Devils Never Cry - 9. fejezet

15:02

Ebben a fejezetben kicsit fordul a kocka, és a pillanatnyi boldogság hirtelen szörnyű fájdalommá válhat.
Dantét hazaengedik a kórházból, és a családi idill egy darabig rendben is van, azonban egy éjszaka alatt megváltozik minden.
Jellemzők: Romantikus, Sötét, Humor, Dráma, Angst, Hurt Comfort, Horror,
Figyelmeztetések: Slash, Nemi Erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakterek

9. fejezet - az ördög és a méreg ismerős íze


A következő nap a legkeményebb, egyben az utolsó napom volt a kórházban. Ugyan előző nap reménykedtem, hogy rendbe jövök, viszont maximum katasztrofálisabb lett a helyzet, mintsem jobb. Azonban az határozott fejlődés volt, hogy már képes voltam egyszerre megetetni a kicsiket, ami azért volt fontos számomra, mert nem akartam, hogy azt érezzék ebben a rövidke egy hétben, hogy bármilyikükkel is kivételezek. Elejét akartam venni bármiféle testvérviszálynak, bár a másik véglet, ami a túlzott testvéri szeretet takarta, szintén felborzolta a kedélyeimet.

Egyáltalán nem akartam, hogy veszekedjenek, azt meg főleg nem, hogy szerelmesek legyenek egymásba, mert ez egész egyszerűen nem normális. Nem mintha az apjuk és az én kapcsolatom az lett volna, azonban az mégis csak egy más lapra tartozott.
Nero hamar be akart jönni hozzám, de még a hivatalos látogatási idő előtt megelőzte valaki, akivel mostanság eléggé érdekes volt a kapcsolatom. Ez a valaki pedig nem más volt, mint a lányom, Miyako.
Amikor kopogtatott, először azt hittem, Nero az, és rendesen pánikba is estem, mert ugyan joga volt tudni róla, de neki akartam legutoljára elmondani, hogy csak még gyengébb vagyok. Aztán megpillantottam a megszeppent Miyát az ajtóban.

-    Oh, csak te vagy az? Gyere – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
-    Pincsit várod? – érdeklődött, miközben óvatosan közelebb jött.
-    Miről szeretnél beszélni? – kérdeztem zavartan, mert tudtam, hogy valami fontosról van szó, valami olyasmiről, ami nem érinti túlságosan jól őt.
-    Figyelj, apu, tudom, hogy a legutóbb tök normálisan beszéltünk egymással, meg minden, és hogy úgy nagyjából elrendeztük a nézeteltérésünket, de azt hiszem, beszélnünk kellene róla... Szóval, én... Sajnálom, hogy olyan dolgokat vágtam a fejedhez! Nem akartam ekkora egy érzéketlen tuskó lenni, én csak... azt hiszem... szóval... annyira ideges lettem, amikor megtudtam, hogy terhes vagy... Én... tudtam róla, hogy ez lehetséges, de... olyan ciki lett volna róla beszélnem... mármint, te felnőtt vagy, ráadásul az apám, és milyen lett volna már... Csak reméltem, hogy ez sohasem következik be, mégis megtörtént, én pedig mérges lettem. Tudod, nekem mindig olyan voltál, mint a második anyukám, és miután anyu meghalt, te lettél az, aki gondoskodott rólam, én pedig nem akartalak elveszíteni. Tudom, hogy önzőség, de szükségem van rád, apu! – suttogta elszoruló torokkal, a könnyeit törölgetve.

-    Semmi baj, Miya, ne sírj, nem a te hibád! Én is szörnyűségeket mondtam, olyasmiket, amiket sohasem lett volna szabad, főleg azért nem, mert a lányom vagy, és szeretlek! Igaz, inkább vagyok a pótmamád, mint az apád, de ez van, ezen már nem tudunk változtatni. Bocsáss meg azért, amiket mondtam, és tettem! Nagyon szerelek, Miya! – zokogtam, miközben erőtlenül a kezét szorongattam.
-    Hé, apu, ne sírj már, nem szabad megerőltetni magad, különben az életbe nem jutsz innen haza! Hallod? Pincsi megöl, ha megtudja, hogy csak még jobban kikészítelek! – mosolygott rám bátorítóan a könnyei fátyla mögül.
Kinyújtottam a kezem, ő pedig boldogan bújt hozzám. Az újraegyesülés pillanata volt ez, mikor végre elsimítottunk minden konfliktust kettőnk között. Anyai szeretettel öleltem magamhoz, és csak ekkor döbbentem rá, hogy ugyanúgy bántam vele, mint ahogy a fiaimmal bántam azalatt a rövid idő alatt, amit eddig velük tölthettem. A legmeglepőbb pedig az volt, hogy hirtelen ráébredtem, Patty sem tartozott más lapra, ugyanúgy a gyermekemnek éreztem, még ha hozzá nem is kötött vérségi kötelék.

-    Azt nem tudod, Nero mikor méltóztatik bejönni? – kérdeztem néhány perc megnyugtató csend után.
-    Legszívesebben már most bejött volna, de nem tud róla senki, hogy itt vagyok. Addig akartam jönni, amíg egyedül vagy, szóval nem szóltam a többieknek... De szerintem nemsokára itt lesznek. Azt hiszem, pincsinél jobbat nem is választhattál volna. Tényleg törődik veled, és az agybaj kerülgetni, ha nem vagy vele – fordult felém azzal a tipikus macskavigyorával.
-    Meglep, hogy ezt mondod...
-    Igazából nem akkora szerencsétlenség, mint aminek hiszed, hogy gondolom. Sőt, kifejezetten problémám sincs vele, csak akkor... khm... felhúztam magam... – pirult el szégyenében.
-    Ennek örülök. Na, és mi a helyzet az öcséiddel? Megbékültél már velük? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel és némi félelemmel a hangomban.
-    Sajnálom, amiket mondtam rájuk. Tündéri kisbabák – mondta ábrándozva.
-    Ryu egy kicsit hasonlít rád – kuncogtam.
-    Én egyáltalán nem tudom őket megkülönböztetni – nevetett fel.
-    Tényleg senki nem látja köztük a különbséget? – nyögtem fel fájdalmasan.
-    Olyan egyformák, mint két tojás.
-    Mennyire gáz, ha még az apjuk is ezt gondolja?
-    Nyugi, ezek szerint neked részben női gondolkodásod van, amin nem lepődnék meg. Őszintén szólva, néha erősen kételkedem benne, hogy tényleg férfi vagy-e.
-    Khm, természetesen igen, csak vannak extra adottságaim, aminek köszönhetően képes vagyok néhány furcsa dologra...
-    Hűha, rébuszokban beszélsz, akkor már te magad is elbizonytalanodtál!
-    Dehogy! Tudod, azért vagyok képes gyermeket szülni, mert örököltem anyámtól ezt a képességet, úgymond. Nehezen tudnám elmagyarázni, de azt hiszem, ennek ahhoz van köze, hogy mindketten fiúk vagyunk, mármint én és Vergil, ezért hát a természet azt választotta erre a szerepre, aki nagyobb valószínűséggel képes továbbadni a génjeit. Legalábbis, én így gondolom, mivel Vergil nem képes gyermeket nemzeni.

-    Ezt... honnan veszed? Mármint, hogy...? Akkor elméletileg nekem sem kéne léteznem, mivel az egypetéjű ikrek száz százalékban megegyeznek. És eddig szó sem volt arról, hogy a bátyád meddő!
-    Tudod, volt néhány percem belelátni mélyebb dolgokba, amíg az életemért küzdöttek az orvosok. Lehet, hogy furcsa, de minket még mindig összeköt az a különleges kapocs, és csak őt voltam képes érzékelni. Azt hiszem, tudott róla, hogy bemásztam a gondolatai közé, de mentségemre szóljon, nem szándékosan tettem. Szóval úgy szól a fáma, hogy Vergilt kíváncsivá tetted, mivel egészen sokáig nem derült ki, hogy ki az apád. Ezért elvégzett egy sajátos kísérletet: megpróbált teherbe ejteni jó néhány nőt, ám nem jött neki össze. Ekkor jutott eszébe, hogy talán az orvosok tudnak neki valami magyarázatot adni, és csak nemrég derült ki, hogy steril.
-    De nem úgy volt, hogy vannak féltestvéreim? Vagy nem is tudom...
-    Hát ezt viszont én sem értem. Valószínűleg tartom, hogy az apámnak valamilyen vérrokona, vagy annak a leszármazottja, netalán egy hasonló démon úgy döntött, hogy teremt néhány féldémont. Nem igazán tudom, hogy mi lehet az igazság. Ezt a feltételezést arra alapoztuk, hogy Vergil... khm... kissé nőfalónak bizonyult. De mivel egyik feltételezett gyermekével sem találkoztunk, ezért még csak azt sem tudom megmondani, hogy tényleg köze van a családunkhoz. Azonban ha engem kérdezel, ez csak valamiféle véletlen lehet.
-    Ennek ellenére te, mint férfi, nem szorultál rá erre a „képességre”.

-    A természet nem hülye. Vannak elméletek arról, hogy mi okozza a szexuális irányultságot, és az egyik ilyen szerint ez genetikailag kódolva van. Hogyha így van, akkor viszont teljesen reális ez az egész dolog. A másik dolog, ami pedig okozhatja mindezt az, hogy a legelső életemben nőként születtem meg, annak ellenére, hogy határozottan férfi lélek vagyok.
-    Az első teória logikusnak tűnik, a második dologra pedig nem tudok mit mondani. Túlságosan kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy megértsük az univerzum működését, és logikáját, a mi feladatunk mindössze annyi, hogy tegyük, amit tennünk kell.
-    Egy filozófus veszett el benned, Miya! – nevettem fel.
-    Hát, attól függ, hogyan nézzük a dolgokat... – kuncogott.
-    Már volt filozófus pasid is?
-    Ki tudja? Talán a jövő Platónjával találkoztam, és még csak észre sem vettem – vont vállat hanyagul.
Szinte észre sem vettük, hogy elment az idő, csak akkor jöttünk rá erre, mikor megpillantottuk a nem kicsit meglepett Nerót az ajtóban.
-    Hát te, Miya, mikor jöttél be? – kérdezte zavartan.
-    Volt egy kis elintéznivalónk – válaszolta.
-    Hé, Dante, jobban vagy? – érdeklődött mosolyogva, miközben közelebb jött, majd leült az ágyam másik oldalára.
-    Legyek őszinte, vagy mondjak valami kegyes hazugságot? – sóhajtottam.
-    Szóval még mindig... – motyogta szomorúan.
-    Nyugalom, megpróbálom összeszedni magam. Ígérem, ma hazamegyek a fiúkkal együtt – szorítottam meg a kezét.
-    Dante, az most kevés lesz. Mint ahogy tegnap is mondtam, egy kis időre talpra tudlak állítani, de csak órák kérdése, mire kilöki a tested magából az erőmet...
-    Mikor jönnek pontosan vizitre?
-    Fél óra múlva. Az orvos azt mondta, van még egy kis elintézni valója. Viszont nem tudom, mennyi idő, mire kézhez kapjuk a zárójelentést. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy saját lábadon kell elhagynod a kórházat...
-    Megoldjuk...
-    ...különben hatalmas bajban leszünk – fejezte be helyettem a mondatot Miyako.
-    Csak nyugalom. Végső esetben kénytelenek leszünk egy kis gyógyszerrel felturbózni Dantét...
-    Ugye nem gondolod komolyan, hogy valami drogot adsz neki, amíg szoptat? – hitetlenkedett Miyako.
-    Szerinted melyik a nagyobb probléma? Ha itt marad egy hétnél tovább, vagy ha egy kis gyógyszert adok neki? – sziszegte a kölyök.

