Veled (egy élet)

17:21

Castiel és Dean nyolc éve találkoztak először - a vadász pedig szeretné ezt megünnepelni, mivel ez a dátum egyben szerelme születésnapja is. Elmondhatatlanul hálás Castielnek a szerelméért, hogy mindig kitartott mellette, és ott volt, ahányszor csak bajba került. A vadász úgy gondolja, nem kell ahhoz művésznek lenni, hogy az ember kimutassa, mennyire szeret valakit, és ezt be is bizonyítja.
Jellemzők: Romantikus, Fluff, Drabble, Humor, Dean POV
Figyelmeztetések: Slash, Durva nyelvezet, OOC karakterek




Csak néztem Castielt, aki békésen aludt. Arca kisimult, az aggodalom ráncai eltűntek, valahogy sokkal fiatalabbnak tűnt álmában. Óvatosan másztam ki mellőle, nehogy felkeltsem, de tekintetem egy pillanatra sem szakítottam el tőle. Még mindig alig mertem elhinni, hogy ez a csodálatos teremtmény engem választott a mennyek helyett, és immár negyedik éve alkottunk egy párt.
Az elején elmondhatatlanul nehéz volt, és nem azért, mert nem szerettem volna eléggé. Nem érdekelt igazán egyetlen nő sem, mégis folyton azon kaptam magam, hogy látványosan megbámulok egy-egy csinos lányt. Szégyenkezve kaptam el róluk a tekintetem minden egyes alkalommal, mert tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok Casnek, pedig Chuckra esküszöm, nem szándékosan csináltam.
Valahogy nehéz volt leszokni az ilyen káros szenvedélyeimről, de akárhányszor az angyalomra pillantottam, tudtam, hogy megéri. Lehetett egy lány akármilyen szép, tudtam, hogy egy család sokkal fontosabb, mint hogy egy kalanddal tönkretegyem. Nem volt bennük semmi, ami miatt érdemes lett volna otthagynom az egyetlen tökéletes dolgot az életemben.
Ő volt az, aki megmentett a pokolból, és nem csak szó szerint, hiszen mellette el is felejtettem, hogyan kell utálni magamat. Olyan gyorsan rohant az idő, amikor vele voltam, észre sem vettem, hogy csak szótlanul bámulunk egymás szemébe, a szívem pedig lehetetlen tempóban dobog közben, és ez az egyetlen hang, ami a megnyugtatóan hasít a csöndben.
Előtte nem kellett titkolóznom, nehéz is lett volna, hiszen a vesémig látott.
Voltak rossz húzásaim, a múltamról ne is beszéljünk, de mindig megbocsájtott és tárt karokkal várt vissza. 

Ugyan Chuck nem mutatkozott egy ideje, de néha imádkoztam hozzá, és reméltem, hogy meg is hallgatja őket. Annyiszor megköszöntem már neki, hogy megteremtette Castielt, és számtalanszor emlékeztettem rá, hogy büszke lehet a fiára.
Minden mosoly, pillantás, érintés és csók különleges vele. Sosem éreztem ilyet azelőtt egyetlen nővel sem, s csak nem értettem, miért nem vettem észre hamarabb, hogy akit annyi éven át kerestem, az végig ott volt előttem.
Szeptember tizennyolcadikát írtunk, egyszerre Castiel születésnapja és a találkozásunk nyolcadik évfordulója. Az angyal külön megkért rá, hogy ne csináljak felhajtást, neki tökéletesen elég, ha vele vagyok, de valahogyan el kellett neki mondanom, hogy mennyire szeretem, mennyire hálás vagyok mindenért, amit tett értem. Nem voltam a szavak embere, nem tudtam verset írni, gitározni, vagy bármi ilyesmi, de úgy gondoltam, egy olyan egyszerű dolog, mint az ágyba reggeli talán el tudja mondani azt, amit én képtelen vagyok. Egy hétköznapi dolog, ami talán többet jelent, mint bármi, amit én tudnék mondani neki. A szavak csak lógnak a levegőben, de a tettek beszélnek.
Ugyan az angyalok nem esznek, Castiel megszokásból mégis megtette, egy idő után pedig ugyan halványan, de érezni kezdte az ételek valódi ízét a molekulák aromája mellett.
Szándékosan jóval korábban feküdtem le, hogy másnap reggel időben felkelhessek. Remegő kezekkel láttam neki a palacsintának, ideges voltam, hogy mindent tökéletesen csináljak, mert Cas megérdemelte, hogy a lehető legjobbat kapja.
A kávét majdnem kiborítottam, a szokásosnál többet szórakoztam a gyümölcscentrifugával és majdnem kiborítottam a juharszirupot a konyhapultra.
Akkor sem nyugodtan meg, mikor végre készen lettem, sőt, az izgalmam a tetőfokára hágott. Lassú, megfontolt léptekkel közeledtem a hálószobánk felé. Mikor benyitottam, Castiel még mindig aludt. A takaró a teste köré tekeredett, az ablakon beszűrődő napsugarak glóriát rajzoltak a feje fölé, a hátára pedig törékeny szárnyakat. 

