Dolce Vita - 1. Dolce Vita

17:22

Dolce Vita - 1. Dolce Vita

Mi történt volna, ha Tony Stark nem férfiként születik meg, hanem nőként?
Antonia Stark épp csak kezd belerázódni ebbe az egész Bosszúállók-dologba, mikor Coulson halála után a Kapitánnyal rájönnek, mit tervez Loki. Azonnal visszasiet a toronyba, hogy leszerelje az istent, ám ehelyett összegabalyodnak. Az események itt kezdenek hihetetlen gyorsasággal történni, mintha csak meglökött volna egy sor dominót, amelyek egymás után dőlnek el. De vajon az utolsó dominó mit tartogat Toni számára?
Nyomokban enyhe fluffot, angsot, genderbendert és idézeteket az első Bosszúállók filmből tartalmazhat, illetve nem feltétlenül helyes olasz mondatokat/szavakat/kifejezéseket.
A lejátszási lista az oldalsó menüben megtalálható.
Jellemzõk: Romantikus, Dráma, Akció/Kaland, Fluff, Angst, Hurt/Comfort, AU, Novella, Songfic
Figyelmeztetések: Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakter(ek), Nemváltás


Olasz kifejezések:
Basta - Hagyd abba!
Ti voglio - Akarlak.
Mi dispiace - Sajnálom.
Mi aiuti! Per favore! - Segíts nekem! Kérlek!
Bambino - baba, gyerek.

– Vasszűz, komolyan?! Mint az együttes vagy a kínzóeszköz? Nevetséges! – csapta le a tabletet az asztalra. Épp az aznapi újságok címlapját böngészte, mindegyik az új, páncélos hőssel volt tele, a cikkek szerzői pedig egyöntetűen a Vasszűz néven hivatkoztak rá.
– Asszonyom, alássan megjegyezném, senki sem tudja, hogy ön... – kezdte bizonytalanul Jarvis.
– Ez akkor is nonszensz! Minden vagyok, csak szűz nem! – háborgott tovább.


– Hazai pályán ütött rajtunk. Miért? – töprengett Toni.
Cipője sarka alatt kopogott a helihordozó padlója, ahogy fel-alá járkált, arcán elszánt tudni akarással. Amerika Kapitány türelmesen figyelte, ahogy szépen ívelt szemöldökei összehúzódnak az értetlenségtől, majd elernyednek, mikor gondolatai kusza fonala kioldódik a görcsből, gyűrűkbe forduló, sötétbarna tincseit, ahogy rugóznak, mikor a nő megtorpan egy pillanatra.
– Hogy szétziláljon – felelte Steve készségesen. Karjait maga előtt tartotta, tenyerei az övcsatján pihentek, tartásáról sütött a tettvágy, tekintetéből pedig a zavarodottság. Nem igen tudta, Toni hová akar kilyukadni, habár volt egy olyan feltételezése, hogy még maga a nő sem.
– Oszd meg és uralkodj. Oké, de tudta, hogy le kell győznie minket, nem igaz? Ez volt a célja. Meg akart semmisíteni, méghozzá nyilvánosan. Közönségre vágyik – folytatta a zseni. Csokoládébarna tekintete tágra nyílt az izgatottságtól, a levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget, ami belőle áradt. Merengve nedvesítette meg kiszáradt ajkait, Steve pedig meg mert volna rá esküdni, hogy hallotta a fogaskerekeket forogni a fejében.
– Igen. Ezért is volt Stuttgartban – értett egyet a Kapitány.
– Igen. De ez csak az előjáték volt, most… most jön a nagy durranás. Loki egy vérbeli ripacs. Virágokat akar, felhajtást, szobrot állítana magának, hogy rávéssék a nevét – míg magyarázott, egy pillanatra sem állt meg, de hevesen gesztikulált, szemléletesen kitárta karjait, majd arcáról hirtelen eltűnt az izgatott kifejezés.
Rogers körül szinte láthatóvá váltak a kérdőjelek, fogalma sem volt, mi okozta a nő hirtelen hangulat változását, de a viharfelhők egyre csak gyülekeztek a feje felett, és nagyon úgy tűnt, tudomást sem vesz sem a szőke kérdő tekintetéről, sem a jelenlétéről.
– A szemétláda! – lehelte hitetlenkedve. – Ideje indulni – pillantott fel végre a férfira, majd mindenféle magyarázat nélkül elindult a páncélja tárolója felé.
Stevenek ideje sem volt ellenkezni, ilyen rövid idő alatt mindössze annyit sikerült elérnie, hogy kinyújtotta az egyik kezét Toni felé, mintegy próbálkozásként a megállítására, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő arcát elfedte az arany maszk, majd mindenféle figyelmeztetés nélkül a raktérbe masírozott. A férfi döbbenete nem tartott egy pillanatnál tovább, mégis, mikor utána sietett, már csak a jelenetet sikerült elkapnia, ahogy Toni kinyitja a raktér ajtaját, aztán háttal kiveti magát a hordozóból, egy szívdobbanásnyi idő múltán felsikoltottak a hajtóművei, Steve pedig már csak a távolodó vörös-arany alak látványát érzékelte.


– Asszonyom, leállítottam az ARC reaktort, de a kocka már önállóan működik – tájékoztatta Jarvis, pár méterre a toronytól.
Toni megállt, néhány üres másodpercig csak tétován lebegett az épület előtt, felmérte a helyzetet, majd tekintete megállapodott a férfin, aki a gépezettel volt elfoglalva, amiben vészjósló kékséggel ragyogott a Tesseract.
– Állítsa le, Dr. Selvig – szólalt meg a nő.
Kezdett elfogyni a türelme, de úgy gondolta, egy próbát megér először szépen kérni. Az adrenalin és a düh ugyan erőteljesen dolgozott benne, izmai sajogtak, hogy harcolhasson, de meg sem mozdult, csak feszülten várta a tudós válaszát.
– Már túl késő, nem tudja leállítani! Mutatni akar nekünk valamit, egy új univerzumot! – felelte a férfi, arcáról csak úgy sütött a vak fanatizmus. Toni azonnal tudta, hogy Loki az ő agyát is kimosta, akárcsak Bartonét.
– Hát jó – sóhajtotta, majd felvisítottak a repulzorok, megpróbálta hatástalanítani a kockát, de a sugár visszapattant róla, és eltalálta Selviget, aki ártalmatlan krumpliszsákként dőlt el.
– Tiszta energia veszi körül. Áttörhetetlen – jegyezte meg az MI.
– Igen, veszem észre. B terv – forgatta a szemét a zseni.
– A 7-es még nincs bevethető állapotban – figyelmeztette Jarvis.
– Akkor is kipróbáljuk, nincs több időnk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd landolt a leszálló panelen, a gépek pedig azonnal megkezdték a páncél eltávolítását.

