A Torony

Szóval... Ismét egy nem túl vidám verssel érkeztem hozzátok. Sokat nem tudok és nem is akarok róla elmondani, ahogy eddig sem akartam az előzőekről, inkább olvassátok el és lássatok bele, amit csak akartok. A vers amúgy is arról szól, hogy az olvasó élje át. :)

Menj, vissza ne nézz, mert ég
mögötted a híd, mely rég
indult el a Végjáték
felé. Mennyi halánték

roskadott e ajándék
súlya alatt, táplálék
ez a ciánkék tajték,
e üressé vált hajlék,
koponyám, hol zuhannék,
az azúrkék üresség
felé, csak hadd szülessék
új, hangtalan egyezség
vágy és a kötelesség
között. Csak hadd temessék

eme heves jegyesség
gyümölcsét, elme s a hús
szövetségét. Szíve dús
rengeteg és háborús
övezet, s elméje oly
ragyogó, fényes gomoly,
csontkupolájában csak
cinikus, megtört fogoly.

Vasból kovácsolt isten,
hadd lássam szemeidben
a reményt, ereidben
az élet lüktetését,
szíved teljesítette
halálos küldetését,
elhoztad egy új világ,
a holnap születését.

Hát hadd takarjam le én
megfáradt szemed büszkén,
a múlt csipkézett csücskén,
hol holnap már csak szürkén
kel fel a Nap, nem fürgén,
nem sietve. Elfogyott

peremén csak megkopott
képe él már a táncnak,
immár feszül bordámnak
hideg kezük, portyáznak
a hűvös szemű, halott
ragadozók, és fagyot
karmuk remekbe-szabott,
véres hús-szobrot hagyott,
összetört és becsapott,
elhagyatott, lelakott
otthont. És félrerakott,

olvadó csontkupacok
várják a feloldozó
földdarabot, hervadó
virágot, a megadó
sóhajt, utolsó csókot.
Hiába is óvod e
fojtogató hús-gócot,
nem találod a módot,
erre az esetre írt
kódot, hogyan kell szórnod
a földdé puhult ólmot.

És nem is fogod soha,
jön a vég, úgyis, noha
nem készülhetsz rá sem most,
sem holnap, csak várod a
gyilkost vagy saját kezed,
de vajon a sors-ecset
bántja még sózott sebed,
vagy a hanttal beheged
egy eleget szenvedett,
százszor-szertetépett szív?