Steve boldogan éli a második esélyét, az új életét Peggyvel, egészen addig, míg 1992-ban újra fel nem tűnik a Tél Katonája, Steve-et pedig elküldik Berlinbe az ifjú Natashával, hogy együtt járjanak az ügy végére. Ott azonban egy váratlan emberbe botlik, aki miatt aztán felrúg mindent, amiért az elmúlt évtizedekben dolgozott. 

 ♫

Ugyan Steve megfogadta, mikor visszavitte a köveket, és végül maradt, hogy többet nem megy bevetésre, azonban nem tudott nemet mondani, mikor Peggy arra kérte, járjon utána egy ügynek Berlinben, aminek köze lehet Buckyhoz. Ebben a világban Natashára szinte még kölyökként rátalált a SHIELD, Fury pedig a szárnyai alá vette, így azon kivételes alkalmakkor, mikor mégis bevetésre ment, a lány tartott vele társaként. Nem voltak olyan jóban, mint azzal a Nattel, akit ismert, de mégis ő volt az egyetlen, akiben eléggé megbízott, Vörös Szoba és a KGB ide vagy oda. Ezért hát az utuk Németországba szótlanul telt a repülőn, aztán a taxiban is.
– Vigyázz a kurvákkal meg a sztripperekkel – szólalt meg órák óta először az orosz, mikor elhajtott a kocsi, amivel érkeztek. A lány napszemüveget viselt, pedig már jóval éjfél után járt az idő, illetve hosszú, fekete ballonkabátot. A már idősödő, de még mindig a koránál fiatalabb kinézetű Kapitány kezébe nyomott egy apró fülhallgatót. Steve alig nézhetett ki többnek negyvenegynéhány évesnél, pedig az elmúlt néhány évtized nyomott hagyott rajta.
– Miért? – kérdezte, miközben a fülébe helyezte az eszközt, amit kapott.
– Itt kétféle ribanc van; az egyiknek heroinra kell a pénz, a másiknak a kölykére – felelte, majd további magyarázat vagy csevegés nélkül elindult a szórakozóhely bejárata felé.
Steve szótlanul követte, természetesen mindenféle fennakadás nélkül beengedték őket, az egyik biztonsági őr a SHIELD téglája volt. A férfi számára idegen volt ez a környezet, idejét sem tudta, mikor volt egyáltalán lazítani, de akármikor is történhetett, egyáltalán nem úgy festett a hely, ahová szórakozni járt, mint ez. Kilencvenkettőt írtak, a Szovjetunió épp csak felbomlott, a berlini fal csak nemrég dőlt le, a fővárosban pedig vad rave partik és bulik zajlottak, az összes létező kábítószerrel a piacon, kurvákkal, na és féktelen fiatalokkal. A Tél Katonája pedig pont ezt a helyet választotta arra, hogy hónapokkal az utolsó akciója után felbukkanjon.
A Kapitány kissé bizonytalanul követte Natashát, aki láthatóan ismerte a járást, tapasztaltan tört utat maguknak, hogy aztán a bár végében egy asztalhoz vezesse partnerét. A férfi örült, hogy legalább nem kell szerelmespárt játszaniuk vagy táncolniuk, mert saját meglátása szerint jelenleg egyik sem ment volna. A kémnő perfektül beszélte a németet, miután leültek és körbepásztázták a helyet, rendelt is két italt, magának természetesen vodkát, mert ugyan sztereotípia, de az oroszok nagy része csak a vodkát szereti, Steve-nek pedig egy sört. Nemsoká hozták az italaikat, addig legalább volt idejük felmérni a terepet, azonban egyelőre semmi szokatlant vagy ismerőst nem láttak.
– Váljunk ketté – súgta a fülébe Nat, miután lehúzta a vodkáját. – Enyém a keleti rész, tiéd a nyugati.
– Van valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte megszokásból, szintén a nő füléhez hajolva.
– Az a VIP rész, de be fognak engedni – felelte, majd felkelt és hamarosan eltűnt a tömegben.
