Az igazi színein 2. - Allelujah

21:17

Az igazi színeim 2. fejezet - Alleluja
Elérkezik a temetés napja, minden csupa emlék és bűntudat, s egyedül a halott ajkairól őszinte az alleluja.
Jellemzők: Dráma, Sötét, Angst, Novella, Songfic
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Durva nyelvezet, OOC karakter(ek), Felkavaró tartalom



Stark halálhíre egyszerre keltett médiacirkuszt és tömeghisztériát. A közvélemény hihetetlen gyorsasággal felejtette el, eddig hogyan vélekedtek róla, és egy szempillantás alatt tisztelni kezdték, néhány óra alatt valóságos kultusz épült köré.
Pepper gyomra felfordult az álszentségtől, migrén hasította darabokra a koponyáját, émelygett, a fájdalmat pedig nem enyhítette semmi sem. Az első pár óra volt a legborzalmasabb, mikor a sajtótájékoztatóra érkezett riporterek és újságírók elözönlötték az aulát, és információt követeltek. Néhányuk azonban nem elégedett meg azzal, hogy néhány órán belül kapnak egy hivatalos közleményt, kijátszották a biztonságiakat, és mivel Friday is ideiglenesen leállt, ezért a penthouse-ig jutottak. A gerinctelen férgek csak a szenzációt hajhászták, a többi kollégájuk előtt akartak lecsapni, és egészen odáig elmentek, hogy képeket készítettek a halott milliárdosról. Mikor Pepper ezt észrevette, kiborult, ordibált, fényképezőgépeket tört össze, és hiába kapták még el időben a pofátlan fotósokat, néhány felvétel mégis kiszivárgott.
Az ezt követő három napban még a csapból is Tony folyt. Az első hírek bizonyultak a legdurvábbnak minden tekintetben, hiszen a cenzúrázatlan fotók bekerültek az adásokba, és ugyan a sajtósok hamar reagáltak, így elérték, hogy legalább a televíziók képernyőiről eltüntessék a képeket, illetve ne jelentethessék meg újságokban, de ami egyszer kikerült az Internetre, az örökre ott is maradt.
A tragédia estéjére már Amerika hősének kiáltották ki Vasembert, egyben Tony Starkot, a híradásokat elöntötték az utca népével készített interjúk, ahol az elhunytról kérdezgettek mindenkit. Nem túl meglepő módon a halála hihetetlen sebességgel modifikálta a véleményüket, mindannyian úgy nyilatkoztak, hogy hatalmas veszteség érte a hazát, az egész emberiséget. A Stark torony tövében ezernyi mécses pislákolt, a gyászban osztozók pedig rendezett, néma sorokban bámulták a sötétségbe borult felhőkarcolót.
Aztán velük szemben ott állt az a maréknyi elvakult fanatikus, akik meg voltak arról győződve, a zseni öngyilkosságot követett el, szánalmasnak titulálták, annyi intelligenciával nem rendelkeztek, hogy legalább betartsák a „Halottról jót, vagy semmit.” szabályt.
Pepper alig bírt megbirkózni a rá nehezedő hatalmas nyomással, és mindennek tetejébe még az a kibaszott Steve Rogers is felhívta, még azon a napon, hogy megbizonyosodjon a hírek valódiságáról. Legszívesebben beleordított volna a telefonba, ehelyett azonban megpróbálta a lehető legrövidebbre fogni a társalgást, többnyire tőmondatokban válaszolt, és sugárzott a szavaiból a jeges gyűlölet.
A többi Bosszúálló nem jelentkezett, úgy sejtette, egyikőjüknek sincs akkora önérzete, mint Rogersnek, vagy csak túl nagy bűntudatot éreztek a történtek miatt. Maximoffot addigra átadták az Egyesült Nemzeteknek, cserébe a Rogers oldalán állóknak amnesztiát ígértek, mivel fennállt annak a gyanúja, hogy Wanda őket is manipulálta.

