That's the endgame
Először is, egy kis figyelmeztetés azoknak, akik esetleg még nem látták a Bosszúállók: Végjátékot. Az alábbiakban igencsak spoileresen fogom taglalni az Endgammel és úgy általában a Marvellel való élményeimet. Szóval, ha érdekelne az élménybeszámoló, de nem láttad a filmet, akkor gyere vissza nyugodtan később, ez még itt lesz. ;)
Nem is tudom, hol kezdjem. Annyiszor lepörgettem már a fejemben ezeket a gondolatokat, hogy nem vagyok benne biztos, mindent megemlítek, mire a végére érek, de azért próbálkozom.
Nem szeretnék sok betűt arra pazarolni, hogy a nyomoromat prezentáljam, főleg nem a múltbelit, azonban úgy gondolom, kardinális megemlítenem néhány dolgot az egész "cikk" megértéséhez.
Voltak... Rossz időszakaim. Mindenkinek vannak, tiszta sor, nincs ezen mit túlragozni. Nekem pedig mindig kellett valami, ami ha csak egy csöppnyi időre is, de kirángat onnan. Többféle "védekező mechanizmusom" is van, az egyik például az írás, a másik pedig... Az éppen aktuális mániám. Talán a
Jogod van ahhoz, hogy elengedj valamit, ami többé már nem szolgálja a javadat című cikkemben már említettem egy párszor, hogy mennyire de mennyire szeretem a Marvelt, illetve, hogy mások ehhez hogyan viszonyulnak. Talán az is leeshetett, hogy mások ezt nem mindig értik.
Az igazság az, hogy még én sem értem, de már rég lemondtam arról, hogy valaha is meg fogom érteni. Vannak dolgok, amik annyira egyszerűek, vagy épp túl bonyolultak ahhoz, hogy megértsük őket. Ezeket pedig a legjobb úgy hagyni, ahogy vannak, és nem túlagyalni az egészet.
Lényegében sok dolog segített, de azt hiszem, azért, mert ez volt az utolsó lépés, a Marvelt tartom leginkább a leghatékonyabb "gyógyszeremnek". Emellett úgy érzem, írás terén is az elmúlt két, csodálatos évben kezdtem el igazán kiteljesedni/fejlődni.
Szóval, az önsajnáltatás után az is kiderült, hogy nem tizenegy éve követem a Marvelt. Szánom-bánom bűnöm, bár az első Vasember óta rajongó volnék...
Gőzöm sincs, pontosan hogyan kezdődött, csak nagyjából van meg a sztori, de nem is olyan hú, de izgalmas. Bárcsak nekem is lennének olyan rohadt izgi történeteim arról, hogyan kezdtem el írni, hogyan lettem Marveles... Ha ilyesmikért jöttél, sajnálom, hogy el kell keserítenem, de egy egyszerű lány vagyok, egyszerű történetekkel. Semmi extra.
De ha folytatni akarom a felsorolást, nem csak két csodálatos évet, egy lelki "gyógyulást", az firkálás fellendülését köszönhetem a Marvelnek, hanem sok-sok csodálatos, új barátot is. Azt hiszem, ha nem is mindenkivel vagyunk all-day/everyday beszélőviszonyban, joggal mondhatom, mégis csak valamilyen úton-módon a barátaim. Tudtátok például, hogy nem vagyok egy könnyen barátkozó típus? Annak ellenére, hogy az elmúlt két évben exponenciálisan megnövekedett a hal-verjaim száma.
Ezt a két évet nagyon emlegetem, és őszintén, amikor végre találkoztam azzal a barátommal, akinek köszönhetem, hogy most itt vagyok és ezeket a sorokat írom, akkor az első dolgok között volt, amit kinyögtem neki zokogás közben, hogy: "Csak... Azt hiszem... Életem eddigi legszebb két éve volt."
És nem hazudtam. Voltak szép éveim, szép időszakaim... De azt hiszem, az elmúlt időszak volt a legszebb. Talán semmi köze hozzá a Marvelnek, de mégis... Úgy gondolom, végül is, csak miattuk lett szebb, jobb minden.