-    Oké, igazad van. Mennyi időnk van még?
-    Nem sok, úgyhogy... Dante, ne ijedj meg, nem fog fájni, csupán kellemetlen lehet... – fordult felém.
-    Rendben – sóhajtottam.
Behunyta a szemét, és erősen koncentrált. Éreztem, hogy valamiféle idegen erő áramlik belém, ami nem igazán volt ínyemre, de bármire képes voltam azért, hogy kijuthassak abból az istenverte kórházból.
Mikor Nero ismét kinyitotta a szemét, én már óvatosan ülő helyzetbe tornáztam magam. Ugyan még mindig nem voltam teljesen elragadtatva az eredménytől, azonban több volt, mint a semmi. Úgy éreztem, talán képes leszek a saját lábamon kisétálni innen, anélkül, hogy bármi probléma becsúszna útközben.
-    Úgy néz ki, működik. Viszont semmi garancia arra, hogy ez sokáig tart. Ráadásul, mióta megszülettek a fiúk, már elrejteni sem tudom. Akkor akkora energia szabadult fel, amit én képtelen voltam palástolni, szóval... – mondta a fiú.
-    Akkor még mindig nyakig benne vagyunk – állapítottam meg.
-    Valamit ki fogunk találni – próbált megnyugtatni, de ő maga is feldúlt volt. Pontosan olyanok voltunk, mint a vesztüket érző vadállatok, mindent megpróbáltunk, miközben tudtuk, hogy semmi értelme, úgy is bekövetkezik az, amitől a legjobban féltünk.
-    Inkább próbáljunk meg a kis dolgokra koncentrálni, előbb innen jussunk ki. Jut eszembe, a fiúkról tudsz valamit? – váltottam témát.
-    Mikor rákérdeztem, akkor még aludtak, és mivel te elég ramaty állapotban vagy, ezért gondolom, hogyha meg is etetik őket, akkor tápszert kapnak.
-    Jót tesz az egyáltalán nekik? – fintorgott Miyako.
-    Bajuk nem lesz tőle, de tény, hogy nem a legegészségesebb... – válaszoltam.

-    Közeledik az orvos, cica, úgyhogy itt az ideje bizonyítani – mosolygott rám bátorítóan Nero.
-    Oké, akkor próbáljuk meg – sóhajtottam lemondóan.
Kitakaróztam, aztán először az ágy szélére csúsztam. Kissé szédültem, és nem is igazán emlékeztem rá, mikor voltam annyira részeg, hogy felállni sem bírjak, ugyanis a két helyzet megszólalásig hasonlított egymáshoz.
Végül nagy nehezen leraktam a lábam a földre, majd óvatosan, dülöngélve felálltam. Azt hittem, hogy szinte azonnal visszaesek, azonban meglepődve tapasztaltam, hogy ugyan az egyensúlyérzékem nem volt éppen a helyén, de ennek ellenére viszonylag stabilan megálltam a talajon.
Nero az egyik oldalamon állt, Miya pedig a másikon, mindketten gyengéden fogták a kezem, hogyha netalán megpróbálnék elesni, akkor megakadályozzák.
-    Oké, próbálj meg egy-két lépést tenni – javasolta a fiú.
-    Ugye hoztál magaddal ruhát nekem? – kérdeztem pániktól elfúló hangon, mert az éppen viselt hálóing nem hogy nem volt a szívem csücske, de utáltam, hogy folyamatosan kioldódott, így felfedve jobb esetben a hátamat, rosszabban az egész testemet.
-    Nyugalom, szívem, ne aggódj emiatt, inkább próbálj meg járni.
-    De van nálad ruha, ugye? – makacskodtam.
-    Édes, szerinted engem a fejemre ejtettek, vagy mi? – háborodott fel.
-    Könyörgöm, legyünk már túl rajta, utána veszekedtek! – forgatta a szemét Miyako, de a hangja elárulta, hogy izgatott.
A lépések egyre közeledtek. Ökölbe szorítottam a kezem, és minden erőmet összeszedve lesöpörtem magamról a két óvó kezet, aztán tettem egy lépést, majd még egyet, aztán még egyet.
Aztán kinyílt az ajtó, én pedig kővé dermedtem. Az orvos derűs mosollyal masírozott be, két ápolónővel a nyomában.

-    Mrs. Sparda, látom, már jól van – mosolygott rám az idős doktor.
-    Igen, azt hiszem, már rendben vagyok. Mikor mehetek haza? – kérdeztem kíváncsian.
-    Ma. Kiállítjuk a zárójelentést, és már haza is viheti a fiait.
-    Hallottad ezt? – néztem csillogó szemekkel Neróra.
-    Igen, édes, hallottam – nevetett.
-    Azért megvizsgálhatom, Mrs. Sparda? – kérdezte az orvos.
Szófogadóan leültem az ágy szélére, aztán hagytam, hogy a doki meghallgassa a szívverésem, a tüdőm, megmérje a vérnyomásom, aztán következtek a speciálisabb vizsgálatok. Például nem kis elégedetlenségemre beleültettek egy tolószékbe, aztán átszállítottak néhány szobával arrébb, ahol egy elektrokardiográf, illetve egy ulrahangkészülék foglaltak helyet.
Nero eltántoríthatatlan volt, hűségesen jött utánam, viszont Miya akármennyire szerette volna, ő ezt nem tehette meg.
Kiszolgáltatottnak éreztem magam, pedig csak rutinvizsgálatokat végeztek rajtam. Ennek ellenére senki egy szót sem szólt, és ez a csend addig folytatódott, amíg a végére nem értünk vizsgálatnak.
-    Doktor úr, valami probléma van? – kérdezte feszülten Nero, aki egész eddig a szoba sarkában állt, és idegesen figyelte, hogy mi történik.
-    Nem, szerencsére minden rendben van. Mindössze azért volt szükség minderre, mivel a szülés körülményei nem voltak... mindennapiak – mondta az orvos gépiesen, miközben aláírta a papírokat, amiket a nővérek időközben az orra alá dugtak.
-    Akkor nyugodt szívvel mehetünk haza?
-    Igen, Mr. Sparda. Az ikreket előkészítik a nővérek, egy fél óra múlva pedig már el is hagyhatják a kórházat.
A doktor hátat fordított, majd kiment a szobából. Az ott maradt nővér segítségével visszajutottam abba a helyiségbe, ahol eddig raboskodtam, majd végre magunkra hagytak minket.
Miyako addigra már hazament, mert nem érezte szükségét annak, hogy maradjon. Nero azt mondta, hogy azzal az indokkal lépett le, hogy nem akar zavarkodni, amit egyrészt nem értettem, másrészt nem érettem vele egyet.
Nero egy ideig csendben segített nekem az öltözködéssel, azonban nekem nem tetszett, hogy ilyen szótlan.
-    Mi a baj? – érdeklődtem, miközben rám adta a zoknikat.
-    Semmi, édes – vigyorgott rám, de tudtam, hogy ez egy hamis mosoly.
-    Legalább ne hazudj, mert nem vagyok hülye!
-    Azt akarod, hogy őszinte legyek? – kérdezte komolyan.
-    Lehet, hogy örülnék neki...
-    Félek attól, hogy hazamenjünk. Igazából itt vagy a legnagyobb biztonságban, akármennyire is gyűlölöd ezt a helyet. Amint innen kitettük a lábunkat, célpontokká válunk. Ezt pedig egyáltalán nem akarom.
-    Minden rendben lesz! – sóhajtottam, de egyáltalán nem tűntem őszintének. Mindketten tudtuk, hogy ez csak egy hazugság, amibe ringatjuk magunkat, mert ép ésszel kibírhatatlan volt a kialakult helyzet.

-    Így legyen, édesem – csókolt homlokon, mert már befejezte az öltöztetésemet.
-    Olyan fáradt vagyok! – nyöszörögtem.
-    Na gyere, édes, menjünk a törpékért – fogta meg a kezem, és gyengéden felállított.
-    Olyan fura, hogy most már ők is a családunk részesei – morfondíroztam.
-    Eddig is azok voltak – nevetett.
-    Hmm, ez igaz – sóhajtottam. Ekkor már a kórház folyosóján voltunk, Nero egy hatalmas sporttáskát cipelt magával, és persze ott voltam én, akit finoman támogatni kellett.
Mikor elérük az újszülött részleget, Nero leültetett egy székre, lepakolta mellém a táskát, aztán eltűnt. Néhány perc múlva az ikrekkel tért vissza, akik immáron normálisan fel voltak öltöztetve, illetve pólyába voltak bugyolálva, szóval sejtettem, hogy a babaholmik Nero által eljutottak a kicsikig.
-    Hé, semmi baj, itt van anyu, nyugalom. Shhh, máris odaadlak titeket neki – gügyögte a két síró fiúnak, majd leült mellém, és óvatosan átadta nekem őket.
-    Nem sokára hazamegyünk, csak egy kis időt bírjatok ki. Apu mindjárt megy a zárójelentésért, és ha azt megkapjuk, akkor ide többet nem kell visszajönnünk – magyaráztam nekik. Válaszul elcsendesedtek, és kíváncsian néztek rám.
-    Gyere, menjünk a recepcióra, ott megkapjuk azt a hülye papírt, aztán már itt sem vagyunk – mondta a fiú.
Kelletlenül álltam fel, a karomban a két csöppséggel, majd elindultam. Nero ugyan azt ígérte, gyorsan meg lesz, ennek ellenére nem így lett. Addig én elhelyezkedtem a fő váróterem egyik székén, és elbűvölve néztem a fiaimat. Hirtelen a külvilág megszűnt körülöttem, ahogy rájuk néztem, nem létezett senki és semmi más rajtuk kívül.

Azonban valami más is vegyült az őszinte csodálatba, ez pedig az aggodalom és a félelem volt. Nem kívántam arra a sorsa kárhoztatni őket, hogy anya nélkül nőjenek fel, vagy hogy egyáltalán fel sem nőjenek. Meg akartam őket kímélni minden szörnyűségtől, ami csak leselkedett rájuk, azonban gyenge voltam, és egyelőre még önmagamat sem tudtam megvédeni, a családomra kellett támaszkodnom.
A percek gyorsan teltek, Nero pedig még mindig nem érkezett vissza. Ugyan engem tökéletesen lefoglaltak a fiaim, illetve a mardosó félelem, ennek ellenére rosszul éreztem magam a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. A kellemetlenség egyre csak fokozódott, amikor egy kislány szaladt oda hozzám.
Ugyan szót értettem a gyerekekkel, de tudtam, hogy ez a tudásom itt kevés lesz. Egy ideig tovább bámult a gyerek, aki alig lehetett több hat évesnél, copfba fogott szőke fürtjei a háta közepéig értek, ragyogó, kék szemei voltak, és rózsaszín ruhácskát viselt. Egy kicsit jobban örültem volna a társaságának, hogyha nem nézett volna rám olyan ijesztően. Már épp nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mit szeretne, azonban ő megelőzött.

-    Hány éves vagy? – kérdezte minden kertelés nélkül, gyermeki őszinteséggel.
Azt sem tudtam erre mit válaszoljak, csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Rájöttem, hogy valószínűleg a rosszindulatú tekintetek a természetellenes hajszínem miatt szegeződtek rám. Úgy gondolták, talán egy agyonplasztikázott, kopott gyöngy lehetek, de akárhogyan is számoltam, még mindig harminchét éves voltam, bár letagadhattam volna simán úgy tizenöt évet.
Végül diplomatikusan csak ennyit feleltem:
-    Huszonhárom
A kislány gondolkozott egy ideig, aztán összevont szemöldökkel, hitetlenkedve mondta a következőket:
-    Az nem lehet! Az anyu azt mondta, hogy te nem lehetsz több tizenhétnél, és hogy biztos nem volt annyi eszed, hogy ne csinálj gyereket.
Ha eddig azt hittem, hogy sokkos állapotban vagyok, akkor nagyot tévedtem. Ismét csak bizonyítást nyert, hogy bizony sok szülő képtelen befogni a száját, utána pedig a gyereket hibáztatják, amiért túl sokat mondott. Az ilyen anyukáktól a hányinger kerülgetett, hiszen nem a gyerek tehetett arról, hogy mit hallott, sőt, ő csak őszintén kíváncsi volt.
Keserédes mosoly kúszott az ajkaimra, aztán kissé gúnyosan megszólaltam:

-    Mondd meg az anyukádnak, hogy inkább a saját dolgával törődjön, mert a rosszindulatú emberek hamar megöregednek.
-    De anyu azt mondta, hogy ne jöjjek ide, mert egy kurva vagy, és veled nem szabad beszélnem. Szóval nem mondhatom meg neki – nézett rám szomorúan.
Ekkora már nem haboztam annyit, habár a meglepődésemet tovább fokozta a kislány előbb elhangzott mondata. 
-    Nem baj, ügyes lány vagy. Értékelem az őszinte embereket – simogattam meg a fejét.
-    Én most megyek, mert anyu mérges lesz, ha meglát itt – jelentette ki, aztán már el is rohant.
A szememmel követtem őt, útja egészen egy goromba nőig vezetett, aki megragadta a kislány kezét, és azonnal veszekedni kezdett a gyerekkel.
Mindenki szeme láttára, hangosan szidta le, amiért odament egy idegenhez. Úgy gondoltam, hogy talán egy ideje már figyelhetett minket, és csak azt várta, mikor szalad vissza a lánya.
Undorítónak tartottam, hogy egy ilyen kicsi gyereket mindenki előtt megalázott. Láttam, hogy a kislány vigasztalhatatlanul sír, de sajnos nem tehettem semmit sem.
Időközben Nero megérkezett a szabadságot jelentő papírral a kezében. Csendben figyelte az eseményeket, viszont láttam rajta, hogy épp úgy nem helyeseli a dolgot, ahogyan én sem.
Viszont ez a szomorú jelenet legalább elterelte az emberek figyelmét rólam.

