A búcsú nem örökre szól

17:26

Szóval, először is köszöntelek a blogomon, kedves idegen. :)
Úgy gondoltam, felesleges arra egy bejegyzést szentelnem, hogy bemutatkozzak, és hasonlók, elvégre úgyis írok majd néhány fontos információt a történetek elejére. 
Szóval kezdeném is azzal, hogy ez a blog nem is olyan rég nyitott meg, pontosabban amikor ezt írom, akkor még csak néhány órás újszülött a kicsike. 
Hogy miért pont az Atlas to the Stars, azaz térkép a csillagokhoz címet adtam neki? Úgy gondoltam, ez tökéletesen leírja a személyiségem, az írásaimat, meg úgy általában a "munkásságomat". Egyfajta menedékhely ez a világ elől, ahol mindig létezik egy kis optimizmus és remény, akármennyire is kilátástalan a helyzet, olyasmi, mint egy kávézó, ahová beül az ember meginni valamit, közben olvasgat, csendben figyeli az ablakon szánkózó esőcseppeket, közben pedig el hagyja az időérzékét. 

Az első itt posztolt művem egy számomra igen csak kedves kis iromány. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár pályázatára írtam még 2016 nyarán, és be is került a Nyíregyháza könyve c. kötetbe, amiért rettenetesen hálás is vagyok. :)
Történetem egy férfiról szól, aki elveszített egy nagyon különleges személyt, s immár hét éve gyászol, hiányára a mellkasában égő fájdalom figyelmeztet nap, mint nap. Végül elérkezik a pillanat, mikor könnyek között, elszoruló torokkal, de ismét el kell búcsúznia. Bűntudata, szeretete, vágya a viszontlátásra azonban csak megnehezíti az elválást.
Kérlek, fogadjátok sok szeretettel ezt a hosszú, gyötrelmes utazást Tony lelkének és elméjének mélységeibe. :)

Figyelmeztetések: Gyilkosság, szereplő halála, felkavaró tartalom, durva nyelvezet. 
Jellemzők: Angst, sötét, dráma.





A hó, mint megannyi hatalmas, fehér könnycsepp hullott alá a szürke, felhős égből, sápadttá festve a sivár, kihalt táját. A fák ágai meztelenül meredtek az ég felé, és mint megviselt vénasszonyok görnyedtek meg a csapadék súlya alatt, csak a fenyőfák álltak ellen örökké zöld lomkoronájukkal az elmúlásnak. 
A férfi lassan lépkedett, csizmája bokáig belesüppedt a hólepelbe, hosszú kabátjába bele-belekapott a hópihéket táncba vivő szél, szőke haját lassan fehérre színezték az égből hulló jégkristályok. Kezében rózsacsokrot tartott, arcán szomorú kifejezés ült, szépen metszett ajkai meg-meg rándultak mikor fogai összekoccantak. Lassan sétált, megfontoltan, nem volt hová sietnie, akihez megy, az megvárja, mint mindig. 
Gondolatai egy különleges személy körül lebegtek, emlékei élesen kirajzolódtak előtte, mintha csak egy filmet nézne. Halványan elmosolyodott, megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, aztán folytatta végtelen útját.

Az erdő elhagyatott volt, senki sem járt arrafelé, főleg nem szakadó hóesésben. Egyébként sem ismerték sokan a környéket, úticélját pedig homály fedte, csak ő tudta a pontos helyet, ahová igyekezett. Az idő végtelenül lassan telt számára, pedig az órája szerint még csak négy perce hagyta el a meleg autót. Általában nem volt különösebb oka annak, ha idejött, csak vágyott valakire, akinek elmondhatja, mi nyomja a lelkét, akivel beszélgethet egyet anélkül, hogy az elítélné őt a tettei, a múltja miatt. 
Nyáron a táj teljesen másképp festett, a fák között magas fű nőtt, mindenféle gyönyörű vadvirágok, amik körül méhet repkedtek, virágról virágra. A tompa csendet madárcsicsergés, a nyulak tappancsai alatt megzördülő avar, rovarok zümmögése töltötte be, a levegő pedig napfény, föld és édes nektár illatot árasztott, amibe néha némi esőaroma is vegyült. Ilyenkor minden olyan békés volt, kicsit talán boldog is, bár már fogalma sem volt róla, hogy ez pontosan mit is jelent. Szeretett ide jönni, nem csak a különleges személy közelségéért, hanem maga a táj miatt is, amihez hasonlót fényképeken vagy festményeken lát az ember. 
Most viszont ahelyett, hogy megnyugvást érzett volna a természet közelségétől és a zajos, nyüzsgő város távolságából kifolyólag, csak még idegesebb lett. Tudta, mit akar mondani, de nem tudta, hogyan öntse szavakba, így ezen rágódott egész végig, míg el nem érte azt a helyet, amit kiszemelt magának. 
A fák sűrűjéből hirtelen egy kis tisztásra ért, a szíve hevesebben kezdett el verni, ki akart szakadni bordái öleléséből, torkában egy gombóc keletkezett, amitől úgy érezte, képtelen megszólalni. Tett még néhány lépést, majd féltérdre ereszkedett a hatalmas tölgy lábánál fekvő sír előtt. A rózsabokor, amely mellette állt, most virágaitól, leveleitől megfosztva didergett a hóesésben, csupasz, tüskés ágai tehetetlenül lengtek a szélben. 

