Az igazi színeim 4. - Nem vagyok hős, és nem vagyok kőből

18:32

Az igazi színeim 4. - Nem vagyok hős, és nem vagyok kőből 
Mégis, ki felejti el, ha a testvérét elveszik tőle?
Jellemzők: Dráma, Sötét, Angst, Novella, Songfic
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Durva nyelvezet, OOC karakter(ek), Felkavaró tartalom

A Bosszúállók szétszéledtek, majdnem annyi felé, ahányan voltak. Natasha felismerte a tetteik súlyát és következményeiket, így egyedül folytatta, Vízió végig Tony mellett állt, ezért semmi esetre sem csatlakozott a Kapitányhoz, Bucky csak azért maradt, mert Steve a barátja volt, Rhodey pedig semmi esetre sem volt hajlandó egy légtérben tartózkodni a legjobb barátja gyilkosaival.
Mivel Wanda átadása után mindannyian aláírták az Egyezményt, így kaptak feladatot bőven, de sohasem tudták egyiket sem úgy teljesíteni, ahogyan azt az Egyesült Nemzetek elvárták volna. Sebesültek, jelentős anyagi károk, néha pedig halottak szegélyezték útjukat.
Rogers hiába volt jó katona, alkalmatlannak bizonyult a csapat irányítására. Csak a sokadik alkalomra volt hajlandó belátni a tényt, miszerint őt nem áldották meg olyan jó vezetői képességekkel, mint Tonyt.
Mindezek ellenére nem állították őket le, szinte minden héten kaptak valamilyen küldetést, az egyetlen kikötés az volt, hogy szigorúan követniük kellett Ross hadnagy utasításait.
Rhodey kárörvendő mosollyal figyelte a szerencsétlenkedésüket, holott elláthatta volna őket tanácsokkal, azonban azt akarta, hogy szenvedjenek. Idő közben javult az állapota, és Tony szerkezetével a járás, sőt a Harcigép páncél viselése sem jelentett problémát, de utóbbit nem öltötte magára, mert nem sokkal a barátja halála után visszavonult.

Ettől függetlenül, mint tanácsadó aktív maradt, és gyakran segítette a katonaság és Ross munkáját. Ez alól kivételt képeztek a Bosszúállók bevetései, azokba nem szólt bele, ha tehette, de legnagyobb bánatára minden egyes küldetésük alatt ott kellett ülnie az irányítószobában. Néha azt kívánta, bár jönne valami vagy valaki, aki örökre leszámol velük, hogy igazságot szolgáltathasson.
Túlságosan nagy volt a veszteség, árulónak érezte volna magát, ha összedolgozik Rogers-sszel és a bandájával, így csak figyelte az eseményeket, már ha érdekelte egyáltalán, hogy mi történik a hatalmas képernyőkön, amit a többi tanácsadó árgus szemekkel mustrált.
Eltelt egy év, kettő, majd három, de nem enyhült a fájdalom, amit Tony elvesztése okozott. A halála évfordulóján sosem ment dolgozni, délelőtt ellátogatott a temetőbe, elmesélte a legjobb barátjának, mik történtek a legutóbbi találkozásuk óta, aztán egy csokor friss virágot helyezett a sírra, ha pedig szükséges volt, megöntözte a rózsabokrot és a nefelejcseket. Az előbbit Pepper, utóbbit Peter ültette, s azóta is minden évben szirmot bontottak, majd addig tündököltek, míg be nem köszöntött a tél.
A harmadik évfordulón is úgy tett, mint az összes többin. Reggel korán kelt, elugrott a közeli virágkötészetbe, majd tizenegy körül megérkezett a temetőbe. Nehéz szívvel szállt ki az autóból, és csak lassan ért az úticéljához, minden lépése ordított a tehetetlenségtől és a bizonytalanságtól.
Komótosan elhelyezte a csokrot, csak hogy adjon magának egy kis időt a felkészülésre. Sosem tudta, hogy kezdje el a mondanivalóját, de amint végre rávette magát, ömlöttek belőle a szavak.
