Az igazi színeim 6. - Egy igazi hős

19:29

Az igazi színeim 6. - Egy igazi hős
 "Gyerekként Vasember volt a példaképem, a kedvenc Bosszúállóm. Tudják miért? Mert ő csak egy egyszerű ember volt. Nem kapott szuperkatona-szérumot, nem képezték ki kémnek vagy bérgyilkosnak, nem született asgardi istennek. Ennek ellenére hatalmas dolgokat ért el. Amikor megkérdezik tőlem, hogyan fest egy valódi hős, akkor azt válaszolom, hogy úgy, mint ez az ember itt." 
Jellemzõk: Dráma, Sötét, Akció/Kaland, Angst, Hurt/Comfort, Novella, Songfic
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Szereplő halála, Durva nyelvezet, OOC karakter(ek), Felkavaró tartalom

Kitágult pupillák, visszafojtott lélegzetek, a mozdulatlanságba dermedt félelem. Ez jellemezte a hetek végtelennek tűnő harcaiban kifáradt Bosszúállókat, vagy legalábbis ami megmaradt belőlük. Bucky, Lang, Wilson és Barton alkotta a csapatot a Kapitányon kívül, mindezek mellett az Özvegy is csatlakozott hozzájuk, azonban a hat évvel ezelőtt történtek bizalmatlanná tették.
Rogers sem állt éppen a helyzet magaslatán, arcáról lerítt az elmúlt évek gyötrelme és bűntudata, gondolatai örökké csak Tony körül forogtak. A harc megkeményítette, izmai íj húrjaként feszültek meg, akár a ragadozó, aki támadásra készen várja prédáját. Szakállat növesztett, hogy elrejtse az örökös merengő kifejezést az arcáról, a melléről letépte a csillagot, tincsei hanyagul hullottak az arcába. Kezdve jéghideg tekintetétől, mosolymentes arcán át az egész megjelenése radikális változásokon esett át.
Romanova rövid, szőke tincsei továbbra is az álláig értek, a nő nem sokat változott az elmúlt évek során, még a ruhái is ugyanannak tűntek. A szemei azonban másképp villantak, a magabiztos, fölényeskedő csillogás eltűnt belőlük, félelem és maró megbánás maradt helyettük.
Natasha megpróbálta elrejteni a rettegését, azonban nem járt túl sok sikerrel. Társaival együtt csak bámulták a hatalmas, ismeretlen hajót, amint a lángoló város felett lebeg, s egyre csak közeledik. Mindegyikük kezében fegyver, az ő remegő markában egy felhúzott pisztoly, Rogers-ében az új pajzsa, amit T’Challa húga készített neki, Bartonnál az íja, Barnes-nál két gépkarabély. Lang kivételt képezett, ő a Hangya ruha képességeire hagyatkozott, na, meg az ökleire.
Mint a régi szép időkben – gondolta az orosz, azonban a mellkasát hirtelen kellemetlenül nehéznek és szűknek érezte, mikor tekintete önkénytelenül a félkör közepére tévedt, ahol a létszámuk miatt nem állt senki, és amely hely Stark privilégiuma volt egykor.
Különösnek tartotta, hogy őt rendítette meg leginkább a zseni halála, egy része úgy gondolta, talán csak amiatt, mert látta őt holtan a liftben. Mindig is úgy gondolta, hogy nem kedveli különösebben Starkot, de a sajtókonferencia napján eltört benne valami. Már akkor ott motoszkált a koponyája hátuljában valamiféle baljós előérzet, mikor beült meghallgatni, miféle sületlenségeket fog összehordani a milliárdos, mégsem vett róla tudomást. Azt, hogy akkor miért cselekedett a saját természete ellen, még azon a napon sem tudta megmondani, hat évvel később.

Néha csak kedvet kapott arra, hogy hisztérikus nevetésben törjön ki, mikor azokra az emberekre nézett, akiket egykor a csapattársainak hívott. Undorodott tőlük, hiszen még önmaguknak is hazudtak, csak hogy a saját, labilis lelki békéjüket mentsék. Egytől egyig meg voltak róla győződve az ártatlanságukról, és ugyan Rogersen kiütközött valamiféle empátia, sokkal inkább lelkiismeret-furdalás, még az ő tudatáig sem jutott el teljes mértékben, tetteiknek mekkora súlya van. 
