Devils Never Cry - 3. fejezet

12:53

Ebben a fejezetben Nero és Dante összemelegedésének történetét taglalom egy hosszabb visszaemlékezés formájában, ráadásul kiderül, hogy Dante miért is nem tud megbocsájtani a fivérének.
Jellemzők: Romantikus, Humor, Visszemlékezés, Dráma, Akció/Kaland, Fluff, Hurt/Comfort
Figyelmeztetések: Slash, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakterek, Menpreg, Nemváltás

3. fejezet - Az ördög gondosan eltitkolt, gyöngéd érzései



Az idő épp oly gyorsan telt, mint életem során bármikor, mikor boldog voltam. Talán a boldogság velejárója, hogy a napok oly gyorsan rohannak el mellettünk.
Pontosan két hónap telt el azóta, hogy fény derült a terhességemre. Azóta nőként éltem az életem, ami meglepően nehéz melónak bizonyult, ugyanis nemcsak az átalakult testemet kellett megszoknom, hanem a női nemmel együtt járó hormonokat, és annak változásait, amelyeknek szintje a terhesség alatt kritikusan ingadozik. Így hát, képes voltam rá, hogy fagyit egyek sült krumplival, és uborkával, hogy vigasztalhatatlanul bőgjek a legcsöpögősebb, legrosszabb romantikus filmeken, hogy napokat aludjak végig, anélkül hogy tudomást szereznék róla, és hogy hirtelen felindulásból valakit fejbe vágjak valamivel, vagy egyszerűen csak elkezdjek nevetni, mint valami őrült. A hasam még nem kezdett el gömbölyödni, de egy határozatlan, halvány púp megjelent. Néhány hétre rá, hogy túlestünk az első vizsgálaton, az is kiderült, hogy tényleg ikreket várok, ahogyan azt Nero megjósolta.
Perzselő, augusztusi nap volt, a hőség továbbra is elviselhetetlen maradt. Ezért hát úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a tengerpartot, amely nem is esett oly távol tőlünk. Egyetlen ember sem kószált az eldugott partszakaszon, ebből sejtettük, hogy ez a kis strand egészen idáig felfedezetlen maradt.
Bokáig érő vörös ruhában, napszemüvegben és széles karimájú szalmakalapban sétálgattam a víz szélén, hagyva, hogy a partot mosó hullámok néha megsimogassák a lábamat.
Lady és Trish napoztak, Nero pedig velük ökörködött. Nem voltam túl messze tőlük, így én is hallottam a beszélgetést, és bele is szólhattam.

–    Mi az, Dante, csak nem félsz a víztől? – kérdezte nevetve Nero.
–    Én ebbe a hideg vízbe bele nem teszem a lábam se – közöltem.
–    Hagyd, hadd csinálja, amit akar. Férfiként is egy önfejű, csökönyös díva, de nőként túlszárnyalja eddigi minden rekordját – kacagott Lady.
–    Csak nem szeretném, ha bajuk lenne a piciknek – fordítottam feléjük a tekintetem, miközben a hasamat simogattam.
–    Bébi, kellemes a víz, fülledt a levegő, szerinted mi bajuk lehetne? – indult el felém a kölyök.
–    Te mondtad, hogy vigyázzak magamra.
–    Cica, ez nem azt jelenti, hogy nem élvezheted az életet. Én itt konkrétan a piára, a cigire, a drogra, meg ilyesmikre gondoltam – ölelt át hátulról.
–    Hallottam már olyat, hogy kismamák elvetéltek a tengerparton, vagy miután ott jártak.
–    Csakhogy annak oka is volt, és csak véletlen, hogy pont a parton történt meg. Akár útközben is megeshetett volna.
–    Tehát nyugodtan strandolhatok, nem lesz baj?
–    Ne légy ilyen kis mimóza. Ha nem a babáidról van szó, akkor nagy a szád, de amint valami velük kapcsolatos kerül szóba, ellágyulsz, mint vaj a mikróban, és a pocakodat kezded el cirógatni – sóhajtotta a fiú, aki továbbra is szorosan átölelt.
–    A te babáid is – néztem rá könnyes szemekkel.
–    Manó, csak el ne kezdj sírni! – fordított magával szemben, majd folytatta – Jaj, cica, ne értsd félre minden szavam. Szó sincs róla, hogy... vagyis... Persze, hogy a mi gyerekeink – magyarázta türelmesen, miközben a könnyeim megállíthatatlanul törtek elő.
Szeretetteljesen ölelt át, miközben megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, hogy lecsillapodjak. Amikor végre sikerült magamhoz térnem a kiadós sírásból, a szememet törölgetve, de nevetve szorítottam még jobban magamhoz Nerót, aztán arcon csókoltam, és indiánszökellésben elindultam a lányok felé, akik sokkolva bámultak rám.
Ugyan Ladyt és Trisht eredetileg is nőből faragták, de az igen heves és gyors hangulatváltozásaim fölött ők sem tudtak napirendre térni.
Míg az előbb még a szerelmem karjaiban zokogtam, még számomra is ismeretlen okból, ezzel ellentétben a következő percben már szélesen vigyorogva ugráltam feléjük.
–    Dante, biztos, hogy nem bolondultál meg? – kérdezte Trish.
–    Miért bolondultam volna? – néztem rá összehúzott szemöldökkel.
–    Ijesztő, hogy mennyire ki tudsz borulni, utána meg milyen vidám tudsz lenni – magyarázta Lady.
–    Ijesztő? – ismételtem meg.
–    Még egy nőnek is, nem hogy nekem – értett egyet Nero.
–    De ez semmi rosszat nem jelent a picikre nézve? – öleltem át óvóan a hasam.
–    Csak nyugalom, biztonságban vannak.

Halványan elmosolyodtam, aztán kioldottam a ruhám nyakpántját, így az lecsúszott rólam, és egy vörös anyagfoltként gyűlt össze a bokámnál, így láthatóvá vált az alatta viselt, szintén piros bikini.
Nero rettegve nézte, hogy mire készülök. Nála már ott kivertem a biztosítékot, hogy levettem a ruhámat, az pedig, hogy bemerészkedtem a vízbe, még jobban kiborította. Nem csak az egészségemet a féltette, de egészen biztos voltam benne, hogy még szexinek is talált, ami nevetésre bírt engem.
-    Na, mi az, tényleg egyedül fogok fürödni? – néztem rá.
-    Meg fogsz fázni – szűrte a fogai között.
-    Csak nincs kifogásod ellene, hogy majd’ negyven fokban, bikiniben mászkálok?
-    De, ami azt illeti, van.
-    És miért is baj, hogy fürdőruhában vagyok? – vigyorogtam rá.
-    Az Isten szerelmére, manó, terhes vagy! – fakadt ki.
-    Szerintem kölyök, neked az a bajod, hogy Dante még így is irtóra szexi – kuncogott Lady.
-    Egy terhes nőnek nem így kéne kinéznie!
-    Inkább gyere már be a vízbe, nem harap – türelmetlenkedtem.
A fiú nem tétovázott sokáig, beletrappolt a vízbe, aztán amikor már elég mély volt, úszni kezdett, egyenesen felém. Egyáltalán nem féltem tőle, úgyhogy kihívó mosollyal az arcomon néztem ténykedését. Mikor odaért hozzám, csak bosszúsan felsóhajtott, aztán átölelt, és belepuszilt a hajamba.
-    Nem helyeslem, hogy így mászkálj. Mi van, ha valami idióta perverz meglát? – súgta a fülembe.
-    Akkor hatalmas pechünk van, mivel direkt azért jöttünk erre a strandra, mert az emberek kilencvenkilenc százaléka azt sem tudja, hogy létezik – válaszoltam.
-    Bébi, én nem akarom, hogy bármi bajod essen neked, vagy a piciknek.
-    Tudom, hogy meg akarsz védeni, de ezzel csak felidegesítesz, mert én továbbra is DANTE vagyok – sziszegtem.
-    És… ez akkor mit is jelent?
-    Azt, hogy tudok magamra vigyázni. Nem hiába vagyok ÉN a démonvadász.
-    Szóval szerinted az, hogy egy kard áll ki a válladból, az kimeríti önmagad megvédését – forgatta a szemeit.
-    Mintha csak valami ember lennék. Az Isten szerelmére, FÉLDÉMON vagyok.
-    De most egy nő vagy. Az pedig már csöppet sem számít, hogy ember, vagy csak félig ember.
-    Remélem majd akkor is ezt mondod, ha úgy összeverlek, hogy azt sem tudod majd, hol vagy.
-    Nem harcolok veled, akár terhes vagy, akár nem. Ezzel a vita lezárva.
-    De, harcolni fogsz velem.
-    Mikor?
-    Ha végre megint férfi leszek.
-    Erősen kétlem.
-    Már csak fél év, és az összes baromságodért megbüntethetlek.
-    Szóval verekedni akarsz?
-    Én ilyet egy szóval sem mondtam.
-    Néha nem tudlak követni…
-    Az nem is baj. Épp elég, ha én értem, hogy miről beszélek.
-    Ma különösen kibírhatatlanok a hangulatváltozásaid. Van valami különösebb oka, vagy egyszerűen csak önmagad vagy?
-    Ha önmagam lennék a Devil May Cry-ban ülnék az íróasztalomnál, a lábamat felraknám rá, és pizzát zabálnék, miközben a zenegépből ordít valami jó kis rock szám.
-    Tehát te magad sem tudod, hogy miért vagy néha elviselhetetlen.
-    Nem tehetek róla – vontam vállat szomorúan.
A következő pillanatban már a néhány méterre lévő part felé tartottam, és vigasztalhatatlanul zokogtam.
-    Manó, hé, várj már – kiáltott utánam Nero.
Nem szóltam semmit, csak leültem a parti sziklákra, mikor kiértem a vízből, és a homokon megcsillanó napfényt bámultam.
Lady és Trish azonnal odasietett hozzám, néhány másodperccel hamarabb, mint Nero. A fiú már profin tudta kezelni az ilyen érzelemkitöréseimet, úgyhogy mielőtt egyet pisloghattam volna, felkapott az ölébe, és leült velem a forró homokba.
-    Cica, sajnálom, ha megbántottalak – suttogta.
-    Nem azért sírok – motyogtam.
-    Hát akkor? Mi a baj?
-    Tényleg kibírhatatlan vagyok? – néztem rá könnyes szemekkel.
-    Manó, nyugodj meg, nem vagy az. Csak néha elveszted a kontrollt, és olyankor inkább az ösztöneid, meg azok a fránya hormonok irányítanak.
-    Hidd el, nem direkt vesztem el a fejem – győzködtem.
-    Hiszek neked, cica – puszilt homlokon, miközben jókedvűen felkacagott.
Csak néztem rá, ahogy nevet, és hirtelen egy emlék töltötte ki az elmémet.

