltalán nem bánta, hogy olyan erővel szorítottam a kezét, hogy jó eséllyel el kellett törnie, sőt, a két tenyere közé zárta aprócska kézfejemet, és szinte könyörgött, hogy szorítsam még jobban. 
  
Úgy éreztem, neki talán jobban fáj, mint nekem, ezt pedig megerősítette, hogy könnyes szemekkel nézett rám a zöld, orvosi maszk takarásából.  
  
Körülbelül másfél óra múlva megszületett az első fiam, akit azonnal el is vittek. Én ugyan nem voltam tisztában azzal, hogy milyen gyorsan telik az idő, számomra minden perc órának tűnt, azonban az alapján amit hallottam, három percre rá a világra jött a második fiam is.  
  
Ekkora már alaposan kifáradtam, és sikeresen be is rekedtem, ami a folyamatos sikítozásnak volt köszönhető. Alig, hogy megpillantottam az ikreket, hirtelen nagyon  nehezen kaptam levegőt, majd minden elsötétült. Még hallottam a gépek fülsértő sípolását, aztán a külvilág megszűnt létezni.

  ***

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor a második fiaim is a világra jött. Dante ugyan kezdett kimerülni, azonban még mindig hatalmas erő és élni akarás sugárzott a szemeiből. 
  
Az ezelőtti másfél óra életem legborzalmasabb majd’ két órája volt. Látni, ahogyan szenvedett, hallani a sikolyait, szívet tépő volt.  
  
Széles vigyor kúszott az arcomra, mikor a két babával a kezében megjelent az ápolónő. Dante ajkain halvány mosoly ült, aztán hirtelen szorítása enyhült, szemei lecsukódtak, a gépek pedig visítani kezdtek. 
  
Egy röpke másodpercig fogalmam sem volt róla, hogy mi történik, aztán ostorként sújtott le rám a felismerés.  

– Menjen ki, viszem a kicsiket is! – mutatott az ajtó irányába az egyik nővér. 

– Itt akarok maradni! – mondtam pániktól átitatott hangon. 

– Azzal nem használ semmit a feleségének, ha akadályozza a munkánkat! – kiáltotta, mert addigra legalább öt ember vette körül a még mindig eszméletlen Dantét, majd felrángatott, és kitessékelt az ajtón. 

Döbbenten zuhantam le az egyik székre, majd erőtlenül vettem a karjaimba a két kisfiút, akit néhány pillanattal később kihoztak hozzám. 
  
Trish és Lady a folyosón álltak, mikor megláttak kijönni, oda rohantak hozzám, azonban mielőtt bármit is kérdezhettek volna, meghallották az őrült kiáltozást odabentről, és azonnal megvilágosodtak a helyzettel kapcsolatban.  
  
Megpróbáltam összeszedni magam, hogy legalább egy kis figyelmet fordítsak a nemrég született fiaimra, azonban ez szörnyen nehezen ment.  
  
Abban a pillanatban, mikor Dante szíve megállt dobogni, kint szakadni kezdett a hó, az ég pedig egyre sötétebb lett. A démonvilág harangjai egyszerre szólaltak meg, és ahogy a szobában, úgy ott is hatalmas üvöltözés támadt. Ez azonban nem olyan kétségbeesett kiáltozás volt, mint ami odabent zajlott, sokkal inkább boldog, megkönnyebbült zsivaj.  
  
Hirtelen felsírt a két fiú is a karjaimban, én pedig erőtlen hangon próbáltam megnyugtatni őket. Ők is érezték, hogy valami nagyon nincs rendben, és pontosan tudták, hogy mi az.  
  
A lányok dermedten álltak mellettem, mindkettejük arcára ráfagyott a meglepődés és a fájdalom keveréke. Könnyek kezdték el marni a szemem, és kedvem támadt ordítani, de inkább összeszorítottam az állkapcsomat. 
  
’Nem veszíthetem el, még nem!’ – ismételtem magamban újra és újra, azonban ahányszor kimondtam fejben, egy újabb láthatatlan kés fúródott belém. Alig kaptam levegőt, a szívem hevesen dobogott, és imádkoztam, hogy ez csak egy rémálom legyen. Viszont a gépek jajveszékelése nem maradt abba, a démonvilág tombolása egyre hangosabb lett, kint pedig feltámadt a szél is.  
  
Nyolc, végtelennek tűnő perc után az orvos lemondó arccal lépett ki a szobából, azonban mielőtt még lett volna időnk arra, hogy összeroppanjunk, a gépek abbahagyták a sípolást, és ismét szívműködést mutattak.  
  