Néhány percig csak bámulta csendben a követ, majd remegő kézzel végigsimított a rajta lévő neven. Még mindig nem tudott megszólalni, ajkai kiszáradtak, reszketve vette a levegőt. Végül gyengéden elhelyezte a csokrot, majd felsóhajtott. Itt az idő – gondolta. 
-    Tudom, hogy rég nem jártam erre, de nem volt időm, pedig nagyon hiányoztál. Jól mennek a dolgaim, előléptettek, így végre tényleg azt csinálhatom, amit szeretnék. Amióta a városban élek, már nem vagyok annyira magányos, mint előtte, az egyik barátom tesz róla, hogy ne legyen így – nevetett fel halkan. – Viszont te is messzebb kerültél tőlem, nem csak a fájdalom és a magány, ami eddig kísértett, ez pedig rosszabb mindkettőnél.
Elhallgatott, hagyott időt, mintha választ várna, de csak a szél susogását hallotta, meg a hó súlya alatt gyötrődő ágak fáradt nyögéseit. 
-    Nem véletlen, hogy ma kijöttem ide. Az, hogy előléptettek, sok pozitív dologgal jár, viszont van egy kis probléma is... – ismét elcsendesedett.
Nem akarta kimondani a szavakat, pedig tudta, hogy az, akihez jött, megérdemli, hogy tudjon róla. Utálta a helyzetet, de tovább kellett lépnie, nem gyászolhatott egész életében. El kellett engednie a fájdalmas múltat, az önsanyargatást, mindent, ami megakadályozta abban, hogy újra boldog életet éljen. Azonban mindez nehéz volt, rettenetesen, hiszen az ő hibája volt, hogy elvesztette azt az embert, akire talán a legnagyobb szüksége lett volna az életében. Ha ő akkor nem keveredik bajba, talán még mindig élne...
-    Már elmondtam ezerszer, tudom, de esküszöm, hogy miután elmentél, felhagytam a gyilkolással. Soha többé nem fogtam fegyvert senkire, akármennyit is ajánlottak, egyszerűen nem voltam képes rá azután, ami történt. Annyira sajnálom... Fogalmam sem volt róla, hogy ezzel téged is bajba keverhetlek, hogy elveszíthetlek miatta – suttogta elszoruló torokkal, közben pedig szemei megteltek könnyekkel, amelyek némán siklottak végig kipirult arcán.
Váratlanul a múltban találta magát, hét évvel ezelőtt. Az emlékek fájdalmasak voltak számára, mégis újra és újra leperegtek az aznapi események a szeme előtt, főleg az első néhány, veszettül nehéz évben.