-    Történt valami, amíg távol voltam? – kérdezte mindentudó mosollyal az arcán.
-    Idejött hozzám egy kislány, és elmesélte, hogy mit mondott rólam az anyukája. Egyébként is a figyelem középpontjában voltam, ez meg… Khm, nem volt túl kellemes – válaszoltam.
-    Mit mondott?
-    Az anyja szerint valami fiatal kis csitri lehetek, egy kopott gyöngy, hogy finoman fogalmazzak…
-    Ez pedig az a goromba picsa volt, aki az előbb jelenetet rendezett a gyerekével, most pedig szúrós szemekkel néz ránk?
-    Pontosan.
-    Ne foglalkozz vele, édes, az ilyeneknek nincs jobb dolguk, mint hogy másokat megítéljenek a kinézetük alapján, és ezen csámcsogjanak.
-    Nem is lenne akkora baj, ha csak ő nézne rám ilyen megvetően, mert nem érdekelne, de az egész váróterem engem bámult, ráadásul a kislány ide jött hozzám. Kissé… kellemetlen volt.
-    Most épp azt gondolja, hogy nem csak kurva vagy, de még feltűnősködni is akarsz. Ha tudná, hogy természetes a hajszíned, lehet, padlót fogna.
-    Annyira undorítóak az ilyenek. Gondolom a gyerek jelenlétében beszélgetett egy másik ilyen intelligens egyénnel, aztán még felháborodott, és megalázta a gyerekét. Komolyan, őrület. Azt már nem is említem, hogy miket gondolhat rólam.
-    Na, gyere édes, menjünk inkább a fenébe innen. Már kezdem unni ezt a levegőt, ráadásul kint várnak a lányok.
Csak egyetértően bólintottam, aztán az időközben elszenderedett babákkal a karjaimban feltápászkodtam nagy nehezen, és el akartam indulni, de Nero elvette tőlem az egyiküket. Ezután megfogta a kezem, és kényelmes tempóban keresztülsétáltunk a várótermen.
Közben elsétáltunk az igen kedves hölgy mellett, aki megilletődve figyelt minket, különösen az összefonódó kezeinken a gyűrűket.
Mikor végre kiértünk a kórház ajtaján, megálltam egy pillanatra, mélyen beszívtam a friss levegőt, ami most kellemes napfény és eső illatú volt. Ugyan két nappal ezelőtt egy órán keresztül hóvihar söpört végig a városon, ahhoz képest igen jó idő volt, a hó elolvadt, de azért még hűvös volt, amolyan tipikus tavasz eleji időjárás.
A kórház előtt ott parkolt az autóm, a vezető ülésen Trishssel, mellette pedig Lady integetett vadul.

-    Gyere, menjünk, már várnak minket – fogta meg a kezemet gyengéden a fiú.
-    Rendben – sóhajtottam.
Még néhány lomha lépés vezetett a kocsiig, aztán végre teljesen elengedhettem magam.
-    Sziasztok! – köszönt kórusban a két lány.
-    Miya nem jött? – érdeklődtem.
-    Ő sajnos nem fért volna be, szóval otthon vár – válaszolta a szőke démon.
-    Á, értem.
-    Hogy érzed magad? – puhatolózott Mary, aki eddig csendben, feszengve mocorgott az ülésen.
-    Egyelőre remekül, majd meglátjuk, hogyan alakulnak később a dolgok.
-    Reméljük, jól – mondta szomorúan, aztán előre fordult.
-    Indulhatunk? – kérdezte Trish, de meg sem várta a válaszunkat, máris felbőgött a motor, majd már csak azt vettük észre, hogy úton vagyunk hazafelé.
-    Mi van a törpékkel? – váltott témát Lady.
-    Alszanak. Szerintem legalább olyan fáradtak, mint Dante – jelentette ki Nero, aki észrevehetően feszült volt, amióta elhagytuk a kórházat.
-    De ugye semmi bajuk?! – kiáltott fel ijedten.
-    Miattuk nem kell aggódnunk, azt hiszem. Itt mással lesznek problémák… – morogta kedvetlenül a kölyök, miközben kedvetlenül kibámult az ablakon.
Az üvegen láttam visszatükröződni a tekintetét, és egyáltalán nem tetszett amit láttam. A máskor egyébként derűsen kék szemeket most sötétszürke viharfelhők borították be, amelyek semmit jót nem ígértek.
Jobb karját ugyan elrejtette a fekete fásli, amivel szorosan bekötötte, mégis átszűrődött rajta a halvány, kék fény, amely azt jelezte, hogy a fiú nincs épp kiegyensúlyozott idegállapotban, arról nem is beszélve, hogy bármelyik percben démonná változhatott.
Hogy enyhítsek a kialakult helyzeten, szabad kezemmel végigsimítottam bekötözött karján. A jutalmam egy keserédes mosoly volt, amit egy pillanatra felém villantott, aztán vissza is fordult az ablak felé, és ingerülten bámulta a mellettünk elsuhanó tájat.

-    Khm, Dante, hány napod is van még így? – érdeklődött Lady, hogy megpróbálja megtörni a nyomasztó csendet.
-    Ha jól számolok, még négy ezen kívül – sóhajtottam.
-    Akkor amint jobban leszel, elmegyünk négyen egy csajos vásárlásra. Mrs. Leavey biztos örülni fog neked – jelentette ki elégedetten.
-    De Mary, én nem vagyok lány! – kuncogtam.
-    Tudom, de érted te a lényeget.
-    Figyelj, felőlem mehetünk, de ne tervezzük ezt olyan korára még. Nem tudom, mikor leszek képes egyedül hagyni a fiúkat, ráadásul elég sokáig gyenge is leszek.
-    Majd megoldjuk, nem kell sietnünk. Addig pedig majd az apjuk vigyáz rájuk, igaz Nero? – nézett gyilkos tekintettel a fiúra, aki sokkal, de sokkal ijesztőbben bámult vissza a lányra.
 Az íriszei már nem sötétszürkék, hanem vörösek voltak, és csak úgy sütött belőlük a tehetetlen düh. Már azt hittem baj lesz, mert a félelmet nem ismerő Lilly is megrémült, Trish pedig aggodalmasan figyelte az eseményeket a visszapillantó tükörből. Azonban ekkor a karjai közt alvó Ryu felébredt, és egyenesen az apjára meredt. Pont azzal a tekintettel, amivel régebben mindig le tudtam nyugtatni a kölyköt, viszont a kimerültségtől most képtelen voltam koncentrálni, ráadásul gyenge is voltam, tehát az egyetlen dolog, amit szerencsétlen fiúnak üzenni tudtam volna a szememmel, az az elkeseredettség volt.

A fiam viszont remekül kezelte a helyzetet, két napos csecsemőhöz képest mindenképp. Nero bosszúsan felsóhajtott, aztán elkezdte masszírozni az orrnyergét.
-    Elnézést a faragatlanságom miatt. Csak szörnyen aggódom, és úgy érzem, nem tudom kezelni a helyzetet – szólalt meg röviddel ezután.
-    Máskor légy oly kedves, ne rémítsd halálra a szerelmedet, az enyémet meg főleg ne – csattant fel Trish.
-    Nyugalom, nem félek a kölyöktől. Az egyetlen, aki valaha megijesztett, és akitől egy kicsit is féltem, az Dante volt – mondta nyugodtan Lady.
-    Hidd el, nem csak neked fáj a fejed az egész helyzet miatt, hanem még rajtad kívül legalább öt embernek! – folytatta tovább a szőke démon. Meglehetősen feldúltnak tűnt, és ez volt az első alkalom, hogy összetört a magabiztos, nyugalmat sugárzó álarca.
-    Azt viszont nem mondhatod, hogy nem jogos – vágott vissza Nero.
-    Az egyetlen dolog, amire koncentrálnod kellene, azok a gyerekeid, na meg az anyjuk. Szerintem pedig mindannyian meghálálnák, ha nem lenne öt percenként dühkitörésed. Tudod, Danténak van néhány rossz tulajdonsága, de a legszörnyűbbet sikerült örökölnöd, nálad pedig ez még erősebben mutatkozik meg – sziszegte a szöszi.
-    Akkor most fejezitek be, mindketten. Épp most nincs helye a veszekedésnek, a széthúzásnak. Tény, hogy félek a halától, de ha úgy adódik, nem féltem magam. Itt nem rólam van szó, hanem a fiaimról, és a hatalmamról. Engem nem érdekel, ha engem leszartok, csak annyit kérek, hogy a gyermekeimet védjétek meg. Éppen ezért nem szeretném ha veszekednétek – mondtam halkan, nemtörődöm hangnemben.

-    Szóval te eldöntötted, hogy meghalsz, és magamra hagysz két kisbabával. Azt hittem, nem akarod, hogy a gyerekeid anya nélkül nőjenek fel, de ezek szerint lemondtál önmagadról, pedig megígérted, hogy nem így lesz. Az egyetlen, akit nem érdeklik a többiek, az te vagy. Azt hiszed, hogy jogod van mindenkinek fájdalmat okozni, elhagyni a családodat, pedig nem hogy nincs hozzá, ez egyenesen árulás – vicsorogta a kölyök, aki már a mondandóm alatt is grimaszokat vágott.
-    Őszintén, csak nyűg vagyok a nyakatokba. El kell fogadnom, hogy megöregedtem, nem vagyok képes többé azt csinálni, amit szeretek. Elgyengültem, már csak árnyéka vagyok önmagamnak. Mind tudtuk, hogy egyszer vége kell legyen ennek a brillírozásnak. A baj csak az, hogy nem vettem észre, hogy a csúcsot rég elhagytam, és süllyedek. Reméltem, hogy harcosként halhatok meg, de ha így kell, legyen, én nem ellenkezem – suttogtam, mert egy hatalmas gombócot éreztem a torkomban, a szemeimet pedig már égették a könnyek.
-    Hé, nyugi kölyök, szülés utáni depresszió. Nem olyan idióta, hogy csak úgy feladja, és ezt ő is tudja, csak épp most a hormonjai teljesen összezavarják. Te is láthatod, hogy fél, és hogy egyáltalán nem ezt akarja – szólalt meg Lady, aki a szavait Neróhoz intézte.