Némi habozással kezdett mesélni Tonynak Pep esküvőjéről, majd arról, hogy fogadott fia mennyire retteg az érettségitől, pedig egészen eddig csak kitűnő eredményeket szerzett, illetve, hogy a MIT-re fog menni, akárcsak ők ketten.
Ekkor hirtelen megállt, mert ez emlékeket idézett föl benne. Harminchat évvel ezelőtt találkozott először Tony Starkkal, aki tizennégy éves kora ellenére felvételt nyert a Michigani Tudományegyetemre.
Az érkezése előtt már mindenki róla pletykált, így senkit sem ért meglepetésként, mikor a csodagyerek először feltűnt a főbejárat előtt.

A hallgatók nem fogadták túl pozitívan a tinédzser fiút, és Tonynak hamarosan azzal kellett szembesülnie, hogy akárhányszor elhalad egy csapat diák mellett, azok kritikusan mérik végig. Az első félév alatt nem is sikerült barátokat szereznie, és ugyan meg volt szokva a szituációval, mégis reménykedett benne, hogy talán lesz valaki, akivel összehaverkodik. A fiatal és naiv Tony Stark azonban hatalmasat tévedett. Hónapokon keresztül bolyongott egyedül a folyosókon, az előadásokon és ebédnél sem akadt társasága, aki mégis, az mind csak ki akarta használni. Az ifjú géniusz persze nem volt hülye, rögtön felismerte a helyzetet, épp ezért nagyon óvatosan viselkedett mindenkivel.
Rhodeyval a második félévben lettek csoporttársak, addig még csak nem is találkoztak. Az idősebb srác néha látta Tonyt az egyetem előtt, mikor délutánonként felvette a sofőrje, és először azt gondolta róla, hogy egy beképzelt, pénzes seggfej. Aztán egy nap betévedt a fiú mosdóba, ahol néhány másodéves épp arra készült, hogy jól ellássák a kölyök baját.
–    Csak azért vagy itt, mert apuci pénzeli az egyetemet – köpte a szavakat az egyik támadója, akiben James Dustin Coopert vélte felfedezni.
–    És mi van abból? Az enyém legalább megteheti – húzódtak gúnyos mosolyra Stark ajkai.
Már akkor sem adta magát könnyen, olyan szenvedélyes tűz égett a szemeiben, hogy Rhodey egyetlen pillanatig úgy gondolta, nem fog beleavatkozni a dologba, hiszen úgyis meg tudja védeni magát a milliárdos csemete.
Arra viszont nem számított, hogy a Dustin ezt nem hagyja annyiban, és akkorát bemos majd a pimasz suhancnak, hogy felreped a szája.
–    Na most pofázz, Stark! – lökte a falnak a fiút.
–    Hagyjátok őt békén! – szakította őket félbe Rhodey.
–    Tűnj innen, Rhodes, vagy te is kapsz egyet – röhögött Jonathan Miles, aki eddig csak csendben figyelte a haverját.
–    Azt mondtam, hagyjátok őt békén – ismételte halálosan nyugodtan.
A másik kettőnek sem kellett több indok, azonnal nekiestek. Azzal a lehetőséggel azonban egyikük sem számolt, hogy James apja katona volt, aki remek kiképzésben részesítette a fiát, és nem is olyan fiatal, mint az előző áldozatuk. Egyenlő erőviszonyok mellett azonban már nem értek semmit sem, Rhodey eltörte az egyik orrát, a másiknak pedig egy monoklival gazdagodott.
–    Rohadj meg, Rhodes! – kiáltotta a vérző orrú Cooper az ajtóból még, aztán a haverjával együtt eltűntek.
–    Hé, minden oké? – térdelt le Tony mellé, aki egészen eddig csendben maradt, és próbált arra koncentrálni, hogy ne forogjon vele a világ.
–    Köszönöm, de meg tudtam volna magam védeni – sziszegte ellenségesen. Megpróbált felállni, mert idő közben a fal tövében kötött ki, de csak seggre huppant.
–    Hát azt láttam... – jegyezte meg keserűen az idősebb, majd a kezét nyújtotta, amit kelletlenül fogadott el a fiú.