– Különös, hogy a halál milyen könnyedén tehet valakit legendává... – sóhajtotta Rogers a kötelező körök és a színlelt megdöbbenés után.
– Ezzel mire akar utalni? – sziszegte összeszorított fogakkal a nő. Az idegei ekkorra már pattanásig feszültek, nem maradt ereje gondolkozni, mert az egészet arra használta fel, hogy viszonylag nyugodt és összeszedett maradjon, pedig mennyire kedve lett volna tombolni, zokogni, kiordítani magából a fájdalmát, de egyszerűen nem tehette meg. Valakinek mindig erősnek kell maradnia, és mivel mindent neki kellett intéznie, ez a valaki most ő volt.
– Csak... Végre megkapta az elismerést, amit megérdemelt, amit mindig is meg kellett volna kapnia – felelte a szőke. Pepper ugyan nem láthatta a készüléken keresztül, de a férfi idegesen rágcsálta az alsó ajkát.
– Mit ér az elismerés ilyen áron? – horkant fel cinikusan. A könnyek már megint csípték a szemét, de egy hanyag mozdulattal megdörzsölte kivörösödött szemeit, majd tekintetét a fényekbe öltözött városra függesztette. Máskor talán lenyűgözte volna a látvány, de azon az estén valahogy semmi sem lett volna rá képes.
– Sajnálom, Miss. Potts. Ha... Ha tehetek, tehetünk bármit... – folytatta tétován.
– Igen, tehetnek, mégpedig azt, hogy egyikük sem rontja ott a levegőt a temetésén. Elég világos voltam? Nem akarom a gyilkosait ott látni, félő, én magam is azzá válnék – ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, ezt nyomatékosítva pedig bontotta a vonalat.
A szervezés közben azonban kikerülhetetlenné vált a kapcsolatteremtés Rogers-szel, ugyanis elvárták a Bosszúállóktól, hogy utolsó útjára ők kísérjék Vasembert. A nő foggal-körömmel harcolt ez ellen, de nem ért el eredményt, az irányítás teljesen kicsúszott a kezéből, az történt, amit a nép akart. Ők pedig aztán vajmi keveset foglalkoztak azzal, hogy talán senki sem akar kamerákat és újságírókat látni a szertartás alatt. Még Happy is megpróbálta arról meggyőzni, hogy engednie kell Tony volt csapattársainak, hogy méltó módon búcsúzhassanak el a vezetőjüktől, de őt aztán nem igen izgatta az árulók lelki világa.
A nemzet gyászolt aznap, mikor a géniuszt temették. Az emberek talpig feketében jártak, egyetlen, sötét masszává olvadtak a torony lábánál, a temető bejáratánál, mindenhol ott voltak, és minden pillanatban emlékeztették Peppert arra, hogy mekkora veszteség érte.
A kezdés előtt alig tíz perccel még mindig a kocsiban ült, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Nem csak a Bosszúállókkal kell megbirkóznia, hanem a médiával is, hiszen a riporterek semmiképp sem hagyhatták ki az eseményt. Ugyan kénytelenek voltak bizonyos távolságot hagyni a megjelentektől, de így is zavaró volt a vakuk folytonos villogása és kattanása, a tudat, hogy a hiénák ott vannak, nem is olyan messze, és csak arra várnak, hogy támadhassanak.
Mindemellett szintén a közvélemény kielégítése végett Rogers mondott beszédet. Nemcsak mélységesen felháborította, hogy a legundorítóbb állt ki mind közül a pódiumra előadni a mézes-mázas hazugságokat, de a torka is összeszorult, mert ez az ő feladata lett volna. Elmondani mindenkinek, egy csillag hunyt ki, hogy mindannak ellenére, amit gondoltak róla, Anthony Edward Stark egy tiszteletre méltó, jó ember volt, aki mindig csak az emberiség javát, fejlődését akarta. El akarta mesélni, miket tett, azokat is, amiket senki sem tudott, és amiket nem is fog. Ehelyett Steve kibaszott Rogers díszelgett a tömeg előtt, messze túl tökéletesen egy gyászolóhoz képest, élre vasalt nadrágban, lenyalt hajjal. Semmilyen nyoma nem volt annak, hogy mély hatást gyakorolta volna rá a bajtársa halála, nem volt vörös és duzzadt a szeme, és nem is fogták közre sötét karikák, az arckifejezése pedig még csak nem is hasonlított semmi olyasmire, ami megjelenik valaki olyan arcán, aki elveszítette a barátját.

