Menj, vissza ne nézz, mert ég
mögötted a híd, mely rég
indult el a Végjáték
felé. Mennyi halánték

roskadott e ajándék
súlya alatt, táplálék
ez a ciánkék tajték,
e üressé vált hajlék,
koponyám, hol zuhannék,
az azúrkék üresség
felé, csak hadd szülessék
új, hangtalan egyezség
vágy és a kötelesség
között. Csak hadd temessék

eme heves jegyesség
gyümölcsét, elme s a hús
szövetségét. Szíve dús
rengeteg és háborús
övezet, s elméje oly
ragyogó, fényes gomoly,
csontkupolájában csak
cinikus, megtört fogoly.

Vasból kovácsolt isten,
hadd lássam szemeidben
a reményt, ereidben
az élet lüktetését,
szíved teljesítette
halálos küldetését,
elhoztad egy új világ,
a holnap születését.

Hát hadd takarjam le én
megfáradt szemed büszkén,
a múlt csipkézett csücskén,
hol holnap már csak szürkén
kel fel a Nap, nem fürgén,
nem sietve. Elfogyott

peremén csak megkopott
képe él már a táncnak,
immár feszül bordámnak
hideg kezük, portyáznak
a hűvös szemű, halott
ragadozók, és fagyot
karmuk remekbe-szabott,
véres hús-szobrot hagyott,
összetört és becsapott,
elhagyatott, lelakott
otthont. És félrerakott,

olvadó csontkupacok
várják a feloldozó
földdarabot, hervadó
virágot, a megadó
sóhajt, utolsó csókot.
Hiába is óvod e
fojtogató hús-gócot,
nem találod a módot,
erre az esetre írt
kódot, hogyan kell szórnod
a földdé puhult ólmot.

És nem is fogod soha,
jön a vég, úgyis, noha
nem készülhetsz rá sem most,
sem holnap, csak várod a
gyilkost vagy saját kezed,
de vajon a sors-ecset
bántja még sózott sebed,
vagy a hanttal beheged
egy eleget szenvedett,
százszor-szertetépett szív?