Minden egyes nélkülük töltött napért hálát adott. Szerencsére az ENSZ egyéni feladatokat adott neki, így nem kellett megbirkóznia egy olyan csapattal, akikre egy csomag ropit nem bízott volna, nem, hogy az életét.
Barnes-t hidegen hagyta a társai nyomora, nem mondta ki, de úgy gondolta, mindannyian megérdemlik egy ilyen kaliberű baklövés és hazugságsorozat után a szenvedést. Clint ritka résztvevője volt a bevetéseiknek, visszavonult, csak sürgős esetekben mutatkozott. Ugyan a temetésen meglehetősen letörtnek tűnt, a későbbiekben nem félt hangot adni a Starkkal szemben továbbra is fennálló ellenszenvének. Amikor csak lehetősége adódott rá, Steve orra alá dörgölte, mennyire nem elfogadható számára a gyász, amit egy olyan ember miatt éreznek, aki mindezt nem érdemelte meg. Természetesen egyáltalán nem értette, miért néz rá gyilkos tekintettel egy-egy ilyen kijelentése után. Számára Tony nem volt több egy anyagi bázisnál, egy tagnál, aki jött, és ment, hibázott és megbűnhődött emiatt.
A maradék két tag semlegesnek bizonyult, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlónak. Wilson nem ismerte túl jól a géniuszt, Lang pedig zsigerből utálta, hiszen mentora, a nagy Hank Pym ezt a hozzáállást ültette belé.
Amikor az első chitaurik támadásba lendültek, a világ különböző pontjain, mindannyian úgy gondolták, ismét olyan könnyű győzelmet aratnak majd, akár tizennégy évvel azelőtt. Aztán másfél hónappal ezután, belefáradva az állandó harcokba és sikertelenségbe csak álltak Manhattan romjain, és várták, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak.
Ezúttal nem volt senki sem, aki közölje velük, kivel állnak szemben. Az ENSZ értetlenül állt az események előtt, rajtuk épp úgy, mint a társaságon eluralkodott a pánik. Rogers egymás után hozta a rossz döntéseket, a harcosok, akik a segítségükre siettek, rendre elhullottak. Immár nem csak Tony Stark halála száradt a lelkén, hanem legalább egy tucat másik emberé is, a férfi pedig úgy tűnt, hamarosan összeroppan a nyomás alatt.
Végső elkeseredésükben közösen határoztak úgy, hogy besétálnak az oroszlán barlangjába, ezzel végre felkeltve a chitauri hadsereg vezérének figyelmét. Így kerültek a Times Squere-rre, ahol egykor virágzott az élet, most azonban amerre csak a szem ellátott, por, hamu, füst és égő romok terítették be a horizontot.

Lassú léptekkel, a környezetet kémlelve haladtak előre, szorosan tartva az alakzatot, mikor két alak ért előttük földet. Az egyikőjük a Harcigép volt, a másik pedig tagadhatatlanul egy Vasember páncél. Mindannyian úgy gondolták, James Rhodes mellett Peter Parker Starkot takarja az aranyszínű maszk, azonban néhány másodperccel később megérkezett Pókember is, ezzel pedig romba dőlt az elméletük. Tanácstalanul néztek össze, mindegyikük feje felett már-már valóban ott lebegtek a kérdőjelek.
– Velünk, vagy ellenünk? – Először a Kapitány szólalt meg, és nem túl meglepő módon azonnal hangot adott a legkardinálisabb kérdésének.
– Szeretném azt mondani, hogy megérdemlitek, de akkor a többi hétmilliárd embert is egy kalap alá venném veletek, ami lássuk be, elég sértő volna rájuk nézve – felelte cinikusan Peter.
– Stark, mi? – húzódtak gúnyos mosolyra az íjász ajkai.
