Tehát úgy szól a fáma, hogy egy időben mindent ki akartam próbálni. Próbálkoztam horrort írni, meg verseket gyártani, de csakhamar kiderült, hogy melyik az a formula, ami mellett ki kellene tartanom...
Ezen az oldalon tehát azt a kevés verset olvashatjátok, amelyek szerencsésen túlélték a nagytakarítást.
(A címekről annyit kell tudni, hogy egy néhány évig tanultam franciát, s bár tanulni nem szerettem, a nyelvet magát igen. Megjegyzés: azért még mindig csak nagyjából vágom, mi mikor helyes, szóval ha valami nem, és ezt somebody érzékeli, teljes mértékben hálásan fogadom, ha kijavít.)
1. Rêves endormis
Csak néztem, ahogy a csillagok
táncolnak sápadt ajkadon,
szemed szelíd tükrét
pókselyemmel takargatom,
nehogy izgatott ragyogása
az égboltra szökjön,
s megannyi érdemtelen szívet
szerelmed fényével betöltsön,
hagyom, hogy fáradt lelked
a hold vállán megpihenjen,
álmodban űzött lényed,
szíved megnyugvást leljen,
látom vágyaidat pilláidon
lomha cseppként ülni,
kavargó gondolataidat
a viharral kibékülni,
hallom még most is tétova,
remegő éneked,
ujjaid tompa lüktetését,
ahogy bejárják a húr-réteket,
hideg fémmezőn forró
napsugarakat ébresztesz,
ezüstfűben minden
félelmet elrejthetsz,
s pillantásom immáron
sima homlokodra téved,
hol most nem éktelenkedik
aggodalmas véset,
csak egy rakoncátlan
tincs simogatja arcod,
mint bágyadt hópihe
a fagyott aszfaltot,
csak nézlek, miközben fejed
felett összecsapnak az álmok,
s lelked mélységeiben
én is megnyugvást találok.
2. Lettre en colére
Szerelmem, azt hittem, az első vers,
amit neked írtam, az utolsó nyers,
tiszta érzésekben fürdő művem,
de azóta kiderült egyértelműen,
hogy ez csak hiú, gyermekded álom,
hisz azóta is csak a békére vágyom.
Még mindig nem vertelek ki a fejemből,
mint a kést, mit hátadba szúrnék, a kezemből,
néha csak azt érzem, hogy féktelen,
felperzselő gyűlölet a végzetem,
mert ha rád gondolok, csak ezt érzem,
ez a gondolat forr a kioltott vérben,
a vihar közeledtétől ringatózó fűben,
a mindent elpusztító, forró tűzben,
a szívemen tátongó, tűrhetetlen űrben,
az ereimben keringő színtelen méregben,
mélyen a szörnyetegben szunnyadó lélekben,
a soha el nem hullajtott könnyekben,
az undorítóan romantikus könyvekben,
mindben, drága szerelmem, lázas haragom ég,
mely ha egyszer utolér, neked ott a vég,
s, amit csak úgy tudok egy időre feledni,
ha nem hagyom szelíd álarcom levetni,
s, engedem, hogy higgy oly ártatlannak,
csapásom hadd tűnjék váratlannak,
mint forró nyári estén a hirtelen zápor,
mi tüzes villámaival lesújt százszor,
ami a te üres lelked is elérheti,
és hitvány tested halálosan megégeti.
3. Le plus doux poison
Olvadt csók egy hűvös hajnalon,
ketten az elillanó harmaton,
egy forró sóhajban összefonódva,
az idő múlásáért átkozódva,
szíved dobogásáért hálát adva,
fejemet a melledre hajtva,
a bűn édes gyötrelmében lubickolva,
szavaimat szóval titkolva,
mondom el neked, szeretlek téged,
s, hogy úgy vonz titokzatos lényed,
mint lámpa az ártatlan lepkét,
mint napsütés tavasszal a fecskét,
mint hűs víz a szomjúhozó szarvast,
mint fémes vér szaga a farkast,
ez vagy nekem: a legédesebb méreg,
mit ha megízlelek, újra élek,
te vagy nekem a mindenség, az élet,
kémiában a legbonyolultabb képlet,
matematikában szövevényes számsor,
történelemben háború, idegen vándor,
szívemben szívdobbanás, agyamban zápor,
elillanó látomás, pillanatnyi mámor.
4. Papillon
Időtlenül álmodozó,
rettenthetetlen magánnyomozó,
nesztelenül lopakodó,
türelmetlenül tolakodó,
emberektől vonakodó,
ábrándozva buszhoz induló,
bosszús sóhajtól megtisztuló,
tornacipőben lépkedő,
két lábon járó kétkedő,
világ nagy dolgain elmélkedő,
kliséket elégető,
cigaretta-szagú könyvfaló,
mindenről ódákat szavaló,
aggodalmának hangot adó,
mindenkit szórakoztató,
történetek után koslató,
könyv lapjai közt porladó,
törött szárnyú pillangó.
5. Sur l'avenue des rêves brisés
Mikor erre az útra léptem, tudtam, nem helyes,
de néha egy-egy érzés oly fékezhetetlen, heves,
hogy az ember tudatlanul is sötét helyeke téved,
és csak akkor jössz rá igazán, mikor már éget,
a fájdalom, a veszteség, belül forr a véred.
Hazudtam neked, minden egyes kimondott szóval,
de közben álmodtam égből hulló, kristály hóval,
mikor azt kiáltottan, gyűlöllek, valójában azt mondtam,
szeretlek, de te ott álltál ködös szemmel, unottan,
s, elvesztem a kanadai fenyők fakó illatában,
az északi sark ezüst lángú, haldokló csillagában,
abban a gyémántként tündöklő, füstös illatárban.