Elakadó lélegzettel tettem le az éjjeli szekrényre a tálcát, majd gyengéden végigsimítottam az arcélén. Az angyal felsóhajtott, zafírkék íriszei pedig felvillantak zárt szemhéja alól.
- Jó reggelt, szerelmem - suttogtam. Kezem az álla alá siklott, de nem mozdultam.
- Ma valamilyen különleges nap van? - érdeklődött álmatag hangon.
- Nyolc éve ekkor találkoztunk először. Mellesleg, boldog születésnapot!
- Mondtam, hogy ne csinálj felhajtást! - rótt meg gyengéden.
- Nem is csináltam - nevettem, majd átnyújtottam neki a rózsát, ami ezelőtt a tálcán feküdt a reggeli mellett.
- Köszönöm - mosolygott rám, aztán lerántott magához egy csókra.
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy nincsenek olyan szavak, amikkel ki tudnám fejezni, mennyire szeretlek - leheltem, miután ajkaink elváltak egymástól.
- Én is téged - suttogta, csak pár centire tőlem.
- Nem vagy éhes?
Csak nemlegesen rázta a fejét, közben a rózsát vizsgálgatta.
- Ugye tudod, hogy egy kicsit haragszom rád, amiért letépted ezt a szerencsétlen virágot?
- Ó, igaz is, majdnem elfelejtettem. Gyere, megmutatom, honnan jött - fogtam meg gyengéden a kezét.
- Ezt most nem értem - nézett rám összehúzott szemöldökkel, fejét oldalra biccentette, és azzal a tipikus értetlen kifejezéssel meredt rám.
- Csak gyere.
Beletörődően felsóhajtott, kimászott az ágyból, magára kapta a köntösét, majd elindult velem.
- Mondd csak, Dean, hová is akarsz tulajdonképpen vinni? - kíváncsiskodott.
- Majd meglátod - feleltem izgatottan.

A lehető leghalkabban lépkedtünk, nehogy felkeltsük az öcsémet, aki még mélyen aludt a szobájában, azonban a márványpadlón visszhangoztak a lépteink. Magamban káromkodtam egy sort, Castiel pedig csak forgatta a szemét. Utálta, ha ezt csinálom, nekem pedig néha már bűntudatom volt, mert őangyalságára ráfért volna egy szájmosás, mivel az utóbbi időben meglehetősen sokat használt obszcén kifejezéseket. A kedvencei közé a "bassza meg", "bekaphatod" és a mások édesanyjának igen sokszínű dicsérete tartozott. Ha pedig én tettem ugyanezt, akkor számíthattam arra, hogy valami utánam repül, ha pedig a hatótávolságán belül voltam, akkor egy nyakon suhintás volt a jutalmam. Persze az angyalnak mindent szabad...
Mikor a bunker bejáratához értünk, kaptam egy kérdő pillantást, de csak mosolyogva ráztam a fejem, majd feltártam az ajtót, és a szabadba vezettem az angyalt.
Az épületet körülvevő hatalmas területen több száz rózsabokor virágzott, ezzel vörösre festve az ébredező tájat. Illatuk beterítette a levegőt, szorgos méhek lebegték körül a virágkelyheket.
Castiel elnyílt ajkakkal állt mellettem, és könnyes szemekkel figyelte a növényeket.
- Ezt... Te csináltad? Nekem? - kérdezte döbbenten.
- Igen - válaszoltam.
- Dehát ezek tegnap nem voltak itt...
- Gyakorlatilag de. Látszik, alig dugod ki az orrod a bunkerből - nevettem.
Nem szólt semmit, csak a nyakamba vetette magát, és olyan hévvel csókolt meg, hogy majdnem sikerült elterülnünk a földön.
- Köszönöm - suttogta az ajkaim közé.
- Ezt inkább én mondhatnám. Köszönöm ezt a nyolc évet, angyalom. Nélküled az életem csak egy rozsdakarnevál lenne. 

A könnyek némán peregtek végig gyönyörű arcán. Lecsókoltam őket, de éreztem, hogy az én szememet is elhomályosítják a sós cseppek.
Az emlékeim az elmúlt évekről olyan tisztán rajzolódik ki előttem, mintha újraélném őket. Az első találkozás, a csókok az esőben, szeretkezés az Impala hátsó ülésén. A tétova érintések, a remegő ujjak, mik elvesznek a selymes tincsek között. A kecses mozdulatok a csatatéren, a megfeszülő izmok, a vér veszedelmesen gyönyörű pirosa, az angyalkegy égető kékje, a testét borító ezernyi heg, amitől csak még gyönyörűbb.
- Nélküled semmi lennék - motyogtam elszoruló torokkal.
Nem kaptam választ, csak vigasztaló csókokat, és megnyugtató szavakat.
Az égre lassan felkúszott az álmatag nap, felébredt, majd le is nyugodott a horizont mögött, s még csak észre sem vettük, mennyire rohan az idő.
Csak ketten voltunk, a világ pedig nem létezett körülöttünk. Az égen ragyogó gyémántok tükröződtek a tiszta óceán habjain, a hollófekete hajzuhatagba koronaként hullottak a csillagképek.
Tudtam, borzalmasan szerencsés vagyok, hogy a karjaim közt nyugvó csoda csak az enyém. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt a fülledt, nyári éjszakában vitorlát bontottak az álmok, s a csillagtengert befedte fátylával a fáradtság, az ég pedig felhőtakarót borított ránk.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)