Amint lekerült róla a maszk, megpillantotta Lokit, aki a terasz másik oldalán állt, figyelme pedig a nőre irányult. Az isten tekintete szinte égette a bőrét, de állta a pillantását, habár gerincén elemi félelem szikrázott végig, olyasfajta, amely ösztönből fakad, majd megtelepedett a gyomrában. Ehelyett inkább a dühére koncentrált, ez pedig erőt adott neki, felszegett állal, majdhogynem élvezve a figyelmet lépkedett a bejárat felé, útközben páncélja utolsó darabjaitól is megfosztva.
Egyszerre értek be az ajtókon, Loki a keleti felől érkezett, ő pedig nyugatról. Az isten mozgásáról, arcáról sütött az önelégültség, a biztos győzelem hite, ám a jeges, zöld tekintetben kíváncsiság is csillogott. Toni majdhogynem hagyta, hogy hűvös maszkja alól előszivárogjon a zavarodottság, ám egy izma sem rezdült az arcán, lépései óvatosnak, megfontolnak hatottak, pillantásával pedig felmérte az ellenfelét.
– Kérem mondja, hogy az emberségemre akar hatni – húzódtak szórakozott mosolyra a férfi ajkai.
– Az volt a terv, hogy megfélemlítem – felelte higgadtan, kifejezése pedig tükrözte a másikét, ahogy lassú léptekkel maga mögött hagyta a lépcsőfokokat.
Loki közben tetőtől talpig végigmérte, ettől a zsenit majdnem kirázta a hideg. Tisztában volt azzal, hogy igen dekoratív nő, mindemellett a lábaira feszülő testnadrág és a mélyen dekoltált atléta nem bíz sokat az emberek fantáziájára, de kivételesen nem igazán élvezte, ahogyan mustrálják. Persze hamar ráeszmélt, hogy valószínűleg nem úgy tekint rá, mint nőre, ám mégis megmaradt egy leheletnyi rossz érzés, ami csomóba gyűrte a gyomrát.
– Akkor kár volt levetni a páncélt – jegyezte meg Loki, tekintetét ismét az övébe fúrva.
– Igen, kicsit gallyra ment és magánál úgy is ott, a végzet villámló botja – vont vállat. Közben a bárpulthoz ért, majd egy pillanatig sem zavartatva magát, mintha nem is az ellensége állna a nappalijában, hanem egy üzlettársa, elővett két poharat, töltött magának két ujjnyi whiskyt, majd felpillantott az istenre. – Kér egy italt?
Az asgardi csak felhorkant, aztán hátat fordított neki, figyelmét inkább az ablaknak szentelve. Toni önkénytelenült szisszent fel, sértve érezte magát, amiért ennyire levegőnek nézi őt a mágus, ráadásul ritkán viselkedett valakivel ennyire udvariasan, erre tudomást sem vesznek róla.
– Nem ér el semmit, ha sérteget – szólalt meg egy örökkévalóságig nyúló másodperc múlva Loki, ismét felé fordulva.
– Nem, nem! Fenyegetem – nevetett. – Nem kér, bizti? – emelte felé a poharat, de csak egy halvány fejrázás volt a válasz, így vállat vont, aztán a kezébe vette a saját italát. – Én iszom egyet – sóhajtotta, majd tekintetét le sem véve az istenről belekortyolt.
Ahogy az alkohol legördült a torkán, azonnal jobban érezte magát, nyugodtabbnak, bátrabbnak. Az idegei, görcsbe rándult tagjai azonnal kisimultak, ám a gyomrában megülő, ösztönös félelem csak nem csillapodott, ahogy a koponyája hátuljában a kellemetlen zsibbadás sem, amivel nem tudott mit kezdeni.
– Már jön a Chitauri, nem akadályozhatja meg. Mitől kéne félnem?
– A Bosszúállóktól – vágta rá azonnal, mire egy hitetlen félmosolyt kapott mindössze. Elengedett egy halk sóhajt, aztán magyarázni kezdett. – Így nevezzük magunkat, csapat vagyunk. A Föld legjobb harcosai, ilyesmi – vont vállat
– Igen, volt szerencsém – engedett el egy cinikus vigyort az isten.
– Igen. Eltartott egy ideig, amíg összecsiszolódtunk, de vegyük csak számba. Ott a bátyja, a félisten. – Pillantását Lokiéba fúrta, remélve, ezzel eltereli annyira a figyelmét, hogy ne vegye észre, mit művel a pult alatt.
Szinte döbbenve tapasztalta, a taktika működik, sőt az isten vevő a kis játékára. Felbátorodva finoman megrebegtette a szempilláit, épp csak amennyire ízléses, vörösre festett ajkait játékos mosolyra húzta, állát pedig egy leheletnyit lejjebb tolta, a szegycsontja felé, így nézett fel az asgardira. Az egész szituáció különös volt számára, mintha csak egy kígyót próbált volna megbűvölni, úgy tűnt, egészen sikeresen. A flörtölési technikáját évek alatt tökéletesítette, szinte senki sem tudott neki ellenállni, ám arra sohasem gondolt, hogy egyszer az életét fogja megmenteni. Hevesen dobogó szívvel pattintotta a csuklójára az új páncél érzékelőit, közben tekintete fogva tartotta az istenét, aztán majdnem kiszakadt belőle egy megkönnyebbült sóhaj, de helyette csak folytatta.