Először fel sem fogtam mi ez, de a szíve tompa dobbanásait egy fájdalmas nyögés követte, a démonvilágban pedig akkora energia szabadult fel, amelyet még sohasem tapasztaltam. Az ováció azonnal abbamaradt, csend telepedett az alvilágra, csak a megkongatott harangok vészjósló hangja visszhangzott. Az utcán a szél egyre nagyobb erővel fújt, és a hó is hatalmas, sűrű pelyhekben hullott.  
  
’Dante Sparda nem adja fel ilyen könnyen’ – hasított Dante vészjósló hangja az alvilág csöndjébe.  
  
Az orvos, és az ápolónő, aki néhány perce kisurrant, visszarohantak a szobába, mi hárman pedig egyszerre lélegeztünk fel.  

– A szívrohamot hoztad rám, Dante – suttogta Lady, jobb karját a szívéhez szorítva.  

– Már azt hittem, vége mindennek – sóhajtotta Trish, miközben megkönnyebbült mosollyal az arcán a könnyeit törölgette.  

Érdekes módon a két kicsit azonnal megnyugodott, amint az anyjuk szíve ismét dobogni kezdett.  

– Sziasztok, törpék – mosolyogtam rájuk. 
    
A jutalmam két érdeklődő, jégkék tekintet volt. 

– Most már anyu jól van, azt hiszem. Legalábbis esélyes, hogy már túléli – folytattam. 
    
Mielőtt még tovább beszélhettem volna hozzájuk, egy nővér jelent meg, hogy elvigye őket, és elintézze a papírokat.  

– Kaphatok két nevet? – kérdezte. 

– Ryu és Yasuhiko Sparda – mondtam, de a tekintetem nem vettem le a fiúkról.  

Azután, ahogy megszabadultam a pániktól, amit Dante kis attrakciója okozott, sokkal jobban szemügyre vettem a két csöppséget. Ugyan én is majdhogynem teljes képmása voltam, de ennek ellenére mindkettejük vonásai inkább az anyjukat tükrözték, mintsem engem. Az aprócska hajkupac a fejük búbján természetesen ezüstös-fehér volt, szemeik pedig élénk kékek.  
  
A különbség kettejük között már most látszott, a fiatalabb sokkal visszahúzódóbb volt, míg a bátyja néhány perc után rám vigyorgott, amitől ismét sokkos állapotba kerültem. A legmeglepőbb még csak nem is az volt, hogy mosolygott, hanem hogy olyan szintű intelligencia sugárzott mindkettejük szeméből, amilyennel még egy újszülöttnek nem kellene rendelkeznie.  
  
A nővér szótlanul elvette tőlem a kicsiket, majd elvitte őket.  

– Na, mi az, lesokkolt, hogy tényleg apa lettél? – incselkedett Trish. 

– Ugye... egy újszülöttnek még nem kéne mosolyognia...? – kérdeztem hitetlenkedve. 

– Ugyan, min csodálkozol? Elvégre, Dante az anyjuk – halkította le a hangját Mary. 

– Ha azt vártad, hogy majd egyszerű gyerekeid születnek, akkor te nagyon lebecsülted az anyjukat – értett egyet a szőke démon. 

– Csak álom volt az egész? Mármint, hogy Dante... 

– Nem, azt hiszem, tényleg engedett a sötétségnek egy időre. Szörnyen gyenge... Míg a fiúk majd kipattannak a bőrükből, addig ő elvesztette az ereje kilencven százalékát. Az lesz a csoda, ha kiengedik, mielőtt... – sóhajtott Lady. 

Dante orvosa végszóra lépett ki a szobából. Nem vártam meg, amíg megszólal, azonnal kérdésekkel kezdtem el bombázni: 

– Ugye jól van? Mi történt vele?  

– Kérem, Mr. Sparda, nyugodjon meg. A felesége jól van, legalábbis ahhoz képest, hogy halottnak és agykárosodottnak kéne lennie, tökéletesen érzi magát. Csodával határos módon minden rendben van vele, csak fáradt és erőtlen, ez pedig nem ritka azok között az anyukák között, akik először szültek. Elsőre ikrek pedig igen nagy falat... – mondta az orvos fáradtan. 

– Mikor engedik haza? 

– Amint egy kicsit megerősödik, már otthon is lehet. Ha pedig most megbocsájt, én mennék. 

Időközben Dantét kihozták a szobából. Mikor megpillantottam, azt hittem, halott, azonban tisztán hallottam, hogy dobog a szíve, és lélegzik. Ez valamennyire megnyugtatott, viszont még mindig aggasztó volt az állapota.  

– Kérem, most menjenek haza, a látogatási idő lejárt. Holnap visszajöhetnek, természetesen, de ma még rengeteg vizsgálaton kell túlesni a hölgynek, és az állapotát tekintve nem biztos, hogy jót tenne neki, ha itt maradnának – tájékoztatott az utolsó nővér, aki kijött a szobából. 