Nem titkolta, mennyi ellenérzése van csak a névvel szemben, de azt sem, milyen mértékeket ölt gyűlölete Pókember iránt. A polgárháború alatt sem kedvelte a kölyköt, ám akkor még fogalma sem volt róla, kit takar a nevetséges jelmez. Mikor értesült róla, hogy Stark legújabb háziállata játssza a közkedvelt és barátságos Pókit, egyenesen hányingere támadt. Aztán az idő elteltével egyre több információval lett gazdagabb, gyűlölete pedig lángra lobbant. Peter először felvette a nevét, majd a huszonegyedik születésnapján megkaparintotta az Industries vezetői székét, ezzel együtt a zseni nem kevés vagyonát.
Clint határozottan úgy gondolta, a suhanc csak egy ügyes aranyásó, aki kihasználta a „jó” Tony Stark kétségbeesett vágyát egy poronty után, mindezt pedig olyan rafináltan vitte véghez, hogy még Pepper Potts és Rhodes sem gyanakodtak.

– Csak nem savanyú a szőlő, Barton? Én is nyomorultul érezném maga, ha segédkeztem volna a pénzforrásom kinyírásában – felelte metsző hangon.
– Tudtam, hogy nem véletlenül sündörögsz a gazdag szarházi körül! – kiáltotta diadalittasan a férfi.
– Ez elég ironikusan hangzik valaki olyan szájából, aki mindössze banknak tekintette az apámat. Mondjátok csak, mégis kinek tettétek szét a lábatokat, hogy finanszírozza a kiadásaitokat? Kötve hinném, hogy az ENSZ ilyen bőkezűen hajigálta volna hozzátok a pénzt. Örülhettek, amiért nem tettek titeket hűvösre a kis boszitokkal együtt.
– Az apád! – horkant fel. – Annak az impotens idiótának köze nincs hozzád.
– Ugyan, Sólyomszem, mind tudjuk miért beszélsz így róla. Ameddig vállon veregetheted magad, hogy ügyes fiú voltál, és megmondtad a magadét, addig is csendben van a bűntudatod – vette le a maszkját, így láthatóvá vált a lenéző mosoly az ajkain.
Peter elmúlt huszonegy, és alig egy fél évvel a földönkívüli támadás előtt szerezte meg a diplomáját a MIT-en. Az utóbbi pár évben elveszítette gyermeki vonásait, a fiú, akit az újságok címlapján láttak, eltűnt, és egy férfi nézett vissza rájuk. Göndör, sötétbarna sörényét mindkét oldalt rövidre nyírva viselte, csak felül maradtak hosszabb tincsek, de ezek is gondosan beállítva meredtek az ég felé. Csokoládészín tekintete jegesen villant rájuk, szakállat növesztett, amely pontosan ugyanúgy keretezte az állát, mint egykor Tonynak.
– Ennél nevetségesebb már nehezen lehetnél – jegyezte meg Clint. Nem szándékozott annyiban hagyni a szócsatát, amiben meglehetősen alulmaradottnak érezte magát.
– Ugyan, nézz csak magadra – legyintette a srác.
– Attól, hogy megpróbálsz hasonlítani rá, még nem leszel Stark. Próbálkoztak már egy páran vele, de egyikőjüknek sem jött össze…
– A család nem ér véget a vérnél, Barton – felelte hűvösen.
– Ne játszd már itt a kisfiút, akitől elvették az apját! Nem is ismerted igazán!
– Ti talán igen? A szuperkém barátnőcskéddel sztárok voltatok a S.H.I.E.L.D.-nél, a legjobb kémeknek tartottak titeket, mégsem tudott egyikőtök sem átlátni egy repedezett, törött maszkon. „Mr. Stark viselkedése rögeszmés, hajlamos az önpusztító tendenciákra. Klasszikus önimádat. Értékelés a Bosszúállók közé besorozásról: Vasember igen, Tony Stark nem ajánlott.” Többre nem tellett, mi? – bámult a nőre felvont szemöldökkel.