–    Hadd halljam, te mit akarsz? – sóhajtotta beletörődve Tony.
–    Hé, kölyök, azért segítettem, mert szarban voltál. Mifelénk nem szokás ezért bármit is kérni. Egyébként James Rhodes vagyok.
–    Tudom, együtt járunk fizikára és műszaki rajzra. Engem meg bizonyára ismersz.
–    Nem jössz túl jól ki a többiekkel, mi? – próbált beszélgetést kezdeményezni, miközben Tony a sérülését vizsgálta a tükörben.
–    Nyilvánvaló – horkantotta, de azonnal meg is bánta a mozdulatot, mert mikor megrándult az ajka, felszisszent a fájdalomtól.
–    Elkísérjelek a gyengélkedőre?
–    Egyedül is odatalálok – vágta rá barátságtalanul Stark.
–    Ha agyrázkódásod van, ami igen valószínű, összeeshetsz út közben. Nem vállalom azért a felelősséget, mert ilyen állapotban magadra hagytalak – ellenkezett James, és akkor még fogalma sem volt róla, mennyire jól tette.
–    Mondtam, hogy kopj le. Megvagyok.
Minden áron bizonyítani akarta az igazát, így megpróbált távozni, azonban rosszul merte fel a terepet, és nekiment a falnak útközben.
–    A mellékelt tábla is azt mutatja... – motyogta Rhodey, miközben összekaparta, majd ellentmondást nem tűrve elindult vele a gyengélkedő felé.
–    Hé, tegyél már le, nem vagyok gyerek! – nyavalygott az ifjú zseni.
–    Ó, fogd már be, könyörgöm! Épp segíteni próbálok! – tört ki belőle, mire Tony megszeppent egy kicsit, és nem fűzött hozzá semmi mást, csak makacsul bámulta a padlót.
A nővér meg sem lepődött rajta, hogy a fiú ismét az ő vendégszeretetüket volt kénytelen élvezni. Mint később kiderült, a fél év alatt rendszeresen keveredett verekedésbe, és általában ő is itta meg a levét.
James ott maradt vele, amíg ellátták, aztán utána is, mivel a nővér megkérte, hogy maradjon vele, mert a fiatalurat bent tartják megfigyelésre.

–    Nem kell itt legyeskedned, csak nyögd ki, mit akarsz. Pénz kell? – szólalt meg egy óra forgolódás után Tony.
–    Tudod, egy kicsit lesokkolt, amit Mrs. Greene mondott. Tényleg minden héten itt kötsz ki? – érdeklődött az idősebb srác.
–    Ne terelj. Mi kell? – követelte.
–    Akkor te sem, és válaszolok.
–    Igen – vallotta be végül kelletlenül.
–    Jól van, haladunk. A válaszom pedig az, hogy semmi.
–    Ugyan már, ne nézz hülyének! – horkantotta.
–    Ahhoz képest, hogy a kétszázat üti az intelligencia hányadosod, nem vagy egy lángelme, ha az emberekről van szó – nevetett Rhodey.
–    Elég jól ismerem az embereket ahhoz, hogy tudjam, mindenki akar valamit.
–    Kibaszott szomorú, mikor egy tizennégy éves ilyesmit mondd neked, ugye tudod?
–    Miért, talán nem így van?
–    Nem. Én egyáltalán nem akarok semmit, engem egyszerűen úgy neveltek, hogy segítsek azoknak, akik bajban vannak.
Sikerült meglepnie Tonyt, olyannyira, hogy elfelejtett válaszolni, csak hatalmas szemekkel bámult rá. James halványan elmosolyodott, nem látszott rajta, azonban borzalmasan dühös volt. El sem tudta képzelni, ennek a szerencsétlen srácnak min kellett keresztülmennie, hogy így lássa a világot.
Ezek után egy ideig csendben voltak mind a ketten, majd beszélgetni kezdtek, hogy elüssék az időt. Szinte észre sem vették, hogy hajnalodik, annyira belefeledkeztek, a társalgásba, aztán Mrs. Greene figyelmeztette, hogy lassan ideje volna nyugovóra térni.
