Tony egy nap levelet kap Stevetől, ami arra ösztönzi, hogy másnap sajtótájékoztató tartson, ahol végre megszólal a Polgárháború eseményeivel kapcsolatban.
Fény derül az igazságra, győztesként lép ki a konferenciateremből, de nincs ideje ünnepelni, egyszer megszökhetett, de nem menekülhet örökké.
Jellemzők: Dráma, Sötét, Angst, Novella, Songfic
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Durva nyelvezet, OOC karakterek, Felkavaró tartalom

A férfi ajkai önelégült mosolyra húzódtak a levél olvasása közben, tekintete megkeményedett, a keserűség hullámokban ömlött fel a torkába. Legszívesebben azonnal elégette volna a gyűrött, álszentség és árulás szagú papírdarabot, amin az igényes kézírás arról tanúskodott, a feladó igazán pedáns, szinte görcsösen figyel a részletekre. Kár, hogy ennél többet nem árult el, mint például azt, hogy hajlamos a legnagyobb szarban ott hagyni a barátait, vagy éppen éveken keresztül titkolni előlük az igazságot.
Mindezen heves érzések ellenére Tony végigolvasta, és csak azután hajította a kandallóba a harminchét sornyi hibáztatást, fölényeskedést és felhánytorgatást, miután jól kiröhögte magát a mindössze fél mondatnyi burkolt bocsánatkérés-szerűségen. Elégedetten figyelte, ahogyan másodpercek alatt a lángok martalékává vált, majd a továbbra is a nyelőcsövét mardosó indulatot egy pohár whiskyvel öblítette le.
Undorodva tapasztalta, hogy az alkohol nem nyomta el a szájában egyre csak gyűlő keserű folyadékot, csupán tovább szította a kétségbeesett bosszúvágyat. Ha abban a pillanatban Rogers áll vele szemben, és nem a minősíthetetlen levele, ami ismételten a gyávaságát bizonyította, egész biztosan szembeköpi, mint a kígyó, és élvezettel figyelte volna, ahogy a méreg lassan, borzasztó szenvedések árán a túlvilágra küldi.
Ez csak az egyik sötét fantáziálgatása volt a sok közül, és útját állta a megvalósításnak például az, hogy sajnos, ha szembe is köpné Steve istenverte Rogerst, nem égetné ki a nyomorult retináját vele. Esetleg egy korty whisky... De ugyan már, melyik kígyó köpköd alkoholt? Habár igazán nem lenne szokatlan, úgyis mindenki meg volt arról győződve, hogy Tony Stark alkoholista. Másrészt, ezek a képzelgések csak leheletnyi gyógyírként szolgáltak fékezhetetlen haragjának és idegtépő tehetetlenségének. Mindezek tetejében pedig csak fejlődött az önuralma és a türelme, és ameddig a valóság talaján maradt, illetve nem érzett késztetést egy bosszúhadjárat elindítására, addig tökéletesen rendben volt minden.

Máskor, jobb hangulatában - és általában abban volt -, inkább olyasmikkel foglalkozott, mint a Stark Industries, a Bosszúállók hátra maradt mocskának a feltakarítása, a rászorulók segítése, Peter mentorálása, és ha valóban sok szabadideje akadt, akkor a páncélját fejlesztette, vagy más projekteken dolgozott. Ez előbbi fordult elő sokkal ritkábban, Vasember az egyezmény miatt háttérbe szorult, majdhogynem nyugdíjba vonult. Néha azért a kongresszus megbízta egy-egy küldetéssel, ő pedig üdvözülve fogadta mindegyiket. Minden egyes alkalommal kiszáradt ajkakkal, az adrenalintól kitágult pupillákkal, remegő izgalommal és kőkemény merevedéssel vágott neki az újabb kalandnak. A harc különleges élvezettel töltötte el, az izmai megfeszültek, arcán elégedett mosoly terült szét, és már-már kielégültnek érezte magát, mikor izzadtan, véresen és kimerülten levetette a páncélt. Ez mindig is így volt, de Szibéria és a Pepperrel való szakításuk után mindez csak kiéleződött.