– A szuper katona, aki egy élő legenda és rászolgált a nevére. A pasi, akinek dühkezelési gondjai vannak, a gyilkos duó. És magának, öregem, sikerült felbőszítenie minden egyes tagot – vigyorgott rá, majd még mindig a bordáit döngető szívveréssel, nyugalmat erőltetett magára.
– Ez volt a célom – viszonozta a gesztust Loki, ám volt benne valami sötét, és fenyegető, amitől Toni gyomra görcsbe rándult.
– Nem túl elmés. Ha megérkeznek, és erre mérget vehet, elkapják – lehelte, miközben lassú léptekkel közelebb sétált.
– Ott van a seregem – felelte egyre sötétedő íriszekkel.
Antoniának nyelnie kellett egyet, mert alig tudott megbirkózni rohamosan felbugyogó érzéseivel. Fogalma sem volt, mi történik vele, de az ajkai kiszáradtak, így önkénytelenül is a nyelvével nedvesítette meg őket.
– Nekünk meg Hulk – kontrázott szinte már kétségbeesetten.
– Azt hittem, a fenevad meglépett – az isten arcán szétterült a zavarodottság, egy pillanatra az egyre feszültebb légkör lecsillapodott.
– Nem érti a lényeget, nincsen trón. Nem létezik olyan opció, hogy győztesen kerül ki. Lehet, hogy megjön a serege, lehet, hogy nem tudjuk legyőzni, de magát elkapjuk. Mert, ha a Földet nem is védhetjük meg, tuti, hogy bosszút állunk – nevetett erőtlenül a nő.
A megkönnyebbülése nem tartott sokáig, mert Loki időközben ismét megtalálta a tekintetét, és nem engedte el. Csak állt mozdulatlanul, és a torkába felkúszó pánikkal figyelte, ahogy az asgardi lehetetlen lassúsággal, fenyegetően közelít felé, akár egy ragadozó. Szerteszét hulló álarca fenntartásába kapaszkodott, megpróbált olyan nyugodtnak tűnni, amilyen sosem volt még, de az arca kipirult, szapora, apró lélegzetei és bordái öleléséből szabadulni vágyó szíve elárulták. Loki már-már elégedett, dorombolásszerű hangot hallatott, felemelt jogarral közeledett, kínzó lassúsággal, esélyt sem adva Toninak a csillapodásra.
– Hogy lesz a barátainak ideje rám, miközben magával harcolnak? – lehelte, mintha csak kegyelemdöfésre készülne.
Volt valami fura minden egyes apró rezdülésében, erről azonban a nő megpróbált nem tudomást venni, mert annál is jobban megrémítette, mint az addigi történések. Aztán a jogar koppant az ARC reaktoron, behunyta a szemeit, lélegzetét is visszatartotta, és meg mert volna rá esküdni, hogy a szíve is elfelejtett dobbanni abban a végtelen pillanatban. Mikor pillái megremegtek, és félig összeszorított, félig nyitott szemmel felpillantott, az isten arcán csak az értetlenséget látta.
– Ez eddig működött!
– Hát van, hogy nem megy. Férfiaknál előfordul, ötből egynél – motyogta a megnyugvástól remegő hangon, aztán sokkos vigyorral az arcán vállat vont.
Lokinak azonban látszólag nem tetszett annyira a beszólása, és már hátrált is egy lépést, attól tartva, bántani fogja, ehelyett viszont kezét az álla alá csúsztatta. Sötét szemei ekkor már ismét elégedetten csillogtak, és mielőtt bármi megfordulhatott volna a fejében, megérezte az asgardi hideg ajkait a sajátján.
A meglepetéstől hirtelen mozdulni sem tudott, majd felocsúdva zsibbadtan viszonozta a csókot. Először óvatos volt, ismerkedő, ám Toni keze önkénytelenül siklott a férfi mellkasára, mire Loki is felbátorodott, csókja szenvedélyessé, követelőzővé vált. A zseni felnyögött, a köd kezdte elborítani az elméjét, bőre égett az isten érintése alatt, a levegő felforrósodott körülöttük, s azt is elfelejtette, hogy ezt nem volna szabad megtennie. A vágy, amely azóta ott feszült közöttük, mióta landolt, erősebbnek bizonyult a józan észnél, nem érdekelte, hogy az ellenséggel enyeleg, mert túl jó volt érezni magán a fagyos ajkakat. Egyik lábát az asgardi csípőjéhez emelte, mire Loki a másikat is a dereka köré fonta, aztán zihálva szakadtak el egymástól, pillantásuk egy röpke másodpercig összekapcsolódott, majd az isten felfedezőútra indult a testén.
Lehunyt szemmel, kipirult arccal, hátravetett fejjel hagyta a férfit irányítani, így csak akkor vette észre, hogy közelednek a bárpult felé, mikor megérezte a hűvös márványlapot. Elemi ösztöneitől elvakultan túrt az ében hajzuhatagba, majd gyengéden felhúzta Loki fejét, mert ajkai égtek az érintéséért. Olyan tűz folyt az ereiben, amit azelőtt még sohasem tapasztalt, és semmi mást nem akart, csak csillapítani, elolvadni az isten hideg bőrén. Partnere nem tétovázott sokat, előbb megszabadította a falatnyi atlétától, majd a domborulataira feszülő nadrágtól, aztán hosszasan végigmérte majdhogynem meztelen testét. Toni kócosan, félárbocra eresztett pillákkal nézett rá, majd elégedetlenül felmordult.