Csak néztem a fiút, akit nemrég ismertem meg. Még csak néhány hét telt el azóta, hogy a templomban meg akart engem ölni, most mégis szövetségesek voltunk. Legalábbis valami olyasmi…
Az én részemről egészen más volt a dolog, de erről ő nem tudhatott. A saját érdekében...
A szemében ádáz elszántság égett, és tudtam, akármit mondok neki, a saját feje után fog menni, mert makacs, mint az öszvér.
A gondolatra halványan elmosolyodtam, mire tekintete rám siklott, és kérdőn nézett rám. Csak legyintettem, és jót szórakozva a szituáción elindultam, ő pedig vállat vonva követett. Azt hiszem, hamar kiismert, és rájött, hogyha valamin töröm is a fejem, azt nagy valószínűséggel nem árulom el neki. Nem hiába.
Nem tudtam eldönteni, hogy szerelmes ebbe a lányba, vagy egyáltalán milyen kapcsolat fűzi hozzá. De úgy tűnt, minden áron meg akarja menteni.
Érthetetlen érzések kerítettek hatalmába, ami miatt komolyan aggódtam. Valahol legbelül irigy voltam arra a lányra, aki miatt Nero tényleg meg akar mindent tenni, aki miatt a saját fajtájával képes szembeszállni. Nem, nincs kérdés, egészen biztos, hogy szerelmes belé.
Csalódott voltam. Keserű íz öntötte el a számat, és az előbbi jókedvű vigyorom is lehervadt a képemről. Nero nem figyelt rám, csak folytatta tovább az útját, én pedig, nehogy feltűnjön neki hirtelen hangulatváltozásom, inkább követtem.
Tisztában voltam vele, hogy igazából mi a bajom, de erősen küzdöttem ellene. Nem történhetett meg újra… Mégis, ismét sikerült: a mellkasom bal oldalán az a folyamatosan doboló ketyere darabokban volt. Szúrt, égetett, gyötört minden egyes dobbanásával.
Harcolnom kellett volna ellene, mégsem voltam rá képes. Az az ősi szomorúság, ami a bátyámmal való viharos kapcsolatom vége óta kísértett, most elemi erővel tört rám.
Nem tudtam pontosan sem akkor, sem most, hogy Vergil vagy a pici Nero elvesztése váltotta ki belőlem mindezt.

-    Hé, démon, minden oké? – kérdezte hirtelen a fiú.
Észre sem vettem, hogy már néhány perce egyhelyben állunk.
Nem válaszolva a kérdésére csak vállat vontam, és inkább elindultam.
-    Tudod, Dante, sosem fogom megérteni a természetedet igazán. Még csak néhány napja ismerlek, de az alapján igen nehéz eset vagy – folytatta eszmefuttatását.
Én is kiismertem őt. Olyannyira, hogy tisztában voltam vele, valójában már elég régóta rágódott ezen a témán, és pontosan felépítette magában, mit is fog majd mondani. Tipikus, Vergilre jellemző összeszedettség…
-    Van az úgy, hogy az emberek nem szimpatikusak nekünk – közöltem nyersen.
-    És akkor most jön majd a teátrális beszélgetés? – nevetett fel jókedvűen.
-    Kölyök vagy még – meredtem rá.
-    A hideg kiráz ezektől a jégkék szemektől. Illik a színéhez ez a jeges pillantás – kacagott tovább.
-    Hihetetlen, milyen szemtelen ez a mai fiatalság.
-    Lehetetlen vagy, de legalább van érzéked a teatralitáshoz. Életemben nem találkoztam még ilyen jó színésszel, mint te vagy.
-    Akkor remélem, élvezed az előadást. Kár, hogy a barátnőd épp arra vár, hogy megmentsd.
-    Milyen barátnő?
-    A barna hajú csajszi. Kirara, vagy hogy is hívják…
-    Kyrie – sóhajtott fáradtan.
-    Tök mindegy.
-    … és nem a barátnőm – fejezte be a mondatot. Hirtelen még a mozdulatban is megálltam, lélegzetvisszafojtva szegeztem rá a tekintetem.
-    Pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy köztetek van valami – motyogtam.
-    Inkább múlt időben beszélhetnénk a dologról.
-    Hogyhogy? – lepődtem meg.
-    Együtt nőttünk fel, nem csoda, hogy azt hittük, szerelmesek vagyunk egymásba. De ez egyáltalán nem így van.
-    Nem árvaházban nevelkedtél?- csodálkoztam.
-    Egy évig voltam árvaházban, aztán Kyrie és Credo szülei magukhoz vettek, mert a két testér nem jött túl jól ki egymással, és kellett nekik egy harmadik személy, akivel elszórakozhatnak.
-    Imádnivaló szülők lehettek – forgattam a szemeim.
-    Annyi biztos, hogy jobbak voltak az igaziaknál, mert ők legalább nem hagytak el engem - szűrte a fogai között a szavakat.
-    Mi van, ha nem elhagytak téged, hanem valaki elválasztott tőlük? – csikorgattam a fogaimat.
-    Persze, aztán majd hirtelen feltűnnek a szüleim, és hazavisznek, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ez nem egy Disney mese, démon.
Csak gondterhelten felsóhajtottam. Nem mondhattam neki semmit, mert a bátyám még életben volt, és addig ennek a fiúnak bármikor vége lehet, amíg ő meg nem halt.
-    Egyébként, honnan szedted ezt a marhaságot, talán tudsz a szüleimről valamit? – kérdezte.
-    Annyit tudok róluk, amit te. Az anyád egy ember volt az apád meg egy démon.
-    Mi?
-    Tudod, így születnek a fél démonok. Persze, lehet az apád volt ember, az anyád pedig démon. Ki tudja? Bármi előfordulhat.
-    Ezt meg honnan veszed?
-    Onnan, hogy én is félvér vagyok. Nem rémlik valami? Sparda fia vagyok – sóhajtottam.
-    Ugye csak viccelsz?
-    Az nem lehet… bár…
-    Mi van? – értetlenkedtem.
-    Arról eddig fogalmam sem volt, hogy félvér vagyok, de azt tudtam, hogy Sparda vére csörgedezik az ereimben. Legalábbis, azt hiszem… Lehetetlen, hogy te legyél az apám!
-    Igen, én is így gondolom. Te biztosan Vergil gyermek vagy – hazudtam olyan hihetően előadva, ahogyan csak tudtam. Lezseren vállat vontam, tekintetem unottan siklott végig rajta.
-    Vergil? Az meg ki?
-    Az ikerbátyám.
A csönd, ami beállt, egyáltalán nem volt megnyugtató. Egy szót sem szólhattam neki az igazságról, de a kölyök igazán megérdemelte, hogy tudjon valamit.
-    Ikrek?
-    Ja, én is csodálkozom rajta, hogy hogy a fenébe lehet még egy ilyen jóképű féldémon a világon, de ez van. Amíg ki nem nyírtam, addig sajnos ketten vagyunk – próbáltam oldani a hangulatot.
-    És ő hol van most?
-    Ott, ahová való. A pokolban.
-    És… te pontosan hány éves is vagy?
-    Harmincnégy – sóhajtottam idegesen. Kezdtek idegesíteni a keresztkérdések.
-    Akkor tizenhét éves volt, amikor én megszülettem.
-    Akkoriban elég sokat jártunk bulizni, szóval megtörténhet. Megfektetett néhány nőt…
-    Ő is olyan, mint te? Vagy ő nem csak mutatja, hogy rosszfiú?
-    Bosszantóak ezek a keresztkérdések, és fogalmam sincs róla, hová akarsz velük kilyukadni – csettintettem bosszúsan.
-    Csak válaszolj – forgatta a szemeit.
-    Ő az egész világot kiirtaná, ha volna rá lehetősége. Csak erőt és hatalmat akar, semmi mást. Azt hiszem, ő inkább démon, mint ember.
-    Na, és te? Mi vagy inkább?
-    Azt csak Isten tudhatja – vontam vállat, és elindultam, mert azt hittem, ezzel vége a kérdezősködésnek.
Azonban egy határozott mozdulattal megfogta a vállam, elérve, hogy megforduljak.

-    Mit akarsz még, kölyök?
-    Démonvadász vagy, igaz?
-    Igen, az vagyok.
-    Meglepő, hogy irtod a saját fajtád.
-    Nem vagyok ember, de nem vagyok démon sem. Engem ne keverj közéjük. Bár, a démonoktól is csak annyi különböztet meg, hogy én nem ölök embert.
-    Miért gyűlölöd ennyire őket?
-    Mert miattuk halt meg az anyám – válaszoltam érzelemmentes hangon.
-    Megölték?
-    Kivégezték.
-    És az apád? Őt is gyűlölöd?
-    Az egy dolog, hogy azt mondom, Sparda fia vagyok, mert ez tagadhatatlanul így van. De nekem nincs apám.
-    Ez azt hiszem, válasz a kérdésemre…
-    Egyéb óhaj, sóhaj?
-    Neked van feleséged?
-    Ez hogy jön ide?- nevettem fel.
-    Csak érdekel.
-    Nincs. Se barátnőm, se volt barátnőm, se első barátnőm, se szerelmem, se senkim.
-    Na, és a szőke démon, meg az a fekete nő? – puhatolózott tovább.
-    Ők a csapattársaim.
-    És sosem fordult meg a fejedben, hogy milyen lenne velük?
-    Csapattársak. Rájuk nem úgy gondolok, mint nőre, akibe beleszerethetnék, vagy együtt lehetnék, vagy bármi. Ők a munkatársaim, ha úgy tetszik, a kollégáim, és ennyi.
-    Pedig azt hittem, ennyi idősen már megtaláltad az igazit.
-    Ha akarom, újra lehetek fiatal, és gyakorlatilag halhatatlan vagyok. Nem hiszem, hogy sokat számít a kor vagy az idő.
-    Tehát reménykedsz.
-    Ez csak egy lehetőség. De jobb nekem egyedül, így legalább nincs gyengepontom.
-    Vagy csak nem akarod, hogy legyen.
-    Ezt hogy érted?
Nem válaszolt, csak mindent tudó mosollyal nézett rám.
-    Ideje lenne indulnunk, mert sosem érünk oda, és még van néhány kitérőnk – adta ki a parancsot.
-    Ide figyelj, kölyök. Itt én vagyok az idősebb, nekem nem parancsolgatsz – sziszegtem.
-    Csak gyere már. Gondolom, neked az a küldetésed, hogy megöld azt a rohadékot, aki elvitte Kyriét.
-    Fején találtad a szöget.
-    Akkor meg szedd a lábad, démon, így sosem érünk oda – fordult hátra, de nem állt meg.
Hatalmasat sóhajtottam, aztán utána indultam, de néhány méterre így is lemaradtam tőle.
Már lassan két napja egy hatalmas barlangrendszerben kóvályogtunk, és ugyan tudtuk, merre megyünk, és az irány is helyes volt, de még mindig nem találtuk meg a kijáratot. Kezdtem unni a sötét, nyirkos és hideg kőfolyosókat, és az érzést, hogy körbe-körbe járkálunk.
-    Kölyök, megkérhetlek rá, hogy ne hívj démonnak? – kérdeztem fásultan.
-    Kérni lehet, de nem biztos, hogy teljesítem – válaszolta pikírten.
-    Maradjunk inkább a Danténél, ha lehet. Bár felőlem hívhatsz kutyafülének is, maximum nem fogok hallgatni rá. Csak démonnak ne szólíts, könyörgöm – nyögtem fel fájdalmasan.
-    És még hogy nem színészkedsz folyamatosan… - dünnyögte, majd folytatta – ahányszor csak harcoltunk, folyamatosan valami teátrális hülyeséget csináltál. Mondd csak, direkt teszed az agyad, vagy tényleg ennyire ütődött vagy?
-    Sajnos azt kell válaszolnom, hogy is-is. De tény, hogy harc közben kicsit elszalad velem a ló, és túlságosan is színpadiasra sikerült a dolog…
-    Egy feltétellel gyakrabban szólítalak majd a neveden.
-    Na, és mi az? – nevettem fel.
-    Ha abbahagyod ezt a világfájdalmat. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz, öregem. Halál komolyan mondom neked, hogy valamelyik drámában vagy latin-amerikai szappanoperában volna a helyed, olyan átéléssel csinálsz mindent – kacagott.
-    Örülök, hogy jól szórakozol – jegyeztem meg nyersen.
-    Most komolyan, fel nem bírom fogni, mi bajod.
-    Rossz hatással van rám a bezártság – vontam vállat.
-    Akkor van egy jó hírem – kiáltott hátra -, ugyanis megvan a kijárat.