Abban a pillanatban azonban, amikor kinyitotta a borítékot, amire hanyagul csak annyit írtak, "Tonynak", a mindent felemésztő düh, amit máskor olyan könnyedén tudott elfojtani, a felszínre tört, minden sejtje megtorlásért sikoltott, fogsora rettenetes erővel feszült egymáshoz, puszta kézzel képes lett volna letépni a vigyort Steve tökéletes Rogers önelégült képéről.
Percekkel a levél megsemmisítése után fedezte csak fel a csomagban lapuló mobilt. Legalább tíz éves lehetett, a festék már lekopott róla, Tony pedig fel sem tudta magában idézni az utolsó alkalmat, amikor ilyen felnyitható, gombokkal ellátott telefont tartott a kezében. Csak egyetlen számot mentettek el benne, Stark pedig késztetést érzett arra, hogyha már nem szoríthatja ki az életet a kibaszott Kapitányból, legalább egy "Baszd meg!"-gel kifejezze a véleményét. Szinte gondolkodás nélkül pötyögte be az üzenetet, és már csak arra eszmélt fel, hogy a három perce elküldött SMS-t bámulja. Válasz nem érkezett, de egy kicsit jobban érezte magát, habár tisztában volt azzal, mennyire gyerekesen viselkedett. Csak elkapta a hév, felnyíltak az alig behegesedett sebek, és képtelen volt tovább fékezni magát.
Hónapokon keresztül hagyta, hogy a média ott kössön belé, ahol csak tud, hogy a kongresszus őt hibáztassa a Kapitány oldalára állt Bosszúállók cselekedeteiért, hogy a közvélemény ellenségként kezelje. Egy szót sem szólt arról, ami Szibériában történt, hagyta, hadd istenítsék tovább a drága Amerika Kapitányt. Úgy döntött, nem ő lesz az, aki lerántja a leplet a nemzet üdvöskéjéről, nem fogja senkinek sem elmondani, hogy miatta kell ismét az ARC-reaktorral a mellkasában élnie. Ott hagyta meghalni csak azért, hogy a bérgyilkos haverja seggét mentse, még csak meg sem bizonyosodott arról, mennyire súlyosak a sérülései. Tony úgy tudta, egy katonának kötelessége segítséget nyújtani, még ha az ellenségéről is van szó, de Rogers ennek nem tett eleget.
Harminchét óra várakozás a csontrepesztő hidegben, remélve, hogy lecsukja a szemét, és soha többet nem nyitja ki, azonban a túlélési ösztön erősebbnek bizonyult ezeknél a gondolatoknál. Valami ott eltört benne, akkor érezte először a vérrel keveredő keserűséget az ereiben, ami lassan, gomolygó füstként öntötte el az egész testét. Akkor, ott, egy új Tony Stark született a régi hamvaiból.

– Uram, javasolhatom, hogy jelentse a történteket a kongresszusnak? – zökkentette ki a gondolatai közül Friday.
– Jobb ötletem van, kislány. Vedd fel kérlek a kapcsolatot a PR-osokkal, holnap sajtókonferenciát tartok - felelte néhány másodperc gondolkodás után. Az MI nem válaszolt, némán tette a dolgát, ezért pedig alkotója rendkívül hálás volt. 