-    Akkor sincsen joga meghalni. Nem, eddig talán elviseltem volna, de már nem volnék rá képes. Már akkor elveszítette a szabad akaratát ezzel kapcsolatban, mikor odaadta magát nekem. Innentől rajtam kívül senki sem dönthet az életben maradása felől, még ő maga sem – jelentette ki  a fiú.
-    Bármikor azt tehetek, amit akarok, neked ebbe igen kevés beleszólásod van – sziszegtem.
-    Ideje végre felnőnöd. Született két fiad, akiket nem hagyhatsz magukra. Még ha a legsötétebb időszakaidban bármikor is gondoltál arra, hogy a sorsra bízod magad, akkor ennek most vége. Akkor is életet leheltem volna beléd, hogyha ezer darabban lettél volna, még ha minden erőd elfogyott volna, még ha csak néhány röpke évre is kaptalak volna vissza. Jól vésd az eszedbe, Dante Sparda, hogyha a halál a te jegyesed, akkor én vagyok a halál. A kezemben tartalak mindaddig, amíg a lelked meg nem szűnik létezni, mert addig te halhatatlan vagy. A lélek pedig elpusztíthatatlan, tehát nem hagylak még egyszer kicsúszni a kezeim közül. Megígérted nekem, még a legelső életedben, hogy történjék bármi, nem engedsz a halálnak. Ennek ellenére elhagytál, aztán soha többet nem is akartál megtalálni. Ha nem kereslek, sohasem bukkanok a nyomodra, mert még ír magvát is kitörölted az emlékeidnek. Nem ezt ígérted, Demetria! – mondta olyan dühösen, amilyennek még sohasem láttam. A szemei a távolba révedtek, mégis éreztem vádló tekintetét magamon. Tudtam, hogy a lányok nem mondtak neki ennyi mindent, tehát magától kellett visszaemlékeznie. A hirtelen megdöbbenéstől egyikünk sem tudott megszólalni, a feszültséget pedig szinte harapni lehetett a levegőben.

-    Miért csinálod ezt velem? Miért hagysz magamra akkor, mikor a legnagyobb szükségem lenne rád? Annyiszor elillantál, és inkább az agyalágyult húgodat választottad helyettem, mikor végig ott voltam! De te csak egy délibáb voltál, megközelíthetetlen, megérinthetetlen. Mikor pedig végre a magáménak tudnálak, inkább a halált választod helyettem. Mondd, csak neked jelentett valamit az eskünk? A vérnél is erősebb kötelék kötött minket össze, azt hittem elszakíthatatlan, de te magad téped el szépen, lassan – folytatta. Ekkora már szörnyen dühös voltam, és ugyan éreztem, hogy nagyon gyenge vagyok, nem tudtam tovább türtőztetni magam.
-    Ha nem szeretnélek, nem lennék itt veled. Akkor nem rólad álmodtam volna, minden rohadt életemben, nem szültem volna meg neked az áhított gyermekeket, sőt, nem mentem volna hozzád. Ezt akartad, nem? Hogy teljesen és örökre a tiéd legyek! Arról már nem tehetek, hogy ez az utolsó életem – zokogtam, mert addigra már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
-    Megérkeztünk – mondta csendesen Lady. Annyira belemerültünk a veszekedésbe, hogy szinte észre sem vettük, hogy már haza is értünk.
A lányok szó nélkül kiszálltak, kivették a cuccaimat a csomagtartóból, aztán összeráncolt szemöldökkel, némán mentek be a házba. Egyedül maradtunk, és hirtelen a gondolat, hogy Neróval kettesben legyek, ijesztőbbnek tűnt, mint valaha.
A könnyeim még mindig megállíthatatlanul folytak, a félelem még erősebben kerített a hatalmába.
-    Tehát kitartatsz az elképzelésed mellett – mondta szomorúan Nero. Valószínűleg a gondolataimban turkált, amit nem díjaztam túlságosan.
-    Kibaszottul örülnék neki, hogyha nem mászkálnál a fejemben, mert nem átjáróház! – suttogtam tehetetlen dühvel, mert kiabálni már nem volt erőm.

-    Nem várhatod el, hogy tétlenül üljek, és ne tegyek semmit! – emelte fel a hangját, ami azelőtt nem igazán fordult elő.
-    Ha annyira azt akarod, hogy életben maradjak, akkor védj meg, te töketlen fajankó! – vicsorogtam, aztán elvettem tőle a másik alvó fiamat, és mielőtt bármit is mondhatott volna, a két csöppséggel a kezemben beviharoztam a Devil May Cry-ba.
Trish és Mary nem kérdeztek semmit sem, csak némán álltak a lépcső aljánál és szomorúan figyelték, ahogy felbattyogok az emeletre.  
A gyerekszoba közvetlenül az én szobám mellett volt, még a terhességem elején lett átalakítva, előtte egy üres szoba volt, teli kacattal, pont, mint a másik hat, amely rajta kívül üresen állt.
Akkor még elég jól megvoltunk Neróval, szóval együtt készítettük elő. A falakat égkékre festettük, a plafonon egy medve ücsörgött a kifli alakú holdon, pizsamában, és egy horgászbotot lógatott le a felhők közé, amik körülvették.
A bútorok fenyőfából készültek, ahogyan a parketta is, és félkör alakban helyezkedtek el a fal mellett. Középen a dupla kiságy foglalta el a helyet, háttal az ablaknak.
Mikor beléptem, a szobában kék lufik lebeteg össze-vissza, az ajtó belsejére pedig egy üdvözlőlapot ragasztottak.
A két fiú mélyen aludt, olyannyira, hogy még a veszekedésünkre sem keltek fel. Óvatosan befektettem őket az ágyukba, aztán betakartam őket, majd leültem a nem messze lévő hintaszékbe. A könnyeim továbbra sem apadtak el, a kezemet a számhoz szorítva próbáltam elfojtani a zokogást.
Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy összevesztem Neróval. Fogalmam sem volt, mit fogok ezután csinálni, főleg akkor, ha ez a helyzet tartós marad.
Ugyan egy részem tudta, hogy mindez csak azért következett be, mert akkora teher nyomta a vállunkat, amelyet már egyikünk sem volt képes elviselni, azonban a másik énem sikoltott belül, és azt akarta, hogy minél hamarabb kibéküljünk.
Már a kocsiban is fáradt voltam, de ekkor a kimerültség elemi erővel csapott le rám. Ólomsúlyúnak éreztem a bedagadt szemhéjaimat, és nem éreztem késztetést arra, hogy nyitva tartsam őket, így hamarosan elnyomott az álom.

Mikor legközelebb felébredtem, már sötét volt, a világ pedig érthetetlen módon rázkódott. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mi történt, mikor a szobánk halovány fényében megpillantottam Nero jobb karját. Ekkor már kezdett értelmet nyerni az is, hogy miért éreztem valami meleg közelségét, és hogy mi volt az az ezüstösen csillogó, lobogó izé.
Szörnyen megörültem, aztán a fáradt mosoly lehervadt az arcomról. Nagyon nem tetszett az a tekintet, amivel rám nézett, és ezen változtatni akartam, de fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy kérdezzek.
-    Mi a baj? – érdeklődött, valószínűleg a zavaros gondolataimra reagálva.
-    Tulajdonképpen… te min akadtál ennyire ki? – kérdeztem nemes egyszerűséggel, mindenféle köntörfalazás nélkül.
-    Azon, hogy meg akarsz halni. Én… lehet hogy túlságosan is durva voltam. Nem akartam, hogy ez legyen a vége, egyszerűen jobb belátásra próbáltalak bírni. Azt hiszem, túlreagáltam a dolgokat. Szülés után nem meglepő dolog, hogyha valaki depresszióba esik, de ez szerencsére nem tartós, csak a hormonjaid – mormolta megnyugtató hangon. Kicsit jobban éreztem már magam, és éberebb is voltam, hogy láttam a szemében megrepedni a súlyos jégtakarót.
-    Ez most… mi akar lenni? – néztem rá értetlenül, mert akárhogy agyaltam, nem értettem, mire akar kilyukadni.
-    Szeretnék bocsánatot kérni, amiért egy tuskó voltam. Nem állt szándékomban sértegetni téged, egyszerűen csak túl sok volt ez az egész, és én… olyanokat mondtam, amiket nem lett volna szabad. Azt gondoltam, hogy amint megszületnek a kicsik, eltűnik ez a sok feszültség, és hogy kevésbé leszel hiperérzékeny – sóhajtotta.
-    Sajnálom – motyogtam.

-    Mit? – nevetett.
-    Nem tudom, esküszöm nem emlékszem, de gondolom, most ezt kell mondani – hunytam le a szemem, mert addigra ismét olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha.
-    Á, értem. Aludj jól! – suttogta, és hallottam, hogy elindul kifelé.
-    Ne menj! – nyögtem fel fájdalmasan.
-    Mit szeretnél? – értetlenkedett.
-    Hogy itt maradj. Elvégre együtt vagyunk… vagy… ugye…? – kérdeztem ijedten, mert hirtelen megfordult a fejemben, hogy szakítani akar velem. A váratlan sokktól már nem éreztem kimerültséget, felültem, és kikerekedett szemekkel néztem rá.
-    Nyugi, hé, túlkombinálod a dolgokat. Persze hogy együtt vagyunk, én csak azt hittem, hogy most egyedül szeretnél lenni… – nézett rám bűnbánóan.
-    Maradj! – könyörögtem.
-    Semmi baj – suttogta, miközben lefeküdt mellém az ágyra.
-    Ugye nem mész el? – szipogtam.
-    Soha – mosolyodott el halványan.
Mikor már óvó karjai közt pihentem, elnyomott az álom. Már kevésbé éreztem magam kifacsartnak, bár Nero ereje lassan elszivárgott belőlem. Kétséges volt, hogy meddig leszek még a jelenlegi állapotban, de belül reménykedtem, hogy nem romlik tovább ez az egész.
Fogalmam sem volt róla, mennyi az idő, mikor legközelebb babasírásra riadtam fel. Kimerült testem alvásért sóvárgott, de anyaként nem tehettem meg, hogy nem kelek fel. Úgyhogy nehezen, de felültem, mikor Nero megszólalt:

-    Pihenj csak, majd én csinálok nekik tápszert.
-    Anyatejre van szükségük – suttogtam, de a hangom valamilyen különös módon határozottan csengett.
-    Egyszer kibírják – ellenkezett.
-    Nem. Egyetlen egy hétig vagyok képes táplálni őket, ezt most muszáj, majd alszom napközben.
-    Megyek veled – ásított.
-    Te maradsz, és pihensz, majd ezután egy ideig ez a te nyakadba fog szakadni.
Nem kellett többet mondanom, nagyon kimerült lehetett, mert visszafeküdt.
Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében feltápászkodtam, majd átmentem a gyerekszobába.
Mikor végre visszaaludt a két törpe, elégedetten battyogtam vissza a szobánkba, és fáradtan rogytam le az ágyra.
A kicsik pontosan betartották a három óránkénti etetést, ugyanis pontosan ilyen időintervallumonként keltettek fel. A következő alkalommal a kölyök még felkelt, azután már észre sem vette, aludt, mint a bunda.
Mikor reggel a család többi tagja felébredt, engem lent találtak a konyhában, a két csöppséget etetve. Időközben a testem egyre jobban legyengült, úgyhogy elvetettem a szoptatás lehetőségét. Tápszert készítettem nekik, amit ugyan nem igazán preferáltak, de mivel éhesek voltak, boldogan megették.
-    Neked nem kéne aludnod? – rivallt rá Nero, aki meglehetősen aggodalmasan festett. Valószínűleg mindenhol keresett már, mire végre megtalált.
-    Egész sokat pihentem. Már nem vagyok olyan fáradt – mosolyogtam rá, de látta rajtam, hogy hazudok.
-    Az isten szerelmére, egy tápszert én is meg tudok csinálni! – méltatlankodott.
-    Még négy nap, ennyit bőven kibírok.
-    Makacs vagy, mint mindig – csókolt meg.
-    Egész jó alvók, csak három óránként kelnek fel. De akkor pontosan…

-    Ó, te jó ég! – fehéredett el.
-    Mi az? – kuncogtam.
-    Ki fognak minket készíteni.
-    Hát, az első három év erről szól. Senki sem volt egy angyal gyerekkorában.
-    Cicu…?
-    Igen?
-    Sosem meséltél arról a két évről. Én… milyen voltam babaként?
-    Hmm… Lássuk csak. Úgy hat hónapos korodig folyamatosan felkeltél, de mindig pontosan. Eleinte három, majd a vége felé olyan öt-hat óránként. Azután szépen lassan ez elmaradt, szóval utána nyugi volt. Legalábbis azt hittük, az lesz… – nevettem.
-    Mert? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a szemében.
-    Azután kezdődött a mászkálós korszakod. Na, akkoriban mindenféle démonvadászathoz szükséges fegyvert el kellett dugni, mert mindent megtaláltál. Kulcsra kellett zárni minden szekrényt, a kulcsot meg elrejteni, mert nem hogy nem voltál hülye, túlságosan is intelligens voltál a korodhoz képest.
-    Azt a rohadt…
-    Szóval ezt a problémát valószínűleg nekünk is orvosolnunk kell majd… Egyébként, a vége felé már egész nyugodt kölyök voltál, csak mindent összefirkáltál. Még szerencse, hogy a fogaid hamar kinőttek, mert az egy különösen szép időszak volt.
-    Ez így nem ér. Te ismertél engem születésem óta én meg… Még csak nem is emlékszem rád.
-    Ez így van jól. Régebben sajnáltam, hogy így alakult, de ma már… nem. Ha emlékeznél, a pótmamádnak tekintenél nem pedig… nem is tudom – motyogtam zavartan.
-    Engem nem zavar, hogy a nevelőanyám voltál. A vérségi kötelék meg egy más téma. Biológiailag az anyámnak kéne hogy legyél, de minimum az apaságinak azt kellett volna kimutatnia, hogy az apám vagy, mivel az egypetéjű ikrek… Nos, a DNS-ük 99%-ban megegyezik, szóval…