Néhány lépés múlva én is kiértem a barlang kanyarulatából, így megpillanthattam a tőlünk csak pár méternyire lévő hasadékot, amelyen keresztül aranyló napsütés áramlott be a sötét barlangba. Ezen kívül két napja először megcsodálhattam a kinti világot, azonban mint kiderült, nem valami egyszerű erdőbe érkeztünk. Dehogy, az túl könnyű lett volna.
-    Mégis hol vagyunk? – tettem fel a kérdést.
-    Mit gondolsz, miért mentünk folyamatosan, két napon keresztül? – hitetlenkedett Nero.
-    Gondolom, hogy ide jöjjünk – mondtam ki gondolkodás nélkül a szerintem logikus választ.
-    Ez egy esőerdő, mint láthatod.
-    Eh, helyileg hol is vagyunk? – vakargattam a fejem.
-    Hát, arról fogalmam sincs, de a nyomok erre vezetnek.
-    Miért akarod megmenteni Kyriét?
-    Mert tartozom ennyivel neki. És.. mert még van egy kis megbeszélnivalónk.
-    Értem.
-    Na, és te? Miért akarod megölni azt a szemétládát?
-    Mert megbízást kaptam rá? – jegyeztem meg cinikusan.
-    Á, való igaz. Te ebből élsz. Semmi mást nem csináltál életedben, csak démonokra vadásztál?
-    Hát… leérettségiztem – gondolkodtam el.
-    Ennyi?
-    Kölyök, te még csak tizenhét vagy, neked is suliban kéne lenned, nem?
-    Sosem jártam suliba, démon. Nekem házi tanítóm volt.
-    Örülj neki. Az iskola csak arra jó, hogy aludj egyet.
-    Neked folyton az alváson jár az agyad.
-    Ha nem aludnék napi huszonhárom és fél órát, akkor valószínűleg ezt a két napot sem tudtam volna kibírni pihenő nélkül.
-    Nem néztem volna ki belőled, hogy végigjártad a sulit.
-    Inkább végigaludtam. A bátyám meg éjszakánként korrepetált.
-    Ugye csak viccelsz?
-    Ő volt az ész, én meg a laza rosszfiú.
-    És gimiben sem volt csajod?
-    Ugyan, nem érdekeltek különösebben.
-    Rondák voltak?
-    Minden nő szép, csak a szépség relatív.
-    Téged meg valami úriembernek neveltek?
-    Hát, valami olyasmi. De ha neked tanítód volt, akkor elvileg neked is minimum gentlemannek kéne lenned.
-    Akivel akarok, azzal az vagyok. Egyébként meg fölösleges az a sok cicoma meg udvariasság.
-    Ott a pont – nevettem el magam.
-    Úgy gondolom, több hasonlóság van bennünk, mint azt valaha is hittem volna.
-    Ez nem túl meglepő, hiszen az ikerbátyám fia vagy – vontam vállat.
-    Nehéz elhinni, hogy néhány napja meg akartalak ölni.
-    Én inkább azon akadtam fent, hogy majdnem sikerült démonná változtatnod.
-    Tessék?!
-    Elég jól szórakoztam, addig, amíg laposra nem verted a képem. Akkor már dühös voltam.
-    És ha dühös vagy, démonná változol?
-    Korántsem vagyok annyira menő démon, de a munkámban nagy segítség, hogy félig pokolfattyú vagyok.
-    Én még életemben nem változtam démonná.
-    Majd fogsz. Ha a túlélésed vagy a szeretteid élete a tét, akkor akaratlanul is annyira kiveri majd nálad a biztosítékot a dolog, hogy garantáltan a valós formádat fogod felvenni.

Erre nem szólt semmit, csak vállat vont, és elindult az esőerdőbe.
Számomra teljesen ismeretlen volt a hely, azonban lenyűgözött. Ugyan nem mutattam, de érdeklődve figyeltem meg minden egyes fát, virágot, rovart, madarat. A gyönyörű környezetnek pedig csak emelte a fényét az előttem lépkedő fiú.
Fiatalkori önmagamat véltem felfedezni benne. Féktelen, ereje teljében lévő félisten volt. Egy olyan lény, amely tökéletesebb volt, mind az embereknél, mind a démonoknál, mert mindkét faj legelőnyösebb tulajdonságai öltöttek testet benne. És ami a legfontosabb: mind az én, mind Vergil legjobb tulajdonságai ötvöződtek benne, s, habár a személyisége is inkább az enyémhez hasonlított, a nyugodtsága, a reakciói, a megfontoltsága, az intelligenciája, mind a bátyámra emlékeztettek.
-    Mennyi idő még, míg odaérünk? – érdeklődtem.
-    Ki tudja? – válaszolta nemtörődöm stílusban.
-    Ennyire nem érdekel a barátnőd? – lepődtem meg.
-    Már mondtam, hogy nem a barátnőm. Ő csak a testvérem, és mivel gyakorlatilag miattam került bajba, ennyivel tartozom neki.
-    Amikor találkoztunk, még fülig szerelmes voltál belé.
-    Nem, soha nem voltam belé szerelmes. Összetévesztettem a szerelmet a testvéri szeretettel. Végül is, majdnem ugyanaz – sóhajtott, majd folytatta -, csak a szerelem sokkal vadabb.
-    Hűha, kölyök, mik ezek a bölcs megszólalások?- nevettem fel keserűen.
Túlságosan is emlékeztetett a szituáció a múltamból egy időszakra. Én is azt hittem, hogy szerelmes vagyok, és évekig szenvedtem a bátyám miatt, aztán végre kitisztult az elmém, és rájöttem, hogy a testvéri szeretetet összetévesztettük a szerelemmel, Pont, ahogyan Nero mondta.
-    Majd ha végre feladod a megközelíthetetlen álcáját, akkor majd talán rájössz – kacagott.
-    Egyáltalán nem értelek – adtam fel végül a gondolkodást néhány másodperc múlva.
-    A lényeg, hogy Kyrie nem a barátnőm. Lehetett volna az, és lehet, hogy akkor most együtt lennék vele, de egy idő után rájöttem volna, hogy nem vagyok vele boldog.
-    Csak nem találtál egy másik lányt? – kérdeztem zaklatottan
Kicsit megkönnyebbültem, mikor elmondta, hogy nincs köztük semmi azzal a lánnyal, most mégis, szívet tépő fájdalom hasított belém, hogy talán mégis van valakije.
Persze, tudtam, hogy amit igazából szeretnék, az lehetetlen, de nem bírtam volna elviselni, ha kiderül, van valakije.
-    Hát, ami azt illeti, kicsit más, mint Kyrie… de azt hiszem, belezúgtam – nevetett idegesen – Kár, hogy azt hiszem, semmi esélyem nála.
-    Eh, és ezt honnan gondolod? – kérdeztem visszafojtott hangon.
-    Szó szerint megközelíthetetlen, és makacs. Azt hiszem, valakiben nagyon csalódhatott, mert senkit sem enged közel magához a két legjobb barátnőjén kívül. És nagyon szép, sőt, lélegzetelállítóan gyönyörű – suttogta, miközben a távolba révedt.
-    Hát, akkor sok szerencsét – veregettem vállon, de közben legbelül a sírás fojtogatott.
-    Reménytelen, azt hiszem – sóhajtott.
Mindketten búskomoran indultunk tovább, mert miközben beszélgettünk, megálltunk.

Csöndbe burkolóztam, nem akartam egy szót sem szólni, mert féltem, hogy elcsuklana a hangom. Világossá vált számomra, hogy nekem az égvilágon semmi esélyem nála, nem, mintha egyébként lett volna.
Tudtam, hogy miután befejeződik a küldetésem, elmegyek, messzire, hogy még csak véletlenül se találkozhassak vele többé. Nem titkolhattam magam előtt sem, hogy beleszerettem. Csak arra eszméletem fel, hogy éveken át tartó közönyösségemből hirtelen érdeklődés lett, és ez semmi jóval nem kecsegetett.
Habár félig démon voltam, emberi szív dobogott a mellkasomban. Ez pedig megengedte, hogy másodjára is pofára essek, csak most jobban fájt. Most nem a testvéremben csalódtam, aki már annyiszor megbántott, most egy majdhogynem idegen fiú törte darabokra az összetörhetetlennek hitt szívemet.
Mellette akartam maradni, de ez lehetetlennek bizonyult. Akármilyen kis buta is Nero, valószínűleg összejönnek a dolgai azzal a lánnyal, ami egyet jelent azzal, hogy nekem el kell húznom a csíkot.
Nero mindeközben Red Queennel kaszabolta az utunkban álló indákat, de úgy tűnt, csak testben van ott, lélekben egészen máshol jár.
-    Mintha élnél – sóhajtottam.
Nem felelt, csak felém kapta a tekintetét, aztán folytatta, amit eddig csinált. Látszott, hogy komoly erőfeszítésekbe telik neki, hogy koncentráljon, ezért félretoltam, és Rebellionnal kezdtem el ritkítani a növényzetet. Így legalább nem láthattam őt, azaz valamennyire eltérhettek a gondolataim a kínzó fájdalomtól, amit éreztem.
Már rég besötétedett, mikor egy rétre találtam.
-    Ezt nézd, kölyök – füttyentettem elismerően.
-    Nézném, de megnehezíted a dolgom a magasságoddal – jött a jókedvű válasz sokkal közelebbről, mint azt gondoltad. Nero a vállam fölött kukucskált át, és ha egy picit is elfordítottam volna a fejem, akár meg is csókolhattam volna.
Ehelyett csak mélyet lélegeztem, aztán mit sem törődve elindultam egy fa felé, amit kiszemeltem magamnak, mikor pedig odaértem, letelepedtem alá. A fiú követett, ő az enyémmel szemben lévő fát választotta.
-    Itt tudunk tüzet rakni – motyogta, miközben a homokot rugdosta, ami a két fa közötti széles sugarú, kör alakú téren terült el.
-    Majd én keresek gyújtóst – ajánlottam.
-    Addig szétnézek, hátha van itt valami kaja.
-    Erősen kétlem, hogy találsz valahol telefonfülkét – nevettem fel.
-    Mi van? – nézett rám értetlenül.
-    Nem tudsz pizzát rendelni – közöltem, miközben felálltam és leporoltam magam.
-    Én úgy gondoltam, hogy valami madarat, vagy tudja a fene mit vacsizunk, de úgy tűnik, Zorró, neked egészen más elképzeléseid vannak az evésről – jegyezte meg cinikusan.
-    Zorró? – ismételtem meg.
-    Felőlem lehetsz spanyol torreádor is, ha neked az kényelmesebb – mutatott a szerelésemre, és rögtön megértettem a dolgot.
-    Micsoda egy punk! – kacagtam, miközben az erdő sűrűjébe vetettem magam.
-    Aztán, ha egy bika elkezd üldözni, akkor légyszi, erre felé tereld, köszi! – kiáltott utánam.
-    Nagyon vicces – forgattam a szememet.