Akkor fogalma sem volt még arról, hogy ez a találkozás mennyire sorsfordító lesz mindkettejük számára. Arra számított, hogy soha többet nem adódik lehetősége beszélgetni a millárdos palántával, azonban másnap Tony alaposan meglepte, mikor az egyik közös előadásukon leült mellé.
–    Hát te? – pillantott döbbenten a kamaszra.
–    Itt senki sem dumál körülöttem – vonta meg a vállát, mire Rhodey annyiban hagyta a dolgot, habár sejtette, hogy ez csak egy kifogás volt.
Hamarosan már szinte minden előadáson az ifjú Stark mellett foglalt helyet, de egyáltalán nem bánta, sőt, visszagondolva a legjobb dolognak tartotta, ami valaha is történt vele. Tony rendkívüli tudással rendelkezett, és rendszeresen bocsátkozott vitába a professzorokkal, amit természetesen a páholyból lehetett a legjobban élvezni.
Lassan elkezdtek összecsiszolódni, habár az elején nagyon nehéz volt kialakítani a beszélőviszonyt. Azok után egyre több időt töltöttek együtt, végül az első év végére már annyira jóba lettek, hogy szobatársakká váltak.
Rhodeynak sosem volt túl sok barátja, és szinte mindegyikükkel megszakadt a kapcsolata az érettségi után. Tony viszont más volt, hiába érkezett el a nyári szünet, szinte minden nap beszéltek, sőt, a fiú meghívta magához egy hónapra New Yorkba, és ekkor találkozott először Howard és Maria Starkkal.
A találkozó után annyi időt töltött a sráccal, amennyit csak tudott. Sejtette, hogy nem éppen mintaszülei vannak, de a bánásmódjukon teljesen meglepődött. Ezek után határozta el, hogy soha többé nem hagyja el a fiút, és kezdett rá úgy tekinteni, mint egy kisöccsre, akit meg kell védenie minden rossztól.
Az idő hihetetlen gyorsasággal telt, és már csak arra eszméltek fel, hogy befejezték a második évüket, és túl vannak két kifejezetten kalandos féléven.

Az utolsó közös nyarukat Philadelphiában töltötték, Rhodey szülővárosában. Éjszakánként kint feküdtek a tetőn, a jövőjükről beszélgettek, az álmaikról és a céljaikról. Mrs. Rhodes minden reggel palacsintával várta őket, és szeretetteljes mosollyal, jól megölelgette és megpuszilgatta mindkét srácot, majd az asztalhoz zavarta őket. Tonyra nagy hatást tett az asszony, utána soha többé nem tudta kiverni a fejéből a jó Robertát, és akárhányszor gondolt rá, mindig melegséggel töltötte őt el.
Aztán elérkezett az ősz, a legutolsó viszgaidőszak, majd mind a ketten lediplomáztak, Rhodey pedig bevonult a katonaságba. Az ifjú géniusz szíve összetört, mikor megtudta, hogy a legjobb barátja Afganisztánba készül, és foggal-körömmel harcolt a döntése ellen. Akkor vesztek először össze olyan komolyan, és később sem akadt rá példa, hogy ilyesmi történt volna.
James a cimborája tiltakozása ellenére is elment Ázsiába, azok után pedig egy ideig nem is beszéltek. Aztán négy évvel később karácsony előtt néhány nappal, egy éjjel felkeltette a felettese, azzal az indokkal, hogy sürgős hívása van. Nem kis meglepődésére a vonal másik végén Tony volt, és már azonnal tudta, hogy hatalmas baj van, még mielőtt a másik megszólalt volna.
–    A szüleim meghaltak – sóhajtotta néhány másodperc feszült csend után Stark.
–    Tessék?!
–    Autóbalesetet szenvedtek a repülőtérre menet. Rhodey, szükségem van rád! – vallotta be remegő hangon.
–    Figyelj, Tones! Amilyen gyorsan csak tudok, megyek az Államokba, oké? Tarts ki addig! – vágta rá gondolkozás nélkül, mintha az a négy év meg sem történt volna, és még mindig azok az egyetemista srácok lennének, akik fingpárnát raktak a dékán székére a diplomaosztón.
