Találkozunk a mennyben, angyalom

20:45

Ez a kis novella a negyedik rész után játszódik, körülbelül egy évvel. Nero Dante tanítványává vált, szinte összenőttek, mindig együtt jártak vadászni. Egy meglehetősen egyszerű feladatot kap Nero, ami csak arra szolgál, hogy bemutassa Danténak a tudását. Azonban egy végzetes hiba mindent megváltoztat, és visszafordíthatatlan lavinát indít el.
Kérlek, olvassátok sok szeretettel ezt a rövidke novellát. :)
Jellemzők: Angst, Sötét, Dráma, Hurt Comfort, Nero POV
Figyelmeztetések: Slash, Gyilkosság, Szereplő halála, OOC karakterek




A démonok ugyan nem voltak erősek, de egyszerre ketten támadtak, így egy kicsit megnehezítették a harcot, de csak épp annyira, hogy izgalmas legyen.

A démonvadász mögöttem volt, ő maga meg sem próbált harcolni, számára ez már túlontúl egyszerűnek bizonyult. Már több mint egy éve volt az első találkozónk, azóta kiderült, hogy ő a nagybátyám, és mivel egyedül éreztem magam egy idő után, így mellé szegődtem. Nem messze az irodájától béreltem egy lakást, így ha unatkoztam, hamar nála kötöttem ki.

Az előítéleteimmel ellentétben nem egy hidegvérű gyilkos volt, sőt ami a vérmérsékletét illeti, inkább a tüzes jelzővel illetném. Az ember azt várta volna tőle, hogy mindent magasról lesajnál magán kívül, de ez nem így volt. Sokszor kisegített már a szorult helyzetekből, remek tanácsokat adott, egyfajta vezető szerepet töltött be az életemben. Mikor Kyriével megromlott a kapcsolatunk, ő volt az első, akihez mentem, más eszembe sem jutott. Aznap éjjel az irodájában aludtam, az egyébként kényelmes kanapén, a kabátjával takarózva.

Azt hittem egy ideig, hogy pótapaként, vagy legalább nagybácsiként vesz részt az életemben, de ez nem volt teljesen igaz. A mi kapcsolatunk inkább barátságnak hatott, vagy valami hasonlónak. Jobb, vagy épp rosszabb napokon együtt ittunk a közeli kocsmában, együtt vadásztunk a legtöbb esetben, csak néha kaptunk egyéni küldetéseket, általában ilyenkor kíváncsiságból figyeltük a másikat harc közben. Engem teljességgel lenyűgözött a harcmodora, ő pedig büszkén figyelt engem, mert időközben megtanított néhány fogást is.
Ez volt a helyzet most is. Ő hátra dőlve figyelte az eseményeket, én pedig igyekeztem elhúzni a harcot, egyrészt mert élveztem, másrészt pedig mert minél több technikát be akartam mutatni. A harcok végén általában elmondta a véleményét, mint vérbeli profi, ha pedig tökéletesen csináltam, csak vállon veregetett, és elindult hazafelé.

Most kifejezetten kíváncsi voltam rá, mit akar mondani, mert ellestem tőle a tipikus mozdulatait, és többek között bemutattam a levegőben a forgás közbeni lövöldözést, és a nagy távolságból való, erős szúrást. Vajon a mester hogyan vélekedik arról, ahogyan alkalmazom a támadásait? – ez a gondolat járt a fejemben.

Az egyik démont a földre szorítottam, majd a kardomat hatalmas erővel beledöftem. Fekete vér spriccelt mindenfelé, a lény fülsértő hangon felrikoltott, és mozdulatlanná dermedt. A másikat is hamar sarokba szorítottam, majd győztes vigyorral az arcomon azt is kivégeztem.

Magabiztosan álltam fel a halott teremtmény mellől, majd megfordultam, hogy megnézzem Dante reakcióját, azonban a mosolyom hamar lelohadt az arcomról, mikor megláttam a mozdulatlanul fekvő vadászt a földön. Egy pillanatra a keze egy kicsit a levegőbe emelkedett, aztán erőtlenül hanyatlott vissza a földre.