Fél óra múlva egy nagy rakás gallyal tértem vissza a rögtönzött táborhelyünkre. Nero még sehol sem volt, ezért úgy döntöttem, hogy akkor meggyújtom én a tüzet. Egy kis szerencsétlenkedés után sikerült is, majd miután ráébredtem, hogy most már tényleg semmi dolgom, lerogytam a fa tövébe, és pihenni próbáltam.
Azonban néhány perc múlva megérkezett Nero. Ki sem nyitottam a szemem, úgy szólaltam meg:
-    Nem találtál semmi ehetőt, igaz?
-    Mondjuk, ha lennél olyan kedves, és kinyitnád a szemed, akkor talán meglátnád, hogy igenis sikerrel jártam – nevetett.
Nem volt választásom, tettem, amit mondott. Azonban a látvány igen meglepő volt..., ugyanis Nero négy doboz óriás pizzával a kezében állt előttem.
-    Ezt meg honnan szerezted? – hitetlenkedtem.
-    Ameddig te a botok szedegetésével, meg a fák irtásával voltál elfoglalva, addig én használtam az eszemet, és körbenéztem, hátha van itt valami falucska az Isten háta mögött – kopogtatta meg a homlokát.
-    Csak azt ne mondd, hogy találtál ősembereket, akik tudnak pizzát sütni.
-    Á, dehogy. Egy pizzériát találtam.
-    Mégis, hogy a fenébe?
-    Úgy, hogy futottam, és nem a rohadt barlangrendszerben kóvályogtam.
-    Minden elismerésem – mosolyodtam el.
-    Tessék, nehogy a végén az én hibám legyen, hogy eltűntek a zsírpárnáid – dobott az ölembe két doboz pizzát.
-    Hát, ez tényleg nagyon vicces - jelentettem ki sértetten, majd folytattam – De még mindig izmosabb vagyok nálad. Csak csont és bőr vagy.
-    Mit szólsz egy Szkanderhez? Kiderül, ki az izmosabb.
-    Ahogy mondod, kölyök – vigyorogtam magabiztosan.
-    De csak a pizza után.
-    Egyetértek.
Így hát rekordidő alatt mindketten elfogyasztottuk a pizzáinkat, aztán Nero talált nem messze a kis táborhelyünktől egy farönköt, így elkezdődhetett a játék.
Feltűrtem a köpenyem ujját, a könyökömmel pedig megtámaszkodtam a fán. Nero ugyanígy tett, majd összekulcsoltuk a kezeinket, és mindketten megfeszítettük az izmainkat.
Ugyan zavart, hogy ilyen fizikai kontaktusba kerültem vele, de valahol mégis elégedettséggel töltött el. Azt pedig már meg sem említettem, hogy szinte erőt sem kellett kifejtenem, azonnal lenyomtam a kölyköt.
-    Oké, győztél – kacagott.
-    Régebb óta vagyok a szakmában, mint hinnéd – eresztettem el egy büszke mosolyt.
-    Mennyi ideje is?
-    Tizennyolc éve. Legalábbis, azóta van irodám, de tizenöt éves korom óta démonokra vadászok.
-    És ezalatt az idő alatt annyi démonnal harcoltál, hogy így megizmosodtál?
-    Tudod, az edzés csodákra képes.
Erre nem szólt semmit, csak leporolta magát, és visszament a mi kis táborunkba. Sóhajtva követtem őt, és csak egyetlen dolog járt a fejemben, méghozzá az, hogy néhány hét, esetleg hónap, és már csak ezek az emlékek maradnak meg.
Szomorúan telepedtem le a fához, ahol aludni készültem, és a tűzbe bámultam. Nero ugyanezt tette, komoran nézte a cikázó lángokat.
Aztán találkozott a pillantásunk, és valamit kiolvashatott a szememből, mert a következő pillanatban felállt, matatott valamit, aztán egy üveg Jack Denielst nyomott a kezembe. Ő maga is egy ilyet szorongatott, és úgy nézett az üvegre, mintha ez volna az utolsó reménye.

-    Igyunk erre a szar életre – emelte magasba az üvegét, majd meghúzta.
Válaszul én is ugyanezt tettem. Lassan, néma csöndben kortyolgattuk el a whiskyt. Találkozott a tekintetünk, és mintha egy könnycseppet véltem volna felfedezni, amely végiggördült az arcán. Azonban ebben nem lehettem biztos, mivel elfordította a fejét, és inkább ismét az üveg fenekére nézett.
-    Tudod milyen, mikor érzed, hogy akit a legjobban szeretsz, el fogod veszíteni? – kérdezte elcsukló hangon.
-    Kyriére gondolsz? – suttogtam.
-    Nem. Kit érdekel Kyrie? Kit érdekel bárki más? Engem csak ő érdekel. Tudom, hogy el fog menni, itt fog hagyni, pedig még csak nemrég találkoztam vele.
Nem bírtam nézni a szenvedését. Olyan fájdalom hatotta át a szavait, amely arra késztetett, hogy áthidaljam a köztünk lévő távolságot. Így hát néhány perc múlva már mellette ültem.
-    Akkor miért nem akadályozod meg, hogy elmenjen? – szűrtem a fogaim között.
-    Azért, mert nem mondhatom el neki ezt az egészet.
-    Miért?
-    Ha elmondanám neki, tönkretennék mindent, és talán sohasem találkoznánk többé. Inkább kiélvezem azt a kis időt, amit vele tölthetek.
-    Talán ő is ugyanúgy érez, mint te – suttogtam, de a fájdalomtól elcsuklott a hangom. A kín égette a torkomat, mégsem tehettem meg, hogy hagyom széthullani. Inkább elmondtam, hogy mit tehet az ellen, hogy elhagyja a szerelme, mert így legalább tudtam, hogy van némi esélye a boldogságra.
-    Erősen kétlem.
-    Sosem tudhatod.
-    Te voltál már így?
-    Egyszer. Egyetlen egyszer.
-    És mi lett a vége?
-    Két év egy viharos kapcsolatban, egy hatalmas árulás, egy elveszített gyermek és egy összetört szív.
-    Szóval, mégis volt barátnőd… Ráadásul, ha jól értettem, terhes volt – sziszegte, kicsit talán vádlón.
-    Figyelj, kölyök. Nem az a lényeg, hogy mi volt, hanem, hogy azt is túléltem. Ha minden áron azt szeretnéd, hogy a szerelmed maradjon, akkor beszélj vele őszintén, és ha akkor sem marad, ha akkor is el akar menni, akkor engedd el, mást úgysem tehetsz. Aztán majd az idő begyógyítja a sebeket, hogy ismét megsérülhess – mosolyodtam el keserűen.

-    Igazad van. Csak épp a probléma az, hogy ő… hogy is mondjam… nem a fiúkhoz vonzódik…
-    Ó, tehát leszbikus…
-    Nem... vagyis de.
-    Lehet, hogy biszexuális. Nem hiszem, hogy az orrodra kötötte.
-    Nem nézném ki belőle.
Mindketten elhallgattunk. Engem kifejezhetetlen fájdalom gyötört, minden egyes kimondott szóval, mégis, ezek voltak a helyes szavak, amiket ki kellett mondanom. Ha ő boldog, egy kicsit én is az vagyok.
Az ital gyorsan fogyott, legalábbis Nero üvege néhány perc múlva üresen landolt valahol a fák között. Az enyémben még volt valamennyi, mert elég nehezen tudtam nyelni a torkomban keletkezett gombóc miatt.
-    Megkérdezhetem, kiről van szó? – érdeklődtem elcsukló hangon.
Válasz nem érkezett. Nero csak bámult rám, azokkal a fájdalmas, jégkék szemekkel, és szinte könyörgött a tekintetével, hogy segítsek neki. Azonban fogalmam sem volt róla, hogy ezt hogyan tehetném meg.
Már azt hittem, nem is fog felelni a kérdésemre, mikor alig hallhatóan egyetlen szót mondott:
-    Rólad.
A levegő a tüdőmben rekedt, a szemeim elkerekedtek, az ajkaim elnyíltak. A döbbenettől egy szót sem tudtam szólni, a szívem vadul kalapált a mellkasomban.
Ám, mielőtt még bármit is reagálhattam volna, már a földön feküdtem, Nero arca pedig csak néhány centire volt az enyémtől.


- Nem akarlak elveszíteni, Dante. Tudom, hogy el fogsz menni, és tudom, hogy te a lányokhoz vonzódsz... De szeretlek. És kérlek, bocsásd meg, amit tenni fogok – suttogta, miközben könnyei megállíthatatlanul folytak.
Lassan egyre közelebb hajolt hozzám, a döbbenetem pedig egyre csak fokozódott. Aztán megéreztem a számon forró, puha ajkait, és a világ megszűnt körülöttünk létezni.
Lehunytam a szemem, és egy pillanatig csak élveztem, ahogy a szája összeforr az enyémmel, majd remegő ajkakkal csókoltam vissza. Egy pillanatra mindketten megálltunk, de aztán elvesztettük az eszünket.
Átölelt, majd felhúzott, így ülő helyzetbe tornáztuk magunkat. Aztán remegő kézzel a hajamba túrt, miközben a kezeim felkúsztak a derekáról a tarkójára, majd ujjaim elvesztek a selymes, hófehér tincsek között. Éreztem az arcomon a könnycseppeket, amelyek egyre sűrűbben hullottak alá, a csókot átitatta a fiú kétségbeesése és fájdalma, az elmúlt hetek minden gyötrelme.
Aztán a levegőhiány miatt pihegve szakadtunk el egymástól. Homlokát az enyémnek döntötte, és továbbra is sírt, vigasztalhatatlanul.
-    Ne sírj – suttogtam erőtlenül.
-    El fogsz menni, ugye? – kérdezte elcsukló hangon.
-    Mondd, hogy nem álmodok, kérlek.
-    Dante...
-    Szeretlek, Nero – bukott ki belőlem, mert nem tudtam volna tovább elhallgatni. Egyszerűen képtelenség lett volna mindamellett, hogy a fiú mennyire szenvedett.

