A füst eggyé válik a lakótelep fáradt sóhajával, a lazacszín és levendulalila égbolttal, a panelházak horizontig futó erdejével. A levegő még fülledt, szinte tapad az ember bőréhez, lent, a talpalatnyi ökoszisztémában, amely a szorosan összezsúfolt épületek között terül el, azonban már gyülekeznek a tücskök, ismeretlen, megnyugtató melódiát játszanak, az este, az alkonyat témáját, egy versenyműből, melynek nincs címe, egy rég elfeledett zeneszerző tollából. Lassan elterülnek a város felett a bíborrá pacsmagolt felhők, az utcákon már csak halkan zümmögnek az autók, néha kicsit hangosabban felcsikorognak, előfordulhat, hogy nem látszik olyan jól sötétedés után a sebességkorlátot vörös-fehéren hirdető tábla, talán csak messzinek tűnik a körforgalom, esetleg mind sietnek valahová, mondjuk haza. Ilyenkor már szemben, az építkezés zaja, a port pöfögő, félkész épület is néma, eltűnt már a hangoskodó munkások hada. Néhány magányos, égbenyúló daru tanúskodik csak, meg az ablaktalan fekete-fehér vasbeton maga. Tekinteted ragyog, akár a csillagszóróból kipattanó csillagok, mint téli estéken fenyőfán a zene ritmusára kialvó és felgyulladó fényfűzér, pedig kék, mint felhőtlen reggeleken az ég, mint sekély, fehér homokú partoknál a tenger, netán néhány árnyalattal sötétebb, vagy csak az alkony láttatja úgy velem. Mosolyod már épp csak fehér, idefenn, a sokadik emelet ablakában már nem pislákol az utcai lámpák borostyán fénye, csak a cigaretták narancsosan felvillanó, majd elhaló vége. Ilyen magasan csak ketten vagyunk, két homályba vesző, kivehetetlen arc, csak testek, festetlen, mezítelen, csendbe öltözött, húsukat levetett csontvázak. A füst minden bizonnyal elárul, de puhán tovatévedő, szúrós szagú pamacsokkal nem foglalkozik senki, soha, ahogyan panelházak ablakában merengő, pőre entitásokkal sem. Magadba szívod a város halk morajlását, a hátát taposó emberek minden szavát, dúdolását, szomjasan, lehunyt szemekkel, akár egykoron a váteszek Delphoiban az istenek bódító italát. Emberformába olvasztott-öntött Püthia, jövőt kémlelő, ólomhúsú, viaszbőrű, megfoghatatlan bestia. Szíved haldokló csillag szívében kovácsolták, hogy ezer meg tízezer évig izzon forrón, szüntelen, ólomtestedre az égbolt egészét, feketén, kavargón, planétákkal és üstökösökkel tarkán borították, hogy bordáid közül ki ne szökjön a szupernóva. Hajad az Orion titokzatos, híg ködjéből szakították, íriszedbe a világegyetem összes konstelláióját és napját cseppfolyósították. Áhítattal nézlek, ahogyan beszélsz, a hangod halk, nem hasonlítható sem csengőkhöz, sem harangokhoz, inkább az ég, a felhők, az univerzum halk, megnyugtató morajlásához, melyet halálától születéséig hall csak az ember. Nélküled jeges a nyári estét enyhítő szellő, hideg, magányos az ablakpárkány lüktető, meleg ölelése, nélküled istentelen halandó vagyok én. De veled kiválasztott, próféta, csillag tüzénél melegedő vándor, üldözött, kit mellére ölel a Juno képében megtestesült univerzum, az Ősanya maga.