– Beismerem, az akkori értékelésemet elsiettem, és elhamarkodottan ítéltem meg Tonyt – felelte higgadtan az orosz.
– Ettől függetlenül még kibaszott megalázó!
– Hagyd békén Tashát! Emberek vagyunk, mindannyian hibázunk! – mordult fel az íjász.
– Na, látod, Barton, pont ez a nevetséges. Mindannyian bűnösök vagytok, és még véditek is egymást. Ez aztán az igazi betyárbecsület! – tapsolta meg őket.
– Fejezzétek be! Sokkal nagyobb problémánk is van ennél! – kiáltotta a Kapitány ingerülten, mikor megelégelte a szájkaratét.
– Ó, nézzenek oda! Steve Rogers, az ember, aki beverte az utolsó koporsószöget – mutatott rá színpadiasan.
– Tony mindennel volt, csak jó hatással nem rád – felelte a szőke komoran.
– Másnál talán hat ez a taktika, de az én bőröm alá nem fogsz beférkőzni. Nem bennem kellene bűntudatot keltened, mert én semmit sem tettem, hogy megrövidítsem az életét. Apa még mindig élne, ha te nem döntesz úgy, hogy átsegíted a pajzsoddal a túlvilágra! – sziszegte.
Rogers-et egy felágaskodott kobrára emlékeztette a fiú; köpködte a mérgét, néha mélyen beléjük mart, szavait pedig átitatta a szeméből szikraként pattogó gyűlölet. Ez már egy új szintje volt a Starkoktól megszokott védekezési mechanizmusnak, Peter nem csak ugatott, mondanivalója nem csupán savként égetett, harapott is, ott, ahol érte őket.
– Már hat éve történt! Lépj túl rajta, kölyök! – vicsorogta az íjász.
– Az időtől nem évülnek el a tetteitek. Isten mindig bosszút áll azokért, akik igazságtalanul vesztették el az életüket! – felelte elsötétedő tekintettel.
– Én azt hittem, csak egy istened van, az pedig Stark – folytatta a provokálását Sólyomszem.
– A lába nyomát sem csókolhatnád meg, olyan egy jelentéktelen féreg vagy! – replikázott a fiatalabb.
– A Kapitánynak igaza van, ugyanolyan nagyképű seggfejjé váltál, mint ő. Most, hogy ott van az a rakás pénz a segged alatt, már Pókember sem menti meg az ártatlanokat. Mesélj csak, hogy van ez?
– Attól, hogy tudod a nevemet, fogalmad sincs, ki vagyok – húzódtak megvető mosolyra a fiú ajkai.
– Peter, fejezd ez be! Nem ezért jöttünk – szólalt meg Pepper, mikor elveszítette a türelmét, és úgy gondolta, ideje közbeavatkozni, mielőtt a nevelt fia és a madáragyú egymásnak esnek.
Addig a Bosszúállók nem voltak benne biztosak, kit takar a páncél, és nem kicsit döbbentek meg, mikor tudatosult bennük, hogy Tony ex-kedvese áll előttük talpig vörös-arany fémbe burkolva. Natasha elismerő hümmögést hallatott, Barton elkáromkodta magát, Wilson és Barnes pedig lenyűgözöttnek tűnt. Egyedül Rogers arcán nem tükröződött semmiféle érzelem, habár úgy gondolta, derűsebb szituációban valószínűleg füttyentett volna egyet.

– Ha te szó nélkül hagyod, hogy aput becsméreljék, mami, akkor én… - kezdte Peter.
– Vascsalád – forgatta a szemét az íjász.
– Gyilkosok véleményére nem adunk – vágott közbe a vörös hajú, majd a Bosszúállók felé fordult. – Most pedig, áruló banda, tegyétek magatokat hasznossá.
Clint felhördült a megszólítás hallatán, a többiek azonban figyelmen kívül hagyták, lefoglalta őket a tény, hogy fogalmuk sincs, mégis mivel állnak szemben. Az addigi harcok nem bizonyultak túl gyümölcsözőnek, a chitaurik látványosan megerősödtek, alig bírtak el velük egy-egy támadás alkalmával. Aggodalmuknak Scott Lang adott hangot, aki a polgárháború óta gazdagította felbecsülhetetlen személyével a Rogers oldalán harcolókat.
