"Elméjében megannyi új ötlet körvonalazódik, mindegyik újszülött bolygó és csillag. Naprendszerekké, majd galaxisokká formálódnak a keze alatt, istennek érzi magát, azonban még csak nem is sejti, hogy azon a téli napon mindössze álmodik Kalifornia."
Jellemzõk: Dráma, Sötét, Angst, Egyperces, Songfic
Figyelmeztetések: Felkavaró tartalom

Abban az évben különösen hamar érkezik a tél, alig, hogy elsárgulnak a falevelek, leesik az első hó. Tony békésen figyeli a tájat, egyik keze a farmere zsebébe süllyesztve, a másikban kristálypohár pihen. Néha elgondolkodva meglötyögteti a benne lévő borostyánszín folyadékot, aztán tekintete valamiért lefelé téved, majd megakad az italban tükröződő képen.
Akit azonban visszanézni lát, az nem ő. A pohár kicsúszik a kezéből, és milliónyi apró darabra törik a padlón, rémülten hátrál egy lépést, de falba ütközik. Forog a világ, és mintha egy szempillantás alatt minden kezdene vészesen közeledni felé. Úgy érzi, valami sötét és ragacsos nyúl ki érte, pillanatokkal később megfogja a bokáját, felkúszik a lábán, követi a gerince vonalát, majd megtelepedik a koponyájában, a tüdejében, végezetül az ARC reaktor hideg fényű szikrákat szór, mikor a sűrű folyadék ellepi. A férfi alig képes levegőt venni, mellkasa nehéz, pániktól heves mozdulatai lecsillapodnak, szempillái összeragadnak, pedig küzd, megpróbál ellenállni, minden porcikája harcol, de végül az ismeretlen feketeség győzedelmeskedik felette.
Mikor ismét kinyitja a szemét, steril fehérség veszi kerül. Csak pillanatokkal később tudatosult benne, hogy azért nem képes megmozdulni, mert a kórházi ágyhoz kötözték. Sokkolva tekint le a vaskos bőrszíjakra, és fogalma sincs róla, mégis miért kellett őket alkalmazni.
Szüksége van még néhány percre, mielőtt mázsás súllyal nehezedik rá a felismerés, hogy az alkohol klinika vendégszeretetét élvezi éppen, és ezelőtt nem a malibui otthonának hatalmas ablakai mögül gyönyörködött a hólepte tengerpartban.
A gondolkodás fájdalmas, olyan, mintha tejköd ülne az elméjén, minden a homályba vész egy ponton. Riadtan veszi tudomásul, hogy csak az előbbihez hasonló, nyomasztó látomásokkal van tele a memóriája. Visszafojtja a lélegzetét, mikor ráébred, szinte alig emlékszik valamire az elmúlt hónapokból. A new yorki csata még tiszta, minden részletes és valóságos, azonban ezután csak sötétség, karmazsinvörösen világító szempárok, végtelen csend és születendő csillagok, megannyi különböző színben ragyogó szupernóva, néha pedig a télbe burkolózó, álmodó Kalifornia.
Feltűnnek foszlányok, a sportkocsi motorjának dorombolása, mikor tövig tapossa a gázt, pirosan és kéken villogó, kellemetlen hangú szirénák, a hideg fém érintése a csuklóján. Ritmusra váltakozó neonfények, leheletfinom, százdollárossal csapdába ejtett porszemek, a jégkockák koccanása, mikor találkoznak az üveggel. Torkát égető, édes alkohol, aztán robbanás, a testébe srapnelként hatol a katarzis, majd lustán keringeni kezd ereiben az eufória.
Lassan cirkulál benne a felismerős, ízlelgeti még, később a bűntudat, habár egyetlen tiszta emléke sincs arról, mit kellene megbánnia. Kétségbeesetten próbálja mozgásra bírni cserepes ajkait, de a torka kiszáradt, és hang nem hagyja el a száját, mindössze összefüggéstelen motyogás. Szólni akar, kiáltani Pepperért, Rhodeyért, bárkiért, csak szabadítsa már ki valaki!
Őrjöngve tépi a béklyóit, dobálja magát, akár a partra vetett hal, teljesen kivetkőzik megmaradt önmagából. Dühét csak felkorbácsolja, mikor három ápoló ront be a terembe, ketten megpróbálják lefogni, látszólag gyakorlottak a műveletben, a harmadik egy fecskendővel közelít felé. A nő hátrahőköl egy pillanatra, mikor tekintete találkozik a milliárdos véreres szemével. Üvölt, kis híján elszakítja a szíjakat, s épp csak egy pillanatra sikerül egy helyben tartaniuk a karját, mire a tű elmerül a sápadt bőrben.
Nem hallja, mit beszélnek egymással az ápolók, szemhéjai ólomsúlyúak, alig tudja nyitva tartani őket. Lélegzete lassan megnyugszik, pulzusa elcsitul, olyan, mintha dús, koromfekete olajban süllyedne, az érzés ismerős, ahogy apránként, centiről centire befedi a bőrét a folyadék.
Mikor legközelebb felsejlik a valóság, ismét az otthonában van. Háborítatlanul figyeli a sűrű pelyhekben hulló havat, mutató és középső ujja között egy pohár whisky, a levegő fenyőaromától terhes, és szinte hallja az álkandallóban keservesen ropogni a megperzselt ágakat. Kint már sötét van, de a tenger és a hó világítanak, Tony pedig ácsorog még ott egy darabig, majd eszébe jut, hogy sürgős tennivalója van. Mindössze egy korttyal végez az itallal, aztán ruganyos léptekkel a bárpulthoz siet, leteszi a poharat, ezt követően elindul a műhely felé.
A fények árnyékokat festenek az arcára, születő, majd elhamvadó, táncoló démonokat. Nem látja őket, a létezésükről sem tud, mert a gondolatait kitöltik a műszaki rajzok, képletek, programkódok, meg zuhanó, egyre csak gyorsuló, vörös-arany alakok.
A hóesés felcsigázza, izgatott, mert úgy hiszi, közeleg a karácsony. Elméjében megannyi új ötlet körvonalazódik, mindegyik újszülött bolygó és csillag. Naprendszerekké, majd galaxisokká formálódnak a keze alatt, istennek érzi magát, azonban még csak nem is sejti, hogy azon a téli napon mindössze álmodik Kalifornia.