A dolgok még tovább bonyolódnak, Steve születésnapja közeleg, és nemes egyszerűséggel úgy tűnik, az istenek összeesküdtek Toni ellen.
Jellemzők: Humor, Dráma, Sötét, Angst, Hurt/Comfort, AU, Songfic
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet, OOC karakterek, Felkavaró tartalom

A hazafelé út minden volt, csak fáklyás menet nem. Antoniát égette a bűntudat, a bizonytalanság, és ő maga sem tudta, helyesen döntött-e. Szerette Steve-et, és nem igazan kellett győzködnie őt a Kapitánynak, mikor a békülésről volt szó. Pedig teljesen máshogy képzelte azt a telefonbeszélgetést, sőt, ő hívta fel Rogers-t, azzal a szándékkal, hogy véget vet a kapcsolatuknak, azonban nem tudott neki ellenállni. A szőke megígérte neki, hogy innentől jól fog viselkedni, nem féltékenykedik, hiszen nincs rá oka, és egész egyszerűen, az érzelmi biztonság, amit ő nyújthatott, vonzóbbnak bizonyult Lokinál. Arról természetesen elfelejtett szólni a párjának, hogy mi történt közte és az asgardi között az előző éjjel, úgy gondolta, az csak egy hiba volt, amit nem szabad elmondani, hiszen olyannyira jelentéktelen, hogy kár ezért feláldozniuk a szerelmüket.
Akármennyire is gondolta így, nem tudta kiverni a fejéből az összetörtséget, amely az isten arcán materializálódott, mikor megpillantotta őt a szoba ajtajában. Tudta jól, a fekete hajú utolsó hozzá intézett szavait csak a fájdalom generálta, mégis emésztette őt az az egyetlen, rövidke mondat. Azóta Loki egy szót sem szólt, nem csak hozzá, senkihez, a repülőn a tőle legmesszebb lévő ülésben foglalt helyet, és inkább kibámult az ablakon. Toniba minden egyes alkalommal belé hasított az érzés, hogy hibázott, mikor tekintete akarva-akaratlanul a férfi felé kalandozott, és ezen Rhodey helytelenítő pillantásai sem segítettek. Nem akarta őt átverni, vagy épp kihasználni, sőt, mielőtt felhívta volna Steve-et, szentül meg volt róla győződve, hogy miatta megéri eldobni ezt a hullámvasút kapcsolatot, hogy talán lehet több is közöttük, mint szex. De a Kapitány jött, látott, győzött, és learatta a babérokat. Cerise is meglehetősen nyugtalannak bizonyult azóta, állandóan az apjához akart menni, és különös módon a saját anyját nem igazan tolerálta, mintha megérezte volna, mi történik valójában.
Végül az olasz út, amelyet magában már eltervezett, elhalasztásra került, és inkább elraktározta magában, mondjuk egy jövőbeli nászútra. Habár volt egy olyan gondolata, miszerint Steve-vel nem lesz már ugyanaz, de hamar elhessegette a dolgot.
A reptéren már várta őket Thor, ez pedig némileg megnyugtatta, hiszen ha a párja tudomást szerzett volna Lokiról...
A szőke asgardi arcán azonnal értetlenség, harag és helytelenítés terült szét, mikor megpillantotta hármójukat, elöl Antoniát a lányával, tőle méterekre lemaradva a hazugságistent, és a sereghajtó Rhodes ezredest. Ennek ellenére öleléssel köszöntötte a nőt, ami mosolyt csalt Toni arcára, azonban rá kellett eszmélnie, nem lett volna szabad ennyire naivnak lennie, hogy azt higgye, Thornak nincsenek hátsó szándékai.

-    Mi történt, Fémek asszonya? – súgta a fülébe, félig elfordulva, hogy hosszú sörénye eltakarja az arcukat.
-    Semmi – sziszegte a zseni. Nyugtalanság lett úrrá rajta, mint egy kisgyereken, aki valami rosszat tett, amit nem mert bevallani.
-    Sosem láttam Lokit ennyire összetörtnek, és ne haragudj, de egyrészt gyanús ez nekem, másrészt amikor elmentetek, még olyan boldog volt, hogy majd kicsattant – hadarta.
-    Rossz testvér voltál, Tarzan. Elfelejtetted neki megtanítani, hogy a tűz éget – vetett rá egy cinikus mosolyt, aztán kibontakozott az erős karok közül.
Thor máskor tiszta, kék szemeit viharfelhők lepték be, és Antonia meg mert volna rá esküdni, hogy az óriás ujjbegyei szikráztak. Nem akart vele beszélgetni, volt épp elég baja így is, a gyomrában már órák óta kellemetlenül fészkelődött a bűntudat, és még csak véletlenül sem állt szándékában azt a fájdalmas érzelem-masszát a szőke tudomására hozni, amely az ereiben áramlott. Kénytelen volt terelni, elvonni a figyelmet önmagáról, és arról a szánalmas dologról, amit tett, így a közöny és az érdektelenség álarca mögé rejtőzött.
-    Testvér! – kiáltotta a villámisten, aztán öccsét is hasonló, túl sokáig tartó medveöleléssel jutalmazta. A fiatalabb azonban nem kezelte olyan diszkréten a dolgokat, mint a zseni, így néhány másodperc után lefeszegette magáról, és hátrált egy lépést.
-    Hagyjál, Thor! Nincs kedvem hozzád – morogta.
Toni szívébe ismét belenyilallt a bűntudat, és már majdnem ki is ült az arcára, azonban a büszkesége, az átkozott egója ezt nem hagyta, így csak mit sem törődve társasága többi tagjával, elindult a kijárat felé. Hamarosan a többiek is követték őt, az autóút pedig még kellemetlenebbül telt, mint a néhány óra repülés. Ezúttal mindenkire haragos csend telepedett, és Antonia azt kívánta, ez bár ne ellene irányulna, bár elmagyarázhatná, mi történt, és miért.