Rám emelte kék szemeit, és anélkül, hogy bármit mondott volna, ismét megcsókolt. Csak feküdtünk a lágy fűben, és faltuk egymás ajkait. A fájdalom, ami átitatta a legelső csókunkat, most hirtelen eltűnt. Olyan hihetetlen volt az egész, képtelenségnek tűnt, hogy ez megtörténhet.
Azonban akármennyire is próbáltam, nem tudtam felébredni, ami azt jelentette, hogy nem álmodom.
-    Dante, ne menj el – könyörgött.
-    Nem megyek sehová – biztosítottam.
-    Nem hagysz magamra, ugye?
-    Itt vagyok, most már soha többé nem hagylak el.
-    Szeretlek, Dante.
-    Én is szeretlek – leheltem.
-    Hadd legyek én is démonvadász.
-    Ezt megbeszéljük, jó? Csak ne sírj, könyörgöm! Belehalok, hogy sírni látlak.
-    De... de... ugye itt maradsz? – dadogta.
-    Aludjunk, azt hiszem, holnap hosszú napunk lesz – sóhajtottam, és csak szorosabban magamhoz öleltem.
-    Szeretlek – súgta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
Aztán ajkait a nyakamhoz érintette, amitől csak még libabőrösebb lettem. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy magával ragadjon az érzés, amely most sokkal erőteljesebb, lehengerlőbb volt, mint amire emlékeztem. A fiú érintése nyomán a bőröm felforrósodott, az arcomat elöntötték a lángrózsák. Ajkaim ösztönösen megduzzadtak, és jelentkezett az ágyékomban az a feszítő, lüktető érzés is.
-    Nero, mit művelsz? – nyöszörögtem.
-    Szükségem van rád – lehelte.
-    Csak ezt ne, kérlek. Meg fogod bánni.
-    Szeretni akarlak!
Nem válaszoltam, csak beletúrtam ismét a dús hajzuhatagba, és finoman arra ösztökéltem a fiút, hogy újra megcsókoljon. Hogy mennyi ideig feküdtünk a fűben, összefonódva, mint két inda, fogalmam sincs. Az időérzékem épp annyira labilis volt, mint az érzéseim.

Zihálva szakadtam el Nerótól, aki annyira erőtlennek tűnt, hogy féltem, bármelyik pillanatban összetörhet a karjaimban.
Ekkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg annyira részeg, hogy azt sem tudja, hol van. Elég volt csak a szemébe néztem, máris felfedeztem az öntudatlanság jeleit.
Egyetlen perc alatt összeomlott mindaz, amiben nem sokkal ezelőtt még szentül hittem. Tudnom kellett volna, hogy ez csak egy álom...
-    Azt hiszem, mindketten annyira részegek vagyunk, hogy fogalmunk sincs, mit művelünk – suttogtam elszoruló torokkal.
-    Mi?! – nyöszörögte kétségbeesetten a fiú.
-    Felejtsük el ezt az egészet, bár amúgy sem hiszem, hogy fogunk rá emlékezni.
Megrökönyödve nézett fel rám, ajkai megremegtek, aztán lehunyta a szemeit. Megrázta a fejét, aztán kibontakozott az ölelésemből, és eltántorgott a fáig, majd lerogyott a tövébe.
Én pedig ott ültem a ringatózó fűben, mozdulatlanul, és csak bámultam utána. A fájdalom belém hasított, úgy éreztem, a világ perceken belül elpusztul.
Láttam, hogy Nero vállai rázkódnak, hallottam, ahogy zokog, és a szívem szakadt belé, de nem tehettem semmit. Ezt az egész helyzetet csak az italmámor szülte, semmi egyéb.
Tekintetem a köpenyemre siklott, ami néhány méterre hevert tőlem. Felidéztem az elmúlt percek történéseit, és közben szinte éreztem ajkait az ajkaimon, a nyakamon, ujjait a hajamban, forró bőrét a bőrömhöz érni. De ahelyett, hogy ezek a pillanatok boldogsággal töltöttek volna el, csak tehetetlen dühöt és kifejezhetetlen fájdalmat, csalódást éreztem.
A könnyek, amelyeket eddig sikeresen visszatartottam, most utat törtek maguknak, és égetve gördültek végig az arcomon. Összeszorítottam a szememet, majd ledőltem a fűbe, és sírtam. Csak a szívemet összeszorító gyötrelem tartott ébren, és ugyan a fáradtság néhányszor megpróbált a hatalmába keríteni, nem sikerült neki, mert a fájdalom ezerszer erősebb volt bármiféle fizikai érzetnél.

A hajnal első sugarai tudatták velem, hogy lassan ideje volna abbahagynom a szenvedést. Kissé feldagadt szemekkel bámultam az eget, és azt kívántam, bár soha meg sem születtem volna. Eleinte a kézfejembe harapva próbáltam elfojtani a zokogásom, de végül a próbálkozásnak az vetett véget, hogy már a kezemet sem éreztem. Mint később kiderült, a fogaim olyan mélyen a húsomba vájtak, hogy véreztem. Miközben az ég kémlelésével voltam elfoglalva, eszembe jutott a sérült kezem is. Óvatosan lehúztam a kesztyűt, hogy megvizsgáljam a sebet, amely az éjszaka során egyszer már be is dagadt. Ugyan féldémon voltam, de a saját magamon ejtett sebek lassabban gyógyultak, így most a kezem sem volt épp használható állapotban. A vér vastag csíkban száradt rá, és még enyhén duzzadt volt, ráadásul rettenetesen fájt. Mit sem törődve az izmaimba hasító fájdalommal ökölbe szorítottam, mert a csalódott dühöm erősebb volt mindenfajta fizikai gyötrelemnél.
Az idő telt, én azonban meg sem mozdultam, mert nem volt értelme. Hirtelen minden tartalmát vesztette, olyan üres, sivár volt az egész világ számomra.
-    Démon, hol bujkálsz? – hasított egy rekedt hang a csöndbe.
Nem válaszoltam, mert fölöslegesnek találtam.
-    Hé, mit műveltem, amíg nem voltam magamnál? Csak nem megsértettelek? – próbált nevetni, de egyáltalán nem tűnt őszintének a próbálkozás.
-    Máskor próbálj halkabban hablatyolni, ha részeg vagy – válaszoltam nyersen.
-    Ó, csak ennyi történt? – puhatolózott.
Úgy tűnt, egyáltalán nincs tisztában azzal, ami múlt éjjel történt. Ez pedig talán még annál is jobban fájt, hogy mindez megtörtént. Ezek szerint, számára semmit sem jelentett, mert ha jelentett volna, akkor emlékezne rá.
-    Ne igyál annyit – motyogtam.
-    Kelj fel, és induljunk, mert dolgunk van – jött a goromba parancs egészen közelről.
Nero a lábamnál állt, csípőre tett kézzel, flegma arckifejezéssel az arcán. Egyáltalán nem látszott rajta semmi, ami csak még inkább fájt, mert miközben én úgy néztem ki, mint egy hadirokkant, addig ő tökéletesen festett, mint mindig. Nem tett megjegyzést a kinézetemre, csak hűvösen bámult rám, aztán sarkon fordult, és eltűnt.

Néhány perc múlva én is összeszedtem magam, megkerestem a köpenyem, aztán odavánszorogtam a fához, ahol Rebelliont hagytam, és elindultam, hogy keressek egy helyet, ahol kitombolhassam magam.
-    Hová mész? – kiáltott utánam a fiú, mire megtorpantam.
-    Van egy kis dolgom, egy óra, és jövök – válaszoltam.
Néhány lépés után már elvesztem a fák sűrűjében, azonban Nero mormolására lettem figyelmes:
-    El bírom képzelni, milyen fontos dolgod lehet ilyenkor. Egy szerető, mi?
A megjegyzése csak még inkább felkorbácsolta a dühömet. Szinte futottam, egészen addig, amíg egy fákkal szegélyezett tisztást nem találtam.
Körülnéztem, aztán mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs a közelben, az álarcom összetört, és elkeseredetten rontottam egy fának Rebellionnal. A fa azonnal megadta magát, és tehetetlenül dőlt el, azonban itt nem tudtam megállni. A könnyeim ismét utat találtak maguknak, és a szenvedéstől ordítva irtottam ki a környezetemben lévő fákat. Éreztem, hogy a karom másodpercenként váltakozik az emberi és a démoni alak között, azonban nem érdekelt különösebben, hogy démonná változom-e, vagy sem. Egymás után zúztam darabokra a kidőlt fákat, megnyugvást keresve a pusztítás mámorában.
Azonban ahelyett, hogy oltalmat találtam volna, egyre inkább csak elkeseredtem, olyannyira, hogy végül az erőm is elhagyott, és csalódottan rogytam le egy fa tövébe.
-    Miért? – ismételgettem.
Csak az erdő zajai szolgáltak válaszul, a madarak rikácsolása, a levelek susogása, a majmok sikoltozása. Újra ugyanabba az állapotba kerültem, mint amiben azelőtt voltam, hogy Nero keresni kezdett volna. Csak bámultam, a könnyeim is elfogytak, csak a bedagadt szem, a karomon végignyilalló kín, és az összetört szívem tompa, szúrós dobogása maradt meg.
Lassan megnyugodtam, a tombolás némi vigaszt nyújtott, azonban teljesen biztos voltam benne, hogy szörnyen nézhetek ki. Már épp elhatároztam, hogy keresek valami patakot vagy folyót, mikor a hátam mögül tapsolásra lettem figyelmes.
-    Lenyűgöző, micsoda erővel gyilkoltad le a fákat – jegyezte meg cinikusan Nero.
-    Minek jöttél utánam? – mértem végig hűvösen.
-    Mert egyelőre csak veled van esélyem arra, hogy kiszabadítsam Kyriét.
-    Aha, és ennek mi köze ahhoz, hogy követtél?
-    Ha netán feldobod a bakancsod, akkor sajnos az azt jelenti, hogy én is elbukok.
-    Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra. Inkább önmagadra kéne ügyelned, kölyök.
-    Ha már ilyen jó kedvedben vagy, akkor akár indulhatnánk is.
-    Felőlem – vontam vállat.
Ezután csöndben követtem a fiút, aki szintén némaságba burkolózva mutatta az utat. Ez a hallgatás azonban egyáltalán nem volt megnyugtató, sőt, a feszültség vibrált köztünk.

Ugyan világossá vált számomra, hogy Nero semmire sem emlékszik abból, ami éjjel történt, mégis, dühös volt rám, amit nem tudtam hová tenni.
Azonban minden logikus, és értelmes magyarázatnál erősebb volt az, amit a szívem és az eszem diktált: ez csak egy baleset volt a részéről. Részemről viszont ez több volt egy egyszerű, részegen elkövetett hibánál, ugyanis, ha nem is emlékszik rá, bevallottam neki, hogy szeretem.
Fájt minden pillanat, minden szívdobbanás, minden egyes lélegzet, megsemmisültem néhány perc alatt.
A szorongásomon csak rontott, hogy egy idő után a fiú úgy gondolta, hogy beszélhetnékje támadt, és elkezdett mesélni Kyriéről. Ugyan tegnap még tagadta, hogy szeretné, de ma már minden jel arra utalt, hogy ezt egyszerűen csak nem akarta az orromra kötni, ez pedig mély szomorúsággal töltött el. Az éjszaka csak egy távoli álomnak tűnt, amiből felébredtem. Lassan kezdtem elhinni, hogy meg sem történt, egyszerűen álmodtam az egészet.
Nem bírtam sokáig a történeteket a lányról, aki Nero szerelme volt. A szívem törött darabokra, ahogyan hallgattam, milyen átéléssel beszél Kyriéről, és milyen szeretettel ejti ki a nevét.