Mikor már lenyugodott egy kicsit, elismerte, hogy nem volt túl okos lépés elküldenie azt az üzenetet, de már megtörtént, és nem is bánta annyira, mint amennyire kellett volna. Rogers nyilvánvalóan bocsánatkérést várt, ezért csatolta a mobilt a mondanivalójához, de a zseni semmilyen formában nem akart kapcsolatban lenni azzal az emberrel, aki elárulta. A konferencia záróakkordként szolgált, kegyelemdöfésként sohasem túl virágzó kapcsolatuknak. Évek kellettek hozzá, hogy rájöjjön, milyen mérgező viszonyt ápolt főként Rogerssel, Romanoffal és Bartonnal, de az összes többi Bosszúállóval is. Mindig is érezte a megvető tekinteteket, hallotta a cinikus hozzászólásokat, egy része tudta, mekkora arrogáns, gazdag seggfejnek gondolják a többiek, mindössze nem vett róla tudomást. Egy kevésbé racionális énje, amelyik szomjazott a szeretetre, úgy gondolta, ezen apróságok fölött igazán nem nagy dolog szemet hunyni, hiszen cserébe egy olyan család veszi körül, amilyen neki sohasem lehetett.
Ó, és mennyire fájt neki a naivsága! Szibériában, mikor a hideg bekúszott a páncélja alá, mert Rogers letépte a maszkot, mikor a szíve egy pillanatra elfelejtett dobogni a pajzs rettenetes súlya alatt, mikor mindenki, aki valaha is jelentett számára valamit, hátat fordított neki.
Torkig volt az igazságtalansággal, a viszolygó tekintetekkel, az élés megjegyzésekkel. Mindenki ismerte a nevét, az arcát, és azt hitték, tudják ki ő, de valójában bármelyikük is tisztában volt azzal, ki az az ember, akit olyannyira elítélnek?
Mindenki magának teremti a démonait - mondta egyszer valaki, aki eszméletlenül bölcs lehetett. Tony Stark is miattuk született meg, legalábbis az a Tony, aki arra készült, hogy másnap sajtókonferenciát tart. Az évek árulásaiból, fájdalmából formálódott újjá, olyan volt, akár az anyagtalan feketeség, ami egyszer csak a semmiből felrobbant, és mindent elpusztított, hogy a hamuból valami sokkal jobb születhessen.
A terapeutája abban a pillanatban küldte volna kényszerpihenőre egy adag nyugtató segítségével, amint meglátja, a zseni milyen tekintettel bámulja az alatta elterülő várost a dolgozószobája hatalmas ablakaiból. Szerencsére a jó doktornő a fasorban sem volt, ráadásul a toronyban sem tartózkodott rajta kívül senki, esély sem volt arra, hogy megzavarják, miközben lassú, nyugodt léptekkel közeledett a hatalmas gardróbja felé, ami csaknem felemésztette az emelet egynegyedét. Szíve szerint inkább az árulók szintjeit járta volna végig, hogy hurrikán módjára felforgassa a szobákat, de sajnos, amikor átköltöztek az új főhadiszállásra mindent magukkal vittek, így nem volt min kitöltenie a továbbra is az idegiben szikrázó indulatot.

Helyette kiválasztotta, mit fog felvenni másnap, és szándékosan egy olyan koncepció mellett állapodott meg, ami erőt sugároz, veszélyre figyelmeztet, óvatosságra int a viselőjével szemben. A méregdrága zakó anyaga kellemesen simult a tenyerébe, majd végigfutatta ujjait a nyakkendők széles választékán, végül a sötét ingjénél néhány árnyalattal világosabb darab mellett döntött.
– Uram, ajánlhatom önnek a vörös mandzsettagombokat? – hangzott Firday hangja a semmiből.
– Igen, kérlek készítsd majd elő őket – felelte izgatottan.
– Órát választ most, vagy majd holnap?
– Már megvan a befutó, a fekete Rolex karmazsin számlappal.
– Rendben, uram.
– Jó éjt, Friday – sóhajtotta.
– Önnek is, Uram.