A torony parkolójába érve nem, hogy megnyugodott volna, csak még idegesebb lett. Simán el tudta képzelni, hogy Loki Steve torkának ugrik, és mindent akart, csak ezt nem, ezért a legóvatosabban próbált eljárni. Kiszállva az autóból megpillantotta a Kapitányt, aki a maradék Bosszúállók gyűrűjében várakozott, néhány méterrel arrébb. Azt hitte, a szíve azért lódult meg hirtelen, mert ennyire örül a férfinak, azonban hamarosan beazonosította a halvány derengést a mellkasában: félt.
Ez új volt számára, azonban nem akadályozta meg abban, hogy azonnal a párja karjaiba vesse magát, amint lehetősége adódott rá.
-    Szia! – suttogta a nyakába Rogers. – Úgy hiányoztál.
-    Te is – felelte néhány másodperc gondolkodás után.
-    Hol van a kedvenc lányunk? – engedte el, majd vigyorogva nézett körbe, hogy vajon mégis kinél lehet a hordozó. El sem ért Rhodey-ig, aki éppen Cerise-nek gügyögött megnyugtatásként, mikor megakadt a tekintete Lokin, és a mosoly azonnal lelohadt az arcáról. – Ez mit keres itt?
Toniát kiverte a hideg veríték, és már biztos volt benne, hogy lebuknak, mert az isten szólásra nyitotta a száját, az arcán a kifejezés leginkább vészjóslónak tűnt. Ekkor viszont Thor az ajkaira tapasztotta a kezét, és tudatlanul, mindössze ösztönből maga mögé tessékelte az öccsét.
-    Nem akartam egyedül hagyni, ki tudja mit művelt volna, amíg nem vagyok itt – magyarázta meg azonnal a szőke. Aztán olyan pillantást vetett a fivérére, ami azt üzente „Most inkább fogd be!”.
Toni megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán Steve megnyugtató ölelésébe burkolózott, remélve, hogy így el tud tűnni a világ szeme elől. Azonban Loki tekintete lyukat égetett a tarkójába, vagy éppen az íriszeibe, mikor néha összetalálkozott a pillantásuk. Azt hitte, a kezdeti rettegés után soha többé nem fog félni a fekete hajútól, hiszen ő kényszerítette térdre, és nem fordítva, azonban rá kellett jönnie, hogy igenis fél tőle. Nem attól, hogy bántani fogja, hanem attól, hogy az általa összezúzott szilánkokkal csontig sebzi majd.
-    És az engedélyem nélkül kivitted az épületből?! – mennydörgött a Kapitány hangja. Senki sem számított rá, így mindenki összerándult, kivéve Thor, aki felszegett állal állta a villámló tekintetet.
-    Ne haragudj, hogy nem szóltam, de hirtelen érkezett a hívás, hogy perceken belül landolnak, így nem volt időm erre – felelte higgadtan a villámisten.
-    Máskor ez ne forduljon elő, világos?
Thor halkan felnevetett, gúnyosan, majd elengedte az öccsét, és lassan, cinikusan vigyorogva, és a földet bámulva közeledett hozzájuk. Antonia gerincén a félelem egy újabb hulláma söpört végig, érzékszervei sikoltottak, hogy baj van, azonban csak állt, megdermedve Steve ölelésében, aki nem futamodott meg, és még csak eszébe sem jutott, hogy egy törékeny nő rejtőzik a karjai között.

Aztán az asgardi végre felnézett, ezzel egy időben meg is állt tőlük úgy három lépésre, a tekintete, az arckifejezése pedig halálosan komoly volt. Steve alig láthatóan nyelt egyet, nyilvánvalóan nem akart konfrontálódni egy csapattársával, de készen állt a harcra.
-    Lehet, hogy itt te parancsolsz mindenkinek, és lehet, te vagy a csapat vezetője, de ne felejtsd el, hogy herceg vagyok, isten, tehát velem ne engedj meg ilyen hangnemet magadnak. Ez vonatkozik az öcsémre is. Akinek pedig joga van kettőnk közül megkérdőjelezni a másik döntéseit, az legfeljebb én vagyok.
Rogers nem mondott semmit, de csak azért, mert jobban félt ő annál Thortól, mintsem feldühítse. A szőke azonban meg sem várta volna, mert intett a méterekre mindenkitől őrlődő öccsének, aztán némán elindult a lift felé. Loki szintén hangtalanul, senkire sem nézve követte, pedig más körülmények között nagyon jól szórakozott volna a jeleneten.
-    Hát ez fura volt – jelentette be Clint. – Amúgy, Antonia! Nekem még nem is köszöntél – tárta ki vigyorogva a karját.
A nő felocsúdva a sokkból, zúgó fejjel sétált oda hozzá, majd némán a karjaiba simult.
-    Ez meleg volt. Egyébként, mi történt? Thor idegesítő öcsikéje totál búval baszott – súgta a fülébe.
-    Fogalmam sincs – hazudta.
-    Tuti? A szöszi is tök ideges, ami nála nem megszokott.
-    Ötletem sincs, hogy mi van. Biztos családi zűr – hadarta, majd hangosan folytatta. – Te is hiányoztál, madáragyú, ha erre akartál utalni – vigyorgott rá, ám a mosolya nem volt őszinte, ezt szinte bárki megmondhatta. Barton is csak egy összehúzott szemöldökkel jutalmazta, azonban több esze volt annál, mintsem megjegyzést tegyen.
-    Amúgy, mikor békültetek ki? – érdeklődött Natasha, minden bizonnyal nem hátsó szándék nélkül, a levegőben rá és Steve-re mutogatta.
-    Tegnap megbeszéltük – felelte boldogan a férfi.
Toni torka összeszorult, a rengeteg hazugság és titok égette a nyelőcsövét, és úgy érezte, ha még egyszer bárki rákérdez bármire, amire nincs egyértelmű, valós válasza, menten elájul. De úgy tűnt, a többi Bosszúállót annyira nem érdeklik a részletek, egyedül az orosz mindentudó tekintete tapadt rá, amely ugyan rossz érzést keltett benne, de nem aggódott miatta. Natasha viszont nem hagyta ennyiben a dolgokat, hirtelen felindulásból közelebb sétált hozzá, aztán karon ragadt.