- Tony Stark csodálatos ember volt. Sajnálom, hogy ekkora tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy mindezt felismerjük. Ezalatt értem önmagam, a csapatomat, New York és az Egyesült Államok összes lakosát. Későn jöttünk rá, mekkora dolgokat vitt véghez, miket adott nekünk és a világnak. Elkéstünk a bocsánatkéréssel mindazért, amit ellene tettünk, de én hiszek abban, hogy a barátunk tovább él egy jobb helyen, és most is hall minket. – Ekkor egy pillanatra elhallgatott, végignézett a tömegen, majd folytatta. - Sajnálom, Tony! Alábecsültünk téged, nem tulajdonítottunk jelentőséget az állapotodnak, meg sem fordult a fejünkben, hogy ilyen súlyos betegségekkel kell megbirkóznod nap mint nap, mind mentálisan mind fizikailag. Remélem, Isten maga mellé fogadott, és soha többé nem kell szenvedned. – A Kapitány hangja megremegett, majd sietve a helyére ment, ezzel tudatosítva mindenkiben, hogy befejezte a mondanivalóját.

A vörös hajú összeszorított állkapoccsal hallgatta az előadást. Hányni tudott volna Rogers bűnbánó tekintetétől, hogy még mindig képes önmagának és az egész világnak hazudni, megjátszani, mennyire szerette Tonyt, holott nem egyszer hangot adott a nem túl pozitív véleményének, háttérbe szorította a másik férfit, titkolózott előtte, és ott bántotta, ahol csak tudta. A nő gyomra nehezen fogadta be mindezt, és tudta, sohasem lesz képes megbocsájtani sem neki, sem a csapat többi tagjának.
A Bosszúállók is megjelentek mindannyian, szégyentelenül foglalták el az első sorokat, ahelyett, hogy meghúzódtak volna, s egytől-egyig feketében parádéztak, arcukról sugárzott a lelkiismeret-furdalás. Az álszent banda másik leggusztustalanabb tagja, Barton néha meg-megránduló ajkakkal és tágra nyílt szemekkel hallgatta a szőke szónoklatát. Mikor a végeztével visszasietett mellé, együttérzően Amerika bálványának a vállára tette a kezét, de úgy tűnt, neki van inkább támogatásra szüksége, mert a tekintetét könnyek homályosították el, amit büszke férfiként néhány másodperc alatt eltüntetett, és rendezte a vonásait, aztán úgy tett, mintha pillanatnyi elgyengülése meg sem történt volna.
Pepper rájuk sem tudott nézni, és csak rosszabbodott az émelygése, mikor a templomi hercehurca végeztével a képmutató hősök szomorú tekintettel vették a vállukra a zászlóval letakart koporsót, majd felcsendült a himnusz, a Vasember pedig elindult végső nyughelye felé.
Nevetségesnek tartotta az egészet, hogy egy tudóst, aki nem hitt Istenben, csak az észérvekben, vallásos ceremónia keretein belül kell elbúcsúztatni. Idegesítette a szipogó, zokogó tömeg, a Bosszúállók álszentsége és búskomorsága, holott sohasem tettek a zseniért semmit sem, legalábbis jót egészen biztosan nem. Csak ő és Rhodey maradtak erősek, könnyek nélkül, érzelemmentes arckifejezéssel indultak a koporsót hordozók után. Szintén csak ketten tudtak arról is, hogy a koporsóban nem Tony teste, csak egy üres páncél van.
Még miután visszatért Szibériából, az orvosa megállapította, hogy a szíve csak még gyengébb, és bármelyik pillanatban feladhatja a szolgálatot. Tonyt már néhányszor megkörnyékezte a jó doktor azzal, hogy ajánlja fel a holttestét további kutatásokra, ugyanis sohasem találkozott még az emberi test ilyen fokú módosításával. A feltaláló szeme előtt ekkor is csak az lebegett, hogy vajon mennyi emberéletet menthetne meg a teste, ha hagyná, hogy az orvosok tanulmányozzák azt, miután meghalt, így természetesen igent mondott. Sohasem volt vallásos, nem hitt a pokolban vagy a mennyországban, és úgy gondolta, inkább boncolják fel, elemezzék ki minden négyzetcentiméterét, mintsem értelmetlenül a föld alatt rohadjon.
Ezek tudatában a nő végképp gusztustalannak találta a Bosszúállók viselkedését. Volt képük azt állítani, hogy Stark nyomában csak a halál és a pusztulás jár, arra pedig már nem vették a fáradtságot, hogy utánajárjanak, hány életet mentett meg Tony Stark. Miután pedig eltávozott, hirtelen nem is gyűlölték annyira, eljátszották a jó barátokat, akik mindig is ott voltak a bajban, a bajtársakat. Úgy hordozták a nehéz terhet, mintha a világ legértékesebb kincsét tartanák a kezükben, óvón ölelték a fát, arcukat komorra festette a világfájdalom, fegyelmezetten lépkedtek, vigyázva, nehogy elejtsék, amit a vállukon cipelnek.