– Gyönyörű vagy, Antonia. Akár egy istennő – lehelte szinte már áhítatosan, egyik tenyerét az ARC reaktorra simítva.
– Akkor imádj! – parancsolta a nő, mintha nem is egy istennek címezné szavait.
– Micsoda pimasz kis halandó – nevetett rekedten, sötét tekintetét Toniéba fúrva.
– Fogalmad sincs, kivel van dolgod – sziszegte a fülétől csak néhány milliméterre.
Aztán minden félelmétől megszabadulva, nemes egyszerűséggel elkezdte kihámozni Lokit a ruháiból. Mikor nem boldogult, kapott némi segítséget, mivel az isten készségesen húzta a nő kezét a csatokhoz, amiknek segítségével vajmi könnyedséggel szabadította meg a legfelső rétegtől. Vágytól elhomályosult aggyal, gondolkozás nélkül tépte szét az alatta levő inget, mire a férfi csak szórakozottan elmosolyodott, Toni viszont ámultan húzta végig a tenyerét a felsejlő, hófehér mellkason. Napbarnított combjai éles kontrasztot alkottak az általuk közrefogott alabástrom derékkal, hosszú, göndör tincsei egészen a csípőjéig nyújtózkodtak, mikor felkínálta a torkát az istennek.
Loki néha megállt néhány rövid pillanatig gyönyörködni benne, de továbbra sem tudta megérteni, miért kívánta őt ilyen égetően, mint ahogy még soha senkit sem kívánt. Nem értette továbbá, Antonia hogy lehet ilyen gyönyörű, hiszen az összes midgardi nő, akit látott, legfeljebb átlagos volt, vagy csak egészen egyszerűen szép, de semmi különleges nem volt egyikükben sem. Ezzel szemben a Vasszűz már akkor felkeltette az érdeklődését, mikor Stuttgartban rá szegezte a fegyvereit, habár akkor még nem tudta, ki is rejtőzködik a páncél mögött.
Miközben feltérképezte teste minden egyes porcikáját, mélyen az eszébe véste a látványt, kezdve legyezőszerűen szétterülő, hosszú szempilláival, majd a memorizálást puha, ám karakteres vonásaival, elnyíló, telt ajkaival folytatta. Megjegyezte, milyen magasra szökken a hangja, mikor különösen érzékeny területhez ér, hogyan feszülnek meg az inak finom ívű nyakán, és milyen csodálatos érzés, ahogyan ujjai követelőzően túrnak a hajába. Tudta, hogy a kis afférjuk kárászéletű lesz, ám nem érdekelte, csak ki akarta élvezni a pillanatot.
Toni égető tekintettel pillantott le az istenre, mikor az nemes egyszerűséggel a pultra ültette, majd lerángatta róla utolsó ruhadarabját, a falatnyi, fekete csipkebugyit. Úgy nézett le rá, akár egy istennő, aki híve imádatából táplálkozik, Loki pedig nem igen tudott ellenállni már csak a gondolatnak sem, hogy elégedetté tegye a halandót, így széttárta a lábait, majd folytatta ott a kis felfedezőutat, ahol eddig az anyag meggátolta. Mikor a nő megérezte magát az asgardi száját, ismét lehunyta szemét, körmei a férfi vállába vájtak, majd keze feljebb vándorolt, hosszú ujjai belegabalyodtak a sötét tincsekbe. Hátravetett fejjel élvezte a kényeztetést, aztán megelégelte partnere kis játékát, és vágytól rekedten, elfeledkezve önmagáról olaszul rivallt rá:
– Basta!
– Fogalmam sincs, mit mondtál, de ne légy ilyen türelmetlen – egyenesedett fel az isten.
– Ti voglio! – lehelte Toni nyugtalanul, majd magához húzta az istent, mondanivalóját pedig azzal nyomatékosította, hogy ajkait az övére tapasztotta.
A nő belemosolygott a csókba, mikor keze a merevedésére siklott, mire a férfi csak felszisszent, majd fojtott morgást hallatott. Csípőjét közelebb tolta a másikhoz, lábait pedig a dereka köré fonta, mire Loki sem tétovázott, félőrülten a vágytól, de figyelve a halandó törékenységére hatolt belé. Antonia felnyögött, fogait az isten alsó ajkába vájta, próbált megbirkózni az érzések sokaságával, ám nem volt benne biztos, hogy képes mindazt feldolgozni, ami azóta történt, hogy megérkezett a toronyba.
Egy rövid ideig csak ők ketten léteztek, a lángok, amik már a csontjaikat mardosták, a szobát betöltő nyögéseik, az egyre elhúzódó csókcsaták. A Bosszúállók, a chitauri, Selvig, mindenki megszűnt, és még akkor sem voltak hajlandóak tudomást venni a külvilág létezéséről, mikor a gyönyörtől kábultan, egymásba temetkeztek a nappaliban. Az isten a bárpult előtt állt, továbbra is a nő combjai között, míg Toni fejét a vállára hajtotta, lehunyt szemmel próbálta kiélvezni a pillanat varázsát.