–    Köszönöm, Platypus! Elintézem, hogy egy óra múlva már úton legyél. Add a felettesed! – sóhajtotta megkönnyebbülten.
Mikor néhány óra múlva leszállt a repülőről, a legjobb barátja már várt rá, és még annál is borzalmasabban festett, mint amit elképzelt. Nem szólt egyikük sem semmit, csak bámultak egymásra. James törte meg a kialakult patthelyzetet, mikor szorosan átölelte, mire a fiú hangos zokogásban tört ki. Az ezt megelőző napokban tartotta magát, egy könnyet sem ejtett, de mikor Rhodey átkarolta, eltört nála a mécses.
–    Hé, ennyire csak nem hiányozhattam – próbálta oldani a feszültséget a férfi.
–    Sajnálom! – suttogta Tony elszoruló torokkal.
–    Azt, hogy négy évig szóba sem álltál velem, vagy azt, hogy hazarendeltél? – érdeklődött. A mosolya mindent elárult: megbocsájtott a barátjának.
–    Mindkettőt – törölte le a könnyeit a zseni nevetve.
–    Sajnálom, hogy magadra hagytalak, Tones. Tudom, hogy szükséged lett volna rám.
–    Vissza fogsz menni? – bukott ki a másikból a kérdés.
–    Még két évet le kell húznom, utána hazajöhetek.
–    Akkor máshogy kérdezem. Vissza akarsz menni?
–    Kölyök, ezt még te sem tudod elintézni – kacagott keserűen.
–    Először is, már nagykorú vagyok. Kettő, mennyiben fogadunk?
James megkönnyebbülten konstatálta, hogy a kisöccse sötétbarna szemeiben végre valami más is tükröződött a végtelen szomorúságon kívül, ez pedig a kihívás okozta izgalom volt.
–    Ha meg tudod tenni, akkor itt maradok veled – egyezett végül bele.
–    Holnap ilyenkorra már veterán leszel – terült el az arcán egy önelégült vigyor.
–    Ámen.
–    Ne legyen a nevem Tony Stark, ha nem!
A géniusz betartotta az ígéretét, mert másnap már a kezében tartotta a leszerelésről szóló papírt, illetve egy szerződést a légierőhöz. Kérdően pillantott fel a barátjára, mire az csak vállat vont.
–    Kihasználtam, hogy néhányan jöttek eggyel az apámnak.
–    Na, és a légierő? – vonta fel a szemöldökét Rhodes.
–    Mindig is oda akartál menni, vagy nem? – értetlenkedett Tony.
–    Hogy sikerült rávenned őket?
–    Elragadó tudok lenni, ha akarok – rebegtette meg a szempilláit.
–    Hát azt tudom – horkant fel.
–    Nem aludtam semelyik fejesnek az ágyában, ne aggódj – forgatta a szemét.
–    Csodálkozom, Tones. Pedig egyetemen nem voltál túl válogatós.
–    Azóta változtak a dolgok, Platypus. Át kell vennem az Industriest, nem lehetek a balhés milliárdos palánta örökké – felelte komolyan.
–    Hű. Ez most elgondolkoztatott.
–    Mivel kapcsolatban?
–    Tudom, hogy nehéz, ez az egész. Ráadásul karácsonykor... De biztosan készen állsz erre? Nekem ez egy elhamarkodott döntésnek tűnik – osztotta meg a kétségeit.
–    Erre neveltek, ezért születtem. Nincs ebben semmi különös.
–    Aggódom érted, ugye tudod?
–    Jól vagyok – mosolyodott el.
–    Hiányoztál, Tones – húzta magához.
–    Te is, Rhodey, borzalmasan – sóhajtotta.
–    Soha többet nem hagylak el, rendben?
Az elkövetkezendő majd két évtizedben pedig így is tett, aztán Afganisztán ismét szétválasztotta őket.