Egy pohár whiskyvel és ragyogó mosollyal tért nyugovóra, tudván, másnap fénylő győzelmet arat majd. Kivételesen kellemesen aludt, és kipihenten kelt, ami nem számított megszokottnak nála, de valahogy nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget. A kávé után meglepő jókedvvel kezdett neki a készülődésnek, a sajtótájékoztató előtt egy órával pedig már a tükör előtt igazgatta a nyakkendőjét. Az ében Armani második bőrként simult rá, csak az órája és a mandzsettagombok vérvöröse képezett kontrasztot a tökéletesen rászabott éjszín öltönnyel. Magabiztos mosollyal az arcán lépett ki a liftből, majd hosszú ragadozóléptekkel közelítette meg a konferenciatermet. Happy tájékoztatta őt a fontos információkról, Pepper pedig csak az ajkát harapdálva aggodalmasan figyelte őt. Rá sem ismert Tonyra, és ennek többször is hangot adott, de a férfi nem foglalkozott vele. Sokkal inkább érdekelte a tájékoztató menete, a következmények, hogy a lehető legfényesebbnek tűnjön.
– Tony, még lemondhatjuk – sóhajtotta a vörös hajú.
– Miért tenném? – vonta fel az egyik szemöldökét a feltaláló.
– Egyáltalán nem helyes ez a kicsinyes bosszú, nem is a te stílusod. Ez... – kereste a szavakat, de végül inkább makacsul összepréselte ajkait.
– Mondd csak ki nyugodtan, Pep. Szánalmas, ugye? Netalán undorító?
– Tony, kérlek, semmi sem lesz attól jobb, hogy bemocskolod az egykori csapattársaid nevét. A barátaid voltak, nem?
– A múlt időn van a hangsúly. Mellesleg, nem akarom én senki nevét sem bemocskolni, csak elmondani az igazságot. Az pedig nem számít, hogy az én nevemet hogyan mocskolták be? Hogy az úgynevezett polgárháború után minden szart én kaptam a nyakamba? Az lényegtelen, nem igaz?
– Ez most nem rólad szól! - felelte hűvösen a nő.
– Igazad van, ez nem rólam szól, hanem róluk. Eddig tartottam a hátam, nem kommentáltam azt az őrületet, ami zajlott, de ennek vége. Tegnap kaptam egy levelet a drága Rogerstől.
– És erről eddig miért nem szóltál semmit?
– Harminchét sorban leírta, mekkora egy öntelt, önző barom vagyok, hogy mennyi mindent rontottam el, aztán egy fél mondattal leintézte a bocsánatkérést. Idézem: "Meglehet, hogy én is hibáztam, de ez nem változtat azon, hogy a Bosszúállók a te döntéseid miatt hullottak szét." Csodálkozol tehát a viselkedésemen?
– Tony, figyelj, nem védeni akarom Stevet, de valószínűleg te éppen annyira bűnös vagy ebben az egészben, mint ő.

– Nyilvánvaló - jegyezte meg cinikusan. – Lehet én gondolom rosszul, de Ultron után mindent megtettem, hogy jóvá tegyem a hibáimat. Meg akartam védeni a csapatot mindössze száztizenhét nemzettel szemben. Rogerst nem érdekelték sem a következmények, sem a barátai, csak Barnes. Tudta, hogy a haverja gyilkolta meg a szüleimet, és egy szót sem szólt róla. Ha én önző vagyok, ő micsoda?
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, Tony belépett a terembe, és egy pillanat alatt átszellemült az arca. Nyoma sem volt a néhány másodperccel ezelőtti feldúltságának, nyugodt mosollyal lépett a pódiumra, majd köszöntötte az újságírókat és riportereket. 
– Köszönöm, hogy megtiszteltek engem a jelenlétükkel. Ma azért gyűltünk itt egybe, hogy hivatalosan is álláspontot foglaljak a másfél évvel ezelőtt történtekről. Eddig semmilyen nyilatkozatot nem adtam ki ezzel kapcsolatban, de tegnap kaptam egy levelet, ami megváltoztatta a véleményemet – elhallgatott pár másodpercre, és ezalatt felmérte a jelenlévők reakcióját. Gyakran csinálta ezt, ha ingoványos talajra lépett, és némiképp megnyugodott, mikor az arcokon csak izgalmat és érdeklődést látott tükröződni.
