1. Vörös metrókocsi   

A metró ajtajai bezáródnak, majd szélsebesen tovább indul az alagúton keresztül a következő megállóba. A menetszél megcsapja a peronon állókat, egy szőke, felkötött hajú lányt, aki fehér blúzban és piros szoknyában várakozik, amely meglibben a hűvös, gyorsan jött, gyorsan tovahaldó szellőben. Vörösre rúzsozott ajkakkal áll ott, végtelenül kényelmetlennek tűnő magassarkúba bújtatott lábait keresztbe rakja, miközben elmosolyodik. A telefonját a füléhez szorítja, valószínűleg a beszélgetőpartnere mondott valami, ami erre a gesztusra késztette. Körbe nézel, késő van már, másfél óra múlva elmegy az utolsó járat, ennek megfelelően csak néhányan lézengenek a vágány mellett. Egy szerelmes pár meghitten ölelkezik, néhány tizenéves, egymástól messze ácsorog, fülhallgatóval fülükben, s fáradtan bámulnak maguk elé, az alagút túlsó falán lévő ásványvizes és energiaitalos hirdetéseket. A falak, csempe, a kiírások, mind vörösek, mint a szőkeség öltözéke, vagy a fekete kapucnis pulcsit viselő lány körmei, esetleg távolabb a festett vöröske ezerfelé álló, göndör lobonca. Milyen különös egybeesés, hogy miközben a megállóba tartottál, az esőszagú, vizes aszfaltot szintén vörösbe burkolták a közlekedési lámpák, a kirakatokat beragyogó neonfeliratok, a parázsló cigarettavégek, az autók fényszórói, melyek olyan sebességgel hajtottak, hogy az út bemélyedéseiben összegyűlt vizet felcsapták a zebránál állókra. A piros emberke mintha ebben a borult, fekete-kékségben sokkal szaturáltabb, fényesebb volna, mint azokon a jelentéktelen, rohanó nappalokon, mikor csak türelmetlenül várod a zöld jelzést, ügyet sem vetve a környékre. Pedig van szépség a kissé kopott, ám régi ragyogásukat megtartott, századfordulós épületek, és a modern irodaházak eklektikus egyvelegében, az utcán hömpölygő turisták és helyiek tömegben, akik se látva, se hallva rohannak a munkahelyükre, a gyerekért, randevúra vagy állásinterjúra. Enyhe, napsütéses napokon például különösen gyönyörűek a mesterien megmunkált, kőből faragott ablakkeretek vagy az eresz alatt elhelyezett díszítőelemek, melyek néhol angyalt, vízköpőt, esetleg akantuszlevelet vagy olajkoszorút formáznak. Akár görög műalkotásokat, melyeket úgy mentettek meg és örökítettek tovább, hogy az épületeik részévé tettek építőik. Éjjel viszont még az út repedései is megszépülnek, ahogy a gyöngyházfényű, ezerféleképp csillogó-terjedő olajfoltok, fénykoszorúba öltöztetik őket a villanyoszlopok, a hirdetőtáblák, az autók reflektorai, a néhol felvillanó vakuk, az esőcseppek, melyek prizmaként szivárványra bontják a sárga-fehér sugarakat. Merengésedből a megérkező metró zökkent ki, mely ismét szelet hoz magával, belépve a kocsiba pedig ismét csak vörös fogad; ezúttal az ülések szövetét mázolták karmazsinra. A fehér ajtók záródnak, a vonat elindul, a megálló skarlát-fehére pedig egyetlen, el nem elegyedett festékfolttá válik, amit hamarosan felvált a kivilágítatlan alagút nyomasztó sötétsége. Előtted azonban vörössé oldódik e színe-szegett világ, az ajtók, a járat kivehetetlen fala, a kocsiban lézengők ruhája, néhány megállóval később, mikor leszállsz, a metró is maga.