A napok gyorsabban teltek, mint eddig bármikor, a szenvedéseim pedig csak nem akartak szűnni. Nero továbbra is csak beszélt, és beszélt, az emlékeim arról a bizonyos éjszakáról pedig napról napra elhalványultak, és végül már csak egy alkohol által okozott illúziónak tűnt az egész. A kezem egy nap alatt begyógyult, azonban minden éjjel éreztem, hogy lüktetnek az izmok, ami nem kecsegtetett sok jóval.
A lelki állapotom elképzeléseim szerint akkor érte el a mélypontot, mikor már képtelen voltam napi néhány falat ételnél többet lenyomni a torkomon, és igen kegyetlen alváshiányban szenvedtem. Azonban, mint kiderült, ennél is lehetek rosszabbul.
Az esőerdőből napokon belül kiértünk, és egy városban szálltunk meg éppen. Magamra vállaltam, hogy az igen kicsi, és kényelmetlen kanapén alszom, az ágyat átengedtem Nerónak.
-    Hé, szerinted hogyan kell megkérni egy lány kezét? – kérdezte hirtelen a fiú.
Hitetlenkedve fordítottam felé a fejem, de egyébként nem mozdultam kényelmetlen testhelyzetemből.
-    Meg akarod kérni Kyrie kezét? – lepődtem meg.
-    Ha egyáltalán sikerül megmentenünk – szűrte a fogai között.
-    Keress rá YouTube-on, ott vannak ilyen béna lánykérős videók – feleltem cinikusan.
-    Tőled mást nem is vártam, te érzéketlen tuskó – közölte minden kertelés nélkül, aztán becsapta a hálószoba ajtaját.
Megrökönyödve bámultam néhány percig a csukott ajtót, aztán vállat vontam, mocorogtam egy kicsit, és miután találtam egy kényelmes pozíciót, lehunytam a szemem. Aludni viszont akkor sem tudtam, pedig szükségem lett volna rá, hogy kipihenjem magam, és erőt gyűjtsek a néhány nap múlva bekövetkező ádáz csatához.

Csak azon múlott, hogy túléltem, hogy Neróval sikerült összedolgoznunk. Mégis, mikor ott álltam a halott démon maradványainál, úgy éreztem, teljesen hiábavaló volt harcolnom. Hiába legyőztem a bestiát, és ezzel sikeresen teljesítettem a megbízást, mindent elveszítettem, ami fontos volt számomra.
-    Ez csak nem az a démon, aki megpróbálta megölni az atyát? – sikoltott fel Kyrie, mikor tekintete rám tévedt.
Megfordultam, és láttam, hogy ott ál Nero mellett, és fogja a kezét. Az látványtól elszorult a torkom, de semmiféle külső jelét nem adtam annak, hogy meghatna a dolog.
-    Nyugi, ő démonvadász – világosította fel a kölyök.
-    De attól még démon – ellenkezett a lány.
-    Ő Sparda fia.
-    Ő... az apád? – lepődött meg a lány.
-    Nem, a nagybátyám, az apám ikertestvére.
-    Nyugalom hölgyem, én már itt sem vagyok – sóhajtottam fel, és sarkon fordultam.
Lassan lépkedtem, próbáltam magamba szívni a remélt megnyugvást, ami csaknem sikerült. Helyette csak csalódottságot, és hihetetlen fájdalmat éreztem.
-    Hé, démon, várj – kiáltott utánam dühösen Nero, mire megtorpantam.
-    Mit akarsz? – fordultam felé.
-    Komolyan menni akarsz? – szegezte nekem a kérdést.
-    Nekem már itt nincs dolgom. Legyőztük a démont, megmenekült a barátnőd, itt a vége, fuss el véle.
-    Tudtam, hogy csak egy hibának tartod azt az éjjelt, egy balesetnek, de nem gondoltam, hogy ennyire egy érzéketlen tuskó leszel, és hogy ennyire nem fog jelenteni neked semmit ez az egész – harsogta, legnagyobb megdöbbenésemre.
-    Hogy mi?!
-    Azt mondtad, felejtsük el. Én megpróbáltam elfelejteni, de képtelen voltam rá, mert nem is akartam igazából. Tudom, hogy nem sok értelme van, mert neked úgy sem számít, de nem akarom, hogy elmenj, nem akarom, hogy itt hagyj, mert szeretlek! – kelt ki magából.
-    Azt.. azt... mondtad, nem emlékszel semmire – suttogtam.
-    Mert azt mondtad, hogy felejtsük el! – ordította.
-    Sosem akartam, hogy köddé váljon ez az egész, de azt sem akartam, hogy olyasmit tegyünk, amit csak megbánnál. Én csak nem akartam kihasználni a helyzetet, mert azt hittem részeg vagy, és magadról sem tudsz – kiáltottam dühösen.
-    Mert szerinted megbántam? – mosolyodott el halványan.
-    Eddig azt hittem.
A következő pillanatban már ott állt előttem, arca csak centikre az enyémtől. Elszántan néztem a szemébe, ő pedig legalább ugyanilyen elszántsággal bámult vissza rám.

-    Mindig az a csók járt a fejemben – suttogta.
-    Nekem pedig az, hogy elveszítettelek.
-    Ne menj, könyörgöm, mert szeretlek!
-    Nem megyek, mert szeretlek! – leheltem, a tenyerem közé fogtam az arcát, majd ajkaimat az övéihez érintettem.
Ujjai szinte azonnal elvesztek a hajamban, másik karja beférkőzött a köpenyem alá, és a derekamnál fogva ölelt magához.
Percekig vadul csókolóztunk, minden szenvedélyünket felégetve. Ezalatt az idő alatt tudomást sem vettünk a külvilágról, csak a bennünk fortyogó, egymás iránt érzett düh, és szerelem hajtott minket.
-    Úristen! – hangzott fel egy igen erőteljes sikítás, mire Neróval elengedtük egymást.
Kyrie állt nem messze tőlünk, és megrökönyödve bámult minket. Nero bosszúsan felsóhajtott, aztán vetett még rám egy szerelmes pillantást, majd odatrappolt a lányhoz, akinek értetlensége ezidő alatt dühbe csapott át.
-    Mondd csak, ez mégis mit jelentsen? – sziszegte Kyrie.
-    Egyet találhatsz – felelte flegmán Nero, rá sem nézve az előtte álló lányra.
-    Mégis mi a franc van ebben a démonban, aki nem mellesleg férfi, ami bennem nincs?
-    Szív, ami értem dobog – suttogta a fiú.
-    Te rohadék! – kiáltotta Kyrie, majd dühtől vöröslő arccal elrohant.
Nero csak vállat vont, aztán csillogó szemekkel sétált oda hozzám, majd szorosan átölelt.
-    Azért lehettél volna kicsit kíméletesebb – sóhajtottam.
-    Ő állt nekem. Innentől kezdve nincs mit megmagyaráznom, vagy okom szépen beszélni vele. Majd csak kiheveri...
-    Kölyök... ez... nem helyes – motyogtam, miközben arcomat a hajába temettem.
-    Csak azt ne mondd, hogy el akarsz menni, és itt hagysz engem! – sziszegte.
-    Nem vagyok olyan önfeláldozó, hogy ezt megtegyem. Csak ezt kéne tennem...
-    Nem mész sehová, mert nem engedem, hogy menj – emelte fel a fejét, majd felnyújtózkodott, és mosolyogva megcsókolt.

Egy pillanattal később a földön találtam magam, a kölyök alatt, így feltűnt, milyen pihekönnyű is valójában, annak ellenére, hogy milyen erős.
Ajkait becézgetve fordítottam a testhelyzetünkön, így ő került alulra. Azonban ez egyáltalán nem zavarta, vágytól csillogó szemekkel csúsztatta le a vállamról a köpenyemet, amiből sikeresen kibújtatott. Az anyag suhogva csúszott végig a hátamon, aztán a földre hullott. Elmosolyodtam, aztán elszakadtam tőle, de csak annyira, hogy ajkaimmal a nyakát kezdjem el kényeztetni.
Ahogy hozzáértem, lehunyta a szemét, izmai megfeszültek, fejét hátravetette, és kéjesen felsóhajtott. A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, kiszakad a bordáim öleléséből.
Tovább folytattam hát az édes kínzást, egyre lejjebb haladva. Közben lefejtettem róla a köpenyét, majd sikeresen megszabadítottam előbb a mellényétől, majd az ingjétől.
Ugyan nem szóltam egy szót sem, de elámultam a szépségén. Fiatal volt, de izmos felsőteste elég kidolgozott volt a korához képest, ami pozitív csalódást okozott nekem. Természetesen látszatra megállapítottam, hogy nem egy vézna nádszál, de a látványra nem tudtam felkészülni. Bőre tökéletes, egyenletesen hófehér volt, csak a jobb karja démoni kékes-vörössége ütött el tőle, de ez nem, hogy rontott volna az összhatáson, inkább javított rajta.

Egyre lejjebb haladtam, előbb a kulcscsontját, majd a mellkasát értem el. Érintésem nyomán mellbimbói azonnal megkeményedtek, és jóleső sóhaj szökött ki ajkai közül. Lassan, körkörösen simogattam a nyelvemmel testének ezen részét, minek hatására egyre hangosabban nyögdécselt.
Remegés futott át a testén, bőre csak még jobban felforrósodott, ajkai vörösek és duzzadtak voltak.
Elégedetten szívtam magamba gyönyöre hangjait, de tudtam, hogy igazából még csak most kezdődik minden.
Ajkaim már a kockákat simogatták a hasán, vészesen közel keményen nekem feszülő ágyékától. Ujjai bágyadtan kapaszkodtak a hajamba, a kéj elvette minden erejét. Nem tétováztam sokáig, mikor nadrágja szegélyéhez értem, felkúsztam, és megcsókoltam, közben pedig kicsatoltam az övét, majd ösztönös mozdulatokkal megszabadítottam a nadrágjától és a csizmájától. Kezem céltudatosan simított végig a fekete bokszeren, mire belenyögött a csókba. Mosolyogva haraptam bele az alsó ajkába, aztán a lábai közé fészkeltem magam, kezem pedig utat talált magának az anyag alatt, és hamar megtaláltam kemény férfiasságát, és masszírozni kezdtem.
Nero feje hátrahanyatlott, öntudatlanul nyögött fel, a gyönyör elvette az eszét. Számmal leheletfinoman jártam végig az egyszer már felfedezett útvonalat, azonban most tovább haladtam. Meg sem várva a reakcióját a számba vettem a farkát, és szopni kezdtem.

-    Dhan... the... – nyögött fel meglepetten.
Bágyadtan a hajamba markolt, ezzel megpróbálva jobb belátásra bírni, azonban már tényleg annyi erő sem volt benne, hogy felemelje a fejét, úgyhogy egyáltalán nem hagytam abba, amit épp csináltam.
Percekig kényeztettem, aztán hallottam, ahogy elakad a lélegzete, bőre felforrósodott, majd a nevemet sóhajtotta, és elélvezett. Mohón nyeltem a számba áramló forróságot, majd elengedtem, és perverz vigyorral az arcomon megtöröltem a számat. Mint egy ragadozó, úgy kúsztam fel, hogy az arcunk egy magasságban legyen. A kölyök sötét tekintettel, pihegve nézett rám a pillái alól, majd keze felkúszott a nyakamon, és a tarkómnál fogva rántott le csókért könyörgő ajkaihoz.
-    Ezután biztos, hogy csókolózni akarsz? – kuncogtam.
-    Ugyan, kit érdekel. Te is meg fogsz engem csókolni fordított esetben – lehelte.
-    Ha hagyom, hogy legyen fordított eset.
-    Kérlek, légy velem gyöngéd majd, mert... én még... én... szóval... én szűz vagyok.... – dadogta lángvörös arccal.
-    Más nem is lehetnék veled, mint gyöngéd – suttogtam, milliméterekre az ajkaitól.
Mikor ismét megcsókoltam, keze megtalálta a pisztolytáska övét, majd leoldotta rólam, és a köpeny mellé hajította. Ezt követte az ingem, majd a csizmám, viszont a nadrágomat még nem engedtem.
-    A-a. Előbb még kínozlak egy kicsit – leheltem csókot a nyakára.
-    Nhem... bhírok... vhárni... – nyöszörögte.
-    Szopd – utasítottam, miközben két ujjamat a szájába dugtam.