Először azt hittem, csak szórakozik, ezért idegesen baktattam oda hozzá. Már néhány méterre tőle láttam, hogy egy vágás van a mellkasán, és tudtam, hogy minden ilyen helyzetet kihasznál arra, hogy a frászt hozza a körülötte lévőkre.

-    Hé, vénember, most már felkelhetsz! – jegyeztem meg gúnyosan.

Nem jött válasz, nem is mozdult meg. A lábammal odébb biccentettem a fejét, és vártam, hogy felkeljen, mert utálta, ha piszkáltam. Ennek ellenére továbbra is mozdulatlanul feküdt, az állán egy vékony vörös csík éktelenkedett, és az ingét is átitatta már egy hatalmas foltban a vér.

-    Hallod, ne szórakozz már, erre nekem nincs időm! – térdeltem le mellé, és kicsit sem óvatosan megráztam. Ismét semmi.
Ekkor már komolyan kezdtem megijedni, de még mindig abban a hitben éltem, hogy amint kellően sokkos állapotban leszek, végre hajlandó lesz felébredni.

-    Csipkerózsika, abba lehet hagyni a színjátékot, eléggé rám hoztad a szívbajt, és örülnék neki, hogyha nem idegesítenél tovább! – sziszegtem.

Még mindig semmi. Általában ilyenkor feladta, és elkezdett nevetni, majd feltápászkodott a földről, és mintha mi sem történt volna, elindult hazafelé.

-    Hé, elismerem, hogy remek színész vagy, csak hagyd már abba ezt a hülyeséget – motyogtam ingerülten.
Úgy döntöttem, hogy egy kicsit megleckéztetem, ezért megpróbáltam átfordítani az oldalára, hogy fel tudjam emelni, azonban nem tudtam befejezni a mozdulatsort, mert valami olyasmit pillantottam meg, ami teljesen más megvilágításba helyezte a dolgokat.

A hátán egy hatalmas lyuk tátongott, amin keresztül tisztán láttam a belső szerveit. Mindezt még nem lett volna halálos, azonban valami fontos hiányzott: a szíve.

Már nem bírtam visszafojtani a könnyeimet, és továbbra is zavarodottan kiabáltam a nevét, egyre hangosabban, mindhiába. Tudtam, hogy halott, hogy egyetlen gyenge pontja van, és hogy mindent túlél, kivéve, ha kitépik a szívét. Annyiszor, de annyiszor szúrták már mellkason, lőtték szíven, és más egyéb módokon próbálták meg őt eltenni láb alól, azonban ez sohasem sikerült, eddig. Két, még csak méltó ellenfélnek sem mondható démon azonban megtalálta az egyetlen módját annak, hogy megöljék.
Gyengéden közelebb húztam magamhoz a testét, a fejét pedig az ölembe helyeztem. Csak akkor vettem észre, hogy elégedett mosoly ül az egyébként nyugodt arcán. A szemei csukva voltak, az arckifejezése pedig valami földöntúli boldogságról árulkodott, amit egyáltalán nem értettem.

Jobb kezét óvatosan felemeltem, és az arcomhoz szorítottam. Még éreztem a testéből áradó forróságot, de egyúttal azt is, hogy szépen lassan kihűl.

-    Dante, hallod, ne hagyj itt! Dante, szükségem van rád! – törtek ki belőlem a szavak, habár már percek telhettek el azóta, hogy kilehelte a lelkét.

Tudtam, hogy soha többé nem fog felkelni, rám nevetni, viccelődni, zsémbeskedni a fizetése miatt, és ettől csak még inkább kétségbeestem. A félelem, a fájdalom elemi erővel csapott le rám, a szívem ezer darabra robbant szét, úgy éreztem, mintha a sajátomat is kitépték volna a helyéről.

Az igazság az volt, hogy réges-régen tudtam, hogy miért ragaszkodom ehhez a férfihoz, és ez nem pusztán a vérségi köteléken alapult, mégsem mertem még magamnak sem bevallani.
Szerettem őt, és nem csupán barátsággal, vagy ahogyan az emberek szeretik a családtagjaikat, hanem szerelemmel. Ő pedig holtan feküdt a karjaim között, mindössze harminc egynéhány évesen, élete virágán, gyönyörűen.