– A barátaid mindjárt itt lesznek – suttogta Loki, mintegy mellékesen.
– Nem érdekel – fonta szorosabbra karjait a nyaka körül.
Nem értette, mit csinál, de meg sem próbált úgy tenni. Amikor bármilyen intimebb kapcsolatról volt szó, mindig az érzései vezették a józan esze helyett, és éppen ezért került bajba olyan sokszor. Pontosan ez történt ezalkalommal is, ám ezúttal nagyobb volt a tét, hiszen lefeküdt az ellenségével, erről pedig senki sem szerezhetett tudomást. Mivel fogalma sem volt róla, mit tegyen ezek után, úgy határozott, csak szüksége van néhány percre, amíg hallgathatja Loki szívverését, s ezzel időt adhatott magának, hogy eldöntse, mi legyen a következő lépése.
– Öltözz – sóhajtotta az isten, majd kiszakadt a nő forró öleléséből, és pillanatok alatt magára öltötte a ruháit.
– Tudod, semmi kedvem sincs harcolni – vallotta be Antonia, miközben végigfuttatta ujjait kócos tincsein, hogy némiképp kifésülje azokat. Megkísérelt a lehető legkevésbé megbántottnak tűnni, de egy csöppet sem esett jól, hogy míg azelőtt a férfi legalább egy fél órán keresztül csak simogatta, és csókolgatta, váratlanul elhidegült tőle, mintha semmi sem történt volna köztük.
– Ezzel meg tudod akadályozni, hogy kinyíljon a portál – magyarázta tárgyilagosan, majd átadta neki a jogarát.
– Mit fogsz tenni? – érdeklődött lenyelve a sértettségét, miközben leszállt a pultról. Ezek után a ruhái keresésébe kezdett, mikor pedig megtalálta, magára rángatta az atlétáját és a nadrágot, amely a nappali másik végében landolt.
– Mondd nekik azt, hogy rájöttél a megoldásra, harcoltunk, és elvetted a jogart. Thor úgyis utánam jön, úgyhogy azt hiszem, találkozunk még, midgardi istennő – mosolyodott el, ezzel némi megkönnyebbülést ébresztve a nőben, majd sietve elindult a terasz felé.
– Várj! – kiáltotta utána. Loki kelletlenül fordult meg, szeméből sütött a keserűség, amitől Antonia gyomra ismét összeszorult, de ezúttal fájdalmasan. – Miért gondoltad meg magad?
– Rossz döntést hoztam – felelte egyszerűen, majd eltűnt. A zseni nagyot nyelt, hogy a gombóc eltűnjön a torkából, de a megbántottság felkúszott a koponyájába, és égető könnyeket szült, amelyeket végül elszántan pislogott ki a szeméből.
Mielőtt lehetősége adódott volna kiborulni, meghallotta, a landoló Quinjetet, és inkább barátai elé sietett, mintsem romokban heverő érzelmi világával foglalkozzon. Arcára egy cseppnyi érzelem sem ütközött ki, hosszú hajkoronáját maga mögé kényszerítette a hajtóművek által generált légmozgás, karjait összefonta a mellkasa előtt, tekintete megkeményedett.
– Jól vagy? – lépett mellé a Kapitány, aki elsőként hagyta el a gépet. Szíve szerint válaszul csak megforgatta volna a szemét, de végül úgy határozott, feldúltságát nem a többi Bosszúállón kell levezetnie.
– Igen. Elvettem tőle, de elmenekült. Azt hiszem, ezzel megakadályozhatjuk az inváziót – mutatta fel a jogart.
Bajtársai hatására némiképp felolvadt, de tartása továbbra feszes maradt, sugárzott róla, hogy valami nincs rendben. Natasha gyanakvó kifejezése ugyan aggodalomra késztette, de nem hagyta, hogy a pánik emiatt eluralkodjon rajta. Tisztában volt vele, hogy a kém sem tévedhetetlen, ő pedig remek színész, és tudta, akármennyire is nehezére esik, végig fogja csinálni a kis színjátékot.
– Utána megyek – jelentette ki Thor, majd további magyarázat nélkül meglengette a Mjölnirt, és elrepült.
– Miért nem hívtál minket? – tette fel a kérdést az orosz. A zöld szemek veszélyesen villantak, ennek dacára azonban Toni elnyomta magában az érzést, hogy nyeljen egyet a pillantására.
– Talán mert a kurafi nem hagyott időt harc közben, hogy dobjak egy SMSt?! – a hangja magasabbra szökött, mint szokott, lélegzete szaporává vált, de Romanoffon kívül senki sem tulajdonított neki jelentőséget.
A nő fejben megjegyezte, hogy vigyáznia kell a vöröshajúval, különben a kis afférja Lokival elég hamar a felszínre bukhat, amit egyikük sem akart. Az első perctől tudta, hogy meg fog vele gyűlni a baja, ám azt hitte, később rakja össze a képet, vagy legalábbis először nem ennyire nyíltan játszik.
– És hol a páncélod? – faggatózott tovább az orosz.
A vészcsengő hamarosan visítani kezdett a fejében, gondolatai sebesen áramlottak, ám tartotta magát a kis meséhez, amit még az érkezésük előtt kitalált.
– Nem volt lehetőségem használni – indult el befelé, mire a többiek csendesen követték. – Épp csak kezdtek eldurvulni a dolgok, mikor egyszer csak eltűnt. Néhány másodpercre rá megérkeztetek, úgyhogy gondolom, berezelt.