– Elképzelésünk sincs róla, kivel állunk szemben!
Pepper fáradtan sóhajtotta fel, mielőtt beszélni kezdett volna. Azok alapján, amit Tony mesélt neki, sokkal kompetensebbnek képzelte őket, nem egy csapat idiótának.
– Nagy vonalakban: Thanos, az őrült titán hobbija, hogy bolygókat pusztít el, és végtelen köveket gyűjt. Ezek közül az egyik, ami jelenleg a Földön van, a Doctor Strange birtokában lévő Agamotto szeme, azaz az időkő, illetve a Vízió fejét ékesítő elmekő. Az úriember azzal a fennkölt szándékkal érkezett, hogy begyűjtse ezeket.
– чёрт возьми! – hördült fel oroszul Natasha, ami körülbelül annyit tett, hogy „A fenébe!”.
– Hogyan tovább? – érdeklődött Wilson, azonban nem kellett sokat várnia a válaszra, mert néhány méterre tőlük felsejlett egy Tesseracttal nyitott átjáró fénye, amin pillanatokkal később a titán lépett át.
Négy másik alak követte, három férfiforma, és egy nő. Mögöttük több száz holttest sejlett fel, nem kis meglepődésükre többek között Hulk hatalmas, zöld alakja, és Thor koszos szőke üstöke is feltűnt egy pillanatra.
Visszafojtott lélegzettel várták, mi fog történni, azonban a kapu bezárulása után az öt alak csak alaposan körbenézett, mielőtt tekintetük megállapodott volna a Bosszúállókon.
– Azt hiszem, hamarosan megtudjuk – suttogta Pepper.
– Sokáig kitartottatok, emberek, de örökké nem tudtok ellenállni – jegyezte meg Thanos.
A levegő felizzott körülöttük, megtöltötte a feszültség, de csak néhány másodpercig pangott tétlenül a troposzférában, az indulatokat hamarosan elnyelte a csata zaja.

A Titán és serege, amelyek nem sokkal később kiegészültek a chitauri katonákkal is, támadásba lendült, fém csikorgott a fémen, szakadt a hús, ropogtak a csontok, a kihalt városban szellemek jajgatásaként visszhangoztak a kétségbeesett kiáltások.
A Bosszúállók két részre szakadtak, az egyik oldalon ott állt a Stark névvel fémjelzett Peter, Pepper, Rhodey, a Vashadsereg, később a semmiből előkerülő Vízió, akinek a homlokában most nem ragyogott ott az elmekő, majd Fekete Párduc, akit a megnyíló átjáróból felszabadult energiák jele vonzott a helyszínre. A másik oldalon a Kapitány megmaradt csapata, Lang, Wilson, Barton, Barnes és az önállósodó Romanova, aki fittyet hányt arra, Rogers mit mond, a saját feje után ment, és elutasított minden kezdeményezést az együttműködésre. Ez okozta a vesztét, ugyanis ő esett el legelőször. A többiek szépen-lassan, egyesével követték őt a túlvilágra, mindannyian Thanos, vagy a Fekete rend keze által.
Rogers volt a legszívósabb közülük, ő zárta a sort, utolsó tettét a Bucky és csapattársai iránti gyásztól elvakultan hajtotta végre. Nem gondolkodott, a józan eszét nélkülözve rontott az őrült titánnak, miközben a Pepper által koordinált társaság minden tőle telhetőt megtett, hogy a Végtelen kesztyűből eltávolítsa a köveket.
A Kapitány nem élhette már meg az első sikerüket, ugyanis még azelőtt rongybabaként ért földet, összezúzott koponyával, vér áztatta arccal. Nem halt meg azonnal, egy kis ideig még bénultan, el-elhomályosodó látással figyelte az eseményeket, habár a vörös folyadéktól nem látott túl sokat.