-    Tartunk egy kis csajos napot, srácok. Kapi, tiéd a gyerek egy ideig, sok sikert – kiáltotta hátra nevetve a megdöbbenéstől hirtelen csendben maradt férfiaknak.
Tonia se köpni, se nyelni nem tudott, olyannyira váratlanul érte a dolog, így ahelyett, hogy kitépte volna magát a vörös hajú szorításából, engedelmesen ment utána. Egészen addig nem mondott semmit, míg a liftajtó be nem záródott, akkor azonban lerázta magáról a határozott kezeket.
-    Mit akarsz? – csattant fel ingerülten.
-    A többiek vakok, de én látom rajtad ezt a sarokba szorított vadállat kifejezést. Szóval mindössze magyarázatot szeretnék, miért kellett fedeznem az elmúlt két napban a seggedet – felelte higgadtan.
-    Ez meg hogy érted? – tetette a hülyét.
-    Tudod te jól, hogy értem. Miért nem mondtad csak úgy meg Steve-nek, hogy magaddal vitted Lokit?
-    Mert te is tisztában vagy vele, hogy mi lett volna belőle.
-    Aranyos, hogy magadat is ezzel a hazugsággal mérgezed – mosolyodott el. – Ha nem volna rejtegetni valód, elmondtad volna neki. Lefeküdtél vele, mi?
-    Ezt a baromságot mégis honnan szeded? – érdeklődött, nyugtalanságát pedig a magabiztosság és a higgadtság álarca mögé rejtette.
-    Ki van szívva a nyakad, zsenikém – felelte szenvtelenül.
Azonnal a tükör felé fordult, és csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy ezúttal Romanoff nem csak csapdába akarta csalni.
-    Ez... Ez nem az, aminek tűnik – próbálta megmagyarázni, továbbra is meredten a tükörbe bámulva.
-    Nem az én tisztem elmondani ezt Steve-nek. Én csak annyit akartam, hogy tudd, nem hazudsz olyan jól, mint azt gondolod, és bizony egyszer le fogsz bukni – felelte, aztán a lift hirtelen megállt, a kém pedig kiszállt, így magára hagyta az újabb sokkhullámtól dermedt Tonit.
A felvonó ezután tovább haladt, majd meg is állt a megfelelő szinten, azonban Antonia akkor sem mozdult meg, mikor kinyíltak az ajtók, s csak akkor ocsúdott fel, mikor Jarvis szokatlan módon bejelentette, hogy megérkezett. Ekkor végre rábírta magát, hogy kilépjen a szerkezetből, ám szédült, és a legelső bútorra levetette magát, ami útjába esett. Úgy érezte, mintha minden erőt kiszívtak volna belőle, a tagjai pedig elnehezültek, a feje zsongott, így csak ügyetlenül végigvágódott a kanapén, anélkül, hogy érdekelte volna, milyen látványt nyújt. Lehunyta a szemét, és csak a légzésre koncentrált, néhány perc múlva pedig már sokkal jobban is érezte magát, azonban továbbra sem túl fényesen, szóval úgy döntött, hogy elszundít egy kicsit a kanapén. Nyugalma viszont nem volt hosszú életű, mert körülbelül tíz perccel az elhatározás után a lift ajtaja kinyílt, és azonnal meghallotta, hogy Cerise üvölt, Steve pedig hiába próbálja vigasztalni, nem igazán jön össze neki.

Halkan felsóhajtott, aztán terveit félrerakva normális pozícióba rendezte magát, legalábbis valami sokkal elfogadhatóbba, mint a kétnapos vízi hulla, és azonnal elvette a felé nyújtott gyereket. Cer azonban csöppet sem nyugodott meg, sőt még jobban rákezdett, Toni gerincén pedig elkezdett felkúszni a sötét felismerés, hogy a kislány Lokit követeli. Ez azonnal kijózanította, már ha a lánya sírása ezt nem tette volna meg teljesen percekkel ezelőtt, ám fogalma sem volt, mitévő legyen.
-    Ez… Fura – jegyezte meg Steve, miközben a nő felállt, és dúdolva, ringatva próbálta elcsendesíteni a gyereket.
-    Nekem mondod – felelte színtelen hangon. Közben azon imádkozott, hogy ne tűnjön fel az isten, még csak véletlenül sem, mert azt bizony sehogy sem tudta volna kimagyarázni, hogy mégis mi ez a hirtelen kötődés közte és Cerise között.
-    Nem lehet, hogy éhes? – próbálkozott a szőke, azonban a tekintetéből látszott, hogy ő is tudja, ez mekkora hülyeség, sőt, az is könnyedén kiolvasható volt, hogy nem szándékozott ilyen könnyen feladni a harcot, azonban valószínűleg azóta birkózott a kicsivel, amióta a Fekete Özvegy elrángatta az anyját.
-    Ha az is, így elég nehezen tudnám megetetni – motyogta, aztán kétségbeesetten fordult a kislány felé. – Légy szíves, gyönyörűm, fejezd ezt be, jó? Itt vagyok, minden rendben van, nem mentem sehová…
Cerise-t ez annyira nem hatotta meg, és már ott tartott, hogy levegőt sem nagyon vett, Antoniát pedig annál jobban semmi sem rémítette meg, mikor a kicsi vörös fejjel, tojva körülbelül mindenre üvöltött, ahogy a tokán csak kifért. Másodpercekkel később némi szünet következett, a kislány elfáradt, de csak percek választották el az újabb kitöréstől, így az anyja fogta a gyereket meg a slusszkulcsot, aztán megelőzve az újabb hisztirohamot, elvitte kocsikázni Cert. Két és fél óra telt el, mire hazaértek, Tonia hulla fáradt volt, azonban legalább a lánya felett győzedelmeskedett, mert a kislány úgy aludt, akár a bunda. Időközben beesteledett, és ugyan máskor talán még élvezte is volna a kocsikázást a kivilágított városban, azonban miután Cerise elhallgatott, gondolatai, amelyek az Olaszországból való indulás óta emésztették, a felszínre kerültek, és nem hagyták, hogy akár egyetlen pillanatra is figyelmen kívül hagyja őket.