A penthouseba érve azonnal a bárpulthoz sietett, hogy feldúltságát egy pohár whiskyvel enyhítse. Egyszerre lehúzta az egészet, amit Barton és Steve elrettent kifejezéssel az arcukon figyeltek. Natasha szeme eközben körbefutott a helyiség minden egyes négyzetcentiméterén, majd megakadt valamin, és azonnal oda is masírozott. Toni imádkozott, hogy ne az elveszett bugyija legyen, ám mikor az Özvegy felemelte, érezte, kifut belőle minden szín. Ennek ellenére nyugalmat erőltetett magára, és csak felvonta a szemöldökét. Körbenézve még két értetlen tekintettel találta szembe magát, és Natasha „tudtam, hogy rejtegetsz valamit” pillantásával.
– Most mi van? – csattant fel.
– Harcoltál, mi? – horkant fel az orosz.
– Ti... Ti komolyan azt hiszitek...? Jézusom, srácok! Sovány malac vágtában hagytam el a lakásomat, mikor legutóbb riasztottak. Éppen valami közepén voltam – nevetett.
Annyira meggyőzően játszotta a szerepét, hogy a két férfi azonnal felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, ám Natashát nem verte át. A kém mégis inkább letette a ruhadarabot, és megjegyzés nélkül hagyta a dolgot.
– Ilyen nevetséges hülyeséget – motyogta, majd visszafordult, és töltött magának még egyet. – Kértek?
– Értem én, hogy Loki meggyepált, de még korántsem győztünk, úgyhogy... – kezdte Barton, ám a nő elkerekedő szemei megakasztották. – Néztél már tükörbe, kislány? Szépen kicsattant a szád.
Toni megfordult, hogy megvizsgálhassa magát, és megdöbbenve vette tudomásul, valóban úgy néz ki, mint akinek alaposan ellátták a baját. Loki számlájára írta a sérüléseket, vagy azok illúzióját, bár elképzelése sem volt arról, mihez kezdjen ezzel az egésszel, mivel egyik seb érintése sem okozott neki különösebb fájdalmat.
– Biztosan az adrenalin. Nem gondoltam, hogy ilyen nagyot suhintott – magyarázta.
– Nem próbált az agymosott marionettbábujává tenni? – érdeklődött Steve.
A szemeiből csak úgy sütött az aggodalom, ez pedig kellemetlen érzéseket keltett Antoniában. Ameddig a csapattársai a jólléte miatt aggódtak, ő az ellenséggel hancúrozott.
– Nem – hazudta.
Nem tudta volna megmondani, miért, mégis úgy érezte, nem szabad elmondani nekik, hogy ugyan megpróbálkozott vele az isten, valamiért nem működött a dolog.
– Hála az égnek! Ki tudja milyen szörnyűségeket tett volna veled – lapogatta meg a vállát Clint.
– Ja, ki tudja... – suttogta egyetértően, miközben üveges tekintettel bámulta a poharát.
Amíg várakoztak, Natasha magára vállalta, hogy kiiktatja a gépezetet, így a veszély elhárult, majd figyelmüket Selvigre fordították, aki Toni érkezése óta eszméletlenül feküdt a teraszon. A nő torkában gombócot alkotott a bűntudat és a félelem keveréke, de mikor a tudós magához tért, megbizonyosodott róla, hogy semmire sem emlékszik. Ezek után a megkönnyebbüléstől töltött újabb adag italt, nem pedig az elviselhetetlen feszültség miatt. Egy órával később feltűnt Thor, maga után pedig az enyhén szólva is paprikás hangulatban lévő, ám legyőzött Lokit rángatta.
– A fenevad elkapta – mondta szűkszavúan a villámisten.
Toni túl sokáig bámulta Lokit, ez pedig egyedül az Özvegynek tűnt fel, mivel a többiek inkább a két Asgardival voltak elfoglalva, mintsem a zsenivel. A nő tekintete sikoltott a megbántottságtól, amire néhány kellemetlen másodperc után az isten felelni akart valamit, szája már szólásra is nyílt, ám Clint félbeszakított.
– Tudod, lehet, nálatok ez rendben van, de nálunk kitapossák a belét is annak, aki megüt egy nőt!
– A harcos az harcos, legyen az asszony vagy férfi – felelte az fekete hajú csak úgy foghegyről, nem is igazán foglalkozva az előtte pattogó Sólyomszemmel. Figyelmét továbbra is a nőnek szentelte, aki végül felocsúdott, és primadonnákat megszégyenítő érdektelenséggel fordított neki hátat.
– Ja, csak éppenséggel védtelen volt – sziszegte Barton.
– Clint, igaza van. Antonia nagy lány, tud vigyázni magára – szólt közbe Natasha.
– Ki a francnak van ahhoz gyomra, hogy megüssön egy nőt? – morogta, majd inkább hátat fordított és ledobta magát a kanapéra.
– Ne picsogj már annyit, fogadd el, mi is vagyunk olyan jók, mint ti, hatalmas férfiak – forgatta a szemét a vörös hajú.
– Áll még az az ital, Fémnő? – villantott fel egy féloldalas mosolyt az isten. Toni hitetlenkedve fordult felé, szépen ívelt szemöldökei magasba szökkentek, ám végül csak felhorkant, és megindult a bárpult felé.
– Antonia, tudnál készíteni valamit, ami zárva tartja a fivérem száját? – szólalt meg Thor, ezzel megakasztva a cselekvésben. – Nem engedhetjük meg, hogy befolyásoljon minket.
– Egyszerűen csak varrjuk össze – vont vállat az íjász.
– Nem vagyunk barbárok, madáragyú – sziszegte Toni nem túl barátságosan, mire Clint hátra hőkölt, ám végül csak vállat vont.
– Egyszerűbb, mint több órát a laborban szenvedned egy szájzárért, kislány. Tizenöt perc, és meg is vagyunk vele.
– Megcsinálom, csak szükségem van egy kis időre – pillantott a szőke óriásra, aki csak hálásan pislogott felé.

Néhány nap múlva a Bosszúállók összegyűltek a Central Parkban, hogy a két asgardit hazaküldjék. Ugyan Fury úgy tartotta, a földi igazságszolgáltatás elé kellene állnia bűnösnek, végül Thor meggyőzte, hogy Lokit a Tesseracttal együtt rá bízzák. Antonia az azt megelőző napokat a laborba bezárkózva töltötte, ezzel azonban kivívta bajtársai aggodalmát, akik megpróbáltak mindent megtenni, hogy előcsalogassák a néhány szinttel a penthouse alatt elhelyezkedő műhelyéből, ám kísérleteik sikertelennek bizonyultak. Nyugalomra volt szüksége, és arra, hogy ne kelljen egész álló nap úgy tennie, mintha minden rendben volna, holott nyilvánvalóan nincs. Nem volt kedve a többiekhez, sem az ünnepléshez, csak egyedül akart lenni, és a munkával elterelni arról a figyelmét, hogy mennyire megsértette őt Loki. Abba már bele sem mert gondolni, hogy miért érez ilyen hevesen ezzel az egésszel kapcsolatban, és mindemellett úgy tartotta helyesnek, ha még csak esélyük sincs találkozni. Ennek ellenére néha elfogta a vágy, hogy meglátogassa az istent, azonban végül a saját érdekében úgy döntött, nem kockáztatja meg. Romanoff egyébként is levágta a helyzetet, arra pedig végképp nem volt szüksége, hogy a többiek is rájöjjenek, mit műveltek abban a másfél órában, amíg minden kapcsolat megszakadt közöttük. Így hát csak dolgozott, amikor pedig kifogyott a tennivalóból, a páncéljával foglalatoskodott.
Bruce már az első este meglátogatta, kávét és vacsorát hozott neki, illetve a hogyléte felől érdeklődött. Toni elképesztően hálás volt a gesztusért, mivel egy ideje már azon rágódott, felmenjen-e, vagy sem. Kellemesen csalódott, mikor ráeszmélt, hogy Banner az egyetlen csapattag, akinek a társaságában jól érzi magát, így kétségbeesetten kapaszkodva a lehetőségbe, hogy valaki ott legyen vele, ezáltal elterelve a gondolatait, bevonta a munkába. Ezek után a többi Bosszúálló nyugtalansága is elmúlt, így viszonylag zavartalanul teltek a napjai, habár Loki és Thor távozása egyre csak közeledett, a nő pedig azt kívánta, bár lenne még egy kis idejük, csak néhány perc, hogy megtudja, miért tartja mindazt, ami köztünk történt az isten rossz döntésnek.
Aznap reggel borzalmasan ébredt, keveset aludt, és rémesen, de ennek ellenére megpróbálta a legjobb formáját nyújtani. Őszintén szólva, semmi kedve sem volt megjelenni, nem akarta látni, ahogy Loki eltűnik, de a többieknek tartozott ennyivel, hiszen nem csak a két asgardit engedték útjukra, hanem a csapat is itt készült elbúcsúzni egymástól. A gardróbja előtt állva sokáig gondolkodott azon, mit vegyen fel, de végül megállapodott egy feltűnő, tűzpiros színű, testre simuló miniruhánál, illetve a formalitás kedvéért a kedvenc, fehér blézerénél. Úgy gondolta, muszáj tökéletesen festenie, különben az isten észreveszi, hogy valami nincs rendben, ezt pedig a büszkesége miatt nem engedhette meg magának. A szeme alatti sötét karikákat, amiket az alváshiány okozott, először sminkkel próbálta elrejteni, mikor azonban kudarcot vallott, inkább felvett egy napszemüveget. Egyébként is késésben volt, a többiek már vártak rá, de nem érdekelte, még szakított időt arra, hogy a legvörösebb rúzsát az ajkaira kenje. Mikor betipegett a liftbe, arcán nyoma sem volt a feszültségnek, a garázsba érve pedig jókedvűen köszöntette a bajtársait, aztán némán szállt be a cabrióba, aminek anyósülésén már helyet foglalt Bruce.