Utoljára még elrebegett egy imát, amit Tonynak címzett, és megbocsájtásért könyörgött benne. A halál torkában tudatosult csak benne, mennyire retteg attól, hogy pokolra jut, hogy ezerszer megbánta már minden cselekedetét, ami valaha a zseni ellen irányult. Wanda nem ültette el új gondolatokat a fejükben, csak felerősítette őket. Nem a Skarlát Boszorkány szakította szét a Bosszúállókat, és ami a legijesztőbb, nem ő buzdította őket gyűlöletre, mindössze kihasználta az ellenérzéseiket, amik túl mélyen gyökereztek, illetve többnyire fals előítéleteken alapultak.
A Stark csapat eredményesebbnek bizonyult, mint a Kapitányék. Talán csak az volt a sikerük titka, hogy felkészülten érte őket a támadás, hiszen másfél évvel azelőtt volt szerencséjük találkozni a Galaxis őrzőivel, akik fent, az anyahajón vívtak éppen. Segítségükkel mindent megtudtak a fenyegetésről, illetve olyan technológiákat fejlesztettek ki, amelyek nagyban megnövelték az esélyeiket.

Peter egyik legelső munkája a Bleeding Edge névre keresztelt Pókpáncél volt. Tonynak évekkel ezelőtt volt már egy hasonló elképzelése évekkel azelőtt, azonban az akkora technika fejletlennek bizonyult egy ilyen kaliberű gép létrehozásárhoz, Mordállyal viszont sikerült kifejleszteniük az ehhez szükséges technológiát. A pótmamájának és Rhodeynak is készített néhány páncélt, többek között egy-egy Bleeding Edge-en alapulót.
Amint az ötödik kő is kiesett a helyéről, elérkezett az utolsó fázis, tehát Thanos és a Fekete rend megsemmisítése. Nem sokkal később egy hatalmas robbanás rázta meg az egész várost, mikor pedig felfelé irányították a tekintetüket, lángoló hajó-darabokat láttak, amik komikus lassúsággal közelítettek a talaj felé. Az ellenség élettelenül rogyott a földre, a fiú pedig zihálva, győztes mosollyal az arcán állapodott meg egy félig lerombolt ház fala mellett. Kimerülten szemlélte az eget, a sok vörös-arany páncél között a mamáját kereste, na, meg Rhodes ezredest.
Mikor meghallotta a hajtóművek jellegzetes hangját, abba az irányba pillantott, ahonnan érkezett. Pepper láthatóan remegő lábakkal ért földet, az arcmaszk azonnal felnyílt, néhány másodperc múlva pedig a Harcigép landolt mellette.
Vízió és T’Challa némán közeledtek a kis csoport felé. Az általános csend még hagyta lüktetni egy kis ideig az ereikben az adrenalint, a feszültségtől terhes állapotot pedig a vörös hajú törte meg.
– Megcsináltuk – sóhajtotta megkönnyebbülten.
– Meg, anyu – nyugtázta mosolyogva Peter, aztán erőt vett magán, odasietett a nőhöz, és szorosan átölelte.
Pepperből éles zokogás tört elő, fogadott fiába kapaszkodva sírt, ám ő maga sem tudta, a megnyugvástól, vagy a félelemtől, amivel egészen eddig nem volt hajlandó foglalkozni.
A fiúnak eközben alkalma adódott, hogy megvizsgálja a környezetüket. Az elhullott Bosszúállók látványának boldogsággal kellett volna eltöltenie, vagy legalábbis elégtétellel, de semmit sem érzett, csak szánalmat. Továbbra is keserű epe ömlött fel a szájába, de a fanyar, fémes ízt némiképp tompította a tudatot, hogy az idejemúlt árulók immár megkapták méltó büntetésüket.
A szíve még mindig nehezen, szilánkosan dobogott, hat év eltelte után is, mikor gondolatai közé beférkőzött az apja. A torkát elemi erővel szorította össze a szomorúság, fájdalmasan hasított az elméjébe, hogy a férfi nem láthatta a fényes dicsőséget, amit arattak, a fejlődés eredményét, melyet egykor ő indított el, a születendő jobb világot, minek alkotórészein épp álltak.