-    És mire emlékszel, úgy egyébként gyerekkorodból…? – puhatolóztam.
-    Attól függ, mire vagy kíváncsi.
-    Pontosabban, olyan három éves korodból, amikor még árvaházban voltál.
-    Várj, honnan tudod, hogy akkor még…? Na ne! Az nem lehettél te!
-    És ha mégis én voltam?
-    Akkor elég nagy szemét vagy, amiért nem hoztál ki onnan! – mondta sértődötten, de egyáltalán nem gondolta komolyan.
-    Én próbáltalak. Mire két nap múlva visszamentem, addigra elvittek valahová máshová. Azután tényleg nem láttalak egészen három évvel ezelőttig.
-    Pontosan… Akkor miért is látogattál meg?
-    Mert hiányoztál. Nem tudom megmagyarázni… csecsemőkorod óta egy furcsa kötelék volt köztünk.
-    Még hogy nincs szerelem első látásra – jegyezte meg gúnyosan.

-    Hát.. Azt hiszem, ez nem ebben az életben történt – sóhajtottam.
-    Huh, igazad van.
-    Mennyi esélye volt szerinted annak, hogy ikreknek adjak életet? – váltottam témát.
-    Fogalmam sincs. Valószínűleg férfi vonalon öröklődik ez az egész. Ha lányunk született volna, egyedül lenne.
-    Hm… Néhány év múlva, ha valami csoda folytán ismét fogamzóképes leszek, lehet egy kishúguk – mosolyogtam ártatlanul.
-    Az kizárt dolog! Egyszerűen nem vagyok hajlandó beleegyezni abba, hogy megint halál közeli állapotba kerülj, arról meg már nem is beszélek, hogy a terhességed sem volt épp zökkenőmentes – sápadt el a fiú.
-    Ha meg kell születnie, akkor meg fog. Azt sem befolyásolhattuk, hogy ők megfoganjanak – néztem le a két a csöppségre, akik evés közben elaludtak.
-    Szóval… Ha jól értem, annyiszor leszel fogamzóképes, ahányszor meg kell születnie egy gyerekünknek… Véleményed szerint.
-    Nem rajtam múlik. Isten útjai kifürkészhetetlenek…
-    Jaj kérlek, csak Istennel ne gyere.
-    Ha azt mondom sors, jobban elfogadod?
-    Igen.
-    Szóval, arra akartam kilyukadni, hogyha sorsszerű a világra jövetele, mi nem tehetünk ellene semmit sem.
-    Ezzel még várjunk azért úgy… húsz évet?
-    Mondtam már, hogy nem tudom irányítani.
-    Remélem, hamar megerősödsz – nyögött fel fájdalmasan.
-    Szerintem ne gondolkozzunk a jövőn. Túl ijesztő, én pedig nem akarok vele foglalkozni.
-    Egyetértek. Na, add a fiúkat, felviszem őket, te addig megreggelizel.
-    Ahogy Nero mondja – száguldott le a lépcsőn Lady, nyomában Trishssel.
-    Muszáj? – nyavalyogtam.
-    Ha meg akarsz erősödni, akkor igen – válaszolta szigorúan a szőke démon.

Egy lemondó sóhaj kíséretében odaadtam a fiaimat Nerónak, aztán leültem az asztalhoz, és unottan vártam, mivel rukkolnak aznap elő a lányok.
Az elkövetkezendő néhány nap során még inkább legyengültem, olyannyira, hogy alig bírtam felkelni az ágyból. Ennek ellenére hősiesen kitartottam, és jó anya módjára gondoskodtam az ikrekről.
Nero ezt egyáltalán nem nézte jó szemmel, sőt, már a következő éjszaka bevezette azt a szabályt, hogy én az ágyban maradok, ő pedig áthozza a két csöppséget.
A reggelek voltak csak kivételek ezalól, mert addigra a fiú már mélyen aludt. Ilyenkor átlopakodtam a gyerekszobába, és a hintaszékben ülve gyönyörködtem a fiúkban.

A fejlődésük iszonyatos iramban zajlott, mindössze hat naposan már jóval nagyobbak voltak, mint egy majd egy hetes csecsemő. A különbség köztük nem éleződött ki, külsőleg majdnem ugyanúgy néztek ki, de egy anya könnyű szerrel észrevehette a különbségeket. A viselkedésük viszont már most éles ellentétet mutatott. Ryu ugyan kissé gyámolatlan volt, de ezt zseniálisan leplezte azzal a ki tudja honnan fakadó, különös magabiztossággal, ami engem is gyakran jellemezett. Nyugtalanabb is volt a bátyjánál, de inkább csak olyan értelemben, hogy sokkal izgágább volt, és már három napos korában eltökélten próbált magától felülni, kúszni, mászni, persze sikertelenül.
Yasuhiko a nevéhez hűen csendes volt, nyugodt, megfontolt, mégis, volt benne valami, ami az apjához nagyon hasonlóvá tette. Remekül leplezte a forrófejűségét és kiszámíthatatlanságát egyetlen hűvös tekintettel. Nem volt gőgös, viszont méltóságteljesen viselkedett, pontosan úgy, mint aki tudja, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben.
Talán ha egy normális embernek elmondtam volna, mennyi érzelmet vonultatnak fel a kicsik, nem hitt volna nekem, mivel ez teljes mértékben lehetetlen volt, legalábbis egy normális gyerek nincs ennyire fejlett ilyen fiatalon.
Viszont ők félig kiforrt, félkész kis emberek voltak, intelligencia szintjük pedig minimum egy fejlettebb öt-hat éves szintjén állt.

A lányok szerint ezt teljesen normális volt, ők nem találták annyira elképesztőnek, mint én. Ugyan tisztában voltam vele, hogy sohasem lesznek normális gyerekek, de arra álmaimban sem gondoltam, hogy ennyire.
Nero teljesen más volt, vagy talán csak nem élt annyira élesen az emlékeimben az a röpke két év. Viszont nem csak én lepődtem meg, hanem maga a fiú is, ez pedig némi megnyugvással töltött el. Ez legalább azt jelentette, hogy nem csak én gondolom abnormálisnak a dolgot.
Az aggodalmaim akkor kezdtek elmúlni mikor láttam, hogy ez semmiben sem befolyásolja az egészségüket. A legnagyobb félelmem ugyanis az volt, hogy netalán valami bajuk származik ebből az egészből. Ennek ellenére majd kicsattantak, ellentétben velem, akinek az is nehézséget okozott, hogy felkeljen az ágyból.
A helyzet akkor romlott tovább, mikor az egyik reggel egy félelemmel vegyes boldog tekintettel találtam szembe magam.
-    Szóval így festettél, mikor megszülettem – vigyorgott Nero.
-    Micsoda? – kérdeztem értetlenkedve, szokatlanul mély hangon az elmúlt kilenc hónaphoz képest.
Hirtelen rájöttem: letelt az egy hét, innentől ismét férfi voltam.
-    Ah, végre – sóhajtottam megkönnyebbülten.
-    Csodálkoztam is, hogy nem keltél fel éjszaka. Ezek szerint túl mélyen aludtál – mondta a fiú.
-    De ugye megetetted őket? – kérdeztem ijedten.
-    Hogyan is felejthettem volna el? – kuncogott, a következő pillanatban pedig azt vettem észre, hogy alatta fekszem, ő pedig óvatosan pillant le rám.
-    Ah, olyan régen nem csókoltál meg rendesen – suttogtam.
-    Valahogy így sokkal jobban tetszel – nézett le rám éhesen.
-    Azért hátrább az agarakkal, még mindig nem vagyok túl jól – nevettem.
-    Inkább egyre rosszabbul vagy, ahogy látom. Pihenni fogsz, ez parancs.
-    De…
-    Nincs semmi de. Most pedig csinálok neked reggelit, ha nem bánod. Cigit kérsz a kávé mellé? – érdeklődött.
-    Ha megengeded, akkor igen. De ha nem, akkor is – vigyorogtam.
-    Mindjárt jövök – állt fel, és nem sokkal később el is tűnt.

Körülbelül egy negyed óra múlva felbukkant a hercegem az ajtóban egy nagy tálcával, rajta pizzával, cigivel és persze a kihagyhatatlan kávéval.
Meg sem vártam, hogy letegye a tálcát, elvettem a cigit és a gyújtót, majd kivettem egy szálat, és rágyújtottam. Ahogy a füst legördült a torkomon, egy elégedett sóhaj tört ki belőlem, a dohány ismerős íze úgy hatott rám, mintha minimum heroin volna, a nikotin gyorsan terjedt szét a véremben, felpezsdítve azt. Sajgó tüdőm mohón itta a füstöt, a szívem hevesen dobogott.
-    Boldog vagy? – kérdezte Nero nevetve miközben ő maga is rágyújtott.
-    Ah, mindennél jobban. Pizza, kávé, cigi, és te a legjobb párosítás – válaszoltam.
-    Azért kissé sértő, hogy utoljára hagytál – hisztizett.
-    Mert tudod, hogy nagyon-nagyon szeretlek – küldtem egy puszit felé.
-    Akkor megkérhetlek valamire? – nézett rám komolyan.
-    Mi az?
-    Ne hagyj el, soha, és legfőképp ne halj meg.
-    Megteszek minden tőlem telhetőt, ígérem – feleltem őszintén.
-    Akkor jó – sóhajtotta.
-    Nero, csak én aggódom a fiúk miatt? – váltottam témát.
-    Mit értesz ezalatt?
-    Olyan hihetetlen gyorsasággal növekednek, és… Igazából nem is tudom. Csak félek, hogy valami bajuk lesz.
-    Emlékszel, kis féldémon hibridek, az égvilágon semmi bajuk nem lehet. Még csak arra sem hajlamosak, hogy betegek legyenek.
-    De… Figyelj, amikor te kicsi voltál, nem fejlődtél olyan gyorsan, tisztán emlékszem. Egy-két hülyeséget kivéve normális kölyök voltál.
-    Milyen hülyeségek például?
-    Nagyon intelligens voltál, és a szenvedősebb időszakaid hamar véget értek mint kellett volna.
-    De te, ha jól gondolom, nem amiatt aggódsz, hogy túl okosak.