Amint megérkeztek a parkba, és megpillantotta Lokit, a szíve akaratlanul is hevesebben kezdett el dobogni, a torka pedig összeszorult. Az isten végignézett rajta, a hűvös, zöld íriszekben mintha elégedettség és rosszallás csillogott volna. Utóbbi valószínűleg a túl rövid szoknya, és a sokat mutató dekoltázs miatt, ám Antonia meggyőzte magát róla, hogy mindössze csak beképzeli ezt az egészet.  Ugyan a napszemüveg saját szempárját eltakarta a többiek elől, de tekintetét a férfira függesztette, aki ezzel száz százalékig tisztában volt, és ki is élvezte. Ennek jeléül mintha az arca megrezzent volna, a szájzár alatt talán mosolyra húzta az ajkait, de nem lehetett benne biztos, pedig égette a tudatlanság.
Romanoff és Clint a két asgardi mögött álltak, a nő pedig váratlanul az íjász füléhez hajolt, úgy, hogy arcát eltakarja a haja, így Toni nem tudta leolvasni a szájáról, mit mondott neki, de Barton vigyorgott, így arra a feltételezésre jutott, hogy a kém nem róluk beszélt. Ennek ellenére azért kellemetlen érzés kezdett virágot bontani a mellkasában, ám mégis megkísérelt nem foglalkozni vele. Helyette csak figyelte Lokit, és azt kívánta, bár ne lenne ilyen elbaszott ez az egész. Néma imákat rebegett, mert néhány percig a többiek egyáltalán nem szenteltek neki figyelmet, így lehetősége adódott az isten minden egyes vonását az emlékezetébe vésni. Eközben akaratlanul is a felszínre buktak a néhány nappal ezelőtt történtek képkockái, amitől egy pillanatra libabőrös lett, majd látva erre Loki szórakozott reakcióját, inkább elkapta róla a tekintetét. Ekkor találta szembe magát Thorral, aki épp ekkor lépett elé, a többiektől már elköszönt, csak azt várta, hogy Tonival is megtehesse ugyanezt.
– Nélküled nem sikerült volna, Fémek Asszonya – vonta az ölelésébe. A nő kissé kellemetlenül érezte magát, nem gondolta volna, hogy ennyire jó kapcsolatot sikerült kiépíteniük, de azért nem ellenkezett.
– Ugyan, semmit sem tettem – legyintett.
– Ne becsüld le magad, egyikünk sem találta volna ki, hogyan állíthatjuk le a Tesseractot.
– Azt hiszem, a csapat eszeként ez a dolgom – nevetett, de egy csepp jókedv sem csendült ki a hangjából.
– Vigyázz magadra, Fémasszony – simította hatalmas tenyereit a hátára. – Főleg, mivel nem tudom, milyen sorsa ítélik Lokit, és attól tartok, megakadt rajtad a szeme – suttogta a fülébe, mielőtt elengedte volna.
– Képzelődsz – felelte.
– Bármi lehetséges, és nem szeretném, ha bajod esne – hadarta, majd elengedte, és az öccse mellé lépett. – Köszönök mindent, barátaim – intett ragyogó mosollyal, arcán nyoma sem volt az előbbi komoly kifejezésnek, majd várakozóan a fivére pillantott, aki felsóhajtott, aztán elfordította a tároló tetejét, aminek másik végét a szőke óriás szorongatta.
Toni lehunyta a szemét, csak a hangot hallotta, de ez épp elég volt ahhoz, hogy tudja, elmentek. Testében rohamosan terjedni kezdett a keserűség, szinte érezte, ahogy belülről rohadni kezd a benne kavargó, undorító érzésektől. Néhány másodpercig csend telepedett a csapatra, majd először Steve ocsúdott fel, Antoniához lépett, és Thorhoz hasonlóan megölelte, ezzel egy rövid időre kirángatva a feje felett gyülekező viharfelhők alól.
– Vigyázz magadra. Remélem, találkozunk még – nézett mélyen a szemeibe.
A nő tudta jól, hogy nagy valószínűséggel a Kapitány figyelmét is sikerült magának tudnia, és egy pillanatra beléhasított a bűntudat, amiért fejben automatikusan elutasította, de nem mondott, vagy tett semmit, csak szívélyesen viszonozta a labradorkölyök-mosolyát.
– Meglesz.
– Kislány, tőlem el sem köszönsz? – tárta ki a karjait Clint.
– Megyek már – sietett oda hozzá, majd vigyorogva a nyakába vetette magát. Az íjász egy kicsit olyan volt neki, mint egy báty, és őszintén szólva, Barton néha hajlamos is volt így viselkedni.
– Asszem, bejössz a Kapinak. Ez ne hagyd ki, kislány – motyogta, aztán rá kacsintott, a következő pillanatban pedig már Natasha előtt találta magát.
Clint megjegyzésétől csak még rosszabbul érezte magát, és ezen a vöröshajú látszólag kedves gesztusa sem segített, mivel neki is volt egy kis hozzáfűznivalója, amit nem akart a csapat tudomására hozni.