– Minden rendben lesz – suttogta a nő, miután elengedte, letörölte a könnyeit, majd meggyötört mosollyal pislogott fel rá.
– Mától egy új éra veszi kezdetét – felelte egyetértően.

Újabb három év telt el, az élet folytatódott tovább, de az emberiség nehezen viselte annak a pokoli másfél hónapnak a következményeit. A Föld talpra állt, de semmi sem volt ugyanolyan, mint azelőtt.
Hirtelen ismét kultusz kezdte el övezni a Bosszúállókat, akik bátran életüket adták a hazáért. Természetesen az életben maradottak is kaptak egy-egy szívélyes vállveregetés, de valamiért az emberek fejéből teljesen kiment, hogy azokat istenítik, akiket egykor mélyen megvetettek a barátjuk ellen elkövetett cselekedeteik miatt. Peter undorodva figyelte az eseményeket, legszívesebben lerombolta volna az összes szobrot, amit az árulóknak emeltek.
Minden visszatért a megszokott kerékvágásba, a fiatal férfi mégis úgy érezte, valami rendkívül fontos hiányzik. Akárhányszor kitavaszodott, vagy leesett az első hó, mikor az eső dobolt az esernyőjén, a cipője pedig átázott, mert belelépett egy pocsolyába. Minden alkalommal, amikor az orrába kúszott a frissen főzött kávé gazdag aromája, bármennyiszer csak egy igényesen megtervezett, elegáns épületet látott, vagy vörös nyakkendős üzletembereket kiszállni drága autókból. Az ilyen pillanatokban elnehezítette a szívét a veszteség, azzá a tizenhét éves queensi sráccá változott, aki semmi mást nem akart az élettől, csak visszakapni az apukáját, szorosan átölelni, és soha el nem engedni.
Aztán egy derűs, júniusi reggelen már sajtókonferenciához készülődött. Korán kelt, így aztán vizes hajjal, köntösben érte a felkelő nap a hálószobája hatalmas ablaka előtt állva. Croissont és fekete kávét reggelizett, az egész konyhát betöltötte a fekete nedűből áramló finom, illatos pára. Derűsen kezdett neki az öltözködésnek, a tükör előtt állva pecekig igazgatta a tökéletesen rászabott sötétszürke öltönyt, majd megkötötte a hanyagul az ing gallérja körül tekergő nyakkendőt, ami egykor az apja tulajdonát képezte. Néhány mandzsettagombot is megtartott, ezek mellett tucatnyi különleges darabot, páratlan alkalmakra.
– Remekül festesz, kincsem – hallotta meg Pepper hangját a háta mögül. Mikor megfordult, a mosolygó nővel találta szembe magát, aki hamarosan biztató csókot lehelt az orcájára.
– Régen voltam már utoljára ilyen ideges – eresztett el egy bátortalan mosolyt.
– Azt észrevettem. Még egy nyakkendő megkötése is gondot okoz – kezdett el babrálni az említett ruhadarabbal a vörös hajú.
– Egy kis magabiztosságot ad, ha velem van – magyarázta, válaszul a nő kérdő tekintetére.
– Tudod, ha itt lenne, egészen biztosan büszke lenne rád mindazért, amit véghez vittél. Az, hogy még mindig itt vagyunk, egyedül a te érdemed.
– Tévedsz, mami. Ez apu érdeme, csak és kizárólag az övé. Ő tette lehetővé, hogy ideáig eljussunk, én pedig nem fogom elvinni a babérokat az ő munkájáért.
– Hidd el, méltó emléket állítottál neki. Ameddig te itt vagy, soha nem fogják Vasembert elfelejteni – simította a tenyerét Peter arcára. Nem válaszolt, csak hálásan hajolt az érintésbe, akár egy kisgyerek.
– Menj, el ne késs, vagy elevenen falnak fel az újságírók – engedte el, majd gyengéden taszított rajta egyet, útnak indítás céljából.