A férfi bele sem kortyolt az italába, otthagyta úgy, ahogy volt, és inkább követte a társa utasítását, elkezdte átfésülni a klub nyugati részét. Egy idő után enyhén szédült a szorosan hozzásimuló tömegtől, a villódzó, mindenféle színben játszó fényektől és a dobhártyaszaggató zenétől. Elhaladt pincérnők, táncosok mellett, nemsoká pedig a lezárt részhez ért. Nem kellett magyarázkodnia vagy bemutatkoznia, az egyik őr csak biccentett, hogy mehet, Steve pedig így is tett. Itt már kevesebben voltak, de még mindig szinte alig lehetett levegőt kapni. Volt ott néhány rúd, amelyeken színes hajú, fehérneműs nők tekeregtek, meg néhány fiatal fiú, de a férfinak esze ágában sem volt jobban szemügyre venni őket, egészen addig, míg vizsgálódás közben egy ismerős tekintettel nem akadt össze.
Azonnal megtorpant, csak bámulta a helyiség másik végében álló fiút, aki szintén egy rúdon táncolt, és egész kis tömeg gyűlt köré, akik lelkesen dugdosták keveset takaró ruhái alá a papírbankókat. Steve a kézfejébe csípett, azt hitte, csupán álmodik vagy hallucinál, de a torkát egyre szorító pánikkal kellett konstatálnia, hogy bizony ez a valóság. A fiú rámosolygott, amolyan hívogatóan, hogy menjen közelebb, de nyilvánvalóan nem ismerte fel. Mégis honnan ismerte volna? Ebben a világban sosem találkoztak, mindössze huszonkét éves volt, és amikor legutoljára hallott róla, akkor a szüleit gyászolta.
Nem tehetett mást, közelebb kellett mennie, még akkor is, ha ezzel a küldetés sikerességét és az anyagi javait kockáztatta. Tudta, hogy otthon várja Peggy, de nem tudott küzdeni az érzés ellen, hogy oda kell mennie, meg kell bizonyosodnia arról, hogy Tony valódi. Fogalma sem volt, mi történt vele azután, hogy elvesztette a szüleit, de valahogy sejtenie kellett volna, hogy valószínűleg lecsúszott, és éppen azokat az éveit éli, amelyeket később nagyon fog bánni. Na, de hogy ennyire?
Hevesebben dobogott a szíve, mintha Buckyval állt volna szemben, kelletlenül kellett tudomásul vennie, hogy akármi is volt régen, az bizony ennyi év után sem halt ki belőle. Teljesen leforrázva sétált közelebb, felőle aztán egy lövöldözés is kitörhetett volna a klubban, ő akkor is úgy ment volna a néhai barátja felé, mintha az mágnessel húzná maga felé. Bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy kútmély tekintete egy pillanatra sem engedte, és valóban vonzotta magához, csak épp nem azért, amiért Steve szerette volna. Hamarosan odaért és közelebbről is megvizsgálhatta. Ha nem ismeri úgy azokat a csokoládébarna szemeket, talán elsétált volna mellette anélkül, hogy rájött volna kicsoda, ugyanis rózsaszín parókát viselt és furcsa fehérneműt, ami alig takart valamit sovány testéből, emellett rúzst és hangsúlyos szemhéjtust.
A férfi torka összeszorult a látványtól. Egyszerre törtek fel benne régi, elfojtott érzések és emlékek, illetve a szívet facsaró gyász és szánalom. Nyilvánvalóan nem volt élete csúcspontján, szinte kilátszottak a csontjai, olyan vékony volt, a bőre még a villódzó neonfényben is sebzett, foltos volt, a Kapitány meg mert volna esküdni, hogy tűnyomokat látott a könyökhajlatán. Olyan régen látta, és ugyan megfogadta, hogy nem keresi meg… Valami, talán a sors vagy épp Isten nem elégedett meg ennyivel, a néma gyötrődéssel és a kibírhatatlan hiányával… Az útjuknak még így is kereszteznie kellett egymást. A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy ő pontosan tudta, kivel néz farkasszemet, de Tonynak biztosan fogalma sem volt róla, kivel áll szemben.
Neki csak egy kuncsaft volt, valaki, akit jól megkopaszthat, hogy ki tudja, aztán mit csináljon a pénzzel… Így hát nem is habozott sokáig, leszállt a rúdról, Steve-et pedig az emelvény aljánál lévő fotelba nyomta és az ölébe mászott. A szőke elpirult, bár ezt a másik egészen biztosan nem láthatta, mert az egész terem magentában játszott. Hát még akkor mennyi vér tódult az arcába, mikor Tony szégyentelenül a csípőjére húzta a kezét, és teljes testével hozzásimulva tekeregni kezdett rajta.
