Pulvis et Umbra Sumus

18:40

 Szomorúan ráeszmélünk arra, hogy emberek vagyunk, és annyi mindent rontottunk el, s csak emlékeink maradnak, a múlt képlékenysége pedig már nem is igazán számít. Egyperces, gondolatokkal a változásról, a hibákról és a búcsúzásról.


Csak nézem, ahogy a dohányfüst lusta, fehér pamacsként szertefoszlik a levegőben, pontosan úgy, ahogy mi hullottunk molekuláinkra. Az ajkaid most nem olyan rózsasziromszerűek, mint máskor, talpad alatt fájdalmasan felsikít az aszfalthoz erőszakolt kavics. Nem látom az íriszed, mert sűrű, szomorkás felhők takarják el, nem találom a gondolataidat, pedig szomjasan szívom be a kilehelt lélegzeted, de csak keserűséget és a torkomat maró savat érzek.
Ugyanolyan illatod van, mint mindig, a dohány és az öblítő parfümmel keveredő aromája, mégis hullaszag árad minden pórusodból, és ó, hiába próbálod holmi pacsulival takargatni a nyilvánvalót; belülről rohadsz, és ez a szag soha nem tűnik el, mint ahogy a kioltott élet minden apró rezdülése ottmarad a gyászos gaztett helyszínén.
Nem hallom, mit mondasz, pedig figyelek, csak azt tudom, hogy a szavaidnak sajnálkozás és törött üveg íze van, mint hajnal háromkor egy padon ülve a hányás utáni első korty ásványvíznek. Tudom, hogy hozzám beszélsz, mégis mintha valaki más állna veled szembe, s nem a baljós, novemberi ég alatt költöznének rothadó vadvirágok a bordakosaramba. Talán, ha nem szombat délelőtt volna, ha nem azért kellett volna felkelnem ezen a gyöngyszürke, fullasztóan kellemes reggelen, hogy végigrezegjen a hallócsontocskáimon az alig pár óra alvástól rozsdás hangod, akkor mazohista boldogsággal vetném magam a könyvtárparkban a padok egyikének ölébe, egyik kezemben a mindenért hibás cigarettával, a koponyámban a felhők vonulásának fémes, elfúló hangjával.
A csendnek ópium és tealevél illata van, az íze törött szívre és delíriumos könnyekre emlékeztet. A felhők jönnek, mennek, ütköznek a csenddel, ismét fájdalmasan felmorajlanak a levegő részecskéi, ahogy esőért és ázott földillatért imádkoznak.
Végül megnyikordulnak a hangszálaim, mint keservesen síró zsalu, mit nem nyitnak ki ezer évig, és mondok valamit neked, de olyan nyugodtan és türelmesen, hogy a meglepődöttségtől a mellettünk haldokló fáról lehullik egy aranybarnára festett, száraz levél. Hallgatsz mélyen, rágódsz cserzett, reszelős szavaimon, keserű sóhajok szöknek ki az elhervadt rózsaszirmok közül, s csak egy fanyar mosolyra futja tőled, mint mikor egy rég nem látott idegennek kívánsz évekkel ezelőtt elmulasztott szépnapot. Fogaid közé csippented a cigarettát, remegő kezekkel túrsz a hajadba, miközben leereszkedsz a lépcsőre, és a szemedben a múltért jajgató könnyek ülnek.
Csak futólag megjegyzed, hogy két évvel ezelőtt mennyi minden más volt, hogy akkor a csípős levegőt valami leírhatatlanul költői tűz fűtötte, és hogy egy gőzölgő kávé mellett, kezünkben ponyvaregénnyel néztük az álomittasan a horizontra kúszó napot. Még meg is említetted, hogy pontosan ilyen lassan búcsúzkodsz te is el a másik szerelmedtől, hogy minden egyes reggel megígéred neki, este visszatérsz, de lehet akkor már nem egyedül, mert van neked egy másik szeretőd is, aki történetesen én vagyok. Ezüstösen nevetsz fel, mikor én is kacagni kezdek, majd összeborzongok, végigfut a testemen a hideg elleni kétségbeesett tiltakozás, én pedig válaszul csak összébb húzom magamon a kötött pulóvert. Percekkel később felszabadultan bújok oltalmazó ölelésedbe, a szövetkabát anyaga és a pulóverből felsejlő nyakad közé, és mélyen beszívom az illatod, amit mindig úgy imádtam, és aminek akkor még nem volt elmúlás és bomlás aromája.