– Én maradhatok, kérem? A férje vagyok. Ígérem, nem lábatlankodok, majd kint várakozok, ameddig vizsgálják, csak hadd maradjak vele, kérem! – könyörögtem. 

A nővér bosszúsan fújtatott. Egyébként sem volt túlságosan jókedvű, sőt, kifejezetten kimerültnek tűnt, mint ahogy mindenki, aki a szülőszobából jött ki. Úgy tűnt, nem nagyon lelkesedik az ötletért, hogy bent maradjak. Valószínűleg volt valamiféle előírás, azonban én szörnyen aggódtam, képtelen lettem volna ilyen állapotban itt hagyni Dantét, és csak hazasétálni. 

– Várjon a központi váróban, majd szólok, ha elhelyezték egy kórteremben. Akkor bemehet hozzá egy kicsit – mondta végül bosszankodva a nővér.  

– Köszönöm – mosolyodtam el, amitől az eddig borús ápolónő igencsak meglepődött.  
    
    Mikor eldülöngélt a valószínűleg sokkos állapotba került nő, Trish hátba veregetett. 

– Ez igen. Ha Dante tudná, letépné a töködet, kölyök! 

– Semmit rosszat nem csináltam! – védekeztem. 

– Aha, persze – incselkedett tovább. 

– Trish, nincs nekem kedvem most ehhez – sétáltam oda egy székhez, majd lerogytam. 

A fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam, a fejem is fájni kezdett. Úgy tűnt, a sok izgalom nem tesz jót, főleg akkor nem, ha olyasvalakiért rágja az körmét az ember, akinek igen képlékeny tud lenni az életben maradása.  

Behunytam a szemem, és hátravetettem a fejem, a hideg fal kicsit enyhített a fejfájásomon. Épp elhatároztam, hogy nagy nehezen felkelek, és keresek egy kávé automatát, mikor Lady vészjósló hangon megszólalt: 

– Nem akarok ünneprontó lenni, de azt hiszem, vendégünk van – köhécselt. 
    
Ekkor megpillantottam a folyosó végén a zord arckifejezésű Vergilt. Céltudatosan trappolt felénk, a szemei szinte villámokat szórtak. Nem tűnt túlságosan boldognak. 

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte hűvösen szöszi. 

– Ugyanazt, amit ti. Mi van Dantéval? – tért rá azonnal a lényegre. 

– Már jól van. Akkor kellett volna megjelenned, amikor éppen haldoklott. Gondolom, ez nem újdonság számodra, ahogyan az sem, hogy Dante most épp nincs olyan állapotban, hogy a hülye képedet nézegesse – jött a csípős válasz ismételten Trishtől. 

– Már megbocsáss, de ugyanannyi jogom van őt látni, mint nektek! 

– Ide figyelj, ficsúr! Dante nagyon de nagyon fáradt, és véleményem szerint örül, hogy most senki sem zaklatja, másrészt, nem téged fognak beengedni hozzá először, azt elhiheted – sziszegtem. 

– Nocsak, megtörténne, hogy nem engedik, hogy a hős lovagja a nyakában loholjon? Szomorú történet – mondta gúnyosan, felvont szemöldökkel. 

– Fogd be, Vergil, és tűnj el, mielőtt még mindannyian szépen mondjuk. Senkinek sincs kedve hozzád, Danténak meg főleg nem. Ha látni akar, arról majd tudni fogsz, de nekem elhiheted, hogy a háta közepére sem kíván téged. Úgyhogy húzz el, mert rád hívom a biztonságiakat, és akkor elég nehezen tudsz majd bejutni hozzá! – kelt ki magából a démonvadász lány, aki eddig Trish mellett állt, azonban most Vergiltől egy méterre sem, és szörnyen dühösnek tűnt. Megértettem teljes mértékben. 

– Jogom van látni őt – ragaszkodott az elképzeléseihez a férfi. 

– Ha jogod, ha nem, értsd meg, hogy nincs olyan állapotban, hogy veled trécseljen. Majd felhív, vagy valami, ha kipihente magát és megerősödött, addig pedig menj a pokolba! – sóhajtottam bosszúsan. 

– Még nem végeztünk! – sziszegte, majd hátat fordított, és eltrappolt.  

Már kora este volt, mikor végre megengedték, hogy bemenjek Dantéhoz.  
  
Szinte futottam a szobáig, aztán megálltam az ajtóban, és haboztam. Fogalmam sem volt, milyen látvány fogad, ha bemegyek, de megpróbáltam felkészülni rá. Nagy levegőt vettem, aztán beléptem. 
  