Három pokoli hónapon keresztül csak a testvérét kereste, azonban minden egyes nap csökkent az esély arra, hogy megtalálja. Az utolsó hónapban már a felettese megtiltotta neki, hogy folytassa a kutatást, de mindig sikerült legalább még egy repülést kiharcolnia magának. Marcangolta a bűntudat, amiért elhagyta a barátját, és elhatározta, addig nem nyugszik, míg meg nem találja, élve vagy holtan.

A hírek arról szóltak, hogy Stark megkerülve a kormányt a terroristáknak adott egy fegyvereket, és az üzlet lebonyolítása közben fogták el, majd ölték meg. Rhodes nem bírta elviselni ezeket a rágalmakat, mert tudta, hogy a kisöccse sohasem tenne ilyet. Tony elveivel ütközött, hogy az ellenséggel szövetkezzen, ráadásul nem érdekelte annyira az anyagi haszon.
Gyűlölte, hogy a testvérét Halálkufárnak nevezik, és senki sem gyászolja, hogy senki sem keresi őt olyan kétségbeesetten, mint ő. Ezeknek az embereknek szívesen megmutatta volna, milyen érzés elveszíteni valakit, akit annyira szeretsz, hogy gondolkodás nélkül adnád érte az életed.
Már csak pislákolt benne a remény, még azt sem merte hinni, hogy egyáltalán a karjaiban tarthatja Tony testét, és tisztességesen eltemetheti, mikor a semmi közepén egy emberre találtak.
Egy végtelenül hosszú negyedév után végre érzett valami mást is az elviselhetetlen bűntudaton és fájdalmon kívül, méghozzá boldogságot.
A szíve hevesen kezdett el verni, alig bírta kivárni, hogy földet érjenek, mikor viszont végre belesüppedt a forró homokba, nem habozott, odasietett a férfihoz, akiben már messziről felismerte a legjobb barátját, habár borzalmasan nézett ki. Kórosan sovány volt, az atlétája vékony anyagán keresztülütöttek a bordái, a mellkasában pedig világított valami, ami egyáltalán nem tartozott oda.
Abban a pillanatban viszont ez másodlagos volt, csak ezernyi hálaimát rebegve szorította magához az elveszett kisöccsét.
–    Azt hittem, már sohasem jössz értem – tört ki Tonyból.
–    Megígértem, hogy soha többet nem hagylak el, testvér! – mondta mélyen a szemébe nézve.
Ezek után a kisöccse úgy tűnt, felnőtt, és végre tud vigyázni magára, de azért mindig sokkal nyugodtabb volt, mikor a zseni mellett harcolhatott. Ilyenkor valahogy nem rettegett attól, hogy valami baja esik, mert az életét adta volna Tonyért, és ez számára azt jelentette, hogy biztonságban van.
Annyi mindent éltek át, harminc év nagyon gyorsan elszaladt, és Rhodey hirtelen csak azt vette észre, hogy a testvére, a legjobb barátja már nincs többé. Pedig alig tűnt egy hosszú, többnyire boldog pillanatnak a hézag a jelen és az első találkozásuk között.
Mikor feleszmélt a nosztalgiázásból, nem volt vele tisztában, hogy mennyi időt töltött a múltba révedve, de utána fájdalmas volt megszólalnia, és nem tudta eldönteni, az emlékek vannak rá ilyen hatással, vagy a percek, amiket beszéd nélkül töltött.

–    Hiányzol Tones, ugye tudod? – suttogta elszoruló torokkal.
A virágokat kezdte el igazgatni, remélve, akkor végre eltűnik az a kellemetlen szorítás a mellkasából, de végül szomorúan vette tudomásul, hogy attól nem fog enyhülni a gyász.
–    Hiányoznak az idők, amikor mindig meg kellett mentenem a segged, az egyetemi évek, a közös harcok... Három év telt el, testvér. Azt sem tudjuk, mit tettek veled, a fiad felnőtt, Pepper megházasodott, és úgy tűnik, már senki sem emlékszik arra, hogy éltél, lélegeztél, szerettél. Talán én vagyok túl érzékeny, de nem tudom túltenni magam azon, hogy elmentél. Hiányzol öcsi, érted? – Az ajkai megremegtek, a tekintetét könnyek homályosították el. – Sosem hittem, hogy te adod fel hamarabb, hiszen olyan makacsan ragaszkodtál az életedhez! Túlélted Afganisztánt, a borzalmas gyerekkorodat, a new yorki csatát, aztán egy egyszerű szívroham elvitt. Egy szívroham!