Hazudtam a ködös fenyőerdőnek, a csillagnak,
a kavargó füstnek, hol villámok villannak,
s, mindig csak hazudtam, hisz' az igazság oly' nehéz,
mert a harag tonnás súlyú, mit csak tetéz,
a születendő, vasfogú fájdalom.
Majd az erdőt vihar dúlta fel, villámlás égette,
csak a mérhetetlen közöny, s, a düh éltette,
a fák kidőltek, a gomolygó füst jéggé dermedt,
s, minden érzelem a fagyott félszíröl lepergett.
Minthogy elolvadt volna, veszedelmes villám-csapások
beszakították a jeget, s, tovább sújtották kalapácsok,
míg örökre el nem tűnt a kavargó, sáros vízben,
közönyt hozva az ezüsttel határolt körívben.
Huszonegy lövés dördült el Skócia magas partján,
egy test zuhant a tengerben, halott volt talán,
fojtogató vízcseppek gördültek végig száraz torkán,
mint lomha lépések az összetört álmok országútján.
A titkok a föld alatt ragadtak, a hazugságokmeg nem fejtett hazugságoknak megmaradtak,
s, a ki nem mondott szavak ki se lesznek mondva,
mert az összetört álmok sugárútján lefolyva,
a feledés jótékony homályába merülnek,
s, majd ha eljön az idő, elfeledetté vegyülnek.
6. Petit graine
Kicsi magocska, ne félj, nem leszel egyedül,
ezen a réten kedves tücsök hegedül,
hol fehér könnyeit hullajtja az ég,
ott álmaidat szelíd vadvirágok őrizzék,
szívedet ne ejtse rabul a bánat,
ha én nem lennék többé, akkor is hazavárlak.
Otthonod mindig itt lesz, öreg tölgyfa tövében,
majd ha felnősz s nem leszel oly törékeny,
kérlek gyere hozzám haza, kicsi magocska,
hadd öleljen át két fáradt, szerető karocska.
7. Qui suis-je?
Érzés vagyok - keserédes, hűs lehelet,
seb vagyok egy tiszta szíven - majd beheged,
forró sóhaj vagyok - eltáncolok a széllel,
gyermek vagyok - az idő majd megérlel.
Törött akkord vagyok - valaki megjavít,
szelíd galamb vagyok - valaki megvadít,
magányos dallam vagyok - a szél elnyel,
homályos álom vagyok - valaki felkel.
Magányos zongora vagyok a borongós télben,
hangtalan hang vagyok a csipke-finom éjben,
elhaló dal vagyok egy késő-őszi hajnalon,
napsugár vagyok egy csepp haldokló harmaton.
Csillag vagyok a sötét, hímzett égen,
rózsa vagyok a holdfényes réten,
csók vagyok, egy elillanó ajkon,
vallomás vagyok, mit elnyel az alkony.
Az utolsó leütött billentyű vagyok,
szabad vagyok, kit kivetnek a rabok,
árva pipacs vagyok, kit elnyelnek a habok,
szomjazó vízcsepp vagyok, majd megfagyok.
8. Haleine réprimée
Vigasztalásul csak akkordok maradtak,
fél-sorok, amelyek dalra fakadtak,
remegő kézzel eljátszott régi dalok,
befejezetlen versekkel teli lapok,
torkomban rekedt, fájdalmas hangok,
összeomló, fekete-fehér kottahalmok.
Megkopott zongora billentyűkön ujjak táncolnak,
a szívemben elfeledhetetlen sorok lángolnak,
a papírra vetett dalok közt lyukak tátongnak,
mint a hajón, mi oktalan ütközött zátonynak.
Csak az érzések hiányoznak, semmi egyéb,
csak a búcsú, mielőtt szó nélkül lelép,
a megbocsájtás, ha már vétkeztünk,
a temetés, ha már léteztünk.
Szeretném lecserélni ezt a mocskot valami jóra,
a magunkban elsuttogott szitkokat szóra,
a fékezhetetlen dühöt békés nyugalomra,
a folyamatos veszteséget jutalomra.
A félelmet bár felváltaná a béke,
a reménytelenséget ölelése melegsége,
összetört szívemet bár összetartaná,
a fájdalmat bárcsak örökre elmulasztaná.
9. Chant de Nöel
Hó lepte be a halott tájat,
hegyet-völgyet, síkságot, várat,
elnyelve a vén fenyőfákat.
A város lassan elsápadt,
fehérre meszelve az összes házat,
méz, fenyő, fahéj illata keringett,
a szél halvány hófátylat hintett
a még alvó térre, az utca aszfaltjára,
a sürgő-forgó, hallgatag embernyájra.
Ének, gitár, zongora törte meg a csendet,
csak karácsonyi dal zengett,
végig a kopár, kihalt folyosókon.
Felforrósított minket egy különös érzés,
valami felfoghatatlan, forró égés,
talán egyfajta, furcsa szeretet volt,
egy karácsonyi csoda, ami akkor ránk omolt.
Aztán ismét szívet tépő némaság lett,
az iskola zsivaja elcsendesedett,
a diákok kiléptek a szitáló hóesésbe,
belefeledkezve a vidám nevetésbe,
megannyi karácsonyi álomtól kábán,
mint az angyalok a fenyőfa ágán.
Sötétség leple borult a vidékre,
lámpások fénye világított a jégre,
ablakban égő gyertyák szőtték át az éjszakát,
hópelyhektől terhes lett a kabát,
s, mint annyiszor, most is különös szeretet
lakozott az emberek szívében,
melyet láttak, s éreztek a kalács ízében,
az emberektől nyüzsgő, fáradt téren,
a karácsony aromájától átitatott télben,
a fényfüzérek halovány fényében,
látták az ünneptől hangos tévében.
0 megjegyzés
Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)