Egy ideje már nyomta a vállamat a vallomás, de sohasem volt bátorságom kimondani. Féltem, hogy elrontok mindent, hogy sohasem láthatom őt többet, hogy semmi sem lesz már ugyanaz. Túl sokáig váratott magára, a szavak maguktól robbantak ki belőlem:
-    Szeretlek! – ordítottam fel fájdalmasan.

Egyetlen egy rövid szó, de olyan sokáig nem tudtam kimondani, ekkor pedig már késő volt. Hiába reménykedtem naivan, hogy talán erre kinyitja a szemeit, ez nem egy tündérmese volt, ahol csodák történnek.

Lassan hajoltam le hozzá, és remegő ajkaimat az övéihez érintettem, s egyetlen pillanatig elhittem, hogy minden rendben van, azonban megízleltem a vérét, és hiába éreztem mellette bőre édes aromáját, felfogtam, hogy halott.

A fejemben ezerszer, sőt, milliószor lejátszódtak a vele kapcsolatos emlékeim, én pedig mohón ittam minden pillanatát a múltnak, mert nem akartam szembesülni a jelennel.
Egy vadászat alkalmával Dante elfelejtette, hogy kicsit hűvösebb az ottani időjárás, így lazán eljött a téli kabátja nélkül. Éjszaka egy romos templomban húztuk meg magunkat, egy száraz sarokban. Valamikor hajnal kettő környékén szörnyű vacogásra ébredtem, ami persze a vadásztól származott. Magzatpózba összegömbölyödve feküdt tőlem úgy két méterre. Mikor odamentem hozzá, jéghideg volt, és úgy remegett, mintha valamilyen rohama lenne. Meg sem kérdeztem, jól van-e, csak lefeküdtem mellé, és szorosan átöleltem. Arra hivatkoztam, hogy egy család vagyunk, és nem hagyhatom csak úgy megfagyni, de meglehetősen élveztem a helyzetet, hogy a nagy, és erős démon szelíden hozzám bújik, mint egy kiszolgáltatott gyerek. Álmában vonásai kisimultak, és hirtelen egy ártatlan kisfiúnak tűnt, nem egy felnőttnek.

Ezek után szinte megszokottá vált, hogyha vadászatok alkalmával éjszaka fázik, akkor melegítjük egymást. Ugyan rosszul érezte magát tőle, mégis hagyta, mert inkább ezt a kissé kellemetlen szituációt választotta a fagyhalál helyett. Én úgy voltam a dologgal, hogy szinte minden éjjel arra vártam, mikor kezd el vacogni, hogy átölelhessem, és vigyázhassak az álmára.

Emlékeztem a mosolyára, amikor meglepetésbulit szerveztem a szülinapján, mert csak én tudtam, hogy mikor van, és én is csak hosszú kutakodás után jöttem rá, mert ő maga nem volt hajlandó elárulni senkinek sem. Akkor azt mondta, hogy életében először úgy érezte, hogy van családja, akik ott állnak mellette.
Volt, hogy az életét mentettem meg, mert kicsit merészebb volt a kelleténél, és úgy gondolta, hogy bármiféle fegyver nélkül elbánik egy ellenféllel, azonban túlbecsülte. Éppen időben érkeztem, mert a démon majdnem darabokra szaggatta.

Egyszer azt is megengedtem magamnak, hogy megcsókoljam, de csak egy pillanatig tartott, mert attól féltem, hogy felébred. Akkor súlyosan megsérült, napokig ágyban feküdt, és mélyen aludt. Azt kívántam, bárcsak ébren lenne, és elmondhatnám neki, hogy hogyan érzek, de tudtam, akkor sem tenném meg, mert jobban féltem attól, hogy sohasem láthatom többé.

Így magamban tartottam a dolgot, néha megengedtem magamnak, hogy gyönyörködjek benne, de egyébként úgy viselkedtem, ahogy viselkednem kellett. Egyáltalán nem mutattam annak jelét, hogy bármit is érzek iránta, és ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem.