– Mr. Stark, ki a levél feladója? – kíváncsiskodott Christine Everhart. Ő volt a legkevésbé képes visszafogni magát, de talán pont azért, mert ő írta a legpofátlanabb cikkeket a szuperhősök "polgárháborújáról", illetve ő bírálta a leginkább a zsenit.
– A feladó Mr. Rogers. Sajnos az eredeti levél megsemmisült, de a mesterséges intelligencia, amely a toronyért felelős, beszkennelte a szöveget, amit a konferencia után elérhetővé teszek bárki számára. Most inkább nem húznám az időt a felolvasásával és értékelésével, mindenki vonja le a konklúziót maga.
Tony ijesztően higgadt maradt, arcán a kifejezés hűvös maszkká keményedett. A tartása olyan volt, mint egy ragadozóé, aki tudja, hogy nemsokára éles fogai az áldozata torkába mélyednek. A tekintete is elsötétült, mikor megpillantotta Romanoffot a hátsó sorok egyikében. Először fel sem ismerte, mivel a vörös tincsek immár szőkén pompáztak, és szokatlan volt őt ceruzaszoknyában és fehér blúzban látni, de az éles tekintet és a jellegzetes arc elárulta. A kém vörösre festett ajkai lefitymálóan görbültek felfelé, mire Stark pupillái kitágultak, válasza pedig a fölényes félmosolyban merült ki.

– Röviden felvázolná azért a tartalmát? – kérdezte egy másik riporternő.
– Mint mondtam, mindenki levonhatja a saját következtetéseit. Sokkal inkább szeretnék tisztázni dolgokat a történtekkel kapcsolatban. Amikor visszatértem Szibériából, nem erősítettem meg a híreket, miszerint súlyos sérüléseket szenvedtem, azonban ez mind igaz. Mint tudják, az afganisztáni kiruccanásom óta szívproblémáim vannak, és egy időre ugyan nélkülözni tudtam az ARC-reaktort, de azóta ismét egy ilyen szerkezet tart életben, hála Mr. Rogersnek – jelentette ki szárazon. Natasha erre alig hallgatóan felmordult nemtetszése jeleként, de a zsenin kívül senki más nem szentelt neki figyelmet. 
– Hogyan köthető mindez Amerika Kapitányhoz? – szólalt fel lelkesen Christine.
– Először is szeretném, ha tudnák, hogy az ott történteket a páncélom rögzítette, és az anyag személyes jellege miatt nem került eddig nyilvánosságra, azonban ezen változtatnék. Nincs mit titkolnom, az egész, vágatlan videó és hanganyag szintén elérhető lesz, az orvosi leleteimmel egyetemben – ismét egy kis hatásszünet következett, majd folytatta. – Steve Rogers úgy kötődik mindehhez, hogy az ARC-reaktor újbóli beültetése az általa okozott sérülések miatt vált szükségessé. Hagyok maguknak időt gondolkodni ezen - nézett le a társaságra a győztesek mosolyával, de valójában Romanoffnak szánta. - Gondolom, el tudják képzelni a pajzs milyen károkat okozott, de csak hogy felsoroljak néhányat: törött és repedt bordák, zúzódások, pitvarfibrilláció, aminek következtében bármikor strokeot kaphatok, és csak a szerencsén múlott, hogy nem fúródott a tüdőmbe valamelyik törött bordám.
– Tudja, Mr. Stark, nehezen hiszem el, hogy a Kapitány ok nélkül ilyet tett volna – adott hangot a véleményének végre az orosz. 
