Lehetőségek egész tárháza nyílik meg, mikor az ember lemarad az utolsó járatról. Erről szól ez a szösszenet is.

Nedves aszfalton loccsan az ázott tornacipő talpa, ahogyan egy reménytelen, épp csak józan egyetemista az utolsó villamos után rohan. Ám a párás ablakok, a kattogó neoncsövek által megvilágított, apró ülések, az áramszedő nem kerül közelebb, gurul tovább a síneken. A megálló már kihalt, mindössze a közeli kocsmák körül lézengők jókedvű kurjantása és a sarkon beforduló kocsik csikorgása töri meg a csüggedt csendet. A közlekedési lámpák ezen az órán már csak sárgán villognak, az útszéli tócsákon különös fényjátékot játszanak. A fiú szájáról szívesen legördülne valami frappáns, de nehezen forog a nyelve, összeakadnak, jelentésüket vesztik a szavak. Közönybe és kapucnis pulcsiba burkolózva indul útnak, az eget nézi, az örökké változó, sokat látott matrónát, gyöngysorát s legnemesebb ékét a Holdat, kék fekete selyem ruháját, melyet sötétebb, puhább pamacsok borítanak. A máskor zsúfolt utak, a belváros megállói, mind némán, üresen állnak egyhelyben, ők nem mozdulnak soha, csak belőlük, róluk az emberek. Ilyenkor álmodik drága autók puha kerekeiről az útburkolat, mágneses vonatokról a sínek kopott dupla vonala. Vajon hány összetört szívet látott már a Kálvin téren a plexi? S a Nagyállomáson az örökké kattogó óra? Éjjelekbe száguldó trolik neonban derengő ablaka? A csókokat, a vallomásokat, a magányos gondolkodókat, a nyári záporokat, a hideg, novemberi esőket, az első hóesést, a szomjazó napokat számolja-e a város? Vagy minden csak tovasuhan, míg megkönnyebbülten fel nem sóhajthatnak a falak, mint munkából hazaért, kimerült kékgallérosok? Éjszaka különös árnyékot vet a könyvtár, mint valami elvarázsolt kastély a panelrengetegben, mintha csak egy másik világból érkezett, mesebeli mesterember építette volna, pedig nincs benne az égvilágon semmi különleges vagy furcsa. Ily kései órán az embert már csak a lába viszi, nem is igazán a gondolatai, a remény, hogy valami, valahol várja. Egy megmentésre szoruló, részeg fiatal, egy éhen kóborló kiscica, egy műanyag szatyor, melyet kifújt a kukából a szél, ahogyan néha mindannyiunkat elsodor az élet onnan, ahová tartozunk. Néma folyosójú kollégium helyett magányosan egy kocsmába, otthonról egy új lakásba, hazából egy idegen országba.