Akaratlanul csöppentem vissza a kegyetlen valóságba, mert elkezdett esni az eső. A hideg zápor marta a bőrömet, meg akartam mozdulni, de nem tudtam, jéggé dermedtem, a karjaimban a halott démonvadásszal. Még halálában is gyönyörű volt, kivételes szépség, olyasvalaki, aki nem ebbe a mocskos világba való volt.
Olyan érzéseket váltott ki belőlem, amire senki sem volt képes, hiába harcoltam ellene. A szíven darabokra robbant, az agyam megállt, nem voltak gondolataim, csak ő volt, és semmi más.
Valahol legbelül tudtam, hogy egyszer bekövetkezik a vég, hiszen ő sem volt teljesen halhatatlan, én pedig naivan azt reméltem, hogy egy örökkévalóságig vele lehetek. Azt kívántam, hogy én is halott legyek, hogy megszabaduljak ettől az élet nevű tehertől.

Küzdöttem magammal, mert ennek ellenére tudtam, hogy az öngyilkosság nem megoldás, és hogy ő sem helyeselné. De túl fájdalmas volt őt elveszíteni, az életem egyetlen értelmét.
Talán egy vagy két óra telt el úgy, hogy zokogva, ordítva próbáltam visszahozni az életbe, kétségbeesetten, tehetetlenül. Végül őrületes fájdalommal láttam be, hogy ez lehetetlen, és egy ideig még nem is mozdultam, csak hagytam folyni az időt tovább.
Már besötétedett, mikor rászántam magam, hogy megmozduljak, és hazavigyem őt. Olyan finoman bántam vele, mint még soha, óvatosan vettem a karjaimba ernyedt, kihűlt testét, majd lassan felálltam. Érzelemmentes arckifejezéssel sétáltam, miközben belül egy világ omlott össze bennem.

Az életem értelmetlenné vált, üressé, sivárrá. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogom ezt túlélni, de nem is érdekelt, az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, az az volt, hogy eltemessem Dantét.

-    Sohasem mondtam, hogy viszlát, mégis itt hagytál, egyedül, ebben a szörnyű világban. Azt hittem, te mindig itt leszel, hogy örökké gyönyörködhetek benned, mindig láthatom a mosolyodat, most halott vagy, egy test, lélek nélkül – mormoltam.

Válasz nem érkezett, bár nem is számítottam rá. A kétségbeesést és a pánikot hirtelen a nyugodt keserűség váltotta fel. Már nem próbáltam meg könyörögni azért, hogy visszatérjen, mert tudtam, hogy lehetetlen, csak csendben sétáltam, közben pedig békés arcát néztem.

Elhatároztam, hogy folytatom, amit elkezdett, és egyszer olyan kiváló vadásszá válok, mint amilyen ő volt. Mindent meg akartam tenni, hogy harcosként leljen örök nyugalomra, mert megérdemelte. Ő volt a legjobb vadász, akivel valaha találkoztam, ráadásul a legcsodálatosabb ember, még ha félig démon is volt. Nem volt fontos, hogy nekem mennyire a fáj, a lényeg ő volt, hogy mindent megtegyek érte, amit még meg tudok, még ha az nem is olyan sok.

-    Találkozunk a mennyben, angyalom – suttogtam, miközben egy utolsó csókot leheltem dermedt ajkaira.


Évekkel később a sírjánál álltam, pontosan a halála évfordulóján. Egész nap rossz kedvem volt, és ingerült voltam, hozzám sem lehetett szólni, azonban amint a temetőbe értem, azonnal megnyugodtam, bár a fájdalom nem múlt el, sőt, csak megerősödött, belülről mart szét, mint a sav.

Remegő kézzel simítottam végig a hűvös márványba vésett nevet, és óvatosan a kő tövébe helyeztem a csokor könnyeimmel átáztatott vörös rózsát. Már megint sírtam, pedig körülbelül tíz év telt el azóta, hogy életem szerelme elhagyta a halandók világát, és a másvilágra költözött.

