Danse Macabre - 3. Utóhatás

17:27

Utóhatás
Ami azt illeti, ismét csak nem gondoltam, hogy valaha még fog kapni bármiféle folytatást ez a kis egyperces-sorozat, de az a helyzet, hogy mégis.
Szintén csak Infinity War ihlette mű, spoilereket tartalmaz, azonban spekulációkat is a negyedik résszel kapcsolatosan. Helyesbítve, az egész egy nagy spekuláció.
Hallgatásra a Lifehouse Aftermath című dalát ajánlom. :)
Jellemzők: Dráma, Sötét, Angst, Egyperces, Songfic
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Szereplő halála, OOC karakterek, Spoiler, Felkavaró tartalom

Thor izgatottan, reménykedve vizslatja a tömeget, fullasztó melegséggel a tüdejében, arca pedig hónapok óta először ragyog fel azzal a napsütéssel, ami ezelőtt több, mint egy évezredig izzott rajta. Az elveszettnek hitt barátok egymás után jelennek meg, aztán könnyes szemekkel és őszintén vigyorogva az általuk legjobban szeretettek karjaiba olvadnak, azonban a sokaság leredukálódik, mindössze néhány perc alatt, és az asgardi nem lát sehol sem hosszú, tintafekete tincseket, nevetséges harci tiarát, amely a sisakot szolgáltatott helyettesíteni, vagy a jól ismert, pimasz mosolyt. Körülötte mindenki valakit ölel, vagy valakihez bújva zokog a megkönnyebbüléstől, kedves, megnyugtató szavak sisteregnek a levegőben, és túl kevésszer mondott „Szeretlek!”-ek, ő pedig csak bámul az átjáró felé, továbbra is abban bízva, hogy az öccse késve ugyan, de átlép rajta. Azonban a nornák undorító viccet űznek belőle, és a gomolygó kékség egy mini-ősrobbanásként szertefoszlik, a folyosó pedig bezárul.
Azt hitte, a szíve ennél jobban már nem tud összetörni, hogy legalább gyönge pislákolás marad abból a tűzből a bordakosarában, amely a barátai szívét égeti éppen, de csak a fojtogató, jeges veszteség nyaldossa a torkát, ellehetetlenítve számára a levegővételt. Örülni akar, legalább annak, hogy a csapattársai visszakapták azokat, akiket szeretnek, de a magány, az elveszettség a csontjaiig hatol, és felhőkkel takarják el a remény napsugarait, így a melegség a mellkasában szépen, lassan kihűl, és nem marad számára semmi, amibe kapaszkodhatna.
Mindössze mozdulatlanul áll ugyanazon a helyen, ahol még azelőtt megtorpant, hogy az átjáró megnyílt volna, és vár. A makacs elhatározás az elméjében, miszerint Loki nem lehetett csak úgy semmivé, tovább táplálja a haldokló bizakodását, habár tisztában van vele, hogy mekkora ostobaság is ez. Mosolyog, mikor a többiek felé néznek, és ugyan látja az aggodalmat a szemükben, csak lezseren vállat von. Úgy tesz, mintha nem is lenne az egész olyan nagy dolog, mintha nem veszített volna el mindent, s közben futó pillantást vet mindegyik csoportra: Tonyra és Peterre, ahogy a fiú zokogva, görcsösen kapaszkodik a férfi pulóverének anyagába, miközben Stark csak annyit ismétel újra és újra, hogy „Minden rendben, Pete!”. Aztán tekintete az Őrzők felé siklik, akik sírva-nevetve folynak össze egyetlen, közös öleléssé, majd a Kapitány és Bucky kettősére, akik némán, vállveregetéssel veszik tudomásul, hogy visszataláltak a legjobb barátjukhoz.
Tudja, az agya legalábbis ezt diktálja, hogy boldognak kellene lennie, mert legalább a barátai nem szenvednek majd a hiánytól, de a szívében, a meggyötört, tépázott lelkében csak az zakatol, hogy „Miért?”. Gamora mégis hogyan térhetett vissza? Gamora egyáltalán miért térhetett vissza, és az ő kisöccse miért nem? Harag lobban a gyászban megfáradt homlokon, csöppet sem férfias könnyek kezdik perzselni a szemét, és egy ideig senki tudomást sem vesz róla, arról, hogy éppen darabokra hullik. Csak az égen átcikázó villámok lökik a többiek tudatának felszínére, hogy valami nincs rendben, és épp ebben a pillanatban Thor hangosan felzokog, mint egy kisgyermek, aki mindössze pillanatokkal ezelőtt döbbent rá, hogy teljesen egyedül van ebben a világban. Térdre hull, arcát a tenyerébe temeti, és többé már nem érdekli, hogy ki látja, s ki nem, hogy királyhoz méltó-e az ilyesfajta kirohanás, mert a mellkasában csak az dobog, pulzál és csikorog, hogy elveszítette Lokit. Örökre, visszavonhatatlanul az enyészetté lett, a végtelen, jeges univerzum egy jelentéktelen szemcséjévé, csillagporrá és robbanó szupernóvává, hideg, könnyáztatta földdarabbá, olyanná, mint ami az ujjai között válik éppen porhanyós, holt masszává.
