Mike Posner - Cooler Then Me című száma ihlette (az azért túlzás - többnyire csak aláfestőzene volt) egyperces. További megjegyzés a Spektrumhoz, mint összefüggő gyűjteményhez: A fejezetek és a történések sorrendje nem egyezik meg.

Neonfények táncolnak az izzadt, összepréselődő testeken, a levegőt füst és alkohol aromája tölti be, minden pontosan olyan, mint a többi, a száguldó autó ablakából összemosódó, mámoros este. Hűvös ajkaid hamarosan megtalálják az enyémeket, összefolyunk, mint szűz vásznon a festék, egy új színt alkotunk, s mint érpályán visszhangzó robbanás, hirtelen elhalkul az ismerős-ismeretlen ritmus, melyre ringatózunk. Csak te létezel, karcsú tested, fogadalmakkal hintett szád, nem számít már a minket megtámasztó, bódult, összefolyó emberrakás. S talán csak számomra egy kisebb örökkévalóság, de már nem vágyom a levegőt, akármilyen kétségbeesetten ég is tüdőm az oxigénért, mire elválunk egymástól, akárcsak kibomlott szirmok, én pedig szomjazva kapnék utánad, de ajkaidon csak ravasz, sokat ígérő mosoly lebeg, majd eltűnsz, mintha csak lázálom lettél volna, melyet alkoholpárás éjszakákon vizionálok. Csalódottan, megannyi néma ígérettől részegen szivárgok át az embermasszán, míg egy magenta nebula alatt menedéket nem találok.
Rosszabb, mint bármelyik drog, melyet csak a nyelve hegyével ízlel az ember, ezerszer gyötrőbb, mint az elvonás, mintha valamit belül megérintettél volna, mit nem szabad, talán megtaláltad az én Pandora-dobozomat, mellyel összeroppanthatsz, melyet szinte tollpihe finoman, érintés nélkül simogatsz. Szinuszcsomómig hatol a kétségbeesés, utoljára intravénásan csiklandozott ily kegyetlenül a kálvária, már épp kiszárad torkom a keserű füsttől, melyet kín helyett nyeldekelek, mikor megérezlek, alig csak fel nem szikrázik a levegő, amint szádat fohászkodva az enyémhez simítod.
Minden kétségem lepereg, mint szélvédőről az esőcseppek, nem kérdezek, te nem válaszolsz, a magenta glóriában majd eggyé olvadunk, oly magas hőfokon égünk, oly közel vagyunk. Már nem is emlékszem, mi történt néhány perce, épp olvasható még halovány lenyomata, nem is fáj már annyira, de csak addig, míg meg nem csap a hiány újabb hulláma, melyet apró, ragaszkodó csókokkal űzöl messze. Aztán beszélsz, mondasz valamit azon a fojtott, vágytól rekedt hangon, amitől én magam is lángra lobbanok.
S már csak azt tudom, hogy fogod a kezem, vezetsz, még nem tudom hová, mert kizárólag a hangodat hallom, agyam túl zsibbadt, hogy felfogjam, mit jelentenek szavaid, de amint bezáródik mögöttünk a motelszoba ajtaja, már nem is érdekel. Minden sötét, csillag sehol, mindössze a reluxán szűrődnek be az utcai lámpák és a neonfeliratok fénysávjai, nem tudom, hol kezdődsz te, s én hol végződöm, a dobhártyámon dübörög szíved-szívem kottalapra rendezett taktusa. Apró, finom villámként fut végig testemen a mámor, amint meztelen bőröd az enyémhez ér, azonban mielőtt maga alá temetne a révület, előhúzol a zsebedből egy apró tasakot, benne két élénk rózsaszín pirula. Nem kell mondanod, szófogadón nyújtom a tenyerem, s épp csak egy szívdobbanásnyi, tökéletes pillanat, mikor mindkettőnk torkán végiggördül az édes kapszula, a következőben pedig már ismét összefonódó ochidea szirmok vagyunk, távol, magasan.
Egyre hevesebben süllyed s emelkedik mellkasom, elmém virágokba öltözik, hasad, mint magába roskadt, fényes neutroncsillag, homokszemcsék peregnek, majd hatni kezd a tablettába sűrített eksztázis. Felhőkre huppanok, s milliónyi szupernóva robban túlhevült bordakosaramban, koponyám sötét üregében, csak egyetlen, bukott angyal fogad karjaiba, de belőle több van, mint amennyi okozta kéjt elviselne e gyarló test. Forog a világ, ám nem szédülök, mert erős karok tartanak, játékos mosoly villan, hófehér combok keretezik nap-csókolta lábaimat. Túl gyönyörteljesen nyög, minden, ajkát elhagyó sóhaj tökéletesen megkomponált szimfónia, esendőnek, védtelennek tűnő, végzetes kísértés, alakot öltött, tiszta heroin, a kokain, az alkohol mellette mindössze csak affér, ízéhez hasonló millió fényévre sem akad. Vér helyett folyékony galaxisokkal telődik véna, artéria, venula, arteriola, a szövetekbe diffundál a felhígult, pirularózsaszín eufória, tajtékot fest húsecsetével az összeolvadni áhító, holdvilágba és magenta derengésbe öltözött csontkupac.
Ősi istenek teljes pompájukban hajszolnak, ismeretlen nyelveken a fülembe suttognak, én pedig engedelmesen hódolok smaragdszemű, hatalmas parancsolómnak. Megremeg a hús alatt a moraj, pupilla tágul, mintha épp feltárta volna magát előttem az univerzum, dicsőítő éneket zengve nyílnak a gyarló ajkak, gyönge, halandó test áldoz a halhatatlannak. Engedelmesen mutatja meg titkait istenének a gyámoltalan, évezredek hatalma koncentrálódik egyetlen, révült csókban s transszá formálódik a bukott angyal ölelésében a bódulat. Emlék ugyan nem, de fojtogató érzéshalmaz az marad, húsba, csontba beszivárgó, borzongató, pirularózsaszín eufória.