Dante egy hófehér ágyon feküdt, az ablak mellett, gépekre kötve. Már mélyen aludt, úgyhogy viszonylag csendben lopóztam mellé, majd leültem a székre, és óvatosan a kezembe vettem aprócska kezét.  

A szeme alatt a karikák most még sötétebbek voltak, a bőre pedig egészségtelenül sápadt. A nagy vérveszteség miatt infúziót kapott, ráadásul erős gyógyszerszag lengte körül, ami azt jelentette, hogy egy jó nagy adag fájdalomcsillapítóval is megajándékozták. 

– Szegénykém – suttogtam, miközben kisimítottam egy kósza tincset az arcából.  

Mindennek ellenére gyönyörű volt, még ha női alakjában volt is. Ugyan sohasem mondtam neki, de nem igazán tetszett, amikor így volt, sőt, alig vártam, hogy ismét férfi legyen. Szörnyen aranyos volt lányként, de mindössze ennyi jót tudtam elmondani a gyökeres átalakulásáról. Sokkal inkább önmaga volt, mikor a hormonok nem befolyásolták, ugyanis az elmúlt nyolc hónap pokol volt számára, és számunkra is. Nem csak az ellenség fenyegetése, a félelmei készítették ki, hanem bizony a szélsőséges hangulatingadozásai is.  

Egyik pillanatban még boldog volt, a következőben pedig mély depresszióba zuhant. Éjszaka rémálmai voltak, bár ennek a legfőbb oka az volt, hogy rettegett a szüléstől, illetve a démonvilágban zajló néma szervezkedés, és nem utolsó sorban a múltjának el nem fogadása. Valószínűleg ezért gyengült le ennyire, talán ha nem lett volna ennyi pszichológiai tényező, sokkal jobb állapotban lett volna.  

– Édesem, azt hittem belehalsz, és hogy örökre elveszítelek – kezdtem el beszélni hozzá halkan, mert egyszerűen nem tudtam ezt a sok feszültséget magamban tartani. – Először ott volt a bátyád baromsága, aztán kiderült, hogy akár bele is halhatsz a szülésbe, végül meg az egész alvilág felesküdött ellened... Kész csoda, hogy két egészséges fiút hoztál a világra, és hogy egyáltalán még életben vagy. Kérlek, gyógyulj meg, szükségem van rád!  

Annyira belemerültem, hogy talán órákig beszéltem hozzá. Senki sem jött be szólni, hogy menjek haza, úgyhogy, mikor elfáradtam, lehajtottam a fejem az ágyra, aztán észre sem vettem, hogy elszenderültem.


***

A sötétség forró volt, jótékony, gyógyító. Nem olyan, mint mikor az életben maradásomért küzdöttem, ez most más volt. Ez ellen nem kellett harcolnom, nem akart magába szippantani, elszakítani ettől a világtól, csak körülvett, én pedig boldogan süppedtem bele. 
  
Persze eközben folyamatosan gondolkoztam, még ha nem is teljesen tisztán. Aggódtam, hogy mi lehet a fiaimmal, Neróval és a lányokkal. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán most, mikor ennyire kiszolgáltatott vagyok, ránk támadnak. Tudtam, éreztem, hogy nem lenne esélyünk ellenük, most semmiképp.  
  
Azonban mielőtt még elég mélyen beleáshattam volna magam a félelmeimbe, ébredezni kezdtem. Az első dolog, amit érzékeltem, a szürkés, télies napsütés, amely beáradt a hatalmas ablakokon, aztán az, hogy gyenge vagyok, végül megpillantottam a párnámon fekvő Nerót.  
  
Mélyen aludt, mert nem vette észre, hogy én időközben felébredtem. Szemeit mély, sötét karikák fogták közzé, ráadásul sápadtabb volt a szokásosnál. 

Meg akartam simogatni az arcát, azonban a kezem nem volt hajlandó végrehajtani a feladatot. Ekkor jöttem rá, mit is értettek azalatt, hogy egy szemernyi erőm sem lesz. A félelem ismét a felszínre tört, ahogyan a számomra még ismeretlen anyai ösztönök is. Körülnéztem a szobában, azonban nem voltak ott a fiaim, ami miatt csak még idegesebb lettem. 
  
A józan eszem azt súgta, hogy jól vannak, és hogy igazából semmi különleges nincs abban, hogy nem velem egy szobában vannak, mégis, nyugtalanított a tudat, hogy nem láthatom a őket.  

Szörnyen éreztem magam. Miután elájultam, valószínűleg minden létező vizsgálatot elvégeztek rajtam, és tele pumpáltak gyógyszerekkel. Ez azért nem volt túl előnyös számomra, mert az öngyógyításomat blokkolta a hatalmas mennyiségű fájdalomcsillapító, amit kaptam.  