Nyelvével végigsimított az ujjam henyén, amitől én is halkan felnyögtem, és éreztem, hogy az ágyékom egyre inkább lüktet és feszít.
Önelégülten pillantott fel rám, amiből kikövetkeztethettem, hogy ismeri a férfiak egyik leggyengébb pontját, annak ellenére, hogy még sosem volt együtt férfival, sőt, még nővel sem.
Mikor már én sem bírtam tovább, finoman ki akartam húzni a szájából az ujjaimat, azonban ő ráharapott, így képtelen voltam rá.
-    Engedd el, vagy rögtön három ujjal kezdek – súgtam a fülébe sötéten.
Ez hatott, hegyes kis fogacskái elengedtek, én pedig akadály nélkül visszaszerezhettem az ujjaimat. Türelmetlenül húzott le ismét, hogy duzzadt, szomjazó ajkainak enyhülést nyújtsak.
Mindeközben finoman széthúztam a lábát, aztán óvatosan, az egyik síkos ujjammal belé hatoltam. Nero a számba harapott, torka mélyéről fájdalmas nyögés hangozz fel. Egész testében megfeszült, körmei végigszántottak csupasz hátamon.
-    Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, mire ő csak kimerülten bólintott.
-    Mindjárt... jobb lesz – sziszegte.
-    Ha nem bírod ki, abbahagyjuk – szögeztem le.
-    Arról álmodhatsz. Te, ma, itt és most szeretkezni fogsz velem, és kész – jelentette ki ellentmondás nem tűrő hangon.
-    Hmm... de kis harcias vagy. De ha már ilyen jól érzed magad, akkor akár meg is mozdíthatom a kezem.
Lassan, vigyázva megmozdítottam az ujjam, mire felszisszent. Megálltam, azonban találkozott a tekintetem szikrázó szemeivel, amivel arra ösztökélt, hogy folytassam. Lassan a fájdalmas nyögések elhalkultak, arca kisimult, teste elernyedt. A tempót egyre fokoztam, amikor pedig már éreztem, hogy ez nem elég, finoman belé hatoltam a második ujjammal is. Lélegzete elakadt, azonban most már nem a fájdalomtól, hanem a testébe nyilalló kéjtől. Nem sokkal később pedig megadtam neki a végső csapást, amikor a harmadik ujjam is belé nyomultam.

-    Inkább... tedd már be – nyöszörgött.
-    Alábecsülöd a méreteimet? – nevettem.
-    Ezt hogy érted?
-    Még kínoznom kell téged egy kicsit...
-    De hát... már... készen... állok.... – erősködött, és hogy szavainak nyomatékot adjon, kicsatolta az övem, aztán nemes egyszerűséggel kihúzta a nadrágomból.
-    Mit művelsz? – doromboltam.
-    Azt az övet... megtartom trófeának. Nem úgy néz ki, hogy... sok mindenkinek sikerült... ezt kihoznia... belőled.
-    Tényleg nem.
Ujjai ügyesen megtalálták a nadrágom gombját, majd a zip-zárát, és nem sokkal később én is megszabadultam eme ruhadarabomtól.
Óvatosan kihúztam belőle az ujjaimat, aztán hagytam, hogy lerángassa rólam a bokszeremet is, majd lehajoltam, és hogy megnyugtassam, megcsókoltam. Hallottam, ahogy a szíve egyre gyorsabb ütemben ver, mint egy ijedt kolibri a kalitkában.
Lábait lefejtettem a derekamról, aztán a nyakamba húztam őket, így térdhajlata a vállamra simult.
-    Dante... – nézett fel rám remegő ajkakkal, és hevesen dobogó szívvel.
-    Sssh, nyugodj meg.
-    Ez... miért kell? – utalt a pozíciónkra.
-    Így jobban hozzád férek, és neked sem lesz olyan fájdalmas a dolog – magyaráztam.
-    Szeretlek – lehelte.
-    Én is téged – nyomtam puszit az orra hegyére.
Vettem egy mély levegőt, aztán vigyázva belé hatoltam. Nero háta, és talpai ívbe feszültek, testén remegés futott végig, izmai kemények és feszesek voltak.
Ahogyan testünk eggyé vált, mindkettőnket egy megfogalmazhatatlan, csodálatos érzés kerítette hatalmába. Remegő karokkal támaszkodtam a fiú feje mellett, az édesen kínzó lüktetés pedig nem hogy elmúlt volna, csak még erőteljesebb, kínzóbb lett.

-    Ez... hatal... mas... – lehelte a kölyök, mikor végre sikerült megszólalnia.
-    Mondtam, hogy... ne becsülj... alá. – mosolyodtam el.
-    Te... se... engem...
-    Jól vagy?
-    Tökéletesen – vigyorgott rám halványan.
-    Meg fogok mozdulni – figyelmeztettem, mire lehunyta a szemét.
Lassan megmozdítottam a csípőmet, mire mindketten felnyögtünk. Megálltam, aztán megismételtem a mozdulatot, újra és újra. Nyögéseink egyre hangosabbak lettek, ahogy egyre gyorsult a tempó. Testünket az ösztönöktől megbabonázva hajszoltuk a beteljesülés felé, nulla kontrollal felette.
Felszabadító érzés volt, olyan volt, mint repülni. Csak Nero arcát figyeltem, az ajakait elhagyó hangokra, a teste jelzéseire. A fiú háta és talpa görcsös ívbe feszült, szája ó-t formázott, és artikulálatlan hangokat adott ki, majd a nevemet sikoltva élvezett el.
Néhány lökés után én is követtem, minden önkontrollomat elvesztve hörögtem a nevét, aztán ráhanyatlottam.
A szívünk hevesen dobogott, mellkasunk gyorsan emelkedett-süllyedt, izmaink görcsösen húzódtak össze az orgazmus utóhatásaként. A kölyök ernyedten feküdt a karjaimban, ha nem hallottam volna a zihálását és a szíve őrült, zavart ritmusú dübörgését, akkor azt hittem volna, hogy halott.
Haja csapzottan hullott kipirult arcába, ajkai vörösek és duzzadtak voltak, szeme fáradtan villant fel néha a világos pillák alatt.
-    Azt hiszem... meghaltam, és a mennyországba kerültem – duruzsolta.
-    El kell, hogy keserítselek, de még egy olyan jóképű pasi, mint én, még a mennyországban sincsen – nevettem fel fáradtan.
-    Ó, Dante, szeretlek – lehelte.
-    Én is téged, bébi, mindennél jobban.
-    Sajnálom, hogy annyiszor bántottalak téged, én... nem akartam neked fájdalmat okozni.
-    Egye fenyő, már elmúlt. A lényeg, hogy most itt fekszel a karjaimban.
-    Jól gondolom, hogy még továbbra is menni akarsz? – szegezte nekem a kérdést.
-    Igen, de...
-    Szóval, nem számít, ami most történt, ugye? – sziszegte dühösen, könnyeit törölgetve.
-    Hé, ne sírj. Legalább megvárod, míg befejezem a mondatot? – csókoltam le egy könnycsepp az arcáról.
-    Tudom, mi a vége.
-    Arra gondoltam, hogy visszajöhetnél velem a Devil May Cryba. Itt nem maradhatok, mert Trish és Lady vár haza, de nélküled nem megyek sehová. Szóval, velem jössz?
-    M... mi? – nevetett fel bosszúsan.
-    Látod, bébi, meg sem várod, hogy befejezzem a mondatot, már leszűröd a következtetést.
-    Mi az a Devil May Cry egyáltalán?
-    Az irodám, ahol gyakorlatilag lakom, és ahol szállást adok annak a két nőszemélynek.
-    Hogy a fenébe lakhattok egy irodában? – szörnyülködött.
-    Ó, az csak a földszint. Iroda meg nappali egyben, egy fürdővel meg konyhával. Az emelet tele van szobákkal, meg két fürdővel. Igazából, hatalmas. Valamikor az I. Világháború után építhették, fogalmam sincs mért, vagy, hogy mi volt ezelőtt egyáltalán.