-          Hé, Thor, mi a baj? – térdel elé Stark, ám nem képes válaszolni, vagy egyszerűen felemelni a fejét és ránézni, helyette egy dörgés felel mindössze.
Mordály csendesen, fél karját a másikkal magához ölelve lép előre, s csak akkor szakítja el a pillantását a talajtól, mikor egészen közel ér.
-          A testvére… - fúlt el a hangja, azonban folytatta. -  A testvére nem jött vissza – magyarázza kelletlenül, közben pedig a tarkóját vakargatja, mert őszintén, fogalma sincs róla, mégis mit mondhatna még ezen kívül.
Csend vonul végig a társaságon, meghökkent némaság, melybe az istennel szinkronban szikrázó és mennydörgő villámok hasítanak csak. Tanácstalanul pillantanak egymásra, arra, akiről azt hitték, örökre elveszítették, és mindannyian tökéletesen értik, mit érez az isten, mennyire fájhat neki, hogy míg kivétel nélkül mindannyian visszakapták a számukra legkedvesebbet, addig Thor egyedül maradt. Néhány óra leforgása alatt elvették tőle az otthonát, a népét, a legjobb barátját, végül pedig a kisöccsét, akivel ezer évet töltött, s aki azt ígérte neki, hogy egyszer még leragyog rájuk az ő Napuk.
De nem ragyog semmi, csak Thor szemében és arcán a könnyek, s a viharfelhők takarta horizonton a villámok. Senki fel sem foghatja, micsoda kínok szántják a hevesen emelkedő és süllyedő mellkast, a benne szilánkosan, keservesen dobogó szívet, melynek nemesfémmel átszőtt szövet eónok alatt senki sem volt képes így megsebezni, hogy pulzálni is csak remegve bírjon. Száraz tűz perzseli végig a torkát, mindössze a levegővétel, a létezés, az életben maradás okoz neki ily keserves kínokat.
Volt egy pillanat, mikor majdnem eljutott idáig, mikor Thanos, az Őrült Titán eltörölte az univerzum felét, porrá és hamuvá transzformált több milliárd életet, s akkor tényleg azt hitte, ez a vég. Aztán valaki felébresztette benne a reményt, és egy rövid ideig, ami immár csak pislogásnyi időintervallumnak tűnik, ismét erő duzzadt az izmaiban, és vér helyett tettvágy keringett az ereiben. Azt hitte, neki azt mondták, mindenkit vissza tudnak hozni, azt is, aki a nagy csettintés előtt vált az undorító, lila szörnyeteg áldozatává, hogy az univerzum majd meggyógyítja önmagát, és visszaöklendezi azokat az életbe, akiket igazságtalanul nyelt el a végtelen sötétsége.
Tétován, remegő karokkal ölelte át saját mellkasát, attól tartva, molekuláira szakad, hogy az elviselhetetlen gyötrelemtől ő maga is porrá és soha meg nem valósult, keserű vágyakká válik csak. Aztán a sűrűn gomolygó, pernyeszürke felhők, és az őket tépázó, sikoltó villámok eloszlottak, pedig a lelkében dúló vihar csöppet sem csendesült. Meglepettségében felemelte a fejét, hiszen nem értette, mi történik, ekkor azonban megpillantotta a felhők közé furakodó, azokat kettészelő Napot, amely arany ékszerként ragyogott le rá, és az érzések, melyek eddig keserű masszaként nehezítették el egyre csak gyengülő bordáit, súlyukat vesztették, mintha csak feloldozták volna, a megkönnyebbüléstől nevetve zokogott fel. Talán csak a képzelete játszott vele, s netán valóban ereje fogyatkozott meg a gyászban, az életet adó korong pedig könnyűszerrel küzdötte át magát isteni mivoltának manifesztációján, azonban ő felismerte ezt Napot, az ő Napukat, amely egyszer ismét rájuk ragyog…

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)