Ismét megpróbáltam kezdeni valamit magammal, viszont még mindig nem tudtam mozogni. Néhány perc meddő próbálkozás után inkább úgy döntöttem, hogy engedek a fáradtságnak, és visszaaludtam.  

Mikor legközelebb felébredtem, a nap már magasan járt, bár még mindig télies szürkeség uralta a tájat.  

– Végre felébredtél - suttogta Nero, akit eddig észre sem vettem, hogy mellettem van. 

– Szia - köszöntem rekedten. 

– Te aztán jól kikészültél - kuncogott. 

– Nem vicces, nekem elhiheted. Majdnem meghaltam! 

– Tudom édes, de a lényeg, hogy már jobban vagy egy kicsit - simított végig a karomon. 

– Hol vannak a fiaim? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést. 

– Nemrég etették meg őket, most pihennek. Viszont Miyako, Patty és a lányok már látni szeretnének, úgyhogy megejtek egy telefont, aztán azonnal jövök. Addig kétségbe ne ess. 

– Itt nem telefonálhatsz? - kérdeztem kétségbeesetten. 

– Sajnálom, édes, tilos. De öt perc, és jövök. 

– Rendben - sóhajtottam lemondóan. 

Ekkor finom csókot lehelt a homlokomra, aztán bíztató mosollyal az arcán kiment a szobából. 

Amíg egyedül voltam lehetőségem nyílt jobban szemügyre venni a berendezést. Ugyan semmi érdekes nem volt benne, de addig sem az aggodalmaimmal foglalkoztam. Mire Nero visszajött, teljesen belemerültem a nézelődésbe. 

– Na, tetszik amit alkottál? - kérdezte nevetve. 

– Miről beszélsz? - értetlenkedtem. 

– A hóvihar.  

– Azt én...? – hitetlenkedtem. 

– Nem is emlékszel? Pedig határozottan mondtál valamit olyasmit, hogy 'Dante Sparda soha nem adja fel', aztán a démonok már nem örültek annyira... 

– Nem remélik... 

– Sebaj, a lényeg, hogy most már minden rendben. Bár ránk hoztad a szívrohamot, az biztos! 

– Mikor jönnek a lányok? 

– Úgy tíz perc, és itt vannak. Miyako nagyon aggódott érted, Patty pedig szó szerint kiborult, mikor megtudta, mi történt. 

– Pontosan... szóval az orvosok mit mondtak?    

– Koraszülés, plusz komplikációk. Hogy mégis milyenek, arról sajnos nem adtak tájékoztatást.

– A fiúk ugye... ugye jól vannak?

– Persze, kutya bajuk. Egészségek kölykök, ráadásul elég nagyok is, velük nem lesz probléma. Aki miatt aggódnunk kell, az te vagy, mert addig nem engednek haza, amgí lábra nem állsz – nézett rám komolyan.

– Azzal problémáim lesznek...

– Figyelj, édes. Valamennyi erőt tudok neked adni, hogy a problémáinkat megoldjuk, de a tested ki fogja lökni magából rövid időn belül. Amint otthon leszünk, nem fognak gyógyszerekkel tömni, úgyhogy az öngyógyító képességed is beindul. Nem lesz semmi sem zökkenőmentes, de megtesszük, amit meg tudunk – szorította meg gyengéden a kezem.

– Mi lesz ezután? Mit gondolsz, mikor támadnak?

– Száz napot mondtál úgy három hónapja, ami még egy hetet jelent. Meg kell tennünk mindent, hogy biztonságban legyél a fiúkkal együtt. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy hagyjuk elfajulni ezt az egészet. Mi felkészültek vagyunk, Patty és Miyako is sokat vadászott mostanában, sőt, a csapatmunkát is fejlesztettük egy kicsit. Viszont ennek ellenére az ütőkártya, azaz te, egyelőre nem áll rendelkezésünkre. 

– Tehát teljesen esélytelenek vagyunk – suttogtam összeszorult torokkal.

– Azért ezt nem mondanám, viszont az esélyeink... hát... elég... minimálisak.

– Nem tudom mennyi idő, míg regenerálódom... 

– Már nem fogsz több gyógyszert kapni, szóval lassan meg fogsz gyógyulni. De hogy ez mennyi idő... fogalmunk sincsen. Viszont szörnyű állapotban vagy, 

– Ígérem, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, talpra állok – mondtam elszántan.

– Szeretlek! – suttogta, miközben egész közel hajolt hozzám, olyannyira, hogy az ajkaink majdnem összeértek.

– Én is téged – sóhajtottam.

– Azt hiszem itt vannak a lányok – suttogta, miközben eltávolodott tőlem.
    