-    Könyörgöm, ne tegye! – sikoltotta a férfi, miközben könnyek peregtek le az arcán. Kopaszodó homlokán verejtékcseppek csillantak meg az utcai lámpák tompa fényében, kezét imára emelte, vaskos ujjai remegtek. Zöld szemei hatalmasra nyíltak a rémülettől, akkorára, hogy Tony alakja, kezében a pisztollyal tükröződött benne.
-    Nem tehetem, meg kell halnia. Gondolom most kicsit deja vu érzése van, hiszen az a kislány is így sikoltozott, akit megölt – mondta hideg, kimért hangon. 
-    Kérem, én parancsra cselekedtem. Nem tehettem semmit, különben elveszítettem volna a családomat! 
-    Tényleg? És arra nem gondolt, hogy annak a kislánynak is volt családja, akik szerették őt? Akik hazavárták? Hmm?
-    De nem volt más választásom, értse meg! – rimánkodott. 
-    Nem érdekel a magyarázata – suttogta, majd meghúzta a ravaszt. 
A sikátorban visszhangzott néhány másodpercig a lehulló töltényhüvely fémes csörgése és a lövés hangja, majd elhalt, és halálos csönd lett. A férfi elterült a földön, vére lassan beterítette az aszfaltot körülötte. 
Tonyt mélységesen felháborította az az eset, amely néhány hete történt. Egy kislányt elraboltak, miközben hazafelé tartott az iskolából, és brutálisan megkínozták, majd megölték. Az egyetlen bűne annyi volt, hogy a helyi banda által rettegésben tartott bankár lánya volt, így próbáltak meg pénzt kicsalni tőle, ami sikerült is, azonban az ígéretükkel ellentétben megölték a lányt. 

Az a szerencsétlen, akit néhány perccel ezelőtt lelőtt, a banda tagja volt, és szívesen teljesítette a parancsot, amit a vezértől kapott. Az utolsó mondatai mind hazugságok voltak, mert nem volt családja, kényszeríteni meg végképp nem kényszerítette senki sem. 
Még egy utolsó szánakozó pillantást vetett a hullára, majd rágyújtott egy cigarettára és elsétált. 
Bérgyilkos volt, ha valóban igazat is mondott volna a csóka, akkor sem lett volna szabad életben hagynia. Jó kis pénzt kapott azért, hogy ilyen semmirekellő alakokat intézett el, és őszintén szólva még élvezte is a munkáját. Kicsit Istennek képzelte magát, mert csak olyanokat vadászott le, akik mindenféle szörnyűségeket műveltek, így a halálukkal igazságot szolgáltathatott. Nőre és gyerekre sohasem szegezte a fegyverét, ez ellenkezett az elveivel, viszont a szemetet szívesen eltakarította. 
Dúdolászva sétált hazafelé, zsebében több millió dollárral, boldogan a tudattól, hogy ugyan embert ölt, de mégsem számít bűnnek, mert nem volt kár érte. 
Épp bekanyarodott az utcájukba, mikor egy fekete furgont pillantott meg a házuk előtt. Hirtelen szörnyű előérzete lett, így eldobta a cigijét, és rohanni kezdett, ahogy csak bírt. Fogalma sem volt róla, hogy mi ez az egész, de nem tetszett neki. Nem ismert senkit, aki ilyen furgonnal közlekedne az ismerősei közül, és ugyan voltak ellenségei, de honnan tudták meg a címét? Egyáltalán mit akarnak tőle? Imádkozott, hogy az anyja ne legyen otthon, és ne az ő szeme láttára kelljen kivégeznie valakit, ha szükséges, ráadásul aggódott is az asszony testi épsége miatt is. Ha a golyók elkezdenek szállni, akkor onnan nehezen van menekvés.

Mikor közelebb ért, látta, hogy a bejárati ajtó nyitva van, a zárat felfeszítették, és legalább négy sáros lábnyomot vélt felfedezni az előszoba fehér padlóján. A szíve hevesen kezdett el dobogni, a rossz érzése tovább fokozódott, immáron félt. Nem tétovázott tovább, előrántotta a fegyverét és berontott a nappaliba, ahol a legrosszabb rémálmai váltak valóra. 
-    Anthony, szeretlek! - suttogta a nő, arcán könnyek gördültek végig.
Aztán csak egy pillanat műve volt az egész, ameddig megtorpant az ajtóban, a ravaszt meghúzták, fülsértő sikoly hallatszott, majd néma csend borult a házra. Az asszony megtántorodott, aztán összeesett. Tony fülében még mindig a nő hangja csengett, ahogyan kimondja a nevét, képtelen volt felfogni a helyzetet. Aztán kifejezéstelen tekintetében értelem villant, és az utolsó darabka is a helyére kattant az agyában.
-    Anya, ne! Anya, kérlek ébredj fel, könyörgöm! Anya! – ordította kétségbeesetten, de a nő nem válaszolt.
Az aranyszőke tincsek pirosra festve terültek szét a földön, ajkai közül vékony csíkban szivárgott ki a vér és végigcsorgott az állán. Tony mit sem törődve a körülötte álló kvartettel odasietett az anyjához, gyengéden felemelte a földről, és az ölébe fektette. 
Könnyei lassan utat találtak maguknak, alig tudta visszafojtani a zokogást. Felemelte az asszony még meleg kezét és az arcához szorította. 
-    Anya, kérlek, tarts ki, hívok mentőt, minden rendben lesz, ígérem. Könyörgöm, anyu, ne hagyj itt! – suttogta, és remegő kezekkel előkaparta a zsebéből a telefonját, majd tárcsázta a mentők számát.
Közben észre sem vette, hogy a négy férfi kereket oldott, olyan váratlanul, ahogy feltűntek, egyedül hagyva őt a halott édesanyjával. Egyelőre még képtelen volt foglalkozni a hihetetlen dühvel, ami a fájdalom mellett tombolt benne. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, hogy nemsokára megérkeznek a mentők, beviszik az anyját a kórházba, és minden rendben lesz. 
Azonban nem így lett. Mikor megérkeztek az orvosok, az anyja már menthetetlen volt, így halottnak nyilvánították. 