-    Túl gyorsan növekednek. Némi különbségnek kellene lennie, de nem ennyinek.
-    Abba belegondoltál már, hogy a te démoni érődet örökölték. Ez már magyarázat lehet rá.
-    Akkor nekem is három évesen hatnak kellett volna kinéznem.
-    Azóta megerősödtél. Erősebb vagy, mint bárki.
-    Hát, ezt azért meg tudjuk cáfolni…
-    Mindegy, arra akartam kilyukadni, hogy talán ez az oka.
-    Attól még ijesztő. Mi van, ha démonná változnak? Onnantól kezdve beindul a visszaszámlálás, és folyton, ha eléri a testük a maximális kort, ami ez esetben igen alacsony lehet, egyszerűen ismét csecsemők lesznek.
-    Szóval attól függ, milyen korra ugrassz vissza?
-    Attól is. Meg még sok mástól, de ez talán a legfontosabb.
-    És neked miért tizenhét ez a bizonyos kor?
-    Mert akkorra értem meg teljesen agyilag és testileg is.
-    Nekem… szerintem mennyi?
-    Mivel tizenhét voltál, mikor előszőr átváltoztál, de szellemileg csak három évvel később… ezért olyan húsz körül lehet.
-    Na, köszi! – mondta sértődötten.
-    A szellemi érettség ebben az esetben egy nagy horderejű eseményt takar. Na most, az hogy apa lettél, nem elég? – nevettem.
-    Attól még gonosz vagy!
-    Te meg még fiatal – borzoltam össze a haját.
-    Khm, egyelőre ki tizenhét éves?
-    Csak húsz évvel fiatalabbnak tűnök, de ugyanúgy harminchét vagyok.
-    Fel tudsz kelni? – nézett rám aggodalmasan.
-    Miért? – kérdeztem gyanakodva.
-    Szóval nem. Mondjuk, az első két naphoz képest egésze jó az állapotod, de lehetne jobb is.
-    De miért kéne felkelnem? – értetlenkedtem.
-    Semmi. Még odébb van, csak azt hittem, hogy azzal, hogy visszaváltoztál, talán elkezdtél regenerálódni.
-    Ez… nem két nap lesz. Azt hiszem, egy kis időre és távolságra van szükségem. Mármint távolságra ettől az egész cirkusztól, szóval, ha nem muszáj, ne beszéljünk róla…
-    Sebességet szeretnél számolni? – érdeklődött komolyan, de a szeme mosolygott, ami elárulta.
-    Ó, te hülye! – nevettem, miközben gyengéden vállon csaptam.

-    Most komolyan, ennél te erősebb vagy. Innentől nincs indokolatlan felkelés, a fiúkat áthozom, ha szeretnéd megetetni őket, de a tápszert én csinálom. Ha nem kelek fel, felkeltesz, és mindent megoldok.
-    Azért zuhanyozni meg a mosdóba kimehetek, ugye? Vagy előkészítesz egy bilit, sőt meg kis kádat is hozol? – kérdeztem cinikusan.
-    Azt hiszem, ezt még meg tudod oldani egyedül – jött hasonló hangnemben a válasz.
-    Befejezted a reggelidet? – puhatolózott.
-    Igen, Monsieur Sparda. Esetleg le kíván vinni Mademoiselle Ladyhez és Trishez, megmutatni, hogyan festek?
-    Javíthatatlan vagy!
-    Pardon, je ne comprends pas.
-    Vous êtes fou! – forgatta a szemét.
-    Mon Dieu!
-    Én is ezt mondom… Hajlandó vagy lejönni?
-    Nagy romin a karjaidban viszel majd le? – takartam el az arcomat, mintha épp elpirultam volna, de közben játékosan néztem rá.
-    Ne bohóckodjon, Madame, mert nem szeretem a gyermekded nőket. Olyan éretlenül viselkedik néha!
-    Maga meg se szólaljon, Monsieur, mintha csak egy kisfiúra vesztegetném életem legszebb éveit – affektáltam.
-    Akkor milyenek lehettek a legcsúnyábbak? – kötözködött tovább.
-    Gyönyörűbbek, mint amilyen maga bármikor is lesz. Ilyen arccal elmehetne egy pattanás elleni krém előtte fotójának. Még a szakálla sem pelyhedzik, olyannyira éretlen!
-    A kedvéért majd bajuszt növesztek, Madame. De csak a maga elismeréséért, semmi másért.
-    Ó, ez rendkívüli büszkeséggel tölt el, de bajusszal is csak egy éretlen kölyök marad.
-    Ezek szerint az valamilyen okból kifolyólag igencsak preferálja a maga szerint gyermekded ifjúkat.
-    Kitűnő szórakozás egy magányos kisasszonynak, mint én.
-    Esetleg enyhíthetek a fájdalmán, Mademoiselle?
-    Eddig még Madamenak hívott, Monsieur. Hogyhogy hirtelen változtatott a megszólításomon?
-    Maga mondta, hogy magányos kisasszony. Egészen eddig azt hittem, ön egy unatkozó dáma, de ezek szerint tévedtem.

-    Ah, már azt sem tudom, mikor láttam utoljára a kedves férjemet. Azt hiszem, elhullott Napóleon seregében, s itt hagyott özvegyen, egyedül ebben a sivár világban, ó, mit is kezdek nélküle? – kaptam a homlokomhoz színpadiasán.
-    Biztos ebben, Madamoiselle? – nézett rám sötét vigyorral az arcán, miközben lassan, mint egy párduc, felém közeledett.
Néhány másodperc múlva már éreztem édes leheletét az arcomon. Ajkaink szinte összeértek, hirtelen megszűnt a külvilág, csak mi voltunk ketten. Aztán megcsókolt, a szívem hevesebben kezdett el verni, levegőt is elfelejtettem venni.
Ez volt az első igazi csókunk hónapok óta, és meglehetősen élveztem, hogy végre ismét úgy néz rám, mint egy kiéhezett vad, és hajlandó úgy bánni velem, ahogy én azt elvárom.
Egy ideig aggódtam, hogy a fiúk születése után nem fog ugyanúgy nézni rám, de szerencsére ez nem így lett.
Éppen kezdtek komolyabbra fordulni a dolgok köztünk, mikor hangos torokköszörülésre lettünk figyelmesek.
Ijedten rebbentünk szét, bár ez csak annyit jelentett, hogy pár centit eltávolodtunk egymástól, és a csípőre tett kézzel álló Lady felé fordultunk.

-    Te meg mit művelsz, kölyök? Az asszonynak pihenésre van szüksége, még csak egy hete szült – fedte meg mosolyogva.
-    Szerencsére már csak lélekben nő egy kicsit – vágott vissza Nero.
-    Üdv újra köztünk, ó nagy démonvadász – pukedlizett.
-    Khm, én azt hittem egyenrangúak vagyunk mindannyian – pislogtam meglepetten.
-    Ugyan már, egyikünk se lett volna vadász, ha te nem kezded el a bizniszt.
-    Oké, de… öhm, szóval attól még ne csináljátok ezt…
-    Ahogy akarod – nevetett, majd leült az ágy szélére, és megfogta a kezem. – Egyébként hogy vagy?
-    Egészen tűrhetően, bár elég bizonytalanul állok néha a lábamon.
-    Erősödj, szükségünk van rád. Nélküled semmi sem ugyanaz.
-    Én megteszek mindent, ígérem. Csak sajnos nem rajtam múlik. De kicsit már jobban érzem magam, amióta tudom, milyen sötét tekintettel szemlél engem Nero – nevettem.
-    Hát, ez elkerülhetetlen volt. Elvégre nyolc hónapig lány voltál, még jó hogy kanos.
-    Ha Trish nyolc hónapig pasi lenne, szerintem téged is lerohannának az érzelmeid – jegyezte meg cinikusan a fiú, miközben idegesen masszírozta az orrnyergét.
-    Érzelmek? Mennyire számít a kanosság érzelemnek? Hozzád sem lehetett szólni egy jó ideje. Vagy kikészítettek Dante hangulatingadozásai, vagy sírt a szád, hogy Dante lány, vagy vergődtél, hogy veszélyben van, vagy pedig a régi képeire verted a farkad. Egészen addig ez a helyzet nem oldódik meg, amíg Dante meg nem erősödik, és hajlandó veled lefeküdni.
-    Ez nem igaz! – ellenkezett a kölyök, nem sok sikerrel, mert vörös volt, mint egy rák.
-    Szóval Dante, légy oly kedves, hozd rendbe magad, mert ez a fiú kangörcsben fog meghalni.
-    Khm, Lady, mi mikor szóltunk bele a ti nemi életetekbe? – húztam fel az egyik szemöldököm.
-    Ez csak egy javaslat volt, hogy hogyan tudnál segíteni az egész családnak, hogy végre ne verje földhöz magát minden hülyeségért, és normális legyen.

-    Köszönöm, ez nekem eszembe sem jutott, hogy talán felgyülemlett benne a szexuális feszültség, ehhez Dr. Mary szakvéleménye kellett – feleltem szarkasztikusan.
-    Na, akkor ezt megbeszéltük. Most pedig lezuhanyzol, felöltözöl, és lejössz megmutatni magad – állt fel, és majd elégedett vigyorral az arcán, kitáncolt a szobából.
-    Én azt javaslom, folytassuk, amit abbahagytuk. Csak is egészségügyi célzattal – húztam magamhoz a fiút.
-    Biztos vagy benne? – nézett rám aggodalmasan.
-    Ugyan már, fizikailag jól vagyok, egy picit gyenge, de ez van. Csak harcolni nem bírok egyelőre, de remélhetőleg némi szeretet segíthet ezen is – vigyorogtam.
-    Szerinted haragudni fognak, ha egy kicsit sokáig maradunk fent? – mosolygott rám azzal az ellenállhatatlan féloldalas, macskavigyorával.
-    Nem hiszem – suttogtam pár centire az ajkaitól.
Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó alkalmam Neróval, és valószínűleg ő sem. Mikor egymásnak estünk, el is felejtettük a külvilágot, legfőképp pedig a fenyegetést, amely egyre közelebb volt, mégsem vettünk róla tudomást.
A szenvedélyünk tüze felperzselt minket, olyan volt mintha az lett volna az első alkalom. Nero csókjaitól teljesen megvadultam, igazából teljesen kiment a fejemből, hogy megígértem, marad minden a régiben. Ennek ellenére a fiú alatt feküdtem, és elégedetten sóhajtoztam.
Amikor pedig eggyé váltunk, ösztönösen öleltem a derekát a lábammal, a körmeimet a hátába, a fogaimat pedig a vállába vájtam. Az izmaim görcsbe rándultak, alig tudtam elfojtani a kéjes nyögést.

Tudtam, hogy elveszítettem önmagammal a csatát. Játszhattam a nagy macsót, de attól függetlenül jobban szerettem, ha én maradok alul. Nero pedig csak még vadabb és gyöngédebb volt, mint eddig bármikor.
Akkor eszméltem rá, hogy csak most teljesült be a szerelmünk. Nem mintha az ezelőtti felállás nem lett volna elég jó, de tisztában kellett azzal lennünk, hogy pontosan hol is a helyünk.
Nem véletlenül hívtak démon szukának, még ha harcoltam is ezellen. Valahol mélyen egy kis részem egy picit nő volt, emiatt voltam képes szülni például, és ezért volt kényelmesebb néha napján női alakban lennem, illetve ezért maradtam alul a szexben.
Mikor kivégeztük egymást, csak feküdtünk a fürdőszoba padlóján, összefonódva. Nehézkesen megkerestem a cigimet és a gyújtómat, majd rágyújtottam. Sokkal jobban esett a cigi szeretkezés után, mint ahogy emlékeztem rá. Nero is elgondolkodva nézte a saját cigarettájából felszálló füstöt.
-    Szeretlek – nyomtam egy puszit az arcára.
-    Én is téged, cica – suttogta.
-    Olyan… rossz érzésem van – szívtam bele ismét a cigimbe.
-    Ezt hogy érted?
-    Nem tudom. Mintha valami nagyon rossz közelegne.
-    Hé, ne aggódj, minden rendben van. Kicsit már jobban is nézel ki, mármint nem vagy olyan halálosan sápadt.

-    Attól még gyenge vagyok, egy esetleges támadás esetén csak teher lennék…
-    Tehát így gondoltad. Nyugi, már van tervünk, egyedül akkor vagyunk védtelenek, hogyha éjjel támadnak minket, de ennek alacsony az esélye.
-    Ah, le kéne mennünk. Trish és Miya nem látott még – tápászkodtam fel, majd magamra rángattam egy köntöst, és cigivel a számban elindultam kifelé.
-    A házban nincs dohányzás – nyitotta ki nekem az ajtót Nero, aki az elmúlt másodpercekben őrült sebességgel kapkodhatta fel a ruháit.
-    Ne már! – nyögtem fel fájdalmasan.
-    A te szabályod. Elszívtuk, aztán mehetünk.
Néhány perc múlva lent ültünk a nappaliban, Miyako, Trish és Lady társaságában.
-    Azt a... Te ennyire fiatal vagy? – hitetlenkedett Miya.
-    Hű, ennyi idős korodban még nem is ismertelek – nézett rám elgondolkodva a szőke démon.
-    Ne is akard. Lehet, most tizenhétnek néz ki, de agyilag jóval fejlettebb, mint akkor. Esküszöm neked, nagyobb kurva volt, mint azt el bírod képzelni. Egy nagyon okos ribanc, aki hagyta, hogy fogdossák, cserébe megölte őket.
-    Most mondd, hogy nem voltam hatékony! Amúgy is, csak fogdostak, semmi több – vontam vállat.
-    És senki sem szagolta ki, hogy Sparda fia vagy? – érdeklődött Nero. Egyébként nyugodtnak tűnt, de ez csak álca volt, belül fortyogott a féltékenységtől.
-    Nem. Kicsit több eszem volt, mint nekik – nevettem.
-    És most őszintén, ezek rád indultak? – sziszegte. Ekkor kezdte elveszteni az önkontrollját, szóval itt volt az ideje elmondani a csavart. 
-    Azt elfelejtette mondani Lady, hogy női alakban voltam – vigyorogtam. Nero egy pillanatig döbbenten nézett rám, aztán elnevette magát.
-    Gondoltam, hogy a kölyök idegrohamot fog kapni – forgatta a szemét a démonvadász lány.