Így hát szinte megváltás volt, mikor beeshetett Steve mellé az ágyba, de persze csak azok után, hogy a kislányt a lehető legnagyobb óvatossággal és precizitással a kiságyba helyezte, hiszen a világért sem akarta volna, hogy felébredjen. Pedig szíve szerint már akkor kiterült volna az első vízszintes felületen, mikor felért a lifttel, egyik kezében a hordozóval, másikban a pár magassarkúval, amit egészen ezelőttig viselt, de természetesen nem lehetett ennyire egyszerű semmi, így előbb át kellett esnie az előbb említett procedúrán.
A férfi azonnal átölelte őt, nyilvánvalóan kifejezve, hogy mennyire hiányzott neki, főleg a kettesben töltött idő, Toni viszont elborzadva jutott arra a következtetésre, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát, így lerázta magáról az erős karokat, arra hivatkozva, hogy elmegy zuhanyozni.
-    Csatlakozhatok? – mosolygott rá a Kapitány, a nő pedig alig láthatóan nyelt egyet. Nem sokkal ezelőtt még arra vágyott, hogy Steve elterelje a gondolatait, most azonban már sokkal csábítóbbnak tűnt a magány.
-    Hát persze – felelte végül, habár a válasza minden volt, csak őszinte nem.
Nem értette, mi történik. Az első óvatos csóktól egészen a szexig mindent kényszernek érzett, amit aznap éjjel csináltak, pedig tudta jól, ha azt mondta volna, hogy nem, elég, akkor Steve nem erőltette volna a dolgot. Azonban odáig nem jutott el, hogy kinyissa a száját, és az ajkait elhagyják ezek a szavak, és maga sem tudta, miért. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy megint olyan legyen minden, mint a hotelban töltött éjszaka előtt, azonban vagy csak Rogers nem úgy csókolt, érintett, és simogatott, ahogyan régen, vagy minden végérvényesen és visszavonhatatlanul varázsát vesztette.
Ezelőtt is voltak problémái, az elméje, és a benne lévő falak nem ritkán szabtak gátat a gyönyörnek, azonban így vagy úgy eljutott a csúcspontra, vagy legalább valamiféle elégedettség töltötte el, ha más nem, az vigasztalta, hogy Steve-et legalább sikerült kielégítenie. Aztán összebújtak, és arra fogta az egészet, hogy csak nem volt hangulatban, azonban az ölelés, a másik jelenléte kellemes érzéssel töltötte el. De nem ezúttal. Ez alkalommal egy megjátszott orgazmus után – mert így érezte helyesnek -, csak feküdt a párja mellett, és egészen addig alvást imitált, míg meg nem hallotta a Kapitány egyenletes szuszogását. Ezután azonban csak bámulta a plafont, képtelen volt lehunynia a szemét, hiába volt elképesztően fáradt, mert csak az járt a fejében, hogy ez mennyire nincs jól. Kényelmetlen volt az ágy, majd kivetette magából, kellemetlen volt Rogers óvó karja a dereka körül, mert szinte börtönnek érezte, aranykalitkának és színjátéknak az egészet.
Utálta beismerni, de Loki azon az éjszakán valamit visszafordíthatatlanul megváltoztatott benne, s mintha az egész addigi ismert világa a feje tetejére állt volna. Egy egészen hosszúra nyúlt pillanatig, ami egy napnak tetszett, úgy tűnt, minden rendben van. Kész volt elengedni Steve-et, mert úgy érezte, ez az egész kettejük között megérett a halálra, hiszen ami a gyökerekig elromlott, az nem tud tovább rohadni, azt hitte, az asgardival minden más lehet, hogy ez az egész egy új, izgalmas kezdet. Az hitte, megszökhet, elbújhat, azt, hogy végre döntésre jutott. Tévedett, és erre csak abban a pillanatban jött rá, mikor a kocsiban arról beszélgettek az istennel, hogy míg ő már túl van a negyvenen, addig Loki még épp csak felnőtt. Ez pedig rádöbbentette arra, hogy már nem tinédzser, éppen ezért nem is szabad így viselkednie.

Aztán felhívta Steve-et, még mindig azzal a szándékkal, hogy véget vet a kapcsolatuknak, azonban hallva a férfi kétségbeesését elfogta a bűntudat, mindazért, amit tett, és amit tenni készült, aztán eszébe jutott az is, hogy éppen azért, mivel már nem tinédzser, nem dobhat el valamit csak azért, mert valami apróság szúrja a szemét. Így hát egyetlen pillanat leforgása alatt megváltoztatta a véleményét, és belement abba, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat, még ha belül érezte is, hogy ez nincs így jól. Aztán véget ért a beszélgetés, és kellemetlen utóízt hagyott a szájában, pedig az agya azt sugallta, hogy ez volt a helyes döntés, a mellkasa pedig hirtelen rettenetesen súlyosnak bizonyult. Végül rávette magát, hogy elmenjen Cerise-ért, azonban még az ajtóban a megdermedt Lokiba botlott, és elég volt a hamuszürke arca nézni, hogy tudja, az isten hallotta az egész beszélgetést, és ezúttal igenis sikerült jó, mélyen megsebeznie. Könyörgött a tekintetével, megbocsájtásért, feloldozásért, bármiért, amitől egy kicsit könnyebbé válhatott volna a borzalmas teher, azonban mielőtt gondolkodhatott volna, a büszkesége átvette az irányítást felette, és egy olyan mondat hagyta el a száját, amely egyáltalán nem volt még csak köszönőviszonyban sem a gondolataival. Nem tudta, nem értette miért tette, de ez végre cselekvésre bírta a fekete hajút, vagy legalábbis felébresztette az ő egóját, és válaszul csak egy hasonlóan fájó mondatot kapott, ami egészen könnyen hatolt át a bordái védelmén, és egyenesen sajgó szívébe talált. Akkor, ott, ismét ellenségekké váltak, és ugyan Antonia ekkor még nem eszmélt rá, de Loki igen, hogy van igazság abban, hogy a szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól.