Nem sokkal később a rendőrök is megérkeztek, és alig tudták elrángatni az összetört Tonyt az anyja holtteste mellől. Összesen két tisztet sebesített meg, és három kellett, hogy lefogják, annyira őrjöngött. Aztán csak tehetetlenül nézte, ahogy a nőt, aki a világra hozta, hullazsákba rakják, majd elviszik. Ez pedig csak tovább feszített egyébként is cérnaszál idegein. Dühítette, hogy az anyját úgy kezelik, mint egy névtelen senkit, egy lélektelen testet, de már nem tehetett semmit, ahogyan a halála ellen sem.


Ezek után először nehéz hónapok, majd évek következtek. A rendőrség Tonyt vádolta az anyja meggyilkolásával, azonban hamar fény derült arra a csöppet sem elhanyagolható tényre, hogy nem az ő fegyverével lőtték le a nőt. Csak azért kerülte el a börtönt, mert volt fegyvertartási engedélye, és nem tudták rábizonyítani a gyilkosságokat, amiket pénzért követett el, pedig előkelő helyen szerepelt a gyanúsítottak listáján. 
A banda tagjainak kilétére, akik az anyjára támadtak, nem derült fény. Homály fedte a nevüket és arcukat egyaránt, mivel az ominózus estén maszkot viseltek. Tony egyébként sem ismerte a bandát, az egyetlen tag, akivel összeakadt az a férfi volt, akit lelőtt. Csak annyit tudott, amennyit a megbízója elárult, aki a jelek szerint jól ismerte őket, viszont nem akarta ezt Tony orrára kötni. Valójában azt sem tudta, ki a megbízója, csak az embereivel beszélt, viszont később rájött, hogy valószínűleg az a bankár lehetett, akinek a lánya a banda keze által halt meg, és azért bízott meg valakit a bosszúval, mert ő maga félt a következményektől. Utána már úgy gondolta Tony, hogyha több esze lett volna, el sem vállalja a munkát, azonban ekkor már késő volt bánkódni. 

Eleinte elégtételt akart, kutakodott, és rájött, hogy hol rejtőzködnek a patkányok. Az volt a terve, hogy felgyújtja az egész kócerájt és nem hagy menekülési útvonalat, azonban hamar elvetette az egészet. Már ugyan nem volt veszteni valója, de ezután az este után megfogadta, hogy többet fegyvert nem fog a kezébe, és nem fordítja mások ellen. Ez pedig azt jelentette, hogy más eszközökkel sem öl meg senkit sem, még ha éppen az anyja gyilkosairól is van szó. 
Gyakran eszébe jutott, hogy még mindig van esélye revánsot venni, de sohasem jutott el a megvalósításig. Főleg az akkoriban gyakran rátörő bűntudat akadályozta meg abban, hogy bármit is tegyen, illetve a fogadalma, hogy többé nem veszi el senki életét. Magát hibáztatta az eset miatt és mindemellett ésszerűnek tartotta, hogy a tagok megtorolják egy fontos társuk halálát, még ha ezzel egyáltalán nem is értett egyet ebben az esetben. Talán csak azért, mert a saját édesanyjáról volt szó, de undorodott az egész procedúrától, hiszen senki sem érdemli meg, hogy mások hibája miatt haljon meg. A kislány és az anyukája ugyanabban a cipőben jártak, és Tonynak fel kellett volna ismernie a veszélyt, de önfejű volt, Istennek képzelte magát, aki sebezhetetlen és halhatatlan. A bűnözők pedig fogást találtak rajta, ez pedig fatális sebet ejtett rajta. 
Az anyukájával rengeteget jártak ki az erdőbe, és volt egy hely, amit az asszony különösen szeretett. Hogy miért volt ilyen különleges számára ez a kis rét, azt sohasem árulta el a fiúnak, viszont akárhányszor kimentek, könnyek peregtek le szép arcán, és égkék szemeiben olyan szomorúság villant, amit Tony sohasem tudott igazán megérteni. 