Nem tudtam őt elfelejteni, akárhogyan próbálkoztam, és én is tudtam, hogy így lenne a legjobb, hiszen ennyi idő után már rég túl kellett volna magam tenni a dolgon, de sehogy sem sikerült. Mikor megpróbáltam valaki mással lenni, a szívem szét akart szakadni, nem voltam képes őt félredobni, mintha sohasem létezett volna.
Amikor viszont kijöttem a temetőbe, ahhoz a sírhoz, amely mellett egyedüliként virított egy buja rózsabokor, valahogy úgy éreztem, nem vagyok egyedül, hogy nem hiába nem vertem őt ki a fejemből.
Talán órákig csak ültem a sír mellett, és elmondtam, mi történt velem mostanában, mint ahogyan tenni szoktam. Már esteledett, de hirtelen rám tört a zokogás, ismét, aznap már kitudja hányadszor.

-    Tudod, még mindig nem tudtalak elfelejteni, azt hiszem, sohasem foglak tudni igazán. Hiányzol nagyon, olyan voltál az életemben, mint egy hullócsillag, ami fényárba öltöztette a sötétséget, aztán amilyen hevesen és gyorsan berobbantál az életembe, olyan gyorsan el is tűntél, mintha soha nem is születtél volna meg. Annyira sajnálom, hogy akkor nem tudtalak megvédeni, ha figyelmesebb vagyok talán… - suttogtam, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert elszorult a torkom.

Ekkor mintha valaki a vállamra tette volna a kezét, de mikor hátra néztem, senki sem volt mögöttem. A szívem hevesen dobogott, és olyan érzésem volt, mintha ő lenne a közelemben. Persze ez részben igaz volt, de sajnos csak részben.
Úgy gondoltam, hogy csak hallucinálok, ezért még maradtam egy kis ideig, elköszöntem tőle, aztán hazamentem.

Egy ideje már a Devil May Cryban laktam, pontosabban nem sokkal azután költöztem oda, hogy ő meghalt. Folytattam tovább a bizniszt, és sikeres démonvadásszá váltam. Dante neve kikopott a köztudatból, már senki sem emlékezett arra a csodálatos lényre, aki hihetetlen dolgokat vitt véghez, egymaga. Ez dühvel és fájdalommal töltött el, de tudtam, hogy az egyetlen módja annak, hogy megóvjam a nevét, mint legenda, az, hogyha bejárom azt az utat, amit ő elkezdett.

Mikor visszaértem az irodába, már sötétedett, és senki sem volt ott rajtam kívül. A berendezéshez nem nagyon nyúltam, hagytam mindent úgy, ahogy volt. Fáradtam rogytam le az íróasztal mögött lévő székre, és valami olvasnivaló után kutatva benéztem az egyik eddig zárt fiókba. Némi keresgélés után egy vaskos, keményfedelű könyvecskét találtam. Sohasem láttam még azelőtt, és fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az, így kíváncsian kinyitottam.
Mikor megpillantottam az írást, azonnal rossz érzés fogott el, de egyszerűen képtelen voltam letenni, hiába ez lett volna a helyes. Egyszerűen el sem hittem, hogy megtaláltam Dante naplóját, ami ki tudja mennyi ideje porosodhatott már a fiók alján, én pedig észre sem vettem.

Addig lapozgattam, míg az utolsó teleírt lapra nem értem. Gyöngybetűkkel csak egyetlen mondat volt a lap aljára vésve a hosszú monológ után:

’Nagyon szeretlek, Nero, és remélem, hogy egyszer majd lesz bátorságom ezt elmondani neked.’
Könnyek szöktek a szemembe, és alig tudtam visszafojtani a sírást. Hirtelen megértettem, miért éreztem úgy a temetőben, mintha egy kéz lenne a vállamon.

-    Azt kértem, hogy ne hagyj el, és nem is lett így. Te velem voltál végig, én pedig észre sem vettelek – suttogtam egy gombóccal a torkomban, közben pedig az asztalon lévő fényképre néztem, amin már ő volt, ahogy boldogan mosolyog, és nem az édesanyja.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)