A könnyei utat találtak maguknak, a hangját erőtlenné vált, szipogott, és köhögött, öklét a szájához szorította, nehogy felzavarja a temető csendjét.
Még mindig képtelen volt feldolgozni a történteket, pedig már rég le kellett volna zárnia magában. Mégis, ki felejti el, ha a testvérét elveszik tőle?
Egy órával később vette rá magát, hogy végre hazainduljon, de még akkorra sem tudott teljesen megnyugodni. Elbúcsúzott Tonytól, közben pedig felidézte magában, milyen illata volt, és hányszor töltötte el melegséggel a szívét, mikor igazi kisöccs módjára bújt hozzá, védelmet keresve. Annyira szerette volna még egyszer így magához ölelni, hogy jól az eszébe véshesse, milyen érzés, és soha el ne felejthesse. Csak még egy napot kért, amit vele tölthet, egy boldog mosolyt, hogy ismét egymásba kapaszkodva zokoghassanak a megkönnyebbüléstől, mint minden alkalommal, mikor hosszú ideig nem láttak egymást. Csupán néhány percet, hogy örökre elbúcsúzhassanak, mert igenis hosszú az út a mennyországig.
Este gyújtott néhány mécsest a feltalálóért, majd elmormolt egy imát, mert Tonyval ellentétben ő vallásos volt.
Úgy hitte, a legjobb barátja már egy jobb helyen van, ahol senki sem bánthatja, s ez a gondolat adott neki minden egyes reggel erőt ahhoz, hogy felkeljen. Az egész értelmét veszítette volna, ha kiderül, a halál után nincs semmi, és egészen egyszerűen csak tudta, hogy a kisöccse, az imádott, más anyától és apától született kisöccse túl jó volt ahhoz, hogy az üresség várja ezután a gyötrelmes élet után.
Másnap kialvatlanul és rossz hangulatban ébredt, a maradék reményeit pedig lerombolták, mikor közölték vele, hogy az újoncok helyett megint a Bosszúállók bevetését kell ügyelnie. Az időzítés eleve nem volt szerencsés, de végül rávette magát, hogy bemenjen az irányítóterembe.

Felkészült, hogy szokásához híven csak csendben figyelje az eseményeket, viszont Isten úgy gondolhatta, hatalmas poén lenne a testvére halálának évfordulóját követően, ha a Kapitány segítséget kérne tőle.
–    Rhodey, szükségünk lenne rád! – kiáltotta Rogers.
James egy pillanatra teljesen ledermedt a dühtől, a ténytől, hogy az a szőke rohadék egyáltalán hozzá merészelt szólni, aztán felpattant, és Ross mellé sietett, mivel fogalma sem volt róla, a saját headsete mégis hol lehet, és nem is érdekelte igazán.
–    Na ide figyelj, te felfuvalkodott pöcs! Még egyszer ne merészelj így hívni, mert ehhez csak az öcsémnek volt joga, akit megöltél, te szemétláda! Tönkretették, hogy saját magatokat mentsétek, ti önző rohadékok! Másodszor, ha nem tudnám, hogy ver téged és a nyomorult, áruló bandádat a sors eleget, én magam ölnélek meg, a puszta kezemmel. De nektek nagyobb büntetés, hogy életben kell maradnotok, csak ezért kímélem meg az életeteket. Tőlem a testvéremet vettétek el, egy fiútól az apját, a világtól pedig a legnagyobb hőst és egy csodálatos embert. Úgyhogy én csak nagyon remélem, hogy térdre borulva imádkozol valahol, te nyomorult, mert nem lesz, aki megmentsen titeket a pokoltól, ha eljön az ideje! – felelte jeges gyűlölettel, és halálos nyugalommal, majd a döbbent tekintetek kereszttüzében elegánsan elhagyta a helyiséget.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)