– Tudhatnád, egy Stark túl kemény ahhoz, hogy belé mélyesszék a fogaikat – terült szét egy huncut, féloldalas vigyor az arcán.
– Sipirc, mielőtt túlléped a divatos késés időintervallumát – nevetett.
– Légy jó anyuka, és szurkolj nekem – kiáltotta a szoba másik végében álló nőnek, mielőtt még bezáródtak volna a lift ajtajai.

Mire leért a vendégszintre, ahol a konferenciaterem helyezkedett el, teljesen átszellemült. Határozottan lépett fel a pódiumra, mire az addig izgatottan zsibongó riporterek elcsendesedtek, figyelmüket csak rá irányították.
– Tisztelt hölgyeim, és uram! Mint azt tudják, számomra kiemelkedő helyet foglal el a fontossági sorrendemben az apám, Tony Stark. Az elmúlt három évben sok mindenre ráébredtem, többek között arra is, hogy a neve kezd kikopni az emberek tudatából. Mondják csak, hányan voltak már olyan sajtótájékoztatón, amelyet ő tartott?
Egy pillanatra a közönsége arcára kiült a meglepetés, majd mikor rádöbbentek, hogy a kérdésére választ vár, a hetvenhárom újságíró közül nyolc felnyújtotta a kezét. Meghökkent, ennél azért magasabb számra számított, legalább a felére.
– Tehát nincsenek sokan – konstatálta. – Egy szó, mint száz, gondolom kíváncsiak arra, mi okból hívtam ma ide önöket. Nos, mint mondtam, sok dologgal szembesültem, például azzal, hogy a mai napig vannak olyanok, akik élesen bírálják az apám. Szomorú vagyok amiatt, hogy lassan húsz évvel a nagy new yorki csata után élnek olyan emberek, akik csak az előítéleteik alapján vélekednek valakiről. Így hát a lehető legjobb tudásom szerint alkottam valamit, amely talán megváltoztathatja a véleményüket.
A kijelzőn ekkor egy könyv jelent meg, amelynek borítóján Tony Starkot láthatták. Ritka pillanatok egyike volt ez, mikor szívből mosolygott, és egészen ezidáig Peter féltett kincsként őrizte a fotót. Tisztán emlékezett rá, mikor a fotó készült. Lent bohóckodtak a műhelyben, Peter egy pontosan a fejére vette a Vasember sisakot, majd hamisan, de töretlen lelkesedéssel énekelni kezdte a Black Sabbat Iron Man című dalát. Aznap annyit nevettek, hogy estére már fájt a hasa a sok jókedvtől. Több kép is készült ezek mellett, az egyik például meg is örökítette a fiú karaoke pillanatát, de egyen felfedezhető a földön hagyott egyik szerszámos ládában felbukó géniusz is. Peter rengeteg ehhez hasonló fényképpel lett gazdagabb, mikor átköltöztette Fridayt az új otthonába, néhány különleges pedig a könyvben is helyet kapott.
– Mint azt tudják, nem fűzött minket vérségi kötelék össze, mégis előszeretettel nevezem őt az édesapámnak. Gyerekként Vasember volt a példaképem, a kedvenc Bosszúállóm. Tudják miért? Mert ő csak egy egyszerű ember volt. Nem kapott szuperkatona-szérumot, nem képezték ki kémnek vagy bérgyilkosnak, nem született asgardi istennek. Ennek ellenére hatalmas dolgokat ért el. Amikor megkérdezik tőlem, hogyan fest egy valódi hős, akkor azt válaszolom, hogy úgy, mint ez az ember itt – mutatott a képre. – Minden egyes percben érzem a hiányát, és hiszem, hogy ezzel mindenki más is így van, hiszen korunk meghatározó személyisége volt. Nekünk csak annyi a feladatunk, hogy elmeséljük a következő generációknak egy csodálatos ember történetét, fenntartsuk az emlékét, és soha ne felejtsük el. Ismerjék hát meg Tony Stark igazi színeit, lássanak a vörös-arany páncél, az arrogáns milliárdos álarca mögé.

Vége

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)