Rogers és Barton mentek legelöl, mögöttük Natasha és Wilson, leghátul pedig T'Challa és Scott Lang. Barnes csak azért nem csatlakozott hozzájuk, mert a sajtósok azt mondták, az rossz fényt vetne a Bosszúállókra. Tony ex-kedvese ettől csak még inkább viszolygott, a gyomra felfordult a gondolattól, hogy a temetésből is médiaeseményt csináltak, ahol minden arról szólt, ki milyen színekben tűnik fel, mintha ez volna a legfontosabb. A Tél Katonájának megjelenése is feszélyezte, egész egyszerűen alig bírta elhinni, hogy Rogers volt olyan idióta, és magával hozta azt az embert, aki megölte a zseni szüleit, azonban nem maradt ideje ezzel foglalkozni, még végig kellett csinálnia a legnehezebb részt, még ha csak jelképesen is, de elengedni Tonyt.
Tucatnyi alkalommal kapta azon magát, hogy egyre sűrűbben pislog, a gyászmenet elején, bal oldalán Rhodeyval, akinek a tekintete mindent elárult, mikor a maréknyi emberre tévedt, akik előtte lépkedtek. Ugyan tudta az igazságot, hogy Tony sohasem fog a földben nyugodni, de fájdalom hasított a mellkasába, mikor eszébe jutott, hogy neki kellene ott menetelnie, és nem azoknak az álszent szörnyetegeknek, akik megölték. Az sem tántorította vissza, mikor harcba indult a koporsó hordozásáért, hogy az orvosai kifejezetten nem javasolták az efféle megerőltetést. Tony annyi mindent adott neki, többek között ismét talpra állította, napokig nem aludt, csak a szerkezeten dolgozott, amivel újra járhatott, és mindezt azért, mert ő volt a legjobb barátja, és annyit igazán megérdemelt volna a feltaláló, hogy valaki olyan kísérje, aki igazán szerette, aki ismerte.