Az istent ugyan egy darabig aggodalmas figyelemmel követte a bátyja, azonban elég volt egyetlen óvatlan pillanat, és el is tűnt. Thor kétségbeesetten indult a keresésére, abban bízva, hogy a kötelék, amely közte és Stark között feszült, talán megállította néhány emelettel lejjebb vagy feljebb, azonban tévedett, vagy legalábbis egy újabb fordulat következett. Loki a torony tetején ücsörgött, néhány szinttel a kifutópálya felett, és csak bámult a new yorki éjszakába. Gondolatai akörül jártak, hogy az épület mennyit változott egy év alatt, hiszen az alatta lévő szintek legutóbbi látogatása alkalmával még nem voltak itt, sőt, a kifutópálya is egészen máshogy festett. Azonban ez csak figyelemelterelés volt, automatikus megfigyelés, amely néhány perc erejéig lekötötte őrlődő tudatát. Egyáltalán nem azzal a céllal érkezett, hogy a csodásan kivilágított felhőkarcolókat, az alatta nyüzsgő várost figyelje, sokkal inkább az életének szándékozott véget vetni. Hogy mégis mi ültetett ilyen drasztikus gondolatokat a fejébe? Életében másodszor esett nagyon csúnyán pofára, és az első alkalomhoz hasonlóan abban látta a megoldást, ha megszűnik létezni. Úgy érezte, hatalmasat hibázott, mert Antonia olyannyira elbűvölte, hogy leengedte a védelmét, és elfelejtkezett arról, hogy bizony a tűzzel játszani veszélyes. Ám egyelőre még nem tette meg, csak a lába alatt elterülő végtelen mélységet figyelte, és azon gondolkozott, vajon mennyi időbe telik majd, mire megtalálják a holttestét, ennél azonban égetőbb kérdés volt, hogy egyáltalán ez a magasság elég-e ahhoz, hogy meghaljon, vagy a biztonság kedvéért fel kellene-e merészkednie a torony csúcsára. Mielőtt azonban egyáltalán döntésre juthatott volna, Thor kirontott az egy szinttel lejjebb lévő teraszra, és nem kellett sokáig keresgélnie, másodperceken belül kiszúrta a napelemek mellett ücsörgő testvérét, és az adrenalin és a félelem elegyétől hevesen dobogó szívvel, zihálva, ám pillanatokon belül ott termett mellette – hála a Mjölnirnek -, és elrángatta az épület szélétől. Loki nem ellenkezett, nem is mondott semmit, elméje és teste túl zsibbadt volt ahhoz, hogy egyáltalán bármit reagáljon, csak rongybabaként lógott fivére erős karjai között, aki beszélt hozzá, szinte zokogott a megkönnyebbüléstől, azonban ő nem hallotta, mit mond, csak kellemes, mély zúgás volt az egész. Thor fellélegzése nem tartott sokáig, mert mikor reakció híján kicsit távolabb tartotta magától az öccsét, csak azt látta, hogy az üveges tekintettel bámult mögé, ez pedig azt okozta, hogy az iszonyat újabb hulláma zongorázott végig a csigolyáin.

Az elkövetkezendő napokban senki sem látta túl gyakran Thort, vagy éppen Lokit, utóbbit még kevesebbszer, mint azelőtt, és mikor ennek okáról érdeklődtek a szőkénél, egyik, csodaszámba menő megjelenésénél, az nem mondott semmit, csak valami ócska kifogást morgott, mielőtt ismét eltűnt volna. Aztán végül mindenki csak vállat vont, és inkább sokkal fontosabb kérdésekkel foglalták el magukat, mint például a Kapitány születésnapjának megszervezése, ugyanis július negyedike vészesen közeledett. Ez remek alkalomnak bizonyult Antonia számára is, hogy elterelje a figyelmét, a gondolatait, ugyanis amióta csak megérkeztek Olaszországból, aggodalmai és félelmei nem hagyták nyugodni. Amíg azonban a partit szervezte - amire nem meglepő módon csak a szűk baráti körük került meghívásra, ami Hill ügynököt, Rhodey-t, újdonsült, japán medikusukat, Helen Cho-t, illetve Peppert foglalta magába a Bosszúállókon kívül -, addig ezek a kellemetlen dolgok varázslatos módon távol maradtak tőle. Ráadásul így nem kellett túl sok időt töltenie Steve-vel, amit bár fájt beismernie, nem tagadhatta, hogy a férfi jelenléte lassan fullasztóvá, kényelmetlenné kezdett válni a számára, és sokkal szívesebben töltötte az idejét nagyjából bármi mással, mintsem kettesben maradjanak.
Loki, és a vele kapcsolatos bonyodalmak is kimentek a fejéből, vagy legalábbis megtelepedtek a koponyája hátuljában, és épp csak akkor buktak a tudata felszínére, mikor megállt egy szusszantásnyi időre. Aztán csinálta tovább a dolgát, egészen a következő reggelig, mikor egyik kezében Cerise-zel, a másikban egy csésze kávéval azon töprengett, hogy a két asgardi vajon hol lehet. Különösebben többet nem filozofált a dolgon, mert ha megtette volna, beleroppan, és ezt jelen helyzetben nem engedhette meg magának. Épp elég volt megküzdeni nap mint nap a démonaival, amelyek ebben az esetben keszekusza érzelmeit jelentették, és egyre csak őrlődő gondolatait.
Végül elérkezett a július negyedik, az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb nemzeti ünnepe, és nem mellesleg Steve Rogers születésnapja. A Bosszúállók egyöntetűen a grillpartira szavaztak, mikor felvetődött a kérdés, hogy mégis miféle rendezvény keretein belül ünnepeljenek, és Clint hathatós segítségével azt is sikerült elérniük, hogy aznap a Kapitány még csak véletlenül se tartózkodjon otthon. Toni egész napját lefoglalta, hogy Pepperrel elkészítsék a tortát, mivel egyébként a zseni totális katasztrófának bizonyult a konyhában, azt pedig senki sem merte megkockáztatni, hogy ételmérgezést kapjanak, így bevetésre került a legjobb barátnője. És míg Steve-nek arról nem volt fogalma, hogy a barátai mit terveznek számára, addig a többieknek, és főképp Antoniának meg arról nem volt halvány elképzelése sem, hogy kedvenc Kapitányuk mire készül.
Az egész napjuk ráment az előkészületekre, ám amikor a lift ajtaja egy fél órával sötétedés után kinyílt, már minden készen állt az ideiglenesen bulihelyszínné alakított kifutópályán. Egyetlen megmaradt férfiként Bruce állt a grill mellett, és a hamburgerpogácsákat, illetve a kolbászokat sütögette, a világ legnevetségesebb kötényében, amin a „csókot a szakácsnak” felirat díszelgett, illetve időközben Natasha a fejébe nyomott egy kuktasapkát is, amelyet végül annak ellenére sem vett le, hogy kijelentette, bénán néz ki benne. A többiek, Pepper és Tonia kivételével az asztalok terítésével, illetve a dekorációval foglalkoztak, végül az Özvegy lerángatta Thort is, aki az elmúlt másfél hétben lepkebáb életmódot folytatott a lakosztályán az öcsikéjével egyetemben. Persze Lokira senki sem számított, és őszintén, körülbelül mindenki a háta közepére kívánta, ám a kedélyeket meglepő módon az orosz csillapította le a két isten megjelenése után.

Bruce persze sejtette, hogy ennek oka nem lehet más, mint hogy a szőke negyedórával ezelőtt félrehívta Natet, és valamit elég hosszú ideig magyarázott neki, mire a nő végül csak felsóhajtott, és annyit felelt, hogy jól van. Antoniát azonban teljes meglepetésként érte, mikor megpillantotta kettősüket, és néhány lépésre a barátai csoportjától meg is dermedt. Mindössze tíz perc volt hátra Barton és a Kapitány érkezéséig, ezt akarta bejelenteni a többieknek, mikor azonban a döbbenettől nem jutott szóhoz, csak elnyílt ajkakkal, kitágult pupillákkal bámult a fekete hajú irányába.
-    Srácok, tíz perc, és megérkeznek – sóhajtotta végül Pepper, látván, hogy a barátnője egyhamar nem fog megszólalni.
Loki rezignáltan a hang irányába fordult, Toninak pedig szüksége volt néhány másodpercre, hogy rendezze a vonásait, mert biztos volt benne, hogy kiült az arcára a borzalom. Az isten rettenetesen festett, azonban a büszkesége, az az átkozott egó, amely nem hagyta egyiküknek sem, hogy a dolgok az egyszerűbb mederben folyjanak, némi életet lehelt belé, arcán pedig egy gúnyos, ám keserű mosoly terült szét. Nem mondott semmit, pedig Toni számított egy cinikus megjegyzésre, azonban csak tekintetét az övébe fúrta, mielőtt úgy nem döntött, hogy a sötétségbe boruló város látványa érdekfeszítőbb, mint a nő. A zseni szinte megsértve érezte magát, hiszen az isten annyira sem méltatta, hogy végigmérje, pedig a leglehetetlenebb helyzetekben is megtette. Toni nem értette, ez egyáltalán miért zavarja, hogy miért dobog sokkal hevesebben a szíve, vagy éppen miért kering a mellkasában a feszítő-szorító bűntudat, azonban az idő hamarosan elfogyott, és ki kellett abból a mikrouniverzumból szakadnia, amibe percekkel ezelőtt zuhant.
A lift ajtaja nyílt, és a meglepett, ám izgatott Steve, illetve az elégedetten vigyorgó Clint párosa lépett ki rajta. A közös szinten nem tartózkodott senki, egyedül Natasha, aki valamilyen bugyuta, ám hihető hazugsággal a kifutópályára csalta a két férfit. Antonia még épp csak felocsúdott az előbbi döbbenetéből, mikor Pepper a kezébe nyomta a világító gyertyákkal teli, amerikai zázlót idéző tortát, aztán az események felgyorsultak, mert megjelent a Kapitány és Sólyomszem a somolygó orosztól némileg lemaradva, a csapat pedig szinte egy emberként kiáltotta el magát:
-    Boldog születésnapot, Kapitány!
Steve meglepetten, már-már szégyenlősen mosolygott, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, a többiek elkezdték énekelni a boldog születésnapot, szerelme pedig, kezében a tortával közelített felé. Toni most is gyönyörű volt, mint mindig, és nem felejtette el végigmérni, tekintete végigsiklott a nő arcán, a csipkés, mélyen dekoltált, vörös felsőn, majd a fehér farmeron, amely tökéletesen kiemelte Antonia formás lábait. A szőke csak elképesztően hálás volt, hogy mindez, ez a csodálatos, gyönyörű, és erős nő az övé lehet, a mellkasa csordultig telt érzésekkel, és alig tudta visszafogni magát, ám végül mégis így tett.
-    Boldog születésnapot! – húzódtak féloldalas mosolyra a nő ajkai, mire Steve viszonozta a gesztust, majd elfújta a gyertyákat.
-    Hé, Kapi, kívántál valami? – veregette meg a vállát Clint.
Toninak persze fogalma sem volt, hogy mindez csak a kis színjáték része, így teljesen ártatlanul közbekotyogott.
-    Már mindene megvan – vigyorgott szemtelenül.
-    Űűűűű – hördült fel az íjász. – Micsoda egó. Nos, Stevie, erre mit felelsz? – fordult a barátja felé.
A Kapitány már alig fért a bőrében, az arca kipirult, és úgy érezte, ezer fok van, az előbbi jelenet pedig, mikor mindössze csak a gyertyák halovány pislákolása világította meg kedvese arcát, egy teljesen más szituációra emlékeztette. Kicsit későbbre tervezte mindezt, kettesben, a tűzijátékok fényében, legalábbis mindenképpen a parti után, mivel hű barátja és segítője, Clint természetesen tájékoztatta a meglepetésbuliról, de nem tudott tovább várni. Izzadó tenyérrel markolt az apró dobozra a zsebében, arcán pedig halvány mosoly terült szét, mikor arra gondolt, hogy az egész napjuk ennek a beszerzésére ment el, mivel a lehető legtökéletesebbet akarta, de végül megérte annyi órát cirkálni a városban, ékszerészről ékszerészre járni, mivel Antonia a legjobbat érdemelte. Így hát, az érzelmeitől túlfűtötten, nem várta meg, amíg a többiek, vagy egyáltalán a párja átadja neki az ajándékait, nemes egyszerűséggel csak letérdelt a nő elé. Az elmúlt időszakban voltak problémáik, és majdnem el is veszítette élete szerelmét, ez pedig cselekvésre bírta, és ugyan mindig is az álmai között volt, hogy egyszer összeházasodjanak, megsiettette a dolgokat.

-    Hozzám jössz feleségül? – kérdezte, rekedt hangon, de sugárzó arccal, és bizakodó, szeretetteljes mosollyal.
Toni teljesen ledöbbent a hirtelen fordulat láttán, az első reakciója pedig az volt, hogy azonnal keresni kezdte két lehetséges szövetségese tekintetét, ám Thor leginkább nagyon dühösnek tűnt, olyannyira, hogy a zseni meg mert volna rá esküdni, hogy a szemeiben apró villámok sújtottak le, Rhodey pedig alig láthatóan, rosszallóan csóválta a fejét. Pepperre, vagy Lokira pedig még csak véletlenül sem mert nézni, előbbire azért, mert tartott attól, valami hasonlót lát majd az arcán, mint a legjobb barátjáén, utóbbira pedig a másfél héttel ezelőtt történtek miatt. Miközben körbenézett, megakadt a tekintete Natashán, aki mosolygott ugyan, de az arcán a kifejezés egy ragadozóé volt, valakié, aki tudja minden egyes mocskos titkát.
Egyáltalán nem számított rá, hogy ez az este, vagy egyáltalán a közeljövőben bármelyik nap ilyen végbe torkollhat, zsongó érzelmei és bizonytalansága pedig egyáltalán nem segítettek a dolgon. Néhány héttel ezelőtt minden kétség nélkül igent mondott volna, sőt, egészen biztosan boldogan veti magát Steve nyakába, de azóta a dolgok változtak. Végül lefuttatta a fejében a lehetőségeket és a végkimeneteleket, és úgy döntött, hogy nemet mond, azzal az indokkal, hogy még nem áll készen a házasságra, így pedig a kapcsolatuk, ami az utóbbi időben látványosan haldoklott, megmaradhat, és nem lesz belőle sértődés sem. Azonban elkövette azt a hibát, hogy lepillantott a Kapitányra, és a búzakék szemekből kiolvasott mindent: hogy mennyire szereti az előtte álló nőt, a félelmet, és a kétségbeesést, mivel túl régóta nehezedett ekkor már a csönd kettejük között.
Antonia Starkot gyakran illették az önző és önimádó jelzőkkel, azonban akik ezt hangoztatták, nem is állhattak messze az igazságtól. A maszk, a külvilág felé mutatott személy ugyanis egyáltalán nem volt egy és ugyanaz a valódi Antoniával. Ezerszer megfogadta már, hogy amikor arra kerül a sor, hogy a saját érdekeit kell figyelembe vennie, soha de soha többé nem fog azért igent mondani valamire, hogy másokat boldoggá tegyen vele, főleg abban az esetben, ha ő maga később szenvedni fog ettől a döntéstől. Mégis, úgy érezte, hogy nem mondhat nemet, mert a csapattársai számítanak rá, mert Steve szereti őt, és nem törheti össze a szívét, még akkor sem, ha ezzel egyetemben a sajátja szilánkokra szakad. Nem lehet önző, nem lehet gyáva, hiszen a lányának apára van szüksége, neki pedig egy jó imidzsre, egy párra, aki mindenben támogatja, ott áll mögötte, és mindössze nem teheti ezt valakivel, aki ennyi mindent adott neki, és ennyire szereti őt.

Tudta, hogy nem lenne szabad, az elmúlt napokban, azokban a sötét másodpercekben, mikor valóban tudatában volt minden egyes döntésének, érzésének, és azok következményeivel, ráeszmélt, hogy mindezt nem folytathatja, különben beleőrül. De a Steve által nyújtott biztonság, leginkább érzelmileg, a gondolat, hogy valaki minden hibája és ballépése ellenére is elfogadja és szereti sokkal erősebbnek tűnt annál a bizonytalan, keszekusza dolognál, amit a szíve diktált.
-    Igen – felelte végül.
Erre azonnal hangos ujjongás tört ki, a Kapitány pedig finoman kezébe vette a kezét, majd felhúzta az ujjára a gyűrűt, aztán felegyenesedett, és hosszú, szenvedélyes csókkal üdvözölte a válaszát. Toniban azonnal munkálkodni kezdett a bűntudat, ezúttal sokkal erősebben, mint bármikor, és ekkor még csak halványan érezte Loki összetört tekintetét magán. Aztán a vőlegénye elengedte, és vizuálisan is szembesülhetett az isten arcán kirajzolódó, megsemmisült kifejezéssel, Rhodey helytelenítő pillantásával, Pepper halvány fejrázásával, amivel a nemtetszését fejezte ki, majd Thor mindent elsöprő, ám a felszín alatt munkálkodó dühével. Ezeknek az embereknek mind csalódást okozott, pedig ők valóban mellette álltak, mint barátok, és tudták jól, hogy Antonia ebben a házasságban sohasem lehetne boldog. Ők tudták azt, ami még mindig nem fogalmazódott meg a zseni elméjében, hogy nem az a férfit szereti, akit hisz, hogy szeret, hanem egy sokkal elcseszettebb, némi pszichopata jellemjeggyel rendelkező, csupa káosz és csupa hazugság skandináv istent. Toni pedig lazán figyelmen kívül hagyta mindezt, maga mögött hagyta a saját boldogságát, és annak ellenére, hogy felvilágosult, intelligens nőnek tartotta magát, rabigába hajtotta a fejét, önként és dalolva.
Gyűlölte magát, legszívesebben visszavonta volna az egészet, mert fájt látnia Loki arcán a teljes megsemmisülést, hogy szenved, a bátyjával együtt, azonban egyiküknek sem adódott lehetősége a távozásra az illem miatt, az elkövetkezendő fél órában legalábbis nem. Bunkóság lett volna, ha csak úgy lelépnek, Clint pedig, aki addigra már benyakalt legalább egy fél üveg pezsgőt, boldogan nyomott a kezükbe egy-egy szelet tortát és egy pohár pezsgőt. Toni végig figyelte az eseményeket, ugyan csak a szeme sarkából, de ennél nagyobb megaláztatást egyik asgardi számára sem tudott volna elképzelni. Ekkor kezdett összeállni a kép benne, de túl későn, mikor már az események visszavonhatatlanná váltak, a szíve pedig még inkább megszakadni látszott.
Végül Thor megelégelve a dolgot, valamilyen átlátszó és hülye indokkal kivágta magukat a buli további része alól, aztán beterelgette az öccsét is, akinek egyébként ömlött a kezéből a vér. A zseni úgy gondolta, a pezsgőspohár nem bizonyult túlságosan ellenállónak egy isten szorítása alatt, azonban nem tudta felidézni a pillanatot, mikor történhetett mindez, vagy egyáltalán hogyan, mert senki sem érzékelt az egészből semmit.

Aztán nem bírta türtőztetni magát, a borzalom a mellkasában majdnem megfojtotta, muszáj volt a fekete hajú után mennie, és valamit mondania neki, különben képtelen lett volna tovább lélegezni. Az ő kifogása az volt, hogy mosdóba megy, és elképesztően hálás volt, amiért Natasha nem döntött úgy, hogy csatlakozik hozzá, hogy aztán ismét szentbeszédet tarthasson neki.
A liftbe beszállva azonnal afelől érdeklődött Jarvisnál, hogy a két isten éppen hol tartózkodik, a szíve pedig azonnal meglódult, mikor a mesterséges intelligencia azt felelte, hogy Loki Cerise szobájában van. Nem attól félt, hogy bántani fogja, azon már régen túljutott, mégis rossz érzés kúszott fel a gerincén, megtelepedett a gyomrában, és nem tudta elhessegetni. Kicsit azért aggódott, hogy az isten jelenléte majd felkelti a kislányt, aztán majd sehogy sem lesz képes visszaaltatni, mikor végül távozásra adja a fejét, azonban ez volt a legkevesebb. Mikor odaért, a gyerekszoba ajtaja nyitva volt, halvány fény szűrődött ki, Tonia pedig megtorpant, egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy tovább menjen, hamarosan pedig az isten halk beszéde ütötte meg a fülét.
-    Tudom, hogy hiányoztam, és ne haragudj, amiért nem jöttem, de… Azt hiszem, hozzá kell majd szoknod ehhez. Én nem tartozom ide, hercegnőm, és anyuval a dolgok sem úgy mentek, ahogy kellett volna, szóval az útjaink különválnak. De ne aggódj, kicsi Vörösbegyem, ígérem, hogy egy napon még találkozunk. Lehet, sok idő eltelik addig, de ha szükséged lesz rám, én itt leszek – ekkor megállt egy pillanatra, lehunyta a szemét, csak megpróbálta útját állni a könnyeknek, de azok így is, úgy is végiggördültek az arcán. – Tudod, kicsi Vörösbegyem, aznap éjjel miattad haboztam megtenni, amit már rég meg kellett volna tennem. Az járt a fejemben, hogy mi lesz veled, hiszen már most olyan okos kicsi lány vagy, és egészen biztos tudomást szereznél róla… Én pedig nem akarok neked fájdalmat okozni neked, nem akarom, hogy később gyűlölj azért, mert gyáva voltam, amiért véget vetettem az életemnek. Szóval nem tettem meg, és ígérem, nem is fogom. A nagybátyáddal visszamegyünk Asgardba, és ki tudja, mikor látlak viszont, talán addigra már felnőtt nő leszel, de semmi más nem vigasztal, mint hogy egyszer majd megint találkozunk. Szeretlek, kicsi Vörösbegyem – motyogta összeszoruló torokkal, majd csókot lehelt a kislány homlokára, közben mélyen beszívta az illatát, hogy az örökkévalóságig emlékezzen rá, aztán visszatette a kiságyba.
Tudta, hogy hazugság, amit a lányának mondott, Odin valószínűleg sohasem fogja hagyni, hogy viszont lássa, de meg kellett vigasztalnia, el kellett tőle búcsúznia, mert a hercegnője, a kicsi Vörösbegye megérdemelte, hiszen annyira fontos volt számára. Meg sem érdemelte ezt a feltétel nélküli szeretet, amivel iránta volt a kislány, mindezek mellett pedig rengeteggel tartozott neki, hiszen célt adott az életének, egy apró boldogságmorzsát, valamit, ami mindig édes ízzel fogja eltölteni a száját az örökkévalóságig tartót szenvedésben, és mindig mosolyt csal majd az arcára. Belenyugodott a büntetésébe, hogy soha többé nem fogja látni azokat akiket szeret, sem a midgardi istennőt, sem a lányukat, de a gondolat, hogy van valaki a kilenc világban, aki szereti őt, annak, aki, elég erőt adott neki ahhoz, hogy végigcsinálja.