Néhány másodperccel később a négy nőszemély valósággal berobbant az ajtón, élükön Miyakóval. 

– Apu, jól vagy? – rohant oda hozzám.

– Persze – motyogtam.

– Úgy aggódtam érted! – ölelt át szorosan, miközben könnyek folytak végig az arcán.

– Nyugalom, élek – nevettem rekedten.

– Mindenki szívrohamot kapott! Amikor Trish elmesélte mi történt, azonnal ide jöttem, de nem engedtek be azok a szemetek! És az öcséimmel mi van?

– Remekül vannak, Dantéval ellentétben. Nem is olyan rég volt etetés, ha felébredtek, valószínűleg behozzák őket – válaszolta Nero.

– Dante, hogy érzed magad? – érdeklődött Patty, aki időközben Ladyvel és szöszivel egyetemben közelebb került.

– Mint aki kimostak, aztán ráborult egy hajó, végül pedig megkóstolta egy démonkutya – kuncogtam.

– Én nem emlékszem, hogy ilyen szörnyűséges lett volna... – töprengett.

– Az embereknél egyszerűbb egy kicsit a dolog – mondta gondterhelten, összehúzott szemöldökkel Mary.

– Hé, öcsi, nem vagy éhes? – puhatolózott Trish

– Nem hiszem, hogy bármit is le tudnék nyomni a torkomon, de azért köszi – mosolyogtam rá hálásan.

– Estére beleimádkozok valamit – biztosította őket Nero.

– Hé, ez nem ér! Nem vagyok éhes, tehát nem fogok enni! – morogtam sértetten.

– Dante, ugye tisztában vagy vele, hogy a törpéknek szüksége van anyatejre? Ahhoz pedig enned kell, különben tápszeren kell élniük, ami nem lenne túl egészséges számukra! – figyelmeztetett.

– Ah, de én nem akarom, aludni szeretnék! – motyogtam nyűgösen.

– Apu mindig ilyen volt? – kérdezte meglepetten Miya.

– Igen – vágták rá egyszerre a többiek.

– Amikor nála laktam, folyamatosan aludt, természetesen a kanapén, és ha megpróbáltam felkelteni, mert útban volt, akkor ezzel a szöveggel állt elő. Utána persze jól megcsapkodtam a felmosóval, de akkor sem ment arrébb – kacagott Patty. 

– Ha tele volt az iroda pizzás dobozokkal, meg szeméttel, akkor az asztalánál aludt, a karosszékében, és valami ilyesmit adott elő, mikor ráordítottam, hogy vigye ki a szemetet – értett egyet Lady.

– Dante akkor csinálta ezt velem, mikor épp küldetésen voltunk, egy motelban aludtunk, és már hajnalodott, szóval indulnunk kellett volna, de közölte velem, hogy ő szépeket álmodik, és hagyjam békén, mert aludni akar. Mindezt olyan tündérien, hogy hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy egy idiótával, vagy egy kisgyerekkel van dolgom – mesélte a szőke démon.

– Akkor imádja ezt a trükköt bevetni, ha már átaludta a fél napot, és lassan dolgunk lenne, ehhez képest nyűgösködik, hogy neki nincs kedve felkelni. Igaz, hogy profi, de nem értem, hogy lehet ilyen izmos egyáltalán, ha olyan lusta, mint egy kismalac – nevetett Nero.

– Na, ez azért csúnya volt! – háborodtam fel. 

– De igaz – egészített ki Patty. 

– Nero, szólnál egy nővérnek? Látni akarom végre a fiaimat.

– Igenis, kapitány! – tisztelgett, majd nevetve elment.

Nem sokkal később a fiú a nyomában egy nővérrel tért vissza. A szívem a torkomban dobogott, aztán megpillantottam a két csöppséget, és elállt a lélegzetem. Aztán már a karomban is tarthattam őket, én pedig boldogabb voltam, mint valaha. 

Alaposan szemügyre vettem őket, mert azelőtt még nem volt alkalmam rá. Mindketten tökéletesen ugyanúgy néztek ki, azonban más arckifejezés ült az apró pofijukon. Az idősebb, akinek tévesen Ryu ált a karszalagján, komolyabbnak, megfontoltabbnak tűnt a testvérénél, ezt valószínűleg inkább Nerótól, vagy Vergiltől örökölhette, viszont csöppet sem volt olyan zord, fagyos, mint a bátyám. Az öccse, akinek a karszalagján a Yasuhiko név állt, inkább rám hasonlított, mint az apjára. Ahogy belenéztem a jégkék szempárba, valami azt sugallta, hogy egy igazi kisördöggel van dolgom, pont olyan bajkeverővel, mint amilyen én voltam. 