Gyakran csak üldögéltek az idős tölgy árnyékában, hallgatták a madarak csiripelését, estefelé a tücskök koncertjét, figyelték a nyári szellőben lengedező virágokat, és a körülöttük szállingózó rovarokat. Ilyenkor Karen, az anyja elkezdett dúdolni egy dalt, amit Tony nem ismert azelőtt, és sohasem tudta meg, mi a címe, vagy ki az előadója, azonban főleg gyermekkorában sokat jelentett neki ez a dal. Mikor rémálmoktól gyötörve, kisírt szemekkel átbotorkált az anyja szobájába, a nő mindig ezt énekelte neki, Anthony pedig megnyugodott, és Karen karjai között elnyomta az álom.
Hirtelen ismét a tisztáson találta magát, a sír előtt térdelve, de már nem a múltban járt, hanem a jelenben. Fogalma sem volt, vajon mennyi idő telt el, míg az elméjét megtöltötték a sötét emlékképek, de nem is igazán volt rá kíváncsi. 
Nagy levegőt vett, ez a kis visszatekintés hirtelen bátorságot adott neki, még ha mindemellett borzalmasan fájt is neki az egész. Végül megszólalt: 
-    Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem te is azt szeretnéd, ha tovább lépnék. Ezt eddig én sem akartam igazán, és bevallom, még csak most barátkozok a gondolattal. Mint említettem, van egy kis probléma, méghozzá az, hogy a munkám miatt az ország másik felébe fogok költözni. Annyira nem akarlak itt hagyni, anyu, de huszonhat évesen itt az ideje kirepülnöm a fészekből - mosolyodott el keserűen. 

Várt, mintha csak időt hagyna az asszonynak arra, hogy feldolgozza a hallottakat. Valójában még önmagának is meg kellett emészteni ezt az egészet. Rettenetesen nehéz volt meghoznia a döntést, de végül sikerült, és ha ez azt is jelenti, hogy maga mögött kell hagynia szeretett édesanyját, akkor is tovább kell mennie. Épp elég időt töltött a múltban, ahelyett, hogy a jelenben élt volna, amikor pedig itt volt a lehetőség, hogy végre változtasson, megragadta. Egész egyszerűen nem volt más választása, különben tönkretette volna magát. Önző dolognak bizonyulhat, de végre úgy érezte, eleget vezekelt, és feloldozást kaphat bűnei alól, ez a kegyelem pedig az új lehetőségben nyilvánult meg. 
-    Nagyon szeretlek, anyu, mindig is szeretni foglak, de mennem kell tovább az úton, nem szabad megragadnom egy helyen. Nagyon fogsz hiányozni, és ígérem, annyiszor látogatlak meg, amennyiszer csak tudlak, de sajnos többet nem lesz olyan, hogy egy magányos estéimen kijövök ide hozzád egy kicsit beszélgetni, de azért majd próbálkozom. 
Ismét csend következett, ezúttal magának hagyott néhány percet arra, hogy felkészüljön lelkileg mindenre. Tudta, hogy csak elindulni nehéz, utána az út már könnyebb lesz. 
Elbizonytalanodott, az elmúlt héten ki tudja már hanyadszor. Még visszafordulhatsz – emlékeztette a jól ismert hang a fejében, a múltbeli Tony hangja. Ez erőt adott neki, hogy harcolhasson, legfőképp önmaga és a múltja ellen. Tovább kellett lépnie, és annyiszor elhatározta már, hogy így lesz, viszont most jutott el odáig, hogy tényleg megtegye az első lépést. 