Erősen kellett emlékeztetnie magát arra, hogy miért van itt, hogy felesége van és gyerekei, mert akkor, ott… Az a kölyök, akit úgy ismert, mint a tenyerét, neki mégis teljesen ismeretlen volt, minden létező gondolatot kitörölt a fejéből. Nem létezett más, csak ők ketten, a huncut, féloldalas mosolya, a teste melege… Aztán a puha ajkai a száján. A pillanat mennyei volt, úgy érezte, mintha hosszú álomból ébredt volna, mintha megint élne… Igen, most már tudja, hogy ez hiányzott annyi éven át… Valami, amit sosem kaphatott meg, de titokban lábujjhegyen ácsingózott érte… És most megkapta, de milyen áron?
Tony szemébe nézett, de a fiú nyilvánvalóan nem volt ott vele fejben. Egyrészt nem is ismerte, másrészt valaminek a hatása alatt állt, mert a tekintete ködös volt, a pupillája tűhegynyi átmérőjű… De valahol mélyen még ott kellett lennie az ő Tonyjának, különben sosem ismerte volna meg, hiszen nincs még egy olyan, mint ő, nincs még valaki, akinek ilyen kisugárzása, ilyen kútmély tekintete volna… És egészen biztos volt benne, hogy habár most mélyen van, ott van bent. Azonban a tudat, hogy ennyi éven át nem kereste, keserű szájízt hagyott maga után. Lehet, hogy nem volna szabad bekavarnia ennek az univerzumnak a rendjébe, de nem hagyhatja a… a barátját, hogy ilyen mélyre süllyedjen. Akármi is történt vele, több méltósága van ennél, mintsem egy lebujban kurválkodjon néhány gramm fehér porért.
Azonban a fiú teljesen elvette az eszét, így nem tudott a mellkasát égető bűntudatra és a zseniális megmentőtervére koncentrálni, ugyanis a következő, amit regisztrált, az az volt, hogy Tony egy privát szobába húzza, ő maga pedig egyáltalán nem tiltakozik. Hevesen csókolóztak, mikor becsapta maguk után az ajtót, aztán a kölyök az ágyra lökte, majd tartva a szemkontaktust lassan, vigyorogva, mint egy ragadozó az ölébe mászott. Már nem érdekelte Peggy, sem semmi más. Csak ők voltak ketten, ebben a rögtönzött Édenben, ahol nem történik semmi rossz, senki sem hal meg… Ám akármennyire is felkorbácsolta az érzékeit az Stark fiú, nem hagyhatta, hogy tovább haladjanak a dolgok, több okból sem.
– Várj… – suttogta.
– Mi az? Nincs pénzed? – billentette oldalra a fejét. Egészen úgy tűnt, mint aki abban a szent pillanatban otthagyja, ha azt a választ kapja, hogy nincs.  
– Nem… De, van… Csak… Nézd, tudom, ki vagy – mondta szégyenkezve. Maga sem tudta, miért érez így, de úgy gördültek le a szavak a szájáról, mintha gyónna.
Tony azonnal el is tolta magától és felállt. Már egyáltalán nem nézett ki olyan elszálltnak és szétcsúszottnak, mint egy pillanattal előtte. Sőt, kőkemény makacssággal nézett vissza rá, olyannyira élesen, hogy inkább elkapta a tekintetét.
– Ki küldött? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem… Nem miattad vagyok itt… – magyarázta.
– Akkor?
– Az… Nem fontos. Nem beszélhetek róla.
– Egyetlen szavamba kerül, és úgy kivágnak innen, hogy a lábad nem éri a földet – sziszegte.
– Kérlek… Segíteni akarok…
– Ha tudod, ki vagyok, akkor azt is tudod, hogy nincs szükségem a segítségedre.
Steve kétségbeesetten kelt fel, és azt tette, az egyetlen dolgot, ami éppen akkor eszébe jutott; átölelte hátulról a fiút, és a nyakába csókolt. Tony azonban eltolta magától.