Azonnal eldöntöttem, hogy amint a nővér lelép, azonnal kicseréltetem a szalagokat Neróval, ugyanis én képtelen lettem volna rá. Irritált, hogy összecserélték őket, pedig nagyon jól tudtam, hogy ikrekkel nem egyszerű. Az édesanyám egyszer mesélte, hogy miután megszülettünk, minket is összecseréltek a kórházban, így ideiglenesen én voltam Vergil, a bátyám pedig Dante. Anyu dühös lett, és titokban megcserélte a karszalagokat, pont ahogy én is tenni akartam. 

Miközben a gondolataimba mélyedtem, a lányok megcsodálhatták a kicsiket. Mindegyikük majd’ elolvadt a csöppségek láttán, amit meg is értettem. 

– Istenem, gyönyörűek! – visította Mary hatalmas vigyorral az arcán, miközben Nero odaadta neki Ryut. 

– Nyugalom, cica, majd nekünk is lesznek babáink – ölelte át Trish a lányt. 

– Ők... tényleg az öcséim? – kérdezte halkan Miyako, mert ő Yasuhikót ringatta éppen. Teljesen átszellemült, gyengéden nézett az öcsére, közben pedig folyamatosan mosolygott rá.

– Nem csak a te öcséid – köhécselt nevetve Patty.

– Á, bocs nővérkém – nevetett Miya. 

– Azért mégis csak az én fiaim – dőlt hátra elégedetten a székben Nero, arcán önelégült kifejezéssel.

– Azt remélem tudod, hogy a munka érdemleges részét Dante végezte el? – gúnyoldott Patty.

– Pontosan. Ő szülte őket, neki jár az érdem – értett egyet szöszi is.

– Hé, nyugalom, csak vicc volt! – próbálta csitítani a lányokat a fiú, akinek addigra rendesen nekiálltak. 

Én tovább gyönyörködtem a fiúkban, akik ismét visszakerültek hozzám. Különlegesek voltak számomra, mert normális körülmények között nem is lett volna szabad megfoganniuk, mégis megtörtént. Ez pedig azt bizonyította, hogy igen is léteznek csodák.

Épp csak elkezdtem ízlelgetni az anyaságot, máris különleges kötelék alakult ki köztem, és a fiaim között. Ugyan még nem beszéltek, de már abból megértettem őket, ahogy rám néztek: éhesek voltak.

Ugyan tudtam, mit kell tennem, mégis, fura érzéseim voltak a szoptatással kapcsolatban, mivel semmiféle információim nem voltak a dologról. Csak és kizárólag annyit tudtam, hogy a kölykök ösztönösen tudni fogják, mit kell tenniük, ahogyan én is. 

– Csak nem éhesek a kicsik? – kérdezte Nero, mikor látta, hogy egyre nyugtalanabbak.

– De, azt hiszem igen – mondtam remegő hangon.

– Ugyan, Dante, csak nem félsz? Túléltél egy szülést, ez már nem kéne, hogy problémát okozzon! – nevetett Trish. 

– Tudod, én nem vagyok nő – emlékeztettem.

– Egyelőre az vagy, szóval semmi baj, majd az ösztöneid megsúgják, mit tegyél – bátorított Patty.

– Akkor szerintem mennünk kéne, ne zavarjuk őket – állt fel Miyako, aki eddig a szomszédos, üres betegágyról figyelte a történéseket.

– Rendben, holnap majd jövünk – indultak el a többiek is az ajtó felé.

– Hé, Dante, ne félj, menni fog – fogta meg egy futó pillanatra a kezem Mary, aztán már ment a többiek után

Néhány percig még bámultam utánuk, amikor pedig már nem hallottam a lépteiket, felsóhajtottam. Nem könnyebbültem meg, sőt, csak még idegesebb voltam.

– Nero, megcserélnéd a karszalagjaikat? Összecserélték őket – kértem.

– Öhm, persze, de miért kéred ezt? – nézett rám meglepetten.

– Ryu a fiatalabb, Yasuhiko pedig a bátyja – közöltem teljesen természetesen. 

– Ezt... honnan tudod? Még az orvosok sem tudják szerintem, hogy melyikőjük született hamarabb.

– Én tudom, és nem szeretném, hogy ne azok legyenek, akiknek lenniük kell. A név meghatároz egy embert, ha pedig a fiatalabbnak adnám a Yasuhiko nevet, akkor teljes mértékben elnyomnám őt, rosszat tennék neki, és ez fordítva is igaz. 

– Azt hiszem, igazad van – motyogta, miközben a karszalagokkal babrált.

– Mi lesz azután, hogy én... szóval ha már nem leszek ilyen? 

– Akkor majd kapnak tápszert. De az első hétben nagyon fontos, hogy anyatejet kapjanak. 