-    Mivel elköltözök, ezért kénytelen leszek kipakolni a szobádat is. Eddig nem nyúltam hozzá a cuccaidhoz, de most muszáj lesz, úgyhogy szurkolj nekem. Még fogalmam sincs, mit kezdek velük, a ruháidat talán odaadom a rászorulóknak, a többit pedig talán viszem magammal, azt hiszem, de még nem vagyok biztos benne. Csak szerettem volna elköszönni tőled, mielőtt még nekilátok pakolni, meg intézni az ügyeimet - suttogta elszoruló torokkal. 
Ugyan volt még mondanivalója, de a rátörő fájdalomtól képtelen volt megszólalni. Most már végleges volt a döntése, ezzel a látogatással, és azzal, hogy elmondott mindent az anyjának visszafordíthatatlanná tette az eseményeket. 
Azzal vigasztalta magát, hogy mindig nehéz befejezni egy fejezetet az ember életében, azonban ez nem teljesen volt igaz, és ezt ő is jól tudta. Nem az okozott neki ekkora gyötrelmet, hogy valamit maga mögött kell hagynia, hanem hogy olyasvalamit, amit nem lett volna szabad ilyen korán. Ugyanezt érezte akkor is, mikor elveszítette Karent, most azonban ez sokkal erősebb volt annál. 
Már nem csak azzal a betölthetetlen űrrel kellett foglalkoznia, amit az asszony hagyott maga után, hanem a mardosó bűntudattal is, ami úgy terjedt szét az elméjében, mint a leggyorsabban ható idegméreg. 
Végül erőt vett magán, annak ellenére, hogy a szíve úgy dobogott, mint egy rémült kolibri az aranykalitkában. Már tényleg nem volt visszaút s csak egyetlen lépés választotta el az új élettől. 
-    Hát, itt a végső búcsú ideje, anya. Remélem nem haragszol rám, és megbocsájtottál nekem, ahogy majd én is megpróbálok magamnak, hiszen te is így akarnád. Borzasztóan hiányozni fogsz, mert ez volt az utolsó kapcsom veled, és most ezt is el kell vágnom, de majd csak túlélem valahogy. Nyugodj békében, és ne aggódj miattam, jól leszek. Isten veled, édesanyám!

Lassan felegyenesedett, és néhány percig még mozdulatlanul állt, majd elindult visszafelé az autójához. A fák sűrűjéből még visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen anyja nyughelyére, és mintha egy aranyhajú, fehér ruhás nőt vélt volna felfedezni, aki a könnyeivel küszködve integet neki. Egy röpke pillanatig tartott, majd eltűnt, Tony szívét pedig elöntötte a megnyugvás. 
Mintha egy súlyos kősziklát emeltek volna le hirtelen a válláról, úgy tűnt el minden teher, ami eddig a földhöz szegezte. A megkönnyebbülés hiánnyal vegyült, keserédes könnyei lassan utat találtak maguknak, a férfi pedig térdre rogyott, és hangosan zokogni kezdett. 
Csak akkor döbbent rá, hogy az anyja végig ott volt vele, abban a pokoli hét évben, és mindvégig szerette őt, mert a fia volt, egy anyának pedig a gyermek a leggyönyörűbb ajándék. Nem hibáztatta, amiért meghalt, sohasem tette ezt, és nem is azért sírt, mert szomorú volt: azok örömkönnyek voltak, a boldogság könnyei, hogy Tony végre elengedte a múltat, hagyta, hogy a fák ágait ostromló dühös szél messzire vigye tőle, lefújja a válláról, mint a könnyű hópihéket. 
A fehérséget megszakító lábnyomokat lassan betemette a hó, eltűntette őket, mintha soha senki sem járt volna arra. A táj világított a sápadt hóesésbe, a szél egyre nagyobb erővel ostromolta a fáradt, vén fákat, amelyek hangosan jajgattak ellenkezésül. 
A magányos sír rettenthetetlenül állt az ősi tölgyfa tövében, nem ijesztették meg a vad szelek, hagyta, hogy betemessék az ég könnyei, amelyek egyre sűrűbben hullottak. Nem ijesztette meg a hideg, vagy a farkasok vonyítása, mert egy édesanya szíve belülről fűtötte és bátorságot adott neki, hogy kibírjon ott egy örkkévalóságot. 

Kicsi magocska, ne félj, nem leszel egyedül, 
ezen a réten kedves tücsök hegedül,
hol fehér könnyeit hullajtja az ég, 
ott álmaidat szelíd vadvirágok őrizzék, 
szívedet ne ejtse rabul a bánat, 
ha én nem lennék többé, akkor is hazavárlak.
Otthonod mindig itt lesz, öreg tölgyfa tövében,
majd ha felnősz s nem leszel oly törékeny,
kérlek gyere hozzám haza, kicsi magocska,
hadd öleljen át két fáradt, szerető karocska.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)