-    És... megkérdezhetem, hogy neked miért van irodád?
-    Tudod, csak kevesen tudják, hogy mellékesen démonvadász vagyok. Szükség volt egy helyre, ahol fogadom a klienseket, alias, a megbízóimat, mert az utcán összeszedegetett melókból nem sok pénzt kerestem.
-    Tehát van egy irodád. Hihetetlen.
-    Miért?
-    Nem tudom elképzelni, hogy ülsz egy íróasztalnál, egy számítógéppel, és...
-    Milyen számítógép? Azt hiszed, nyilvántartást vezetek, vagy mi? – kuncogtam.
-    Gondolom, csak van valami ilyesmid.
-    Van egy íróasztalom, egy székem, meg egy telefonom. Bár, pont az asztal mögött van egy démoncsapda, ahová azoknak a démonoknak a lelkeit zártam, akiket már legyőztem.
-    És az mire jó?
-    Egyrészt, nyilván tudom őket tartani, másrészt, garantálom, hogy a pokolban maradjanak, és ne születhessenek ujjá egy másik testben.
-    Na, és ez a két nő is veled dolgozik?
-    Mikor hogy. De legtöbbször külön megbízásokat kapunk, csak akkor dolgozunk össze, ha tényleg hárman kellünk a probléma megoldásához.
-    Nem rossz ez egy kicsit?
-    A legtöbbször csak nagyon gyönge ellenfelek jutnak, olyankor csak lábatlankodnánk a másiknál, és egyébként is, mind magányos farkasok vagyunk, akik egyedül szeretnek vadászni a prédára.
-    És most ki volt a préda?
-    Nos, ez hihetetlenül fog hangzani, de eredetileg azért küldtek, hogy téged öljelek meg. Viszont útközben láttam a kis akciódat, és rájöttem, hogy téged csak el akarnak söpörni az útból, úgyhogy gyorsan végigfutottam a tömegen, és legnagyobb meglepetésemre a megbízómmal találtam szembe magam, az atyával. Komolyan, mikor elfogadtam a munkát, fogalmam sem volt róla, hogy ez a vénember egy pap. Úgyhogy, vele végeztem volna... ha nincs valaki, aki megpróbál kinyírni engem, igen kevés sikerrel.
-    Honnan tudhattam volna, hogy egy oldalon állunk? Elvégre, megölted a szent atyát, aki nagy tiszteletnek örvendett köreinkben, és akiről azt hittük, a barátunk.
-    Igaz. Bár, jót szórakoztam, meg kell, mondjam. Igazán érdekes volt, mikor a saját apám szobrára nyársaltak fel a saját kardommal.
-    Visszagondolva, majd belepusztulok, hogy majdnem megöltelek.
-    Ugyan, a lényeg, hogy nem sikerült. Egyébként, eredetileg, te miért indultál útnak? Ha jól sejtem, nem a lány miatt.
-    Mert minden áron meg akartalak találni, és végezni akartam veled. Csak másodlagos volt számomra a Kyrie...
-    Gondoltam... Na, aludj kölyök. Egy ideig most ne nagyon erőltesd meg magad, mert össze fogsz esni, mint kocsma előtt a bringa – nyomtam puszit a homlokára.
-    Fáradt is vagyok – ásított, mire én felkaptam a köpenyemet, és magunkra terítettem.
Ilyenkor hálás tudtam lenni azért, hogy akkorára nőttem, amekkorára, mert a köpeny kényelmesen beterített mindkettőnket úgy, hogy az oldalunkon feküdtünk, összeölelkezve.
-    Tényleg, mi lesz most a csajszival? Rajtakapott minket, hogy csókolózunk és most... khm... – érdeklődtem.
-    Szerintem hazament. Csak tudja az utat Fortunába, nem? – vont vállat közönyösen.
-    Ne légy ennyire flegma vele, jó? A volt szerelmed, és...
-    Nem, nem a volt szerelmem, oké? De ezt már megbeszéltük. Nekem te vagy az első – pirult el.
-    Bár én is elmondhatnám ugyanezt. De csak annyit mondhatok, hogy ez egészen más, mint az első. Sokkal mélyebb, mint azt valaha is gondoltam volna.
-    Elárulod, hogy hogy hívták a szerelmed?
-    Nem. Nem beszélhetek róla, és őszintén szólva, nem is akarok.
-    Még mindig fáj?
-    Nem, már évek óta nem érzek semmit, csak közönyt. Már nem tud meghatni ez az egész.
-    Miért nem beszélhetsz róla?
-    Mert akkor bajba sodornálak téged, nem beszélve arról, hogy egészen biztos elveszítenélek.
-    De egyszer majd elmondod, ugye?
-    Igen, de most már aludj. Én is megpróbálok, bár szerintem csak vigyázok az álmaidra.
Válasz helyett csak lehunyta a szemét, és szorosan az ölelésembe fészkelte magát. A boldogság szétáradt az ereimben, a szerelem pedig fellángolt a szívemben.
Egészen biztos voltam benne, hogy ez teljesen más, mint amit Vergil iránt éreztem. És nem is tévedtem...
-    Dante? – rángatott ki Nero hangja az emlékeim közül.
-    Hmmm? – néztem fel rá.
-    Nem is tudtam, hogy ennyire fájt neked ez az egész – suttogta elszoruló torokkal.
-    Hé, nehogy itt elkezdj sírni. Elmúlt. Már akkor sem haragudtam érte, sőt, soha. Akkor meg minek rágódjunk rajta?
-    Bűntudatom van, amiért ennyit bántottalak.
-    Nem kell, hogy az legyen, mert te nem bántottál engem soha, maximum a körülmények.
-    Ilyenkor Vergilre utalsz, nem igaz?
-    Szeretném, ha felfognád, hogy külön kezellek titeket, és hogy ő tényleg bántott engem, nem is kevésszer, míg te sohasem. Ezt meg kell értened.
-    Azok a sebek, amiket ő ejtett... még ma sem gyógyultak be, ha jól gondolom.
-    Belül mindig fájni fog egy kicsit, de egyetlen okból kifolyólag, ami pedig nem más, mint hogy a bátyámról van szó. Ezért nem tudok neki sohasem megbocsájtani azért, amit tett.
-    Mi volt ez az egész árulás egyáltalán?
Felsóhajtottam, aztán tudatosan felidéztem az emléket, mert tudtam, hogy Nero is látja.

A kanapén ültem, az ölemben a pici Neróval, és a tv-t néztem, amikor az ajtó kinyílt, majd becsapódott. Tekintetem elszakítottam a tv képernyőjéről, megfordultam, és szólásra nyitottam a számat, hogy köszönjek, ám nem azzal az emberrel néztem farkasszemet, akivel vártam.
Aztán a négy férfi mögött megjelent Vergil is. Semmit sem tudtam kiolvasni a szeméből, csak némán odasétált hozzám, kivette a kezemből a picit, aztán már a szoba másik végében állt, ahol biztonságban volt a kicsivel együtt, azonban én nem. A döbbenettől megfagytam, képtelen voltam megmozdulni, vagy mondani bármit is.
-    Örülök, hogy végre közelebbről is megismerkedhetünk, Dante – vigyorodott el az egyik férfi, és a következő pillanatban már három démon szorításában találtam magam.
-    Engedjetek el! – kapálóztam, ám hasztalannak bizonyult. – Vergil, csinálj már valamit! – könyörögtem, azonban a testvérem meg sem mozdult. – Vergil! – sikoltottam.
-    Csönd legyen, taknyos – dörmögte a férfi, aki az előbb megszólalt, majd egy akkora ütés ért a gyomorszájamon, hogy nem kaptam levegőt. Légszomjjal küszködve próbáltam megszólalni, azonban ez nem sikerült.
-    Ver... Verg... Vergil! – hörögtem.
-    Fogadd el a sorsod, Dante – nézett rám hűvösen.
-    Hogy tehetted ezt? Hogyan árulhattad el a saját testvéred? A szerelmed? – nyöszörögtem.
-    Tanuld meg, kicsi Dante, hogy a hatalom mindennél fontosabb – nevetett gúnyosan.
Hiába vergődtem, nem tudtam szabadulni a démonok szorításából. Rángattam magam, de ennek semmi haszna nem volt, csak az, hogy kaptam egy akkora pofont a férfitól, aki előttem állt, hogy csengett tőle a fülem.
Aztán kihasználva a pillanatot, megfogtak, és elkezdtek az ajtó irányába húzni. Akárhogy próbálkoztam, nem vehettem fel a harcot velük.
-    Nero! – suttogtam könnyes szemekkel.
-    Ja, a kis szaros majd valamelyik árvaházba kerül – közölte Vergil.
-    Nem teheted, a fiad!
-    Engem az egyáltalán nem érdekel.
Nero vigasztalhatatlanul sírt, a bátyám viszont egyáltalán nem törődött vele. Csak nézte, ahogy elráncigálnak Mundus szolgái, aki személyesen is jelen volt, a férfi képében, aki nem volt hajlandó bepiszkítani a kezét.
A könnyeim megállíthatatlanul folytak, a torkomat elszorította a fájdalom. Fel sem tudtam fogni, hogy ez mégis miért történt. Egyik nap még Vergil azt mondta, hogy szeret, másnap pedig hagyta, hogy a legfőbb ellenségünk elhurcoljon engem.
A szabadulást továbbra sem adtam fel, aminek a következménye az lett, hogy egy összetekert rongyot szorítottak az orromra, és a számra, így belélegeztem valami mérget. Néhány másodperccel később elhomályosult a világ, majd sötét lett, és csak akkor tértem magamhoz, mikor elkezdődött a rémálom...


Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből az emléket. Nero üveges tekintettel bámult rám, sokkos állapotban volt, az emlékeim hatásuk alá kerítették.
-    Aljas dög – suttogta, mikor végre megszólalt.
-    Nem ezért nem bocsájtok meg neki – jelentettem ki hűvösen.
-    Hanem?
-    Ami ezután történt.
-    Azt is megmutatod?
-    Nem, most nem. Képtelen vagyok rá, sajnálom – sütöttem le a szemem bűntudatosan.
-    Nem a te hibád – szűrte a fogai között.
-    Ne légy rá dühös, most már tudom, hogy miért tette. Vagyis, sejtem...
-    Nincs elég jó indok rá, hogy valaki ezt tegye a szerelmével, aki nem mellesleg az ikertestvére!
-    Mundus nem avatta be a részletekbe. Annyit mondott a bátyámnak, hogy egy kis időre bezár valahová, de arra még Vergil sem gondolt, ami megtörtént. Miután ez a fivérem tudomására jutott, meg akarta ölni Mundust, csak elkésett, mert akkor már rég végeztem vele.

-    És mégis mit akart ezzel elérni az a nyomorult?
-    Hatalmast akart, erőt, hogy utána együtt uralkodjunk a pokol felett. Kár, hogy csalódnia kellett, és nem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan. Egyébként sem osztom a nézeteit...
-    Gyere, mert a végén megfáztok – kapott az ölébe hirtelen.
-    Hogy jön ez ide? – értetlenkedtem.
-    Csak eszembe jutott, hogy nem tesz jót, ha sokáig ücsörögsz a vízben.
-    Nem lett volna semmi bajom – sóhajtottam, mikor végre a lábamra állított a parton.
-    Azt hiszem, amúgy is csomagolunk – mutatott a lányok felé, akik elkezdték összepakolni a cuccainkat.
-    Miért pakoltok? Még csak dél lesz! – intéztem a kérdést Trish felé.
-    Mert ilyenkor pokoli a hőség, és már eleget napoztunk, azt hiszem. Ráadásul mindannyian a szívünkre vennénk, ha netán valami bajod történne – felelte.
-    Mert mi bajom lehetne?
-    Napszúrás, például – vágott közbe Lady.
-    Oké, igazatok van – sóhajtottam.
-    Gyere, bébi, öltözz fel, aztán mehetünk – nyomta a kezembe Nero a motoros ruhákat.
Kelletlenül magamra rángattam őket, aztán elindultunk a parkoló felé, ahol a motorjainkat hagytuk. Miközben én felöltöztem, mindenki más is elkészült, így csak a csomagokat kellett visszacipelni, senkire nem kellett várnunk.
Boldogan pattantam fel a motorra Nero mögé, majd szorosan átöleltem és beszívtam az illatát. Túlságosan is élénk volt bennem az emlék, amit nemrég mutattam Nerónak, így azonnal bűnös gondolatok jutottak az eszembe, viszont hamar lelankadt a kedvem, mikor rájöttem, hogy éppen várandós vagyok, és nő. Ez a kettő pedig teljességgel kizárta, hogy egy jó ideig olyan éjszakákat töltsünk együtt, mint anno.
A motorok beindultak, rövid idő alatt pedig igen nagy sebességre gyorsultunk fel. Nem aggódtam a saját, vagy a picik biztonsága miatt, mivel tudtam, hogy Nero sosem sodorna minket bajba, másrészt, a kölyök úgy döntött, hogy addig nem ülhetek motorra, amíg teljes motoros ruházatba nem öltözök, azaz ameddig védve nem vagyok minden felől. Ennek következményeképp gerincet és könyököt védő motoros dzsekit, bukósisakot, és lábszárat és térdet védőt bőrnadrágot viseltem, ami igazából nem is nézett ki olyan rosszul, mint azt hallás alapján gondolná az ember.
Körülbelül egy óra múlva érkeztünk vissza az irodához. Lekaptam a fejemről a bukósisakot, aztán megráztam a fejem, és a hónom alá csapva a sisakot lepattantam a motorról. Nero megállt mellettem, mert időközben már ő is leszállt a motorról, megfogta a kezem, és kézen fogva sétáltunk az épületig.
Mindeközben idegesség kerített hatalmába, mert tudtam, hogy minél hamarabb el kell mesélnem, hogy mi történt velem, addig, amíg még képes vagyok rá.
Elengedtem Nerót, aztán leültem a kanapéra, és megpaskoltam magam mellett a helyet, mire ő leült, aztán érdeklődve sandított rám.
-    Beszélnünk kell arról, hogy mi történt, miután felébredtem Mundus búvóhelyén – kezdtem bele a mondanivalómba.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)