– Már alig vártam, hogy ön is megszólaljon, Miss. Romanoff. Nos, hogy minden kérdésre kielégítő választ adjak, nem csak nem bizonyosodott meg az állapotomról, ami mellesleg egy katonának kötelessége, ott hagyott mínusz harminc Celsius fokban, mindemellett pedig megtámadott egy szinte védtelen embert, ugyanis az ütés idején a páncélom már leállt. Nem sokan múlott, hogy nem ölt meg, vagy zúzta szét a koponyámat a pajzsával. De a legfájdalmasabb számomra az egészben az, hogy nem volt oka ilyen vehemenciával fellépni ellenem. Elismerem, elveszítettem a hideg vérem, de kérem, ki nem tette volna ugyanezt, amikor kiderült, hogy a csapattársam, a barátom végig tudta, ki a szüleim gyilkosa?
– Mindenki hibázhat, Mr. Stark. Az Ultron projekt nem is tükrözhetné ezt hűebben – jegyezte meg hűvösen Natasha.
– Nos, valóban, ez így van, de mivel felkészültem az ilyen jellegű kérdésekre, ezért hadd mondjam el, mi is történt valójában. Először is, tisztában vagyok vele, hogy Ultron megalkotása az egyik legnagyobb hiba, amit életem során elkövettem, de mindent megpróbáltam megtenni, hogy helyre hozzam. Azóta egyébként megismerkedtem Dr. Stephen Strange-dzsel, aki, mint tudják New York legfőbb mágusa. Még Ultron előtt történt egy incidens, ami arra motivált, hogy életre keltsem, ez pedig nem máshoz, mint Maximoff kisasszonyhoz köthető. – A férfi észrevette, hogy a kém elsápad, szemei elkerekedtek, ajkait makacsul összepréselte. – Mindegyik Bosszúállót manipulálta, még mielőtt a mi oldalunkra állt volna, és ez alól én sem képezek kivételt. Miss. Maximoffnak személyes jellegű problémái vannak velem, és nem félt sohasem kimutatni, mennyire gyűlöl engem. Egészen néhány hónappal ezelőttig azonban nem voltam annak tudatában, hogy Ultron nem az én agyamból pattant ki. Dr. Strange hívta fel a figyelmemet egy találkozónk során arra, hogy egy mágus irányított engem. Nem kellett túl nagy erőfeszítéseket tennie a doktornak, hogy megtalálja a tettest, aki nem túl meglepő módon Wanda Maximoff. A Szokóvia Egyezmény kongresszusa elé tártam a bizonyítékokat, és mindannyian egyetértettek abban, hogy irányítás alatt álltam, tehát Ultron valójában nem az én teremtményem.

– Csak egy gyerek! – vágott vissza kétségbeesetten Natasha.
– Tudtommal Miss. Maximoff már nagykorú, de nyugodjon meg, Miss. Romanoff, engem is megleptek ezek a fejlemények. Mindemellett még elmondanám, Dr. Strange úgy gondolja, a Skarlát Boszorkány az összes Bosszúállót manipulálta és ellenem fordította, aminek következtében ez az egész cirkusz, az úgynevezett polgárháború kirobbant. Ugyan erre nincsenek közvetlen bizonyítékaink, de a gyanú igencsak megalapozott.
A nő tovább sápadt, szinte egybeolvadt a hófehér falakkal. A sokk és a megdöbbenés kiült az arcára, és kivételesen nem próbált meg pókerarcot vágni, hogy elrejtse a valódi érzéseit. Tony pontosan ugyanígy festett azon az estén, amikor Stephen közölte vele az eredményeket, és egy pillanatra újra érezte a félelmet felkúszni a torkába, de aztán nyelt egyet, és rendezte a vonásait.
– A kongresszus felelősségre akarta vonni Maximoff kisasszonyt, azonban a többi csapattaggal együtt eltűnt - folytatta. Keserű ízt érzett a szájában, az árulás aromáját, ami megfertőzte minden egyes sejtjét, a gyomra pedig felfordult tőle.
– És hogyan tudja mindezt bizonyítani, Mr. Stark? – találta meg a hangját végre Christine.