Viszont... Ennyi rizsa után már tényleg térjünk a tárgyra. Vártam, elképesztő módon vártam mind az Infinity Wart, mind az Endgamet. Mégis, az utóbbit talán még jobban. Vártam sok minden mást is, és borzalmasan izgatott voltam minden információmorzsa miatt. Visszatekintve, akármilyen idegtépő is volt, mégis volt benne valami csodálatos. Úgy belépni a moziba, hogy hevesen a dobog a szíved, mert már legalább egy éve majd' meghalsz, hogy tudd, mi lesz a következő lépés. És utána a film is sokkal, de sokkal jobban esik.
Amikor tavaly kiléptem az Infinity Warról, kissé csalódott voltam, mint mikor hamarabb le kell lépned valahonnan, ahol amúgy szeretsz lenni. Nekem az az egész film olyan volt, mint egy átvezetés, egy átkötés, valami, aminek csak a másik felével van értelme. És egy évig minden egyes nap csak gondolkoztam, és vártam, és reménykedtem...
Aztán az első Endgame trailer után kezdett eltörni a mécses. Még nem volt semmi komoly, de jött az a fojtogató, a lényed legbelsejéből fakadó, gyomorszorító, rossz érzés. Hogy valami történni fog, amire nem tudok hatással lenni, valami, ami teljesen fel fogja bolygatni az addigra épp csak rendbe jött világomat. Valami hatalmas változás, amire nem vagyok készen.
A megérzéseim az esetek majdnem teljes részébe jók, és most sem tévedtem. Mondanám, hogy sajnos, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfelelő szó rá. Legalább két hónapja, de lehet kevesebb tudtam, mi lesz a végkifejlet. Várható volt, főleg, mikor Gwyneth hála az istennek, bejelentette, hogy ez lesz az utolsó Marvel filmje. Azért még volt remény, mert azt mondta, cameóról lehet szó. Talán csak... Másképp alakulnak a dolgok.
De attól még itt belül tudtam. Tudtam, és próbáltam felkészülni. Két lejátszási listával, rengeteg gondolkodással... És amikor végre odaértem, hogy megnézzem a filmet, hogy lezárjak valamit, ami a szívemnek kedves, és nyissak egy új ajtót helyette... Aznap reggel is gyomoridegem volt. Délután volt a vetítés, szóval a városba menet már majd' kiájultam, de azért hősiesen tartottam magam. Persze, a busz másfél órával hamarabb ért be, mert bár meg vagyok szokva a kényelmes DKV menetrenddel, ez itt nem Debrecen. Vártam, vártam, és végre bemehettem.
Az első... tizenöt-húsz percben azt hittem, hogy Tonynak annyi, és csodálkoztam is... Mert mint Lokinál, faarccal néztem végig, érzelemmentesen, pedig én tényleg azt hittem, hogy meghalt. Igen, a másik kedvencem, aki ott áll a Napom mellett, fogva a kezét, szorosan hozzá bújva... Az ő halálát érzelemmentesen néztem végig, még ha fájt is, mert nem mondom, hogy nem így volt. De benne volt reményem.Tonynál viszont éreztem... Hogy ez nem lesz így. Szóval... Végignéztem a filmet, gyomorgörccsel, közben pedig ezerszer megszakadt a szívem, de nem tudtam sírni. Csak remegtem, mert nem szeretek nyilvánosan sírni. Remegtem a stáblista legvégéig, amikor felhangzott a jól ismert kopácsolás... Mikor abban a sorrendben jöttek a színészek, a legvégén az eredeti hatossal, legutolsóként RDJ... A szívem szakadt meg, de úgy jó régóta igazán. És tudjátok mit, az elkövetkezendő húsz percben, mikor a plázánál vártam a fuvarom, a bőgös lejátszási listám hallgatva... Akkor sem tudtam. Aztán beszálltam a kocsiba, és eltört a mécses, végleg. Minden, ami addig nem tudott vagy nem akart kijönni... Kijött. És magamhoz képest sokáig tartott. Órákig zokogtam, mert elveszítettem a Napom...