– Nem valami langyi kis kurva vagyok, értem? Nem vágyom ilyesmire, és ezt egyáltalán nem nevezném segítségnek. Ha segíteni akarsz, akkor megdugsz és fizetsz. Ennyit tehetsz – nézett keményen bele a szemébe.
Steve szíve összeszorult. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, hogy ez nem ugyanaz a Tony, hogy őt már réges-rég elveszítette, meghalt, mikor legyőzték Thanost… Mégis… Sehogy sem tudta megmagyarázni, miért vonzza ennyire, miért érzi azt, hogy nincs senki más a világon, akivel úgy összetartozna, mint vele… És segíteni akar, ki akarja húzni ebből a mélységből, akkor is, ha belepusztul, ha elveszít mindent… Szüksége van rá. Nem Tonynak van őrá, ezt mindig is tudta, hogy kemény fából faragták, tud vigyázni magára… De mégis, ez az élet nem méltó hozzá, sokkal többre hivatott, mint hogy egy kuplerájban túladagolja magát.
– Tony… – nyelt nagyot.
– Ne hívj így! – dörrent rá.
– Nézd… Tudom, hogy fogalmad sincs, ki vagyok. Tudom, hogy csak egy kuncsaftnak látsz… De… Ismerlek, jobban, mint hinnéd – lépett lassan közelebb. – És tudom, hogy… Ez nem méltó hozzád. Sokkal nagyobb dolgokra vagy hivatott… Mint… Erre.
– A saját sorsom kovácsa vagyok.
– Igen, igen… Pontosan! Kérlek… Gyere velem. Segíthetek.
– Azt erősen kétlem. És most már kezdem azt hinni, hogy csak vesztegetjük egymás idejét – indult el az ajtó felé, Steve pedig nem habozhatott, elkapta a karját, majd a falhoz szorította, hogy ne tudjon menekülni, mert egyszerűen érezte, hogy ez lenne a következő lépése.
Most, hogy ismét ennyire közel voltak egymáshoz, a testük összeért, megint elkezdett rá hatni a fiú varázsa, de nem hagyhatta, hogy elbódítsa, a fejébe férkőzzön… Segítenie kell, és segíteni is fog, akkor is, ha beledöglik, ha mindent elveszít…
– Egy másik világból jöttem, egy olyanból… Ahol ismertél – nézett mélyen a szemébe. – Tudom, hogy azt gondolod, hogy handabandázok, hiszen ha… Ismerlek, miért nem kerestelek hamarabb? Mert… Nem akartam annál is jobban beleavatkozni ennek a világnak a rendjébe, mint ahogy eddig tettem… Adtam magamnak egy második esélyt, mert azt mondtad… Vagyis az a Tony, aki az én világomban élt, azt mondta, próbáljam ki egyszer, milyen a nyugodt élet.
– Csak élt? – kérdezett vissza.
– Meghalt. Megmentette a világot… Feláldozta magát.
– Látod, pontosan ebben különbözök attól, akit te ismertél. Engem nem érdekel senki, nem érdekel a világ – sziszegte.
– Mindketten tudjuk, hogy érdekel, de most annyira fáj neked… Hogy inkább el akarsz tompulni. De hidd el… Én tudok segíteni. Nem véletlenül vettél észre, én sem véletlenül figyeltem fel rád… Mi… Összetartozunk. Talán… Rosszul értelmeztem a második esélyt… Talán… Mégsem azt, aminek hittem.
– Nem értem, mit akarsz, nem értem, miről beszélsz, de ha nem engedsz el, sikítok és akkor kibaszott nagy szarban vagy, érted? – tett egy kétségbeesett próbálkozást a szabadulásra.
– Gyere velem. Bármibe is keveredtél… Segíthetek. És érted… Átverekednék az egész világon. Megteszek bármit.
– Nem… Nem tudsz… – repedezett meg végre az álarc. Már nem küzdött, amúgy is gyenge volt, hagyta magát sarokba szorítani.
– Hé… – emelte fel az állát.
– Ne – húzta el az arcát, de Steve odanyúlt, és finoman lesimogatta a könnyeit, majd megcsókolta.
– Megoldjuk… Együtt mindent megoldunk. De egyedül… Nem megy semmi. Fogd meg a kezem, és bízz bennem.