Aztán ismét ott állok veled szemben, a házak vészjóslóan tornyosulnak fölénk, mint az ítéletet már meghozó, de még ki nem mondó bírák sötét sziluettje. Leülök melléd a fagyott kőre, előveszem a cigarettámat, megkínállak, de te csak szomorúan ingatod a fejed, közben meggyújtom a számból kilógó metaforát, és azon rágódok, hogy mennyire szükségszerű lenne már kitalálni az összetört álmok ízesítésű cigit. Költőien romantikus mozdulattal engedem ki a füstöt, közben belül, a virágok között tovább kering a csalódottság, a lassú halál émelyítő illata.
Küszködök a szivárványhártyámat súroló, nosztalgiaszagú, meleg cseppek ellen, és én is csak mosolygok rád, ugyanolyan megfáradtan, és cinikusan. A csönd visszakúszik közénk, akár az alattomos köd, és rájövök, hogy talán mindig ez volt a baj, hogy hagytuk, hogy újra meg újra megfulladjunk a heroinmámor áztatta párafüggönyben. Lassan lélegzek ki és be, hagyom, hogy még több felesleges oxigénnel vegyülő dohányfüst áramoljon haldokló tüdőmbe, közben pedig azon jár fáradhatatlanul az agyam, hogy hogyan lettünk mi is párkapcsolati tanácsadók könyvében névtelenül feltüntetett mintapéldák. Csak szeretném tudni, mikor süketültünk meg önmagunk és a másik sikoltására, hogy mikor lettünk ismét szerelmesek; ezúttal a magányba.
Válaszokat akarok, hogy mi lett azzal a párral, akik a bevásárlóközpont teraszán ölelték egymást az ébredező hajnal társaságában, mikor még csendes volt a város, és az utcán nem járt egy lélek sem, s a kipufogóknak is csak a nyoma égett a grafitszürke úttestbe. Mikor még csak a kávézó volt nyitva, és ott is csak a dolgos eladó törölgette álomittasan az asztalokat, s a budai oldalon még világítottak a hegyoldalban a lámpák, a repülőgépek pedig sokkal hangosabbnak tűntek, mint napközben, mikor a felszállás zaját elnyelte a város nyüzsgése.
Ezek lettünk mi ketten, egymást taszító, ugyanolyan pólusú mágnesek, kik megfáradtak a folyamatos színházasosdiban, mert igazából nem is voltunk olyan jó színészek. S csak hallgattuk a köztünk egyre növekvő, a távolodást jelző üres rezgéseket, reménykedve abban, hogy talán majd egy másik élet, egy másik november majd tartogat számunkra egy másik lehetőséget, ahol nem törött sörösüvegként végezzük egy kocsma falán, vagy kifosztott részegként a városháza előtti tér egyik padján.
Végül kimondom, de a szél elviszi a szavakat, látom rajtad, hogy még nem fogtad fel, de megértelek, mert legbelül még én sem. Aztán csak keserűen rám mosolyogsz, intesz felém, majd visszatelepedsz az szerelmünket oly sokáig némán figyelő lépcsőfokokra, én pedig hátat fordítok, és megszaporázom a lépteimet, csak arra koncentrálok, hogy a fülemben üvöltsön egy véletlenszerűen választott Green Day dal. Nem nézek vissza, és nem hátrálok, csak megyek tovább, és próbálok nem még jobban összetörni, csak mert nem akarok abba belegondolni ismét, hogy mi lett belőlünk. S mert nem akarom végigfutni ugyanazokat a tiszteletköröket, ahol gúnyosan az arcomba vigyorognak az emlékek, én meg csak reményvesztetten remélem, hogy évekkel később majd boldogan gondolok vissza azokra az évekre, mikor csak mi voltunk ketten, a vadvirágok a rothadó világ ellen.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)