– Ah, rendben – sóhajtottam. – Segítenél felülni? Már elég jól vagyok ahhoz, hogy megetessem őket, de még elég korlátozott vagyok a mozgásban.

Szó nélkül segített nekem, aztán a kezembe adta Ryut, akinek végre már a karszalagján is a helyes név szerepelt. Ő addig Yasuhikóval a karjában az ablakhoz sétált, és beszélni kezdett a babához.

Én mindeközben félig leöltöztem, és nagyon reméltem, hogy sem Nero nem fordul meg, sem pedig senkinek nem jut eszébe bejönni. Lehunytam a szemem, és a mellkasomhoz tartottam Ryut, aki azonnal tudta, mit kell tennie. 

Szörnyen zavarban voltam, és csak néhány perc után mertem kinyitni a szemem. Hirtelen már nem éreztem magam olyan rosszul, sokkal inkább csodálatosnak tartottam, amit láttam. A pici a szívemre tette a kezét, közben pedig boldogan evett. 

Halványan elmosolyodtam, és rátettem a kezem aprócska kezére. Percekig voltunk így, azátán Ryu jóllakott, és elaludt. Olyan gyönyörű volt, hogy mozdulni sem mertem, nehogy felkeltsem. 

– Úgy látom, jóllakott a törpe – szólalt meg Nero.

– Félek, hogy felkeltem – suttogtam.

– Dehogy, mélyen alszik. Add csak, aztán etesd meg Yasut is, mert úgy fogja érezni, hogy vele kivételeznek – adta oda a másik fiamat, miközben a szundikáló Ryuval az ablakhoz sétált.

– Bocsáss meg, kincsem, következő alkalommal nem választalak külön titeket, csak most még nem bírnálak el mindkettőtöket egyszerre – pusziltam homlokon a csöppséget.

Miután az ő pocija is megtelt, szintén elaludt. Percekig csak gyönyörködtem benne, aztán átadtam Nerónak, én pedig felöltöztem. A maradék időben mindkét pici nála volt, és ugyanolyan megbabonázva nézte őket, ahogyan én is tettem. Tudtam, hogy csodálatos apa lesz, ezzel már akkor tisztában voltam, mikor még terhes voltam.

Nem sokára a nővér elvitte a fiúkat, mi pedig magunkra maradtunk. Hirtelen szörnyen fáradtnak éreztem magam, viszont a reggelhez képest már az is fejlődés volt, hogy képes voltam megetetni a babákat. Ez pedig azt jelentette, hogy kezdek regenerálódni. Ennek örömére hamarosan elnyomott az álom, nekem pedig volt egy olyan érzésem, hogy Nero megint bent fog velem maradni, ezért még félálmomban ráparancsoltam, hogy azonnal menjen haza. Kelletlenül, de engedelmeskedett a parancsomnak, én pedig reméltem, hogy ő is megpróbálja kipihenni magát.

Aznap éjjel már nem aludtam olyan nyugodtan, mint azelőtt. Ismét rémálmok gyötörtek, így arra keltem hajnal kettő körül, hogy zokogok. Rádöbbentem, hogy ugyan egy napig megpróbáltam eljátszani, hogy miden rendben van, de nem így volt. 

A fenyegetés egy csöppet sem volt kisebb, sőt, egyre közeledett a vég. Szörnyen féltem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ismét úrrá legyen rajtam. Ezután nem tudtam elaludni, csak feküdtem, és bámultam a plafont, mivel még mindig túl gyenge voltam ahhoz, hogy szabadon mozogjak.

A szívem mélyén szörnyen reméltem, hogy ezek csak rémálmok, azonban a józan eszem tudta, hogy hatalmas bajban vagyok. Nem akartam elveszíteni a családom, pont akkor, mikor végre minden helyreállni látszik, nem akartam még meghalni, pedig ez a lehetőség egyre közelebbinek tűnt, főleg azután, hogy majdnem belehaltam a szülésbe. 

Gyűlöltem Mundus fiát, amiért szét akarta zilálni a boldogságom, gyűlöltem Vergilt, mert valamilyen szinten az ő hibája volt, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, azonban szerettem is őt, mert a testvérem volt, és mint minden ikreket, bennünket is különleges kötetlék kötött össze. 

Az egyetlen dolog amit tehettem az volt, hogy reménykedtem abban, hogy mindaz a sok szörnyűség, amit álmaimban láttam, nem fog megtörténni, hogy minden rendben lesz. Ez azonban nem rajtam múlt, és úgy tűnt, a családunk sincs éppen a helyzet magaslatán. 

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el kora reggel, mikor a nap elkezdett felkúszni a horizont fölé. Ekkor végre nem álmodtam semmit, csak megnyugtató sötétség vett körül. 

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)