– Biztos? Csak mert…
– Jó nagy szarban vagy, tudom. Van itt másik kijárat?
– Van.
– Akkor mutasd az utat.
– Mi van a barátnőddel?
– Milyen éles szemed van… Ők már… Nem számítanak.
– Ez biztos?
– Mennünk kell, mutasd az utat – sürgette.
Tony elindult a klub végébe, amire ugyan nem volt kiírva, de Steve rögtön tudta, hogy vészkijárat. A szórakozóhely mögötti szűk sikátorba jutottak, a fiú pedig fázósan húzta össze magát, nem volt sok minden rajta, csak csipkefehérnemű és mindenféle bőrszíjak. A férfi magához ölelte, úgy vezette ki az útra, közben pedig folyamatosan pásztázta a környéket, mint kifelé az épületből, csak akkor éppen sokkal kisebb utat kellett megtenniük, és a kutya sem járt arra. Azonban Berlin bulinegyedében voltak, az utcák hemzsegtek a szórakozni vágyóktól, a Kapitány pedig nem tudhatta, melyik kapucnis alak száll vele harcba, vagy akarja elragadni tőle Tonyt. Vigyázva, de szorosan ölelte magához, hogyha valaki meg is próbálkozna vele, ne tudja kitépni a karjai közül, illetve hogy lehetőség szerint ne hűljön ki, amíg szerez egy taxit. Nemsoká rájuk mosolygott a szerencse, mert leparkolt egy nem messze, Steve pedig nem habozott, azonnal odasietett, félrenyomta az éppen kiszállókat és bevágódott, becsapva maguk mögött az ajtót.
– Vigyen a reptérre – utasította a sofőrt németül, majd levette a kabátját, amit hála az égnek nem adott le, mikor bementek a klubba, és Tony köré kanyarította. – Jobb? – kérdezte aggodalmasan. Csak egy aprócska biccentést kapott válaszul.
A férfi érezte a zsigereiben, hogy veszélyben vannak, csak éppen azt nem tudta, milyenben. Először azt hitte, a biztonsági őrök fogják őket megállítani, hogy mégis miért akarja kicsempészni az egyik táncost, de azoknak úgy tűnt, kisebb gondjuk is nagyobb ennél, vagy csak szerencséjük volt, mert éppen egy nagydarab férfit próbáltak lefeszegetni egy sikoltozó, vékony lányról. Ő is kurtizán vagy táncos lehetett, és úgy tűnt, a kuncsaft ezúttal túl messzire ment. A fejében sikoltó vészharangok azonban azután sem némultak el, mikor már kifelé tartottak a városból. Akkor éppen arra tippelt, hogy talán Nat ered utánuk, és próbálja majd megállapítani őket, ezért bőszen vizsgálgatta a mögöttük haladó autókat és motorokat a visszapillantóból, illetve a hátsó ablakból. Talán itt követhette el a hibát, ugyanis a következő, amit regisztrált, mikor újra előre meredt, az az volt, hogy Bucky áll az autópálya közepén, a taxi útjában, olyan sziklaszilárdan, mint évtizedekkel ezelőtt, mikor először került szembe a Tél Katonájával. Nem volt sok ideje cselekedni, felnyalábolta a fiút, kirúgta az ajtót, majd magához ölelve kivetődött az autóból, ami megpróbálta kikerülni az útjában álló férfit, ezért a szalagkorlátnak ütközött.
Azt hitte, életében csak egyszer kell majd választania a legjobb barátja és Tony között, de úgy tűnt, a történelem megismétli önmagát, azonban Steve-nek egyáltalán nem tetszett ez a fajta humor. Akkor a Hydra bunkerben Buckyt választotta, mert azt hitte, ez a helyes, és sokáig ki is állt a döntése mellett, most viszont tudta, hogy meg kell védenie Tonyt, méghozzá bármi áron.
– Vége a kis játékodnak, Rogers – szólalt meg a maszk alatt rekedten a Tél Katonája. – Az Idővariációs Hatóság küldött. Nem rúghatod fel még jobban ennek a világnak az idővonalát.
– Nem a Tél Katonája vagy, igaz? – köhögött.
– Nem.
– Akkor tudd meg, Bucky… Hogy rