Szóval, elérkezett ez a nap is, bár jóval később, mint azt reméltem. Mint azt tudjátok, közbejött az élet, de azért nagyon remélem, sikerült hozni a színvonalat.
Puszi: Leanne :*


Toni teljesen biztos volt magában, úgy érezte, semmi sincs, ami megállíthatná. Ahányszor pedig eszébe jutott a terve, szinte gyerekes izgalom fogta el, napjában többször is újra számolta a napokat, és senkinek még csak eszébe sem jutott megkérdőjelezni az izgalmát, hiszen egy menyasszony miért ne várná az esküvőjét?
Szinte rózsaszín ködön keresztül figyelte a világot, és ez a valóságtól elrugaszkodott, álomszerű állapot egészen addig a napig tartott, míg nem ment el a megbeszélt találkozójukra Pepperrel. A nő már várta az irodájában, és szinte aggodalmasan figyelte az újfent ismét világos ruhákat hordó, napszemüvegben, arcán ragyogó mosollyal közeledő Antoniát. Tudta, hogy ez aztán minden, csak nem jó, hiába kellett volna örülnie a jókedvének, megsem tudott, hiszen ez semmit mást sem jelentett, mintsem, hogy a nő ismét beleélte magát abba, amit eltervezett. Ám korántsem olyan volt a helyzet, hogy ezt a luxust megengedhesse magának.

- Mi újság? – kérdezte Toni, miközben a vörös hajú két csókot lehelt az orcájára és egy futót az ajkaira. Egyáltalán nem zavarta a dolog, szinte fel sem vette, hiszen ez már hagyománynak számított közöttük.
- Vidámnak tűnsz – jegyezte meg Pepper óvatosan.
Volt kedvese és legjobb barátja persze érzékelte habozást, és hogy bármiért is hívta ide, lassan akarja megközelíteni a témát, azonban úgy döntött, figyelmen kívül hagyja.
- Egyre felszabadultabbnak érzem magam, mióta, nos... Tudod – mosolyodott el álmodozóan.
- Rony, drágám, tudod jól te is, hogy ez nem fog működni – sóhajtotta a vörös hajú aggodalmasan, és őszinte sajnálattal.
Egy pillanatra megmerevedett, és halvány, nosztalgikus mosoly terült szét az ajkain, hiszen meglehetősen régen volt, mikor utoljára így szólította a nő. Akkor még egy párt alkottak, és mint minden rendes sztárpárnak akkoriban – még ha minden erőfeszítést megtettek, hogy kapcsolatuk titokban maradjon -, nekik is volt egy nevetséges becenevük, még pedig a Pepperony, és ebből jött a Rony, illetve párja számára a Peppe. Ó, azok a csodálatos kilencvenes évek! Aztán hamarosan visszazökkent a jelenbe, és némileg sértetten vette tudomásul az előbb elhangzott szavakat.
- Miért is? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét.
- Mert ez egészen egyszerűen gyerekes. Csak mondd meg neki, hogy vége, viszlát, és ne űzz ilyen játékokat. Nincs ennek semmi értelme.
- De... Pep! Szükségem van rá! Hogy egyszer végre felülkerekedhessek ezen a szaron! – pillantott rá kétségbeesetten.
Annyira szerette volna, ha a nő megérti a motivációját, de épp úgy, mint régen, úgy tűnt, most sem fogja. Mindig is így volt, szeretett elrugaszkodni a valóságtól, fantáziákba, álmokba ringatni magát, Pepper pedig szinte kötelességének érezte, hogy visszarángassa a valóságba. S ugyan ez gyakran meglehetősen jól jött, mert egy idő után sikerült belátnia, hogy bizony egyes hirtelen felindulásból született ötletek nem a legjobbak (például alpakát tartani a malibui otthonában, vagy szederültetvényt vásárolni egy bizonyos éghajlati övön túl), azonban most egyáltalán nem érezte jogosnak ezen irányú törekvéseit. Azt akarta, hogy megértse, neki szüksége van a feloldozásra, hogy megmutathassa Rogersnek, ő nem az agyatlan Barbie, aminek a férfi képzeli.

- Antonia! Hány éves vagy, drágám?
- Negyvenhárom – felelte lesütött tekintettel, mint egy kisgyerek, akit épp megszidnak. Pontosan eddig tartott a magabiztossága.
- Akkor viselkedj úgy! Legyen egy kis vér a pucádban, állj elé, és mondd meg neki, hogy ennyi volt, szépfiú.
- Nem fogja hagyni. Úgyis beleerőszakol ebbe az egészbe... – rázta a fejét. – Ezért találtam ki ezt az egészet. Tudod, milyen főnökösködő! Követelte, hogy azonnal fessem vissza a hajam, és nem értette, hogy így jobban érzem magam. Ezért kell most barna parókában rohadnom július közepén. Szerinted ez hol normális?
- Máskor bezzeg nagy a szád, most pedig nem tudsz kiállni magadért?
- Nem tudok, értsd meg! Uralkodik felettem, úgy kell táncolnom, ahogy ő fütyül.
- Na pontosan ezért nem kellett volna vele kezdened! Én megmondtam, hogy nem hozzád való.
- Nem tudok csak úgy lelépni. Valamit úgyis kitalál, mert maga mellett akar tartani! Én ezt nem bírom, értsd meg!
- Tonia! Állj a kibaszott tízcentis sarkaidra, és mondd meg neki kerek-perec, hogy viszlát. Nem kényszeríthet semmire sem.
- Ó, dehogynem! Elveheti a lányom.
- Gondolkodtál már rajta, hogy miért ilyen birtokló veled szemben?
- Mert halálosan szerelmes belém, azért, és anno a pasik így viselkedtek a nőjükkel. Akkor még más volt a társadalmi norma.
- Ez sosem volt normális. Szerintem meg azért ilyen, mert te vagy a biztos pont az életében, és ezt nem akarja elengedni.
- Pep...
- Ne, ne keresd a kifogásokat! Szedd végre össze magad!
- Tudni fogja... Hogy miért.
- Nem lehetsz ilyen kis naiv, az isten szerelmére! Szerinted Romanoffal csak barátok? Ne legyél hülye!
- De az már a múlt!
- Ő is ugyanezt hiszi Lokiról.
- Mindegy, igazad van. A sarkamra kell állnom – bólintott, mintegy önmegerősítésként.
- Helyes – simogatta meg az arcát a nő, aztán megszokásként, kicsit talán nosztalgiából csókkal köszönt el tőle.
Magabiztosságának és jókedvének búcsút mondva, kissé szánalmasnak érezve magát sétált ki az épületből. Amióta csak elhagyta az irodáját, a nő szavain rágódott, és próbálta magát rávenni, hogy Pepper útmutatása alapján akarjon cselekedni. Néha azért fejbe tudták vágni legjobb barátja szavai, és ez nem minden esetben jelentett rosszat. Antoniának csak szüksége volt arra, hogy valaki lehúzza a talajra, mert tudós létére gyakran megesett, hogy elrugaszkodott a földtől, Pepper pedig nagyon is tisztában volt ezzel, és ennek a feladatnak lehetősége szerint a legtöbbször tett eleget. Toni is tudta, hogy a nő jót akar, és nagy nehezen meg is győzte magát arról, hogy az ex-kedvese által felvázolt út a helyes.

Rhodey kint várta őt a kocsiban, és benntartózkodása ideje alatt az volt a feladata, hogy elszórakoztassa Cerise-t. Más körülmények között Toni bevitte volna magával, azonban most kifejezetten szüksége volt egy négyszemközt zajló beszélgetésbe, ami nem fullad a lánya hisztijébe például. Amint az ezredes meglátta, rögtön tudta, hogy mi történt, ám még csak kíváncsiságból sem kérdezett rá, pedig nagyon is érdekelték a részletek.
A hazaút alatt aztán Rhodes megpróbálta elvonni a figyelmét, ezt pedig idióta poénokkal és semmisségekről való csevegéssel próbálta végrehajtani, több-kevesebb sikerrel. Otthon aztán először lerakta a kicsit aludni, majd a nappaliba ment, és ugyan megfogadta már sokszor, hogy nincs több alkohol, aztán mégis lehajtott egy pohár whiskyt. Egy darabig csak üldögélt a kanapén, aztán úgy döntött, most vagy soha, szóval Steve keresésére indult. Jarvis készségesen felelt a kérdésére, és azonnal megmondta, hogy a szőke bizony az edzőteremben van.
Szóval a lifthez battyogott, hevesen dobogó szívvel, és kocsonya állagú végtagokkal, de erőt vett magán. Az edzőterembe érve nem pillantotta meg azonnal a férfit, de hallotta, hogy halkan beszélget valakivel. Nem nagyon vette a fáradtságot, hogy azon gondolkodjon, ki lehet lent vele, azonban óvatosan kikukucskált a fal mögül, biztos, ami biztos, és milyen jól tette!
Abban a pillanatban Steve ajkai az Özvegyére forrtak, Toni pedig meglepetésében azt sem tudta, mit tegyen. Végül némi fáziskéséssel, de visszahúzta a fejét, hátát pedig a falnak döntötte. A tudatalattijával már régen felfogta, mi zajlik a háta mögött, ám egyébként nem volt hajlandó tudomást venni róla. Persze később igen, lassan összeállt a kirakós, de nem gondolta volna, hogy ezek ketten szeretők. Talán csak Natasha bátorodott fel a két héttel azelőtti beszélgetésük hatására, ám Antonia agyába lassan bekúszott a gondolat, hogy talán végig viszonyt folytattak a háta mögött.

- Lassan házas ember leszel, mégis még mindig rám vágysz – nevetett halkan a kém.
- Azért ne keverjük össze a dolgokat, jó? Csak szex, mint eddig – felelte Steve érzelemmentes hangon.
- Kedvesem, ha tényleg annyira halálosan szerelmes volnál Starkba, mint azt hiszed, eszedbe sem jutna megcsalni.
- Ezt már megbeszéltük egy párszor...
- Toni csak egy trófea neked, a nehezen elejtett vad, akit immár nem akarsz elengedni, mert túl büszke vagy arra, hogy elejtetted.
- Meglehet, hogy igazad van, de nem érdekel. Össze fogunk házasodni.
- És akkor kidobsz?
- Nem, dehogy! Minden olyan lesz, mint eddig.
- Tudod, csalódott vagyok. Nekem ez kezd kevés lenni, én nem akarok titkolózni.
- Nat... Értsd meg, szeretem Tonit!
- Akkor talán vele kéne játszadoznod – felelte hűvösen a nő, majd léptek közeledtek, Antonia szíve pedig még hevesebb ritmusra váltott.
Romanoff azonban vissza sem nézett, mindössze elszáguldott mellette, beszállt a liftbe, és eltűnt az ajtók mögött. Steve sem jött utána, csak tanácstalanul ácsorgott a terem közepén.
Eltelt jó néhány perc, mire Antonia elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felmenjen. Elképesztő harag lobbant benne, undorító, fekete gyűlölet ömlött fel a torkából, és egy egészen hosszúra nyúlt percig teljesen kiment a fejéből, mit mondott neki Pepper, csak arra koncentrált, hogy eljusson a bárpultig, majd húzóra megitta a whiskyt, aztán úgy a pult hűvös márványlapjához csapta a poharat, hogy darabokra tört. Ez térítette valamennyire vissza a valóságba, és oltotta el dühe forró lángjait.
Egyetlen egyszer csalták meg, és az éppen elég volt ahhoz, hogy egész életére ragadozóvá váljon, s ne prédává. Szerette Steve-t, még ha nem is úgy, ahogy kellett volna, és egész egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az igazságos, őszinte Kapitány ilyet tegyen. Vagy csak mindvégig álszent volt?
Gyűlölte, hogy egy ilyen férfira vesztegette az idejét, hogy önként és dalolva hagyta, hogy teljesen más emberré tegye, megkösse a kezét. Persze ő maga sem volt makulátlan, ezzel is tisztában volt, azonban volt egy olyan gyanúja, hogy ez nem néhány hónapja folyik, a Lokis üggyel ellentétben, hanem sokkal régebben kezdődött. Steve egész végig félrekúrt, és mindez nem lett volna annyira dühítő, ha nem ő féltékenykedett volna.

Ismét fellángolt benne a harag, ezúttal néhány üveg ital bánta, amit balerinák kecsességével vert le, lendületből. Közben a könnyek égető folyama áztatta az arcát, majd hangosan felzokogott.
Steve végig, amióta csak összejöttek, Romanoffot dugta, és még volt képe azt mondani neki, hogy szereti, meg bizalmatlankodni vele szemben.
- Te mocskos kurafi! – sikoltotta, aztán felkapott egy üveg Malibut, és a falon függő közös fotójukhoz vágta. Annyira nem sajnálta azt a szart, amúgy is csak vodkával feljavítva van némi alkoholtartalma... – Te rohadt szemétláda! Te álszent faszkalap! – sietett a képhez, majd letépte a falról, aztán úgy a földhöz vágta, hogy még a keret is darabjaira hullott, de nyomatékosításként azért megtaposta egy párszor. – És még te voltál odáig, meg vissza, hogy megcsallak, te mindenki szemefénye, te szégyentelen hazudozó!
Végül a levegő hiánya miatt elhallgatott, és csak pihegett egy darabig, ezzel egyidejűleg lassan meg is nyugodott, legalábbis már nem érzett késztetést még egy kirohanásra. Lehunyta a szemét, magában megoldott egy öt vagy hatod fokú egyenletet, adott magának néhány perc haladékot, hogy teljesen lehiggadhasson, és megpróbálja gondolkodásra bírni az agyát. Észre sem vette igazából, de robotpilótára kapcsolt, és amíg kihalászta a fotót az üveghalmaz közül, meg utasította Jarvist, hogy legyen kedves odaküldeni a porszívót, addig kidolgozott magában egy teljesen új tervet, ami épp annyira elvetemültnek bizonyult, mint az első, és talán ugyanolyan gyerekesnek is, de inkább tűnt megoldásnak a problémára, mint az eredeti. Ugyanis az első gondolata az volt, hogy fogja magát, és az esküvő napján Lokival együtt lelécel Las Vegasba, vagy csak simán Olaszországba, még mindkét lehetőség nyitva állt előttük, azonban az új tényező egy kicsit felborította az egyenletet.
Azért egy kicsit tartott Peppertől, meg a véleményétől, de több kedvezményt nem volt hajlandó adni sem neki, sem másoknak. Nem nagyon érdekelték a következmények, új tudása birtokában pedig végképp nem volt kíváncsi rájuk. Végül mégis úgy döntött, felhívja a legjobb barátnőjét, még ha golflabdányivá zsugorodott is a gyomra.

- Pep... – szólalt meg halkan.
- Rosszul ment, mi? – sóhajtotta a vörös hajú.
- Nem ment sehogy – felelte.
- Jaj, Antonia! Nőj már fel végre! A világ nem így működik!
- Pep, az a rohadék végig megcsalt – jelentette ki érzelemmentes hangos.
- Hogy mi? – akadt meg a leszidásban Pepper.
- Jól hallottad. Megcsalt. Romanoffal. Amióta csak együtt vagyunk...
- Toni... Ezt honnan szeded?
- Lementem az edzőterembe, hogy beszéljek Steve-vel, azonban ott találtam Romanoffot is, és hallottam mit beszélnek. Natasha szerelmes belé, és konkrétan választás elé állította, hogy én vagy ő. Egyértelmű, hogy a trófeára ment – mosolyodott el keserűen.
- Mi? Milyen trófeára?
- Nat kimondta, miért kellek neki. Én vagyok a nehezen elejtett vad, nem fog engedni kicsúszni a kezei közül.
- Meg mert Howard lánya vagy, azért.
- Na és?
- Tudod, mit mondogatott mindig a keresztanyád. A Kapitány, és a faterod rajongtak egymásért. Apád benned él tovább.
- Na hagyjál ezzel a hülyeséggel, hallgattam már eleget!
- És most mit akarsz csinálni? – sóhajtotta végül engedékenyen.
- Ugyanazt, mint eddig, némi változtatással.
- Na, és mi ezt a változás?
Toninak tizenöt percébe került, mire izgatottan, hadarva előadta a haditervet, Peppernek pedig még legalább ennyi időbe, hogy felfogja, miről is van szó, de addig is a zseni hangos gondolkodása háttérzajként szolgált.
- És mi van, ha ő ebbe nem fog belemenni? – vetette fel a nő.
- Nat? Kétlem.
- Nem, a drágalátos Steve-ed.
- Szerintem azért annyira nem egyoldalú ez a dolog. Meg amúgy is, csak hogy elkussoltassa a médiát, hajlandó megtenni – vigyorgott kárörvendően.
- Azért szép tőled, hogy annak ellenére, ami történt, megpróbálod rendezni az ő soraikat is.
- Ugyan, csak borsot török az orra alá.
- Ne hazudj legalább – sóhajtotta. – Sajnálod Natashát, sőt, még egészen bírod is. Együttérzel vele.
- Megtörténhet... – halkult el.
- Nem fog visszautasítani, ne aggódj. Ahogy te hazudtál neki, úgy ő is neked – felelte a feltaláló ki nem mondott gondolataira.
- De ő egy isten! Az... Teljesen más.
- Beszéltem Thorral, kénytelen voltam, mivel ő is része a kis összeesküvésünknek. Loki bolondul érted, és hát maradjunk annyiban, nem fogadta túl jól, hogy a tesója el akarja rángatni az esküvőre. Egy egész óvodás hisztit előadott, földhöz vágódással, meg minden. De ne aggódj, te is ugyanolyan öt éves vagy, mint ő – nevetett.

- Na, kösz. Tudod, hogy van abban logika, amit csinálok.
- Rájöttem, hogy nincs más megoldás – sóhajtotta. – De ez így egészen elfogadható. Továbbra sem egy felnőtt döntés, de valamilyen szinten megértem, hiszen nincs más választásod.
- Köszönöm.
- Mindig is én védtem az óvodás seggedet, most sincs másképp. Jó, van mellettem még két férfiember, de ennyi.
- Csak Cerise miatt csinálom így. Ha nem félnék, hogy elveszi tőlem, már rég leléceltem volna, abban a pillanatban, hogy rájöttem, ez nincs így jól.
- Meg magad miatt. Szabad akarsz lenni, nem igaz? – mosolyodott el, ezt pedig Toni hallotta is a hangján. – De most megyek vissza dolgozni. Aztán pénteken korán megyek.
- Rendben. Szeretlek, Pep.
- Én is – nevetett, majd letette a telefont.
Egy darabig még a füléhez tartotta a készüléket, mintha még valakit tárcsázni akarna, közben pedig azon járt az esze, hogy beavassa-e Romanoffot még most, vagy várjon péntek reggelig, mikor már úgysincs visszaút. Végül az utóbbi mellett döntött, túl rizikós lenne, és egészen egyszerűen nem teheti meg, hogy ingoványra tévedjen.
A hét további része a kis színjátékban telt, mint az utóbbi két hét, Toni mosolygott, és bólogatott, de közben a pokol hetedik legmélyebb kénköves bugyrába kívánta Steve Rogerset. Lokival továbbra sem futott össze, valószínűleg azért, mert az isten bezárkózott a Thorral közös lakosztályukba, és nem volt onnan hajlandó kitenni a lábát. Olyannyira, hogy a bátyja vitte fel neki azt a nem túl nagy adag ételt minden étkezésnél, sőt, az egyre sűrűbben érkező könyvcsomagjait is ő kézbesítette. Antoniának meg nem volt bátorsága megzavarni az önkéntes száműzetésben lévőt, elvégre legutóbb is csodásan sikerült...
Aztán elérkezett a péntek reggel, és olyannyira izgatott volt, hogy előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Ennek ellenére azért aggódott egy kicsit, és csak Pepper megérkezte után volt képes lenyugtatni feszült idegeit.

A Bosszúállók aszerint osztódtak, hogy ki segít a vőlegénynek, és ki a menyasszonynak. Utóbbi táborba Pepper, Rhodes ezredes, Thor és a szerencsétlen Natasha került, akinek duzzadt és vörös szemeit még a jó nagy adag smink sem rejtette el teljesen, amit reggel magára kent. Antonia tényleg sajnálta egy kicsit, meg elvégre, legyen bármelyik jómadár sara is, hogy összegabalyodtak, azért inkább haragudott a Kapitányra, mintsem Romanoffra. Megértette, mit érez, hiszen körülbelül ugyanilyen helyzetben volt, bizonytalanságban, félve, hogy elveszíti a szerelmét. Most már az is tiszta volt számára, Nat miért nem kedvelte őt túlzottan az első pillanattól fogva. Persze akkor még azt hitte, az böki a kém csőrét, hogy még a Bosszúállók-éra előtt kikezdett vele, de hát akkor még nem tudta, kiféle, miféle, és amúgy is gyengéi a vörösek...
Tehát ebben a sorrendben betódult a szobájába a kis csapat, és míg Nat gyanútlanul szedte elő a ruháját, meg a cipőt, és körülbelül minden bizbaszt, addig a többiek Antonia mögött álltak a fésülködő asztalnál, és próbáltak komoly kifejezést erőltetni az arcukra, ám ez Rhodeynak sikerült a legkevésbé, és Natasha sem díjazta túlzottan a tétlenkedést.
- Mire vártok, a sült galambra? – érdeklődött, mikor kijött a gardróbból és meglátta a továbbra is semmittevő csapatot. Kezében ott volt a ruhászsák, a cipősdoboz, a fátyol, a hajdíszek, és Thornak kellett néhány perc, hogy rekonstruálja, hogyan fér el ennyi minden egy olyan kicsi női kézben.
- Nos, Nat, az a helyzet, hogy nem lesz ma esküvő – állt fel Tonia, majd közelebb sétált hozzá. – Legalábbis nem nekem – mosolygott rá biztatóan, majd a kém kezére simította a tenyerét.
Romanoff lesápadt, és mindössze értetlenül meredt az előtte álló másik nőre. Arra, akit úgy gyűlölt, mert elvette tőle Steve-et, és egyszerre kedvelt, mert nem volt ő azért olyan rossz, nem mellesleg pedig, egy kicsit önmagát látta benne.
- Miről beszélsz? – szólalt meg végül.
- Nézd, amikor azt mondtam, tudok mindent, lehet, hazudtam, még ha nem is szándékosan tettem. Azt hittem, ez köztetek csak plátói, de ezek szerint tévedtem. Ne aggódj, nem rád haragszom, mert maximálisan meg tudlak érteni.

- Loki... – suttogta döbbenten, összerakva a képet.
- Hát igen, volt egy kis... Összemelegedésünk – nevetett zavartan. – De nehogy félreértsd, ez nem egy bosszúhadjárat. Legalábbis nem ellened. Nem akarom, hogy ugyanazt kelljen átélned, mint nekem. Szóval itt a ruha, a cipő, a fátyol, minden, Pep segít neked elkészülni.
- Te most azt akarod...?
- Igen. Hogy összeházasodjatok Steve-vel – bólintott.
- Na, és te?
- Lelépek. Lelépünk. Én, Cer, és Loki – vette el a kislányt Rhodeytól, mert a lánya már feltűnően felé nyújtózkodott. – Feltéve, hogy az utóbbi hajlandó velünk jönni. De ezt majd lejátszom én.
- De...
- Nincs semmi de. Ott van minden, körülbelül egy méret vagyunk, úgyhogy ne aggódj, rád fog menni, de ha nem akarod, vagy mégsem, hát a fejedbe húzod a tiarát, és viszlát.
- Köszönöm – ölelte át hirtelen felindulásból a vörös hajú.
- Azért ennek néhány éve lehet, jobban örültem volna – markolt nevetve a kém hátsójára, majd elengedte.
- Elképesztő vagy – forgatta a szemét Natasha.
- Te meg mindjárt a régi. Na jó, Thor, kívánj sok szerencsét – sóhajtotta.
- Biztos, ne menjek veled? – érdeklődött az isten.
- Nem, ezt nekem kell lejátszanom. Aztán, vagy egyedül, vagy nem, de jövök – indult el az ajtó felé.
- Nincs sok szükséged a szerencsére, Fémasszony. Kapni fog az alkalmon – kacsintott rá Thor, ezt pedig Toni még értékelte egy mosollyal, mielőtt kilépett volna az ajtón.
Lendületesen, ruganyos lépetekkel sietett a lifthez, aztán az ajtók bezárulta után semmivé párolgott a magabiztossága, és legközelebb a torkában dobogó szívvel, és a pániktól kikerekedett szemekkel szállt ki Loki és Thor lakosztályának szintjén.
Nem vette rögtön észre az istent, de Cerise boldogan felvisított, és rugózni kezdett a karjában. Erre viszont Loki figyelt fel, aki bátyja távozása után kidühöngte magát, szétszórta a könyveket az ágya környékén, felborított körülbelül mindent bútort, és a kupleráj kellős közepén, a tenyerébe temetett arccal ült egészen addig, míg meg nem hallotta a lánya hangját. Azonnal felkapta a fejét, pedig először megfordult a fejében, hogy már hallucinál is, azonban végül azt választotta, hogy utánajár a dolgoknak.
Legnagyobb döbbenetére a lifttől néhány lépésre ott állt Antonia, akinek az arcáról egyébként csak úgy sütött a pánik, még ha ezt próbálta is elrejteni, de ha sikerült is volna, hevesen dobogó szíve, és szapora lélegzete elárulta volna.

- Mit keresel te itt? – érdeklődött jéghidegen, azonnal feszesebb testtartást felvéve, már-már készen arra, hogy marjon, ha szükséges.
- Én... Na jó, nézd... Azt hiszem, rosszul közelítettem meg a dolgokat, és egészen egyszerűen csak hibáztam. Méghozzá hatalmasat.
- Ezt már mondtad egy párszor – vágta rá, le sem véve a tekintetét a nőről, pedig Cer elszántan próbálkozott, hogy vele foglalkozzon.
- Nem, nem, félreérted. Én Steve-re gondolok. Mi... Nem vagyunk egymáshoz valóak. Mellesleg, félrekúrt Romanoffal – horkant fel keserűen.
- És erre te csak most jössz rá? – pillantott rá szórakozottan az isten.
- Nem, mintha én nem tettem volna semmi hasonlót... De mindegy is.
- Az egérke csak nem menekülne a macska karmai közül? – nevetett cinikusan.
- Miért kell neked állandóan ekkora fasznak lenned?! Épp bocsánatot kérek tőled, te hígagyú! – csattant fel Toni. Erre lelohadt Loki gúnyos mosolya.
- Nekem nem úgy hangzik...
- A lényeg, hogy nem megyek hozzá ahhoz a faszhoz, és lelépek. Te vagy jössz, vagy maradsz, őszintén, nem is tudom, mit vártam... Tudod, mit? Felejtsd el! Mégis mit vártam tőled? Csak egy kis kalandot akartál... – fordult meg Antonia, majd dühösen, könnyektől égő szemekkel elindult a lift felé.
Loki arckifejezése azonban azonnal megkeményedett, amint felfogta, mégis mi történik, és nem habozott elkapni a nő karját, majd magához rántani, és bármiféle figyelmeztetés nélkül megcsókolni.
Toni döbbenetében azt sem tudta, mit tegyen, végül csak belesimult a karjaiba, és visszacsókolt.
Percek, és egy igen heves csókcsata után pihegve szakadtak el egymástól, Loki pedig végre valahára őszintén, és minden negatívum nélkül rávillantott egy bugyiszaggató mosolyt, aztán az ujjai köré csavart egy tincset.

- Egyébként nekem tetszik a szőke – jegyezte meg.
- Ezzel egyedül vagy – horkant fel Toni.
- Pedig te mindenhogy gyönyörű vagy, így meg még veszélyesnek is tűnsz.
- Szóval a szőkék veszélyesek? – vigyorgott a nő.
- Nem, nem feltétlenül. De te annak tűnsz.
- Tapasztalat, vagy csak úgy mondod?
- Ó, az én hihetetlenül okos midgardim... – nevetett. Felszabadultan, jókedvűen, és csak úgy szívből.
- Szóval akkor most szándékozol velem jönni?
- Hogyne.
- Akkor szedd össze magad, mert nincs sok időnk.
Az isten erre csak kihívóan nézett rá, majd bármiféle erőfeszítés nélkül felvette egy fiatal férfi alakját. Toni csak értetlenül pislogott rá, mire az isten felsóhajtott.
- Gondolom, nem akarod, hogy rád találjon. Szőkén téged nem igen ismernek fel, de engem igen, úgyhogy...
- Jól van, gyere, sietnünk kell – fogta meg a karját, majd behúzta a liftbe.
- Asszonyom, Mr. Rogers szintjére hívták a liftet... – szólalt meg Jarvis.
- Mondd, hogy műszaki hiba – felelte, feszülten dobogva a padlón.
- Már megtettem – felelte az MI, és Tonia meg mert volna rá esküdni, hogy olyan volt a hangja, mintha mosolyogna.
- Te vagy a legjobb, Jarv – sóhajtotta némileg megkönnyebbülten.
Aztán nemes egyszerűséggel megcsókolta Lokit, mert nem tudta, hogyan máshogyan tudná kifejezni, mennyire megkönnyebbült, és boldog, és reményteli. Aztán mikor a garázsban kinyíltak az ajtók, végre befejezték a heves csókolózást, Toni karon ragadta az istent, és sietős léptekkel a garázs végébe vezette, egy automata ajtóhoz.
- Ezek egy kicsit feltűnőek lesznek, nem? – pillantott az Audik Starkkal kezdődő rendszámaira az isten.
- Csak figyelj – vigyorgott Antonia, majd az ajtó lassan felnyílt, és egy vattacukor rózsaszín Chevrolet Bel Air Convertible parkolt odabent, aminek a rendszáma nem kicsit meglepő módon nem a szokásos öt betűvel kezdődött. – Senki sem tudja, hogy van egy ilyenem. 1958-ban gurult ki a gyárból, és egyébként az anyámé volt – magyarázta, miközben az autóhoz sétált, majd beszállt a vezetőülésre.
Loki szó nélkül követte Cerise-szel, aki valamiért nála kötött ki, ismeretlen okokból kifolyólag. Vagy jobban mondva azért, mert a kislány elég erőteljes eszközökkel adta szülei tudtára, hogy ő bizony szeretne az apjánál lenni.

Tonia a kesztyűtartóból előhalászott egy rózsaszín, szív alakú napszemüveget, majd kitolatott a parkolóhelyről.
- Jarv, tudod a dolgod – pillantott a legközelebbi kamerába.
- Jó utat, asszonyom – halkított egy kicsit a hangján az MI. – Néhány óra múlva Rómában találkozunk.
- Azért majd néha előveszlek, jó? – nevetett, majd anélkül, hogy bárki tudomást szerzett volna arról, kihajtott a garázsból.
Nem kellett sok idő, hogy a szemüveget kiszabadítsa szőke tincsei közül, és az arcába húzza, majd a gázra taposson.
Egy darabig kutakodott még a kesztyűtartóban, úgy, hogy közben egyik keze a kormányon pihent, tekintetét pedig le sem vette az útról, majd elvigyorodott, mikor megtalálta, amit keresett. Aztán lazán behajította a rádióba a rózsaszín kazettát, amin tinédzserkora kedvencei voltak rajta, hamarosan pedig elindult egy Bonnie Tyler dal. El sem tudta mondani, mennyire boldog, úgyhogy csak elkezdte énekelni a dalszöveget, abban reménykedve, hogy ez majd szabadjára engedi a mellkasában raboskodó érzéseket. Mindennek ellenére Cerise elaludt Loki karjaiban, az isten pedig csak egy halk kuncogással nyugtázta kedvese jókedvét.
Eközben a toronyban a még mindig döbbent Natasha öltöztetése zajlott. Mint kiderült, a „nagyjából egy méret vagyunk” azért annyira nem helytálló, többek között azért sem, mert Antonia néhány centivel alacsonyabb az orosznál, bizonyos helyeken pedig éppen ebből kifolyólag vékonyabb is. Így hát szerencsétlen Romanoff tíz percig állt, a combján megakadt ruhával, míg a többiek tanácstalanul körbejárták, majd Pepper, aki egészen addig tenyerébe temetett arccal állt, el nem hessegette a két jómadarat, és nem közölte a nővel, hogy felejtse el a ruhát, és öltözzön vissza, mert elég lesz a fátyol.
- Miss. Potts, a vőlegény és kísérete már elindult – jelentette be Jarvis.
- Natasha, indulhatunk? – pillantott a másik nőre, aki időközben visszavette a kis fekete ruháját, és Pepper segítségével elrendezte a fátylat is begöndörített tincsei között.
- Igen – felelte halvány mosollyal, és épp csak egy leheletnyit, az izgalomtól remegő hangon. Mintha csak egy álomban lett volna, a legcsodálatosabban, amit valaha átélt. Persze egy kicsit azért félt Steve reakciójától, de a racionális énje tudta, hogy úgysem mondana nemet neki.
A szertartás tíz órakor kezdődött az egyik közeli templomban, amelyre nem mellesleg azért esett a választás, mert elég nagynak bizonyult a sajtó befogadásához is. Steve és kísérete, tehát Banner és Barton, fél órával korábban érkezett, hogy elvégezzék az utolsó simításokat, és pontosítsák a szertartás menetét a pappal. Tíz előtt tíz perccel a Kapitány már láthatóan idegesen lézengett a rengeteg egybegyűlt ember előtt, az oltártól mindössze néhány lépésre állva, majd nem sokkal később Pepper sietett oda hozzá, és közölte, hogy a menyasszonya megérkezett.

- Natasha hol van? – érdeklődött a lehető legfeltűnésmentesebben. Beszéde volt a nővel, minden áron, még mielőtt örökre elkötelezi magát.
Pepper arcán hamiskás mosoly terült szét, amely csak nem túl szalonképes gondolatai leplezésére szolgált. Ha megtehette volna, addig ütötte volna az előtte álló szőkét, míg az lélegzik.
- Nyugtatja Antoniát. Tudod, kicsit bepánikolt, és nem tud elszakadni mellőle – felelte higgadtan, joviális mosollyal.
- Ó. Értem – bólintott, aztán már Barton felé is fordult, aki időközben vadul kezdett neki integetni.
Pepper vigyorogva fordított neki hátat, aztán kisétált a menyasszonyhoz, aki ugyan eddig sem mutatta külső jelét az izgalomnak, de megérkeztükre összeszedett és magabiztos kifejezés kúszott az arcára. A két férfi közben magára hagyta, mentek elfoglalni a helyüket, lehetőleg közel Rogershez, ahol premier plánból nézhetik végig az eseményeket.
Így hát Tonia ex-kedvese maradt egyedül vele, aki egyébként eredetileg vállalta, hogy majd oltárhoz kíséri a menyasszonyt. Nem telt el sok idő, mire megszólaltak a harangok, majd a nászinduló, aztán Natasha a nőbe karolt, majd elkezdtek lépkedni a zene ütemére.
Steve vérnyomása azonnal ugrott egy nagyot, amint megpillantotta a menyasszonyát, mivel a megbeszéltek ellenére egy kis feketében jelent meg, nem a csodálatos, fehér rengetegben, ami ígérve lett. A sűrű fátyol egyelőre takarta az arcát, így nem is igazán tűnt fel neki, hogy ezen kívül más sincsen rendben.
Mellesleg, Miss Potts jelenléte is meglehetősen frusztrálta, eleve nem tetszett neki a gondolat sem, de azért belement a dologba, hiszen Antonia is úgy állt hozzá, így képes és hajlandó volt a kompromisszumra.
Pepper persze vigyorgott, mint a vadalma, le sem lehetett volna törölni az arcáról az elégedettséget, de ugyanígy festett Rhodes ezredes, és Thor is. Rogers azért furcsállta egy kicsit, hogy a bejelentés ellenére Loki nem vett részt az eseményen, de nem érdekelte annyira, sőt, örült, hogy legalább nem rontja ott a levegőt.

Aztán a menyasszonya elé ért, Pepper átadta neki a kezét, majd a világ legelégedettebb kifejezésének kíséretében a helyére sétált. Azonban abban a néhány idegőrlő percben, míg Toni odaért hozzá, az izgalmát lassan felőrölte az idegesség. Nem volt képes kizárni azt a nem épp elhanyagolható részletet, hogy Antonia már megint teljesen szembement vele, hogy nem volt képes betartani, amit ígért neki. Szóval ahelyett, hogy örült volna, csak ette az ideg, és alig várta, hogy végre elbeszélgethessen a kedves feleségével a ceremónia után. Olyannyira ezen az apróságon rágódott, hogy fel sem tűnt neki, a fátyol alól nem lógnak ki csokoládébarna tincsek, hanem mintha valami vöröses derengés lebegne az arca körül, ami szintén nem is igen hasonlított arra, aminek lennie kellett volna.
Aztán végül mosolyt erőltetett az arcára, habár a szeme veszélyesen villogott, és felemelte a fátylat. Épp csak félig sikerült végrehajtani a feladatot, mikor a sokk miatt megdermedt. Natasha ennek ellenére rávillantott egy csalafinta vigyort, ezzel még tovább tetézve a Kapitány döbbenetét. Bartonnak tűnt fel először, hogy valami nincs rendben, aztán felfedezését megtéve azonnal be is kiabálta az első eszébe jutó dolgot.
- Tasha?! Te mi a francot keresel itt?
Pepper, aki Thor és Rhodey társaságában üldögélt az első sorban, roppant jól szórakozott, de a két férfi is alig tudta visszafojtani a belőlük kitörni készülő nevetést, habár, a feladatot nyilvánvalóan az ezredes hajtotta a legsilányabban véghez.
- Hol van Antonia? – találta meg a hangját Rogers. – Ez valami tréfa, ugye?
Romanoffnak majdhogynem nevethetnékje támadt a férfi zavarodottságától és szinte tapintható haragjától, de végül is csak fenntartotta az elégedett mosolyt.
- Fogalmam sincs, hogy hol van, de nem is érdekel igazán, kedvesem – felelte végül, majd halkított a hangján. – Most választhatsz: elmész, és nem csak engem nem látsz soha többé, de te leszel a fekete bárány is. Vagy végig csináljuk ezt itt, és még a média sem fog hőbörögni. Eldöntheted, milyen képet akarsz magadról mutatni.

Steve csak makacsul összeszorította az ajkát, és adott magának néhány másodperc gondolkodási időt. Tekintete az elfojtott nevetéstől fuldokló társaság felé tévedt, bámult rájuk egy darabig, egyre növekvő, céltan dühvel, aztán hirtelen bevillant a felismerés. Ezek azért szórakoznak ilyen jól, mert tudták, mi fog történni, tudják, hol van Toni, és... Loki. Az új felfedezés csak olaj volt a tűzre, haragja elképesztő hevesen lángolt. Antonia lelépett Lokival és Cerise-zel. Ezek pedig ott az első sorban nem csak segítettek neki, de abban is, hogy bolondot csináljon belőle, és Natashát küldje az oltár elé maga helyett.
Hatalmas önuralom kellett, hogy ne rohanjon oda, és csináljon cirkuszt, csak a megmaradt józan esze segített neki, a tudat, hogy több száz riporter figyeli minden mozdulatukat, hogy hatalmas botrány lesz abból, ha most itt hagyja az oltár előtt Natashát. Nem, mintha akkor nem lenne, ha most hagyná úgy történni a dolgokat, ahogy Toni akarta...
De talán akkor nem csinál a média akkora felhajtást, talán így ki tudja vágni magát a kellemetlen helyzetből, így nem eshet csorba a becsületén, nem fog befeketedni a neve.  De... Házasság Natashával? A szeretőjével? Nem... Nem, nem, nem! Ő csak és kizárólag Tonit akarja elvenni! Őt akarja magához láncolni, mert szüksége van rá, mert nem akarja elengedni, neki csak ő kell!
És nem kaphatja meg. A nő csak játszadozott vele, aztán átverte, és lelépett azzal a háborús bűnössel, aki majdnem leigázta a bolygójukat. Hogy lehetett erre képes? Miért az a tenyérbemászó képű asgardi istencsapása kellett neki? Ő miért nem volt elég jó? Hiszen mindent megadott neki, amit férfi nőnek adhat! És ilyen helyzetbe hozta!
Talán... Talán Toni tudott arról, mi van köztük Nattel? A felismerés teljesen megdermesztette. Tonia tudott róla! De mégis honnan? Bosszú, erről szólt az egész, megtorlás, mert félrekacsintgatott. Antonia pedig valahonnan tudomást szerzett róla! Natasha, hát persze! A nőre pillantott, de nem tudott semmit sem kiolvasni a szeméből, sem az arckifejezéséből.
Nem áltathatta magát ezzel, hiszen a nő nem véletlenül volt zseni, magától jött rá. És volt egy terve, amit végrehajtott, úgy, hogy semmi jelét sem adta annak, hogy készülne valamire. Olyan ügyesen játszotta a boldogságot, a vágyat, hogy ő is akarja a házasságot, a szerelmet. Pedig gyanút foghatott volna, hiszen Toni mindig csinált valamit, ami feldühítette: levágatta, és befestette a haját szőkére, dohányzott, elment ide-oda, úgy, hogy egy szót sem szólt, sem arról, hogy hova, sem, hogy kivel. Az elmúlt hetekben viszont semmi ilyen nem történt, sőt, hordta a barna parókát, ami Steve kérése volt, nem járkált el Miss Pottshoz, akit már csak azért is utált, mert olyan ravasz tekintete volt, mint egy rókának, de mindemellett nem kicsi közös múlt kötötte össze Tonival, így egészen jogosan, folyamatosan ott rágta a koponyája hátulját a gondolat, hogy mi van, ha megint összemelegednek.

Azonban akármennyire agyalt, hiába rakta össze a történéseket, ez nem segített a jelen szituáción, hogy ott állt előtte egy nő, aki nem mellesleg a szeretője volt, és el kellett döntenie, elveszi-e vagy sem. Végül is, kettejük között mindig is volt valami különleges, amit akkor sem tudott elengedni, mikor beleszeretett Antoniába, egyszerűen nem volt rá képes, hiszen az évek során szinte a részévé vált. De nem volt belé szerelmes, ennek ellenére mégis ragaszkodott hozzá. Valami vonzotta az oroszban, valami mély és megmagyarázhatatlan. Talán... Talán mégsem járna olyan rosszul, ha engedne a nyomásnak, a zseni akaratának... Nem! Neki Antonia kell, őt akarja, csak is őt!
De Toni nincs itt. Elment, senki sem tudja hová, és nem fog visszajönni. Talán Pepperből ki tudná húzni, de mindig is ő volt a feltaláló legfőbb cinkosa. Rhodes ezredes egy kicsit gyengébb, de ő sem fogja elárulni a legjobb barátját. Thor pedig... Vele inkább nem húzna ujjat. Halkan felsóhajtott. Nincs más kiút, muszáj megtennie azt, amit Antonia ráerőltetett, különben annyi az imidzsének, a média élve fogja felfalni. Itt az a legjobb megoldás, ha fogja, és elveszi Natashát. Talán... Talán még így sem jár rosszul. Végül is... Tonia sosem lehetett volna egészen az övé. Nem! Örökké együtt lehetettek volna, boldogságban.
Most mégis muszáj lemondania róla, és az a racionális döntés, ha megteszi, akármennyire is ordít a másik része, Antoniának a gondolatát is el kell engednie. Muszáj, különben minden, amiért valaha küzdött, semmivé foszlik. Elveszíti Natashát, az egyetlen jó dolgot, ami maradt neki, a jó hírét...

- Jó. Csináljuk – jelentette be végül.
Clint, Bruce, és a többi vendég, akik nem voltak beavatva Stark tervébe, meglepetten, szótlanul pislogtak a pár felé, néhányan felhördültek, a kamerák kattogtak, a vakuk pedig villogtak. Míg Steve magában vívódott, már mindenki számára világossá vált, hogy Ronanoff van Antonia helyén, és többnyire ki is botránkozták magukat.
- Tudtam, hogy jól fogsz dönteni – mosolygott rá Tasha, majd finoman, de némi erővel a pap felé fordította a vőlegényét. Halványan meg is borzongott a gondolatra. Sosem gondolta volna, hogy egyszer majd így fog hivatkozni Steve-re.
A nő számára egy lebegésszerű állapotba telt a szertartás, és a Kapitány is lassan feloldódott, a pap szavai, Natasha keze a sajátjában eloszlatta minden negatív érzését, Tonival kapcsolatos gondolatát. Legalább eddig képes volt szemet hunyni a csalódottsága, a dühe és a fájdalma fölött, az orosz, a szertartás nem mindennapi légköre segített ebben. Aztán szinte észre sem vették, de már férj és feleség voltak, és Steve nem is bánta annyira, pedig reggel még teljes más elvárásokkal indult útnak.
Nem igazán foglalkoztak a hőbörgéssel, a kérdésekkel, a döbbent tekintetekkel, az egyre csak karattyoló riporterekkel, miközben kivonultak a templomból. A Kapitány egészen beletörődött a helyzetbe, Natasha pedig úszott a boldogságban. Toni már nem volt képben, és végül is, akármennyire gyűlölte előtte, ő volt az, aki elintézte, hogy összeházasodjanak, és a világ legboldogabb nőjévé tegye.
Eközben Antonia és Loki Los Angeles felé tartottak. Már besötétedett, a nő pedig úgy döntött, aznap este egy motelben szállnak meg. Cerise is elfáradt, és hiába volt ott az apja, nyűgösen, nyugtalanul aludt. Alig bírta ki nevetés nélkül, míg bejelentkeztek, mert a recepciós végig furán nézett rájuk, majd meg is kérdezte, nem-e találkoztak már valahol. Toni persze kuncogva felelte, hogy nem, aztán elvette a hamisított jogosítványt és személyigazolványokat, még mielőtt a férfi alaposabban átfutná őket, majd ruganyos léptekkel elindult a szobájuk felé.

Miután letették a lányukat aludni, a kávéautomatához sétáltak, mert a zseni a koffeinelvonás tüneteit mutatta. Nem csak úgy néztek ki, mint a tinédzserek, de úgy is viselkedtek. Míg a kávé készült, heves csókcsatába kezdtek, amit csak akkor szakítottak meg, mikor egy öreg hölgy rosszallóan rájuk szólt. Ekkor kuncogva rebbentek szét, majd Tonia szinte kislányos zavarral elvette a forró italát, aztán megragadta az isten karját, az épület oldalához húzta, ahová már nem értek el a neonlámpák fényei.
- Magadra fogod borítani – figyelmeztette a továbbra is jókedvűen nevetgélő nőt az asgardi.
- Rohadtul nem érdekel a kávé – hajolt hozzá olyan közel, hogy forró lehelete csiklandozta a férfi arcát.
- Jó válasz – húzódtak féloldalas mosolyra az ajkai.
Hamarosan viszont ismét meg kellett szakítaniuk a csókcsatát, mert eszükbe jutott, hogy hiába viselkednek úgy, többé már nem felelőtlen tinédzserek, és van egy lányuk, akire figyelniük kell.
Szóval kézen fogva, Toni szabad kezében a félig kihűlt kávéval tértek vissza a szobájukba, ahol a kislány nyugodtan szuszogott.
Másnap reggel indultak csak ismét útnak, és a délután derekán ki is értek a repülőtérre, ahol teljes katonai öltözetben, pilótaszemüvegben várta őket Rhodey.
- Hát te? – sietett oda hozzá a zseni, majd két puszival köszöntötte.
- Halaszthatatlan dolgom akadt – vigyorgott rá cinkosan.
- Jaj, te. Attól félsz, megint sztriptízre bírom a stewardesseket?
- Komolyan? Itt a lányod meg az urad is. Tényleg sztriptízt akarsz?
- Hát... Lehet. Nem, dehogy, csak vicceltem – felelte gyorsan az ezredes szörnyülködő kifejezését látva. - Na, és mesélj, mi történt? – karolt belé, majd elindultak a repülő felé.
- Összeházasodtak, ahogy mondtad. Jó, Rogers egy kicsit ki volt bukva az első tíz percben, csak állt ott, mint lófasz a lakodalomban, de aztán szerintem addig filozofált, hogy úgy döntött, így jobban jár.
- És keres?
- Nyíltan biztosan nem, de egyébként megeshet. Bár, én úgy láttam, jobban el van foglalva a feleségével, mint veled. Szerintem elengedett.
- Semmi bosszú, semmi Rogers-féle rögeszme? – döbbent meg.
- Ha vannak is ilyen gondjai, egyelőre csendben van. Bár erősen gyanakodott, mikor leléptem tegnap este a lakodalomból. Barton jobban ki volt akadva, ami azt illeti. Két óra magyarázatra volt szüksége, hogy némileg felfogja a dolgokat, és még így is sokkos állapotban dülöngélt a pezsgőkhöz. Aztán nagy letargiájában lajhárrá itta magát.

- Szóval... Nem is érdekli.
- Szerintem nem. De azért legyetek óvatosak.
- Tegnap Las Vegasba akartunk menni, tudod, összeházasodni, de féltem, hogy akkor ránk talál. Úgyhogy nem. De ráérünk Olaszországban.
- Róma?
- Róma bizony. Ott felszedjük a Bel Airt, aztán nem tudom. Lehet, ott maradunk, lehet, nem.
- Akkor jó utat – torpant meg a lépcső előtt a férfi.
- Te nem jössz? – kérdezte zavarodottan a nő.
- Ugyan. Bulizzatok, nászutasok vagytok. Te meg, istencsapása – pillantott vigyorogva Lokira, mire az felvonta a szemöldökét. – Aztán vigyázz rá, és nehogy megbántsd, különben levágom a tököd, világos?
- Ezt vegyem fenyegetésnek?
- Annak veszed barátom, aminek akarod – tette a vállára a kezét, majd megsimogatta a még mindig alvó Cerise arcát, aztán visszasétált a saját kocsijához.
- Na, most bajban vagy – nevetett Toni.
- Most... Komolyan megfenyegetett?
- Meg bizony, úgyhogy viselkedj. Halálosan komolyan gondolta.
- És vegyem is komolyan?
- Nem tudom – vont vállat. – Akarsz töketlenül élni? Engem mondjuk nem biztos, hogy zavarna a dolog, volt már dolgom puncival... – csacsogta, miközben felfelé lépkedett a lépcsőn. Loki csak mosolyogva csóválta a fejét.
- Hallottam hírét...
- Tényleg? A Romanoffos sztorit legalább? Vagy a Pepperonysat? Utóbbi teljesen igaz. Az első csak majdnem.
- Na mi van, a kémnő nem tette szét neked a csinos lábait? – incselkedett vele. Toni csak megtorpant, és gyilkos tekintettel nézett vissza rá. – Jól van, jól van. Szóval a vörösekre buksz?
- Háááát... Is. De azt hallottam, valaki szintén vörös... – tette vigyorogva a kezét az isten nyakára.
- Valaki jól átvert – horkant fel.
- Nem? – biggyesztette le az ajkait.
- Nem – rázta a fejét Antonia arckifejezését mímelve. – Az még csak nem is illúzió. Amúgy is fekete a hajam.
- Nabaszdmeg – sóhajtotta. – Pedig reménykedtem. Tiszta manó kinézeted lenne vörösen, bajusszal, kecskeszakállal, meg szeplőkkel.
- Nem gondolod, hogy kicsit nagyra nőttem én ahhoz?
- Miért kell minden álmom lerombolnod? – fonta elégedetlenül össze a karját a mellkasa előtt. A mágus csak nevetni kezdett a látványára. – És még csak komolyan se veszel!

- Ne haragudj... De valamiért Cer jut eszembe...
- Na, elmész a fenébe! – indult el ismét felfelé.
Loki egyáltalán nem vette a szívére a dolgot, bár Antonia sértődötten vetette le magát az egyik bőrülésbe. Az isten a hálókamrába vitte a kislányt, aztán visszament a nőhöz. Továbbra is mosolyogva ült le vele szemben, bár Toni makacsul bámult ki az ablakon, látszólag figyelmen kívül hagyva az istent.
- Hé, kedvesem – fogta meg az állát Loki, és finoman maga felé fordította az arcát.
- Mi van?
- Szerintem gyönyörű vagy, mikor hisztizel – nevetett halkan.
Ennyi elég is volt a nőnek, azonnal átkarolta a nyakát, és megcsókolta. Tulajdonképpen addig hallotta a mondatot, hogy „gyönyörű vagy”, a többit sikerült elengednie a füle mellett.
- A hátralévő életünk most kezdődik – suttogta az isten, miután pihegve szakadtak el egymástól, homlokukat pedig behunyt szemmel a másikénak támasztották.
- Hatalmasat tévedsz – mosolyodott el Antonia. – Az már tegnap megtörtént.
A gép hamarosan felszállt, a zseni pedig végül az isten vállára hajtva a fejét szenderült álomba. Végre semmi sem okozott neki rémálmokat, nem kellett többé Steve-vel foglalkozni, sem amiatt izgulnia, vajon Loki mit fog szólni a tervéhez. Egyetlen dolog járt a fejében, mielőtt végleg beszippantotta volna az álombirodalom, méghozzá, hogy mikor legközelebb felébred, már Rómában lesznek, ahol végre-valahára elkezdődhet a jól megérdemelt, oly sokáig várt Dolce Vita.