-    Remélem, ezt a módszert már nem alkalmazod semmilyen alakodban! – nézett rám komolyan a kölyök.
-    Nem, ez úgy tizenkilenc éves koromig volt buli. Aztán rájöttem, hogy nem túl kellemes, ha akaratod ellenére fogdosnak – jegyeztem meg pikírten.
-    Akkor jó. Hé, tudom, hogy ezerszer átrágtuk magunkat a témán, de szeretném, ha tudnád, hogy engem nem zavar, és… egyáltalán nem látszik rajtad… – tette a combomra a kezét.
-    Csak meglehetősen fura vonzalmat érzek a kikötözős szex iránt – mondtam szarkasztikusan.
-    Khm, kiskorúak is vannak – mutatott a szőke démon Miyára.
-    Már elmúltam tizennyolc, ráadásul megszoktam, hogy apuval mindig ilyen csajos beszélgetések zajlanak. De egyébként, semmi gáz, ilyen az, ha az ember apja meleg – közölte egy olyan tipikus bocsánatkérő mosollyal az arcán.
-    Szóval ott tartottunk, hogy Danténak végre benőtt a feje lágya, és hiába néz ki tizenhétnek, jóval tapasztaltabb, mint majd húsz éve – térített vissza az eredeti témánkhoz Lady.
-    Basszus, a fiúk még nem reggeliztek – pattantam fel, mert meghalottam a gyereksírást az emeletről.
-    Csak nyugi, ezt nem úszod meg, ideje, hogy a nagynénik is megetessék a piciket – nyomott vissza a székre gyengéden Trish.
-    Inkább magatokkal foglalkoznátok – motyogtam az orrom alatt.
-    Ezt javaslom neked én is – vigyorgott rám, aztán felsuhant az emeletre.
-    Dante, nincs kedved eljönni velem Mrs. Leveyhez? – kérdezte hirtelen a fekete hajú lány.
-    Honnan jött az ötlet ilyen váratlanul? – érdeklődtem.
-    Mert telefonált, hogy kész vannak a ruháid, bár először életében nem biztos abban, hogy hogyan fog állni rajtad.
-    Az uramat és parancsolómat kérdezd, nekem itt saját döntéseim nincsenek.
-    Az urad azt mondja teljesen készségesen, hogy csak nyugodtan, addig ő szórakozik az ikrekkel – válaszolta Lady, még mielőtt Nero megszólalhatott volna.
-    De akkor vigyázol rá, értve vagyok? – sóhajtotta a fiú gondterhelten.
-    Ha vigyázás alatt azt érted, amit te művelsz vele, akkor sajnos kihagynám, mert hűséget fogadtam, ráadásul a bátyámmal… nem köszi – gonoszkodott a lány.
-    Én nem is…! – vörösödött el a kölyök.
-    Na, gyere – rángatott fel a székről, és már húzott is az ajtó irányába.

Útközben a kezembe nyomta a kabátomat, majd kurjantott egy ’sziasztok’-ot, aztán addig meg sem állt, ameddig el nem távolodtunk az otthonunktól. Addig húzott engem, mint a megvadult kutyák, aztán két sarokkal odébb hirtelen lecövekelt.
-    Beszélni szeretnék veled – közölte komoly arckifejezéssel.
-    Khm, ezt gondoltam – nevettem zavartan.
-    Tudod, Trish még nem tud róla, mivel elég friss a dolog, és az ötlet is elég újkeletű – kezdett el sétálni sokkal barátságosabb tempóban, mint az előbb.
-    És mi ez a dolog, ami ilyen nagy horderejű?
-    Nos, terhes vagyok – mosolyodott el, tekintete a távolba révedt, majd szinte reflexszerűen a hasához kapott.
-    Hogy mi?! – lepődtem meg.
-    Tudod, erről már beszéltünk, még néhány hónapja. De… úgy tűnik ez elég hamar bekövetkezett.
-    De hát… Trish azt mondta várjatok még! – értetlenkedtem.
-    Egy ideje már rajta voltunk az ügyön, csak éppen… szóval nehezen jött össze.
-    És miért nem újságoltad el neki először?
-    Mert nem tudom, hogy fogadná. És… olyan igazi csajos beszélgetésre volt szükségem, meg arra, hogy megtudjam, milyen ez, ha te magad vagy várandós.
-    Öhm… eléggé hullámvölgy az egész, értetlenül állsz azelőtt, hogy miért sírsz egy traktor reklámon, meg ilyenek. A tested fura dolgokat művel, és a legrosszabb, hogy nem csak a kaját kívánod – nevettem.
-    Komolyan, tőled mást nem is vártam. Nero mondta, hogy letámadtad egy párszor.
-    Párszor? Ha csak annyi lett volna… Ja, és nagyon sértődékeny, meg érzékeny leszel. Nagyon. Sosem feküdtem le senkivel női alakomban, nem is volt bennem a vágy… De akkor igen.
-    Nem lehet… hogy inkább a kölyök van rád ilyen hatással?
-    Akkor Vergil miért nem volt?

-    Mert tudod jól, hogy Nero az igazi. Olyan dolgokat képes belőled előhozni, amik benned voltak mindig is, börtönbe zárva, viszont ő képes volt rá, hogy előcsalogassa őket. Vergillel olyan mások voltatok. Cukik voltatok, meg minden, de nem volt meg az a tűz, ami most igen. Csak látom rajtad, hogy annyira más vagy, szenvedélyes… Önmagad vagy. Mert ne is tagadd, elég gyakran szeretsz álarc mögé bújni.
-    Mert vele olyan más. Annyira… tökéletes, hogy szinte a csontjaim sajognak bele, a zsigereimben érzem ezt a csodálatos gyötrődést. Ő… mindig gyengéd, és sohasem balhézunk hülyeségeken, úgy bánik velem, mint egy királynővel.
-    Hé, már megérdemelted, szivi. Vergil lehet, hogy őszintén szeret, de nem illetek össze. Neróval viszont kiegészítitek egymást. Ami az egyikőtökből hiányzik, az megvan a másikban. Amúgy olyan vicces, hogy két éve Nero ugyanezt mondta rólad. De azt azért be kellett látnotok, hogy melyikőtök illik jobban bele a női és a férfi szerepbe. Ez teljes mértékben meghatároz egy kapcsolatot. Nálunk nem volt kérdés, hogy kié a vezető szerep, de ez nem jelenti azt, hogy ez ilyen egyszerű. Veled az a probléma, hogy nem a megszokott uke típusok egyike vagy, sőt, elméletileg neked kéne lenni a semének. Ehhez képest belül te sokkal inkább vagy uke, mint Nero. Te igényled, hogy igenis gyengéden bájának veled, és élvezed, hogy az erőd ellenére te lehetsz a gyengébb. Azt hiszem, te mint férfi, és mint nő is helyt akarsz állni. Csak épp nem mindegy melyik szerepkörben mi vagy.
-    Ah, miért van az, hogy körülöttem mindenki tudja az igazságot, csak én nem vagyok képes belátni?
-    Mert férfiúi büszkeséged nem engedi. Az, hogy szültél két gyereket, és hogy uke vagy, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem vagy férfi, csak épp van egy nőiesebb éned.
-    Aha, szóval még azt is tudod, hogy ezzel gyakran küzdök.

-    Csak gondolj vissza arra, mikor Vergillel voltál. Lehet, hogy uke voltál, de mégis mindenki csak utánad olvadozott, nem a drága bátyád után. Mindkét nem körében eléggé… népszerű vagy és voltál.
-    Ezt hogy érted?
-    Anno középsuliban sikerült néha kihallgatnom néhány fiúk közötti beszélgetést, ahol te voltál a téma. El sem hinnéd, hányan voltak szerelmesek beléd, és mind fiú volt.
-    Ez hülyeség!
-    Komolyan? – nézett rám hitetlenkedve. – Amikor megláttak a tesi öltözőben pucéran, vagy fémeztelenül, nem vetted észre, hogy hogyan néztek rád?
-    Nem figyeltem, de nem is érdekelt.
-    Több pasi akart megdugni, mint a suli legnagyobb ribancát! Minél különlegesebb valaki, annál nagyobb érdeklődést vált ki a többi egyénből. Nagyon ritka az olyan szépség, aki mindkét nemet ugyanúgy lázba hozza.
-    De a bátyám ugyanúgy néz ki, mint én!
-    Nem. A bátyád egy savanyú fasz, aki mindenkit jeges tekintettel jutalmaz, aki rá mer nézni féltve őrzött öcsikéjére, meg úgy alapjáraton nem egy kedves egyén.
-    Ilyen sokan néztek engem?
-    Dante, benned élet van, a legtüzesebb, legszenvedélyesebb fajtából. Annyi mindent tudsz mesteri szinten művelni, hogy az hihetetlen. A memóriád elképesztő, gyönyörűen rajzolsz, mesterien gitározol, zongorázol, dobolsz, szinte virágnyelvem beszélsz, olyan gazdag és kifejező s szókincsed. Rengeteg sportban jeleskedsz, ráadásul úgy harcolsz, mintha csak táncolnál, olyan könnyedén és kecsesen, mintha megkoreografálták volna. Ráadásul az égvilágon mindent tudsz, amit csak lehet, még énekelni is tudsz, nem is akárhogyan. Nekem ne mondd, hogy nem vagy kivételes lény.

-    Azért mindenben van még hová fejlődnöm. .
-    Tehát én nem csodálkozom semmin se. Csak örülök annak, hogy találtál még egy olyan hülyét, mint te vagy – bokszolt bele a vállamba.
-    Amúgy, csak ennyit akartál mondani az ego növelő kísérlet mellett?
-    El sem tudod hinni, mennyire izgatott vagyok.
-    De, ismerem az érzést. Azt sem tudom, például hogyan fogok elmagyarázni dolgokat a fiúknak, vegyük Vergilt. „Tudjátok, ő az, aki a nagyapátok és a nagybátyátok egyben.” Szerintem is teljesen korrekt.
-    De ha egyszer így van, akkor miért hazudnál? – értetlenkedett.
-    Mary, tényleg nem veszed észre, milyen abszurd? Vagy például, tudjátok, én vagyok az anyukátok, pedig pasi vagyok, ráadásul az apátok nagybátyja. Tökre jól hangzik.
-    Emiatt ne aggódj. A gyerekek feltétel nélkül szeretik a szüleiket, ráadásul remek anya vagy, egyes nők milliószor rosszabbak, mint te.
-    Jézusom, te is kilenc hónap múlva anyuka leszel. Vajon az apa mit szól majd hozzá?
-    Hát, erre én is kíváncsi vagyok!
-    Megérkeztünk – jelentettem ki, mert a kis butik előtt álltunk. Szinte észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan eltelt az idő.
Két óra múlva hatalmas szatyrokkal megpakolva értünk haza. Ugyan Lady is Mrs. Leveynél varratta a ruháit, de néhány kismama holmira szüksége volt. Én boldog voltam az új kabátjaimmal, nadrágjaimmal, ingjeimmel, és minden új ruhadarabommal, de be kellett látnom, hogy bokszerre igen is szükségem van, illetve néhány alap ruhadarabot sem ártott beszerezni, amiket otthon, vagy pizsamának hordtam. Így sikerül néhány új atlétára, melegítő alsóra, pulóverre, egyszerű pólóra és farmerra szert tennem. Emellett találtam néhány pár bőrkesztyűt is, amelyek elnyerték a tetszésemet, és az sem volt egy rossz érv mellettük, hogy a kezem kisebb lett, illetve kifogyóban voltam a még ép kesztyűkből.
Nagy bevásárlás a meleg démonvadásszal, és az egyébként Trish gyermekét a szíve alatt hordó másik démonvadásszal – ez volt a címe a mi kis délutánunknak
Mikor végre hazaértünk, fáradtan dőltem végig a kanapén. Becsuktam a szemem, és halottnak tetettem magam, csak akkor mutattam némi életjelenséget, mikor ismerős ajkakat éreztem meg a számon. Mikor kinyitottam a szemem, a vigyorgó Neróval találtam szembe magam.