– Tudom, hogy titkolsz valamit, és azt hiszem, azt is, mit. De ne aggódj, egyelőre tartom a számat – sziszegte vigyorogva, alig mozgó ajkakkal.
– Milyen kedves – replikázott hasonlóképpen, majd kiszakadt az ölelésből, és hátrált egy lépést.
– Mit fogsz ezután csinálni, Toni? – érdeklődött Rogers udvariasan, ám túlzott kíváncsisága kiült az arcára.
– Azt hiszem, visszamegyek Olaszországba. Már hiányzik a napsütés – vont vállat.
– Vissza? – kerekedtek el a szőke szemei.
– Igen, az édesanyám olasz volt. És te?
– Van egy kis bepótolni valóm. De azt hiszem, én megyek is – mutatott maga mögé, ahol a motorja várakozott.
– Öhm, persze – bólogatott a nő. – Brucie, kell egy fuvar? – pillantott a mögötte álló férfira.
– Igen, az jól jönne – felelte tudóstársa, aki egészen eddig meglehetősen csendes maradt.
Toni csak bólintott, aztán az ajtó kinyitása nélkül bevetődött az autóba, mielőtt azonban indított volna, integetett a motorral távolodó Kapitánynak, és a Natasha autójából kihajolva vadul kalimpáló Clintnek. Mire mindannyian eltűntek, úgy érezte, az arca szétreped a rengeteg mosolygástól, és szinte megkönnyebbült, mivel Bruce előtt nem kellett jókedvet tetetni, csak bekapcsolta a rádiót, és elhajtott. Útközben keserű mosollyal az arcán énekelt, addig kontyba kényszerített tincseit pedig kiengedte, és hagyta, hogy a szél beléjük kapjon. Gondolatai már Olaszország körül jártak, illetve azon, hogy soha többé nem hagyja, egy férfi szétrombolja a dolce vitát, amit kemény munkával épített fel. Ugyan mellkasa összeszorult egy pillanatra erre a megállapításra, elméjében pedig felbukkantak a Lokival kapcsolatos emlékei, de arcára keserédes kifejezés ült, közben pedig énekelt, teli torokból, minden sértettségét és bánatát a dalba sűrítve.
„Living la dolce vita, Life couldn't get much sweeter, Don't you give me a reason, That it's not the right season, Babe, I love you a lot, I'll give you all I've got, Yeah, you know that it's true, I've been saving all my summers for you, I've been saving all my summers for you, Like froot, like froot.”


Körülbelül két hónap múlva Pepper telefonja egy vezetőségi értekezlet közepén csörögni kezdett. Először csak kinyomta, ám mikor másodjára is megszólalt, bosszúsan pillantott a készülék kijelzőjére, és némiképp ingerülten vette tudomásul, hogy a legjobb barátnője nevét látja rajta. Elnézést kért, majd kicsörtetett a konferenciateremből, aztán felvette.
–     Antonia Elizabeth Stark! Remélem, hogy nagyon fontos, mert egy vezetőségi ülésről rángattál ki! – szólt bele türelmetlenül. A vonal túlsó végéről azonban csak szipogást hallott, aztán mikor Toni végre megszólalt, nem értett semmit, ugyanis olaszul beszélt, mint mindig, mikor túlságosan zaklatott volt, amivel még nem is lett volna baj, de olyan gyorsan, hogy csak értelmetlen foszlányokat sikerült elkapnia. – Toni! Lassíts, oké? Mi a baj? Történt valamit? – kérdezte megenyhülten, és egy kicsit riadtan.
– Pep… Pep… Mi dispiace! Mi dispiace!
– Toni, mit sajnálsz? Nem értettem semmit sem abból, amit az előbb mondtál!
– Mi aiuti! Per favore! – zokogta Antonia.
– Miben segítsek? A fenébe is, a szívbajt hozod rám!
– Bambino… Bambino – ennyit hallott mindössze, mivel a mondat elejét a barátnője ismét elhadarta, de ez épp elég volt ahhoz, hogy egy boldog mosoly kússzon az arcára.
– Hiszen ez csodálatos, Toni! De várj… Az utolsó beültetés már több, mint három hónapja volt, és alig három hét múlva kiderült, hogy nem sikerült. Akkor mégis hogyan?
– Né… néhány napig elfelejtettem… elfelejtettem bevenni a fogamzásgátlót… De… de nem is aggódtam miatta… Mert azt mondták… Az orvosok azt mondták… meddő vagyok… – váltott angolra, így a másik nő végre mindent érthetett.
– Tonia, semmi baj. A lényeg az, hogy végre sikerült, amit annyi éve szeretnél már. Ne aggódj a pasi miatt, nem kell tudnia róla, főleg, ha egyéjszakás volt. Semmi baj sincs ezzel, minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni őt Pepper, de erre csak még inkább zokogni kezdett. Egykori asszisztense és legjobb barátnője egyáltalán nem értette, mi baja van, hiszen nem úgy ismerte Tonit, mint akit az érdekel, hogyan sikerült elérnie valamilyen eredményt.
– Pepper, hát nem érted?! Az a baj… az a baj, hogy ki az apja a babának.
– Jézusom! Mert mégis ki az?
– Pep… két hónapos terhes vagyok.
– Várj, két hónapja… Két hónapja volt New York. Az hogy a fenébe lehet?
– A baba apja… Loki – sóhajtotta.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)