Az út nem volt hosszú a nyughelyig, de minden egyes lépést egyre súlyosabbnak érzékeltek. A kötelek lassan a sír mélyére engedték a Vasembert, és kivételesen Rhodes ezredes, illetve Potts kisasszony kapták a megtiszteltetést, hogy az első szál vörös rózsát és marék földet a gödörbe dobják. Pepper egészen addig bírta ki zokogás nélkül, míg vissza nem indult a rá várakozó Rhodeyhoz, mikor azonban odaért hozzá, fejét a férfi vállára hajtotta, és kitört belőle. Kétségbeesetten kapaszkodott a sötét zakóba, miközben sírt, s ugyan az ezredes próbálta vigasztalni, de a hangja remegett, és ő maga is érezte, hogy a könnyek lassan végigfolynak az orcáján.
Rogers búsan figyelte, ahogy a koporsót lassan belepi a föld, majd mindenki elhelyezi a koszorúkat a friss hanton. Ezek után a tömeg eloszlott, még látták, ahogy Rhodes az autóba segíti az összetört nőt, majd elhajtanak, de nem sokkal ezután már csak ők maradtak ott a sírnál, a temető kiürült.
Azt javaslom, menjünk – szólalt meg Bucky.
Ennek nem így kellett volna végződnie… – csóválta a fejét a Kapitány.
Nem most kellene azon gondolkoznunk, mit rontottunk el – jegyezte meg élesen Natasha, mire mindenki felé kapta a tekintetét. Az azt megelőző napokban nem titkolta a véleményét, és azt sem, hogy mennyire felzaklatta őt a milliárdos halála, valamint az azt megelőző sajtótájékoztató.
Nat, kérlek, ne kezdd ez megint – sóhajtotta Barton rezignáltan.
Mégis milyen emberek vagyunk mi? A borítóról ítéltünk, újra meg újra, és csak akkor jutott eszünkbe, hogy valamit rosszul csináltunk, amikor azt a kibaszott koporsót cipeltük. Mondjátok meg, mégis hol van ez rendben?!
Mert szerinted mit kellett volna másképp tennünk? – horkant fel Clint. Ő rejtegette a leginkább a bűntudatát, és hogy mennyire megrázták az események, így a kisebb-nagyobb megrendülésein kívül próbált ugyanúgy viselkedni, mint máskor.
Ez az egész úgy el lett baszva, ahogy csak lehetett. Steve, fel sem bírom fogni, hogy hogy lehettél ilyen naiv! Ebből az egész cirkuszból, hogy megjelentünk, csak a média profitált. Akik pedig végig Stark mellett álltak, még csak el sem búcsúzhattak rendesen. Mégis milyen jogon jöttünk mi ide? – emelte fel a hangját az orosz.
Olyan jogon, hogy a barátunk volt! – vágta rá a Kapitány.
Hogyan tudtok még önmagatoknak is ilyen könnyedén hazudni? Ha számotokra olyan egy barát, mint ti, akkor nincs szükségetek ellenségekre – húzódtak gúnyos mosolyra a nő ajkai.
Na, és veled mi a helyzet, Tasha? – sziszegte az íjász.
Megmondtam, hogy semmi keresnivalónk nincs itt, hiszen sohasem voltunk igazi barátai, azoknak viszont, akik igen, csak pokollá tettük az egész szertartást. Hát ennyire nem látjátok tisztán a helyzetet? Nem vagyok jobb nálatok, egy vagyok azok közül, akik Stark halálát okozták, de én legalább nem hitegetem magam azzal, hogy jó voltam hozzá, holott nem.
Mire akarsz kilyukadni? – pillantott rá Rogers.
Arra, hogy semmi jogunk itt lenni, úgy viselkedni, mint akik elveszítettek valakit, aki fontos volt. Ez az egész csak képmutatás! Ezzel nem a kegyeletünket róttuk le, csak tovább szítottuk a feszültséget.
Ide figyelj, Natasha! Tony igenis a barátom volt, és azért jöttünk el, mert megérdemelte, hogy itt legyünk, hogy lássa, rájöttünk, milyen igazságtalanul bántunk vele! – nézett mélyen a jeges, zöld íriszekbe a szőke férfi.
Áltasd csak magad, de mindez hazugság – fordított neki hátat az Özvegy, majd elindult a temető kijárata felé.
Mondd csak, végül is téged mi hozott ide? – kiabálta utána. A kém ledermedt egy pillanatra, majd felé fordult, és úgy válaszolt.
Ahogy te, én is hiszek abban, hogy Tony immár egy jobb helyen van. Én bocsánatot jöttem kérni, amiért félreismertem, illetve kifejezni a csodálatom, mert ilyen hosszú időn keresztül megtévesztett az álarca, amit a külvilág felé mutatott. De én nem díszelegni érkeztem, eljátszani a jó barát szerepét, akit hatalmas veszteség ért – felelte, majd meg sem várva a választ, eltűnt a sírkövek között.
Mindannyian döbbenten bámultak a nő után, kivéve Barnes.
Natalia nem véletlenül volt a legjobb tanítványom, mindig is könnyedén meglátta az igazságot, és ez most sincs másképp. Nem azért jöttetek ide, hogy jóvá tegyétek a vétkeiteket, hanem enyhítsetek a saját bűntudatotokon. Azonban azon semmi sem fog, mert bűnösök vagytok mindannyian, hiszen megöltetek egy embert.
Starkon mégsem sikerült átlátnia – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Clint.
Nem véletlenül volt géniusz, és egy zseni még a legjobbakat is képes megtéveszteni – felelte csendesen.

Eközben a doktor a boncasztalra helyezte az élettelen testet, néhány másodpercig még elcsodálkozott a halott túlvilágian békés arcán, majd a kezébe vette a szikét, s a természetellenesen sápadt bőrbe mártotta, Tony ajkairól pedig csendesen legördült egy hideg és keserves alleluja.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)