– A kongresszus engedélyével közzéteszem annak az ülésnek a jegyzőkönyvét, ahol ezt a témát vitattuk meg. – Mikor végigpásztázta a tekintetével a tömeget, kétkedést látott, mire halkan felsóhajtott, majd folytatta. – Tudom, hogy hihetetlennek tűnik ez az egész, és egészen tegnapig nem akartam sem foglalkozni mindezzel, sem nyilvánosságra hozni, de úgy tűnik, valakinek tisztáznia kell a történteket, mielőtt elfajulnak a dolgok. Gondolom önök is találkoztak a tüntetőkkel a torony előtt, nyilván észrevették, hogy eltűntem a közösségi médiából, illetve érzékelték az elmúlt másfél év feszültségét. A közvélemény eddig sem szeretett, de ezután közellenséggé váltam. Nem az volt a célom ezzel a tájékoztatóval, hogy bárkit is bemocskoljak, mindössze azt akarom, hogy az igazi színeimet lássák, ne azt, amit mások festenek rólam. Jogom van megvédeni magam a hamis vádakkal szemben, és már éppen itt volt ennek az ideje. Nincs mit titkolnom, minden, amire szükségük van egy cikkhez három percen belül nyilvánossá válik. Köszönöm a figyelmüket – azzal elindult a kijárat felé.
Arcán elégedett kifejezés bontott szirmokat, a szeme úgy csillogott, akár a gyömbérszín whisky a kristálypohárban. Az érzékei összemosódtak, nem hallotta az utána loholó újságírók és fotósok zsivaját, mintha minden lelassult volna. Nem vette észre sem Peppert, aki kinyújtotta felé a kezét, de a tömeg útját állta, így nem tudott utána sietni, sem Romanoffot. A nő holtsápadtan, ujjait a halántékára szorítva, a hányinger és a szédülés keverékével küszködve, imbolyogva viharzott ki az épületből.

Ebben az állapotban lebegett akkor is, mikor beszállt a liftbe, gondolatait kitöltötte a diadal minden egyes pillanata, de az édes győzelem csak lassan terült szét a testében, mint az aranyló méz. Aztán a pillanatnyi mennyországba szúró fájdalom hasított, ami a mellkasából indult, és úgy terjedt, mint a villámcsapás.
A következő pillanatban elveszítette az egyensúlyát, aztán a padlóra rogyott. Szomjasan kapkodott levegőért, de az életet adó oxigén csak nem jutott a tüdejébe, a bordáira pedig egyre nagyobb nyomás nehezedett. A hányingerrel küszködve, köhögve kuporodott a sarokba, és a rémült férfit figyelte a tükörben, akinek a pupillái olyannyira kitágultak, hogy beterítették az egész íriszét, így képtelen volt megállapítani, milyen színű. Nem hallotta Friday megnyugtatónák szánt hangját, a világ lusta forgásba kezdett, a férfi a tükörben megkettőződött, aztán lassan elkezdte lehunyni pániktól kitágult szemeit, ezzel egy időben pedig egyre sötétebb és sötétebb lett.
A feketeség kellemesen ölelte körbe, és ugyan már alig emlékezett, de mintha az anyja puha kezét érezte volna a homlokára simulni. Annyira fáradt volt, nem vágyott másra, csak beleolvadni a puha színekbe. A vörös egyenletes ritmusban dobogott, az arany ezer csillagként ragyogott, a barna csordogált, a kék halványan derengett csak, az ében pedig óvón átkarolta az összes többit.

Friday hiába értesítette azonnal a mentőket, és Pepper akármennyire gyorsan is ért fel, miután az MI röviden tájékoztatta a történtekről, Tony már nem lélegzett.
Natasha csak a szirénák fülsértő hangjára lett figyelmes, mire a szíve a torkában kezdett el dobogni, és szinte gondolkodás nélkül vágott át a torony tövében összecsődült tömegen. Útközben levette a magassarkúját, hogy ne akadályozza, majd bevágódott a liftbe, és legalább negyvenszer nyomta meg a gombot, míg az ajtó bezáródott. A rossz előérzete csak fokozódott, ahogy a kijelzőn, ami az emeletek számát mutatta, egyre csak duzzadtak a számok. Mikor megékezett, az első dolog, amit megpillantott a zokogó Pepper volt, aztán tekintete abba az irányba tévedt, amerre a másik nő a semmibe révedt.
Tony arca békés volt, de élettelen, Natasha pedig a döbbenettől elejtette a cipőjét. Az agya hihetetlen gyorsasággal próbálta meg feldolgozni az információt, valamiért mégsem volt rá képes. Csendes szemlélődéséből a vörös hajú szívszaggató kiabálása szakította ki.
–    Ti öltétek meg! Ez az egész a kibaszott Kapitány hibája! Mondd meg annak a szemétnek, hogy megölte… megölte… Megölte Tonyt! – zokogta, miközben Happy lefogta, nehogy a Fekete Özvegy torkának ugorjon.
–    Pepper, kérlek, nyugodj meg! – csitította a férfi, de a hangja megtörten csengett.
–    A te hibád! Minek jöttél ide?!
–    Én… Sajnálom, csak hallottam a szirénákat és… – A hangja remegett, émelygett, és nem bírta tovább. Hátat fordított, aztán beszállt az egyik liftbe, és hátra sem nézve nyomta meg a gombot.
–    Ti öltétek meg! Miattatok kapott szívrohamot, ti hálátlan csürhe! Tetőt adott a fejetek fölé, ételt, új, méregdrága felszereléseket, a vagyonán élősködtetek, mint a piócák, és még van képetek azt mondani, hogy nem tett értetek semmit! Titeket védett, és emiatt kellett meghalnia, azért mert szerette a Bosszúállókat, cserébe kínoztátok, aztán megöltétek! – kiabálta Pepper kivetkőzve önmagából.
Natasha erőtlenül csúszott le a hűvös fém mentén, mikor az ajtók bezáródtak, fejét a térdére hajtotta, és próbálta visszafogni a feltörni készülő hányingert. Mire leért a földszintre, sikerült annyira összeszednie magát, hogy talpra álljon, majd olyan gyorsan sietett el, mint akit üldöznek.

Még percekkel később is ott visszhangoztak a fejében Stark volt barátnőjének a szavai, ezerszer lejátszotta magában a sajtókonferenciát, hogy Tony miket mondott, hogyan viselkedett, de továbbra sem bírta felfogni a történteket. Arra sem volt ereje, hogy felhívja a Kapitányt, egy sikátor falának dőlve próbált megnyugodni, több kevesebb sikerrel. Vett néhány mély lélegzetet, de beletelt még pár percbe, mire elég jól érezte magát ahhoz, hogy kocsiba üljön. Alig, hogy indított, megcsörrent a telefonja, amikor pedig Steve nevét olvasta a kijelzőn, a gyomra bukfencezett egyet.
–    Na, hogy ment? – hangzott a férfi kellemes hangja a készülékből. Egy pillanatra beállt a csend, ameddig a nő átgondolta, mit is válaszoljon.
–    Steve, Tony halott – felelte, majd nyelt egyet, mintha az segíthetett volna a torkában képződött csomón, ami megakadályozta abban, hogy normális hangon beszéljen.
–    Mi? – döbbent meg Rogers. 
–    Alig, hogy eljöttem, szívrohamot kapott.
–    Mégis… hogyan?
–    Steve, miért nem mondtad el, hogy mi történt a Hydra bázison? – érdeklődött az orosz fájdalmasan.
–    Ezt mégis hogy érted?
–    A pajzs. Belevágtad a mellkasába, nem igaz?
–    Natasha, figyelj…
–    Starknak igaza volt. Nem az igazi színeit láttuk, csak azt, amit látni akartunk, vagy amit mások láttattak velünk. Miattad halt meg, Steve. Te verted be az utolsó koporsószöget – lehelte, majd bontotta a vonalat, a telefont pedig a hátsó ülésre dobta, aztán indított, és elsuhant a felhőkarcolók között.