Talán eonok csordogálnak le fényesre csiszolt piszok, szilícium és kvarcszemcsékként materializálódva, mire megérzem a karjaid magam körül, a szél süvít, az alvó város fényei pedig egyetlen, hosszú záridővel készült képpé folynak össze. Nevetsz, bújsz, a huzat pedig hollófekete tincseidbe kap, vadnak tűnsz, veszélyesnek, szabadnak és ezerszer élőbbnek, mint én. Belőled táplálkozom, láthatatlan életkoronád sugaraiból nyerek erőt minden egyes reggel újra felkelni, túlélni az fárasztó, gyomorforgatóan unalmas napot az irodában, a SHIELD-nél, egy magángépen, a világ bármely, érdektelen, szürke pontján, ahol te nem vagy ott. Szinte szomjazó utazóként esek haza esténként, ahol te már vársz rám, a sötét eget, a csillagokat kémlelve, füst, menta és csokoládé illatod van, s nem bírok sohasem betelni ezzel az egyszerű, ámde minden egyes alkalommal újabb akkorddal bővült aromával.
S hiába éhezem-szomjazom rád, tudom, hogy egy kirabolt, fényétől megfosztott sírnál többet érdemelnél, mégsem vagyok téged képes elengedni, pedig ez lenne a helyes döntés. De ugyan, mi győzne meg egy függőt arról, hogy el kellene engednie a kábítószerét, legyen az akármilyen veszélyes, kiszámíthatatlan és fájdalmas is, ha több, erősebb a gyönyör, melyet adni tud, mindez nem számít. Te pedig többet érdemelnél egy szilánkos, önző függőnél, ki se gyönyört se szépséget nem tud neked adni, csak megfoghatatlan, beszippantó ürességet, a halál simogatását, egy csupasz, emberforma csontváz ölelését. S el kéne engedjelek, hogy szabad légy, ne csak a gerinceden zongorázó libabőrt, gyomrodban megülő, zsigerből fakadó, fenyegető rossz érzést kapd, de képtelen vagyok rá, hiszen száguldunk, együtt szárnyalunk egy saját, idealizált mennyország felé, bűnből és mocsokból formált szárnyakkal. Elrugaszkodunk a Földtől, vagy ahogy te mondanád Midgardtól, a másodpercek lelassulnak, csak kimerevített képek maradnak meg, a mosolyod, ahogy hátra fordulok, az illatod, az adrenalin az ereimben, a bukósisak tompította hangod, matematikai tökéletességgel megalkotott szád, mely ravasz mosolyra húzódik még beszéd közben is. Egyetlen kézzel tépem le magamról a sisakot, majd ösztöneim által irányítva hozzád hajolok, ajkaink összeforrnak, egyetlen, utolsó csókra, majd valami csattan, láthatatlan ujjak rajzolnak vérből tollakat a hűvös, nyirkos aszfaltra, csont reped, törik, robban, az érzékek tompulnak, szakad a hús, s valami új születik, a rendőrautók kék-vörös villogójából, az utcai lámpák fényéből, a régi, levetett ember-ruhából fejlődik, valami naggyá, valami élővé, valami csodálatossá.
De te kezdesz elhomályosodni, az új, jobb én hiába kapaszkodik kétségbeesetten beléd, te botladozva, hófehér kezed a sebeidre szorítva sietsz egy sötét sikátorba, a te véredből nem nyílnak rózsák és láthatatlan ujjak nem rajzolnak belőle szárnyakat, hogy utánam repülhess te is. S csak én nem látom a könnyeket a szemedben, pedig ott vannak, sem megremegő ajkaid, nem hallom a gyötrelem csiklandozó sóhaját, hisz körém már csak a halottkém rajzol fehér, emberalakú glóriát.