-    Na, hogy ment? – érdeklődött.
-    Több edzőcuccom, pizsamám, illetve démonvadász szerkóm van, mint eddig bármikor – sóhajtottam fáradtan.
-    És elégedett vagy?
-    Igen. Mrs. Levey egy új kabátot varrt nekem, kicsit másabb, mint az eddigiek, de nekem nagyon tetszik.
-    Amíg te vásárolni voltál, addig én szórakoztam a kicsikkel. Legnagyobb meglepetésemre már kúsznak, és némi segítséggel már egyedül ülnek.
-    Aggaszt, hogy ilyen gyorsan fejlődnek. Túl gyors.
-    Minden rendben van velük, nyugi. Én inkább miattad aggódom, hiszen olyan fáradt vagy, mintha minimum egész éjjel démonokkal küzdöttél volna.
-    Velem minden oké – mosolyogtam bágyadtan.
-    Emlékezz, mit ígértél!
-    „Amíg a halál el nem választ.”
-    Valami másra gondoltam.
-    Tudom. És így is lesz – húztam magamhoz.
Minden rendben volt, semmi különleges nem történt, mégis nagyon rossz előérzetem volt. Mikor este lefektettük a kicsiket, már elég késő volt, ugyanis ők is nyűgösködtek. Nem értettem, hogy miért nem akarják hagyni, hogy elmenjünk a közelükből. Mikor végre elég fáradtak voltak ahhoz, hogy álomba zuhanjanak, vettem egy fürdőt, de a kádban elaludtam.
Csak akkor ébredtem fel néhány percre, mikor Nero lefektetett az ágyra. Szorosan hozzá bújtam, és olyan erősen szorítottam, hogy alig kapott levegőt, de nem bánta, mosolyogva tűrte.
A félelemtől a szívem a torkomban dobogott, bár fogalmam sem volt róla, hogy miért rettegek ennyire.
-    Semmi baj – súgta a fülembe a fiú.
Válaszul az arcomat a mellkasába fúrtam, beszívtam az illatát, majd el is aludtam.

Nyugtalan alvás volt ez, fél óránként felriadtam. Az érzékeim valami szörnyű veszélyre figyelmeztettek, de egyszerűn képtelen voltam felfogni, mi lehet az.
A legutolsó alkalommal, mikor felébredtem, idegen kezek szorítását éreztem magamon, a nyelvemen a kloroform keserű ízét, ami szétmarta a légcsövemet, olyan tömény volt.
Akárhogy kapálóztam, néhány másodperc múlva elájultam. Még utoljára láttam, ahogy gázmaszkos idegenek karjában fekszik Nero, de utána filmszakadás.
Homályosan emlékeztem csak minderre, mikor legközelebb kinyitottam a szemem. Mindenem fájt, és a kloroform utóíze mellett már a vér fémes aromáját is fel véltem fedezni. Enyhén szólva fogalmam sem volt, hogy mi történt, arról meg főleg nem, hogy miért.
Minden egyes levegővételnél szúrt a mellkasom, ebből bordatörésre vagy repedésre tippeltem. A csuklómat valószínűleg vaskos fémbilincsek fogták közzé, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem és megnézzem.  Még akkor sem voltam ennyire kimerült, mikor a fiaim megszülettek, pedig abba majdnem belehaltam.

A rossz érzésem nem hogy csökkent volna, inkább növekedett, addigra már a gerincemben éreztem a veszélyt. Néhány perc múlva halk motyogásra figyeltem fel, és nagyon kellett fülelnem, hogy meghalljam, ki beszél és miről.
-    Még mindig nem ébredt fel. Mi van, ha meghalt? – suttogta kétségbeesetten Nero.
-    Még lélegzik, bár azt hiszem, néhány bordája eltört, talán a gerince is – felelte legnagyobb meglepetésemre Vergil.
-    Hát ez igazán megnyugtató. Még csak magánál sem volt, elvették a maradék erejét is, és még jól össze is verték. Mondd csak, hány százalékot adsz a túlélésének?
-    Erős szervezete van, démoni erő nélkül is vadászott egy jó ideig, mégsem halt bele soha a sérüléseibe.
-    Ha bármi baja esik, én…
-    Nem az én hibám az egész. Neki kellett volna jobban észnél lennie.
-    Hibáztatni tudod, de miattad került akkor abba a helyzetbe. Elvégre nem jókedvéből volt Mundusnál.
-    De…
-    Semmi de. A te hibád, hogy annak a rohadéknak a kölyke meg akarja őt ölni!
-    Neked meg lehetett volna eszed, és akkor most nem lenne gyenge!
-    Mert te mi a fenét akartál majd húsz éve? Csak épp nem jött össze, jól mondom, nem?
-    Én meg tudtam volna védeni!
-    Hát persze, most is remekül sikerült az akciód, végül is, csak egy kicsit halál közeli helyzetbe sodortad.
-    A pofázás helyett szabadítás ki magad, Dynamo, aztán nézd meg mi van Dantéval!

-    Ha ki tudnék szabadulni, szerinted nem mellette lennék?
-    Te mondtad, hogy te milyen ügyes fiú vagy, akkor most legyél okos – jegyezte meg gúnyosan a bátyám.
Meg akartam szólalni, hogy hagyják abba, de csak egy erőtlen nyögésre futotta.
-    Dante! – sóhajtotta Nero.
-    Dante, jól vagy? – puhatolózott Vergil.
-    Hol vagyok? – próbáltam kimondani a szavakat, de az ajkaim nem mozogtak.
-    Igazából mi sem tudjuk – válaszolta a fivérem.
-    Dante, nyugi, kijutunk innen. Nem engedem, hogy bántsanak – ígérte a fiú.
-    Ó, úgy hallom a szuka is felébredt. Akkor kezdetét veheti a móka – szólalt meg egy mély démoni hang.
-    Hozzá ne merészelj érni! – sziszegte Nero.
-    Hallgass! – parancsolt rá a démon.
Hallottam a közeledő lépések hangját, majd egy hatalmas ököl csapódott a hasamba. Hirtelen tágra nyíltak a szemeim, levegőt sem tudtam venni, aztán vért öklendeztem.
A büszkeségem nem hagyott nyugodni, reflexből ütni akartam, de akármilyen erősen próbálkoztam, nem voltam képes megmozdulni.
Ekkor kezdett el tudatosulni bennem, hogy hatalmas a baj, és végre megértettem, a bátyám és Nero miért beszéltek olyan gyászos hangnemben.
-    Jó munkát végeztünk, gyenge, mint egy ember. Leterítettük a démonvadász szukát! – röhögött a teremtmény.

Csak nehezen bírtam nyitva tartani a szemem, de végre volt lehetőségem körülnézni. A látvány ijesztően ismerős volt, s ugyan emlékeztem rá, hogy porig égett, most mégis ugyanabban a teremben voltam, ahol tizennyolc éve megerőszakoltak.
A szívem hevesen kalapált, és ha tudtam volna, akkor ziháltam volna. Erőtlenül függtem a falba erősített bilincsek fogságában, akárcsak Nero és Vergil. A talpam alatt éreztem a hideg padlót, és ugyan kényelmetlen volt az ülő helyzet, de nem tudtam megmozdulni.
Nero könyörögve nézett rám, és ugyan meg sem szólalt, de hallottam, ahogy elsuttogja a bocsánatkérő szavakat. Az ajkaim elnyíltak, hangom nem volt, de leolvasta a számról, ahogy azt mondom, hogy megbocsájtok, ő pedig felsóhajtott, mintha csak feloldozást kapott volna.
A nagydarab démon még mindig előttem állt, érdeklődve figyelte a szenvedésem. Aztán csak gondolt egyet, levette rólam a bilincseket, és a vállára vett. A fájdalomtól ordítani tudtam volna, az szám csupa vér volt, és éreztem, hogy egy újabb adagot öklendezek fel.
-    Tedd le azonnal te rohadék! – rángatta a láncait Nero.
-    Szóval te vagy a nagy szerelme. Van egy rossz hírem, kölyök: veletek együtt meg fog dögleni. De ő lesz az első, és ő fog szenvedni a legtöbbet, mire a mester hagyja kimúlni. Addigra azt fogja kívánni, bár sohasem született volna meg – jött a kimerítő magyarázat.
-    Azt te csak hiszed, hogy ilyen puhány lesz! – vicsorogta a bátyám.

-    Egyszer már megtörtént, hogy az életéért könyörgött Mundus mesternek, és sajnos akkor életben is maradt.
-    Baszd meg! – köpte a szavakat Nero. Olyan kétségbeesettnek tűnt, mint még soha. Eszeveszettül rángatta a láncait, de gyenge volt, akárcsak én.
Vergil nyugodtabb volt, de utolsó erejével azért megpróbálta megtámadni a démont az idézett kardjaival. Ám mielőtt a kék tőrök elérték volna az ellenséget, szilánkokra törtek a levegőben, majd eltűntek. Ebből a már útban lévő pokolfajzat semmit sem vett észre, nyugodt tempóban döcögött velem a vastagan vérrel borított folyosón. Ismerős volt a falakra száradt, vörös folyadék, a szaga hányingerrel töltött el, az undor a torkomat mardosta.

Csak reménykedtem, hogy újra látom Vergilt és Nerót, mert ugyan a bátyám nem volt a legjobb személy, de túlságosan féltem a magánytól, attól pedig rettegtem, hogy bármelyikük meghalt. Az utóbbi hónapokban rengeteget gondolkoztam a fivéremen, és részben megbocsájtottam, mert már nem fájt annyira, ráadásul többször is próbálta bebizonyítani, hogy szeret engem. Ennek ellenére egy részem még mindig gyűlölte őt.
Nerot pedig egyértelmű okokból nem akartam elveszíteni. Szerettem őt, jobban, mint azt valaha is gondoltam volna. Az utóbbi időben ő volt az, aki megvédett mindentől. A legnagyobb félelmem az volt, hogy a forrófejűsége miatt bántják, azt pedig nem éltem volna túl.
Kétségbeesetten kutattam megoldás után, de mozdulni sem tudtam, az ellenség pedig elővigyázatos volt, megfosztott mindannyiunkat a démoni erőnktől. Csak gyenge halandók voltunk, öngyógyítási képesség, erő nélkül. Semennyi esélyünk nem volt, Trish és Lady eleve kevesek lettek volna ezek ellen, ráadásul fogalmuk sem lehetett, hol vagyunk.

Próbáltam nem kétségbe esni, de amikor feleszméltem, a démon ledobott a földre, ami eleve fájdalmas volt, aztán óvatosan felpillantottam, hogy hová kerültem, és egy vörös szempárral találtam szemben magam.
A hátborzongató tekintet egy csinos, fiatal hölgyhöz tartozott, akinek ezüstös haja a derekáig ért, legalább olyan magas volt, mint én, és egyáltalán nem tűnt barátságosnak. Csak akkor jöttem rá, kivel van dolgom, mikor félig démon alakot öltött, és kinyitotta a harmadik szemét. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ő volt mindennek az egésznek a kitervelője és véghez vivője. Ő volt maga a veszedelem, az egykori démoncsászár, Mundus egy szem lánya.

-    Üdvözöllek a birodalmamban, démon szuka! – vigyorgott rám mind a harminckét, tűéles fogást megvillantva. – Remélem jól fogsz szórakozni, legalább annyira, mint ahogyan én.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)