Elveszítettem a másik két kedvencem is, habár valamiért velük kapcsolatban nem tudtam olyan drasztikusan érezni. Azt hiszem, Lokiban és Natashában van még reményem, habár a Lokival kapcsolatosakat az idő előrehaladtával kezdik lebontani...
Azt hittem, készen állok, hogy úgyis tudom, mi fog történni, nem lephet meg semmi... Mégis, több mint egy héttel ezután is tudok még sírni. Pedig komolyan, én nem az az ember vagyok, aki sír a filmeken vagy egyáltalán bármin. Egyetlen egy van, ami mindig képes könnyeket csalni a szemembe, a Vasember 3.
Szóval... Mondhatjuk azt minden túlzás nélkül, hogy egy csöppet... Összetörtem. De tudjátok, mit? Még most is azt mondom, hogy megérte. Megérte erre moziba mennem, megérte várakoznom, és reménykednem, megérte a végén így meghalni belül, mert akármennyire is fáj, mert bizony piszkosul fáj, azt hiszem, ennél méltóbb befejezést nem kaphatott volna Tony. Láttam sok-sok felháborodott értékelést, ahol a felháborodás egy része jogos volt, másrészt... Átcsapott gyerekes hisztibe és durcizásba az egész. Ezt pedig talán még annál is jobban fájt látnom, mint Tony halálát, és hogy a Kapitány végül megkapja azt a boldog befejezést, amit Tony is megérdemelte volna. (Legyünk PC-k, bár én a Kapitánnyal kapcsolatban elég... Vegyes véleményen vagyok.)
Aztán olvastam egy tök jó tumblr posztot arról, hogy miért van az, hogy egyesek szomorúak, de belenyugodtak, míg mások teljesen kiborulnak és őrjöngenek. (Ide kattintva elérhető a poszt)
Mielőtt valaki azt hinné, nem akarom leblamálni mások fájdalmát és gyászát, tudom én nagyon jól, hogy mennyire gyötrelmes ez az egész. De hangot akartam annak adni, hogy bizony sokakkal elszaladt a ló.
Azt éreztem néhány embernél, hogy nem értették meg teljesen Tony karakterét. Nem értették meg, hogy ő soha nem tudott volna megpihenni, mert amikor próbált... Akkor sem tudott megülni sosem a seggén. Ő nem tudott volna megülni és nézni, ahogy körülötte pusztul a világ... A legkisebb rossz sem hagyta nyugodni. Bár a Kapitány azt mondta neki az első Bosszúállókban, hogy ő nem az a fickó, aki az áldozatokat hozza... Mégis így volt. Tony azóta képes lett volna bármikor az életét adni a világ megmentéséért, másokért. Neki a boldog családi élet, mint befejezés, sosem lett volna igazán happy end. És szerintem nincs annál gyönyörűbb, mint hogy ő lett az Infinity Saga, az eddigi MCU alfája és omegája, hogy végül is, minden róla szólt, az útról, amit megtett, az emberről, akivé vált...
Ahogy egy kedves ismerősöm mondta, Tony kapta az önzetlen befejezést, Steve pedig az önzőt. Hogy teljesen őszinte legyek, de senkit ne sértsek meg, az én olvasatomban ez egész annyit jelent, hogy pontosan olyan befejezést kaptak, amilyen emberek voltak. Igen, elcsitult a haragom egy része a Kapitány irányába, de azért maradtak tüskék, és ez nem változtat azon, mit gondolok róla. Persze, mindenki másnak is megvan a joga ahhoz, hogy ne értsen velem egyet. Akár abban is, hogy Tonynak milyen véget kellett volna érnie.
De nekem ez így gyönyörű és így kerek. Számomra ennél szebb befejezést nem kaphatott volna a kedvencem. Igen, azt hiszem idő közben rájöttem, hogy talán azt a dinka Starkot valamiért jobban preferálom, mint Lokit. Bár szeretem azt gondolni, hogy ez csak egy nüansznyi különbség, illetve... A remény. Mert Tonyban többé már nincs reményem, hogy visszatérne még egyszer ilyen formában. Olvastam néhány teóriát... De őszintén, én csalódott lennék, ha visszahoznák egy AI-ként és RDJ nem csak cameózgatna néhány visszaemlékezés erejéig. Túl nagy dobás volt ehhez, túl jól játszották meg ahhoz, hogy utána egyetlen tollvonással súlytalanná váljon az egész...
Egy korszak zárult le számomra. Sok helyen olvastam, hogy ezzel sokan el is hagyják a Marvel fandomot. Ne aggódjatok, én ilyenre nem készülök, csak kicsit low-key fogom követni az eseményeket, a fanfictionjaim pedig maradnak az Infinity Saganál. Ahogy Steve mondta a trailerben, "Néhányan tovább lépnek, de mi nem."
Az elmúlt hétben sokat beszélgettem azzal a barátommal, akit már említettem, hogy bevezetett a Marvelbe. Szinte minden nap találkoztunk, és valami borzasztó szívszorító volt elsétálni ugyanott, ahol két éve még izgatottan taglaltunk a filmeket, a teóriákat, a Frostironos ökörködéseinket... Mert minden megváltozott, üresség támadt... Ha nem is végső, de számomra befejezés volt ez a film; egy korszak vége. És még ha Lokiban és Natashában van is még némi reményem, nem lesz már semmi ugyanolyan. Elkezdtem most már rettegni amiatt is, hogy az ő pályafutásuk sem lesz túl hosszú, hogy végleg elveszítek mindenkit a Marvelből, akit igazán szerettem, és nem csak semleges szereplő volt számomra.
Szóval... Natről nem beszéltem még, csak Tonyról. Az elmúlt egy-fél évben egyre jobban megkedveltem őt is, és őszintén, se én, se senki más nem látta, hogy ő is elmegy majd. De elment, és ugyanúgy nem rázott meg annyira, mint Loki halála. Mint mondtam, a remény... Attól még viszont gyönyörű volt, minden tekintetben, és annyira szívfájdító hogy minden egyes mondta és mozdulata mintha belőlem szólt volna. Natasha... Annyira emberi lett. Többé nem volt meg az két lépés távolság, mint az eddigi filmek során, immár rengetegen azonosulhattak vele.
És aztán... Ott van Morgan. Az a tündérbogár leányka, aki a továbbiakra visszaadta a reményemet. Nem számítottam rá, hogy ilyen formában és ilyen sokat fog szerepelni, de a szívemet melengette meg. Egyrészt, szurkoltam, hogyha lesz is gyerekük, kislány legyen, mert az én fejemben bizony Tony annyira de annyira egy lányos apuka. Másrészt... Tudom, hogy még messze van, de őszintén, szívem legmélyéről remélem, hogy Morgan lesz a következő Vasember, hogy majd az apja nyomdokaiban fog járni... Mert már most belopta magát a szívembe. Csak szeretném, ha az is ekkora győzelmi menet lenne, mint Tony története volt...
Aztán ott volt még Pepper, aki erre a pontra Gwyneth Paltrownak hála az idegeimen táncolt, főleg a nagy jelenetben, amikor sütött az arcáról, hogy nem akar ott lenni, hogy alig várja, vége legyen a jelenetnek, a forgatásnak... És ez is borzalmasan tudott fájni, hogy ennyi év után, a befejezésnél már csak ennyire futotta a színésznőnek. Meg a "romantikusabb" jeleneteknél, hogy Tony a szoba egyik sarkában, ő a másikban... Habár a Vasember 1-ben és talán az első Bosszúállókig bezárólag még úgy-ahogy kedveltem, mára már azt kívánom, bár valaki mást castingoltak volna be, mert szívszorító az a nemtörődömség, amivel a vége felé már volt.
Utolsó előttiként, pedig Thor. Ugyan sosem kedveltem különösebben, mivel eredeti Bosszúálló, meg azért Loki életében elég fontos szereplő volt, mégis csak egy kicsit a szívem csücske. Az pedig egy kicsit megrázó, ahogyan vele is elbántak. Már csak abban reménykedem, hogy talán a pletykált Thor 4 majd helyreteszi őt is, meg mindent, mert megérdemelné.
És végül... Térjünk rá a szívem másik csücskére, Lokira. Vártam, borzalmasan, hogy majd az Endgame az ő problémáját megoldja, habár sejthettem volna, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Egy évvel ezelőtt még azt hittem, hogy majd ujjongani fogok, sírva örülni... De ez vagy várat magára, vagy sosem fog eljönni. Az egyetlen, rövid jelenetsorát elpazaroltnak éreztem, és habár több helyen olvastam, hogy biztosan azért voltak ilyen fukarok vele, mert a Loki sorozathoz van köze... Azért reménykedtem, hogy az Endgameben majd dicsőségesen visszatér. A remény pedig... Fáradt és csökken az idő múltával. Még reménykedem, tényleg, de jelenleg nehéz tisztán és optimistán látnom őt a sok negatív cikk és az Endgame fényében.
Összességében... Nehezen hittem, hogy valaha még Marvel film felkúszik a top 5-ös listámra a Vasember 1, a Bosszúállók és Thor után, mégis, ez a film számomra kiérdemelte a helyet a listán. Néhány helyen olvastam, hogy olyan az egész, mint egy szerelmeslevél a rajongóknak. Én ezt kiegészíteném; olyan, mintha évtizedekkel azután kapnád meg valaki szerelmes levelét, hogy elváltatok egymástól. Nosztalgikus, borzasztó fájdalmas, de gyönyörű és szívmelengető. Megszépít minden rosszat, amit előtte történt, és még gyönyörűbbé teszi a szép pillanatokat.
Nagyon fáj, de álmodni nem mertem arról, hogy ilyen gyönyörűséges véget fog kapni a kedvencem, a Napom, a Királyom... Lezárult egy időszak, de ő, Loki és Nat örök múzsáim fognak maradni. Köszönök mindent a barátnak, aki megmutatta ezt nekem, aki éveken keresztül járta velem ugyanazt az utat, ahol minden létező Marvel mozzanatot megbeszéltünk, és ahol a legvégén együtt zokogtunk. Köszönök mindent a színészeknek, Stan Lee-nek, a Marvel Studioesnak... Mindenkinek. Legvégül pedig külön köszönet RDJ-nek, aki nélkül semmi sem lenne és lesz ugyanaz. Az egyetlen igazi Tony Starknak. "I used to have nothing... Then I got this family..."
Köszönöm mindenkinek, aki valaha olvasott, kommentált és csak itt járt. Köszönöm neked, kedves olvasó, hogy végigolvastad ezt, ezt a sok-sok sort, amiben kiöntöttem a lelkemet. Egy korszak lezárult... De ne aggódjatok, egyelőre nem hagyok itt semmit, minden megy tovább, ahogy eddig. Talán kicsit keserédesebb és nosztalgikusabb lesz minden... De ez még nem jelent semmit.
Illetve, szeretnék elnézést kérni a kissé talán szokatlan csapongásomért és összeszedetlenségemért, ezúttal nem gondolkoztam túl sokat, csak írtam, ami szívből jött.
Ölelek és puszilok mindenkit, aki itt járt és hasonlóképp érez.
Love you, 3000x: Lea ♥
"Love is not a victory march"
"I had all and then most of you
Some and now none of you
Take me back to the night we met"
Some and now none of you
Take me back to the night we met"
"Loving you was sunshine"
"And I held your hand through all of these years"
"I knock the ice from my bones
Try not to feel the cold
Caught in the thought of that time
When everything was fine
Everything was mine
Everything was fine
Everything was mine"
Try not to feel the cold
Caught in the thought of that time
When everything was fine
Everything was mine
Everything was fine
Everything was mine"
4 megjegyzés
Szia ♥
VálaszTörlésKonkrétan könnyezem így a soraid végére érve, és nagyon szeretlek. Nem vagy "egyszerű lány" és a történeteid sem egyszerűek, mert a könnyeim nem csak a Marvelnek, hanem a te sztoridnak is szólnak. Tökéletes érzékkel választottuk ki azt a három karaktert szívünk csücskének, akik... hát tudjuk. Bár barátom erre azt mondta "komolyan van olyan karaktert, akiért ne sírtál volna?" Hát nincs. Én mindenkit szeretek itt egytől-egyig, és ez durva, pusztán az azonosulás mértéke különböző, és mondjuk amíg Steve nagyon távol áll tőlem, hiába szeretem, Loki a lélekállatom, együtt fejlődtünk, szenvedtünk és nevettünk hosszú éveken át.
A magam részéről én is maradok az Infinity sagán belül, és továbbra sem tervezek bármivel sem felhagyni; úgy vettem ki a szavaidból, hogy te sem, de erősíts meg, hogy maradsz, és alkotod a csodáidat tovább, különben bekapcsolom az instant killer módot :DD ♥
Szia! ♥
VálaszTörlésBevallom, megint csak sikerült meghatódnom a soraidat olvasva. Úgy tűnik, ez oda-vissza érvényes ám. :D
Nos, igen... Kicsit dramatikusnak hangzik, hogy a master3-nek vége, meg hogy senki más nem marad, akit szerethetnék, és bár tudom, hogy ez nem teljesen igaz, azért egy kicsit így érzem magam. Persze, nagyon szeretem Petert is (Parkert), meg ugye ott van Morgan... És még ha Nat igencsak kétséges, azért talán még Lokira van némi esély... Egy icipici még. Mégis... Kicsit heartbreaking a szituáció.
Mondjuk, szerintem ki sem kell nyitni a számat, mindenki tudja, hogy mit gondolok a Kapitányról... :'D
Természetesen maradok, annyi meg annyi ötletem van... Ahogy Tom februári-márciusi kiírása mondta - more stories to tell. ÉS, a novelládnál a kommentemre a válaszod adott még egy ötletecskét. :D Szóval, egy darabig még biztosan itt leszek. Egyébként sem tudom, hogyan máshogyan tudnám túlélni még ezt a három évet az egyetemen enélkül.
Köszönöm, hogy itt jártál. Puszi: Lea ♥
Love y'a 3000x ♥
Juhú ♥
VálaszTörlésBármi is lesz (lol, refeence understood) ők azért megmaradtak nekünk, annyi történetet és úgy mesélünk el róluk egymásnak, ahogy akarunk. Loks pedig, ha ott a Thanos vs. bugyli bicska jelenettel távozott is a Valhallába, még fog minket szórakoztatni az önálló sorozatában (gondolom, az élete korábbi szakaszából lesz az alapanyag), és gods, de remélem, hogy végre nem csak homályos utalásokon meg Tom játékán keresztül kapjuk meg a minden-csak-nem-heteroszexualitását. :D Natnak pedig ugye szintén lesz filmje, szintén előzmény, sanszosan.
Az Endgame bennem rengeteg ötletet szült, még kezdetlegeseket, de lehet, belevágok egy nagy projektbe is a Briliáns mellett - Tonyt mindenképp szeretném nagyon sokat szerepeltetni.
Nos, igen, ebben igazad van. történjen bármit, azért valamennyire csak megmaradnak. ♥
TörlésEzen a bugylibicskás dolgon meg felröhögtem. :'D Te jó ég. Én egyébként valamiért úgy érzem (khm, Thor, Loki és Hela közös jelenete az Endgamehez/IW-hez, ki tudja mihez, amit sose láthattunk, csak az infókat tudjuk, hogy lefogatták...), hogyha valóban lesz Thor 4 akkor Loki még maradhat egy darabig. Na, meg én a soriban sem vagyok biztos, hogy csak előzmény lesz... Az kvantumkapu nagyon sok lehetőséget megnyitott. Na, meg azért én reménykedem abban, hogy ez a Hela, a Hél úrnője dologgal lesz kezdve valami.
Így még Nat sorsa is alakulhat bárhogy. Bár vele az az érzésem van, hogy ő tényleg csak megkapja végre az előzményfilmjét...
Loki viszont... Benne még van 1-2 filmre reményem a sorozata mellett.
Bennem is rengeteg dolgot indított el - így végre összeállt a fejemben az a Frostiron, amivel annyit szenvedtem. Tonyról is van néhány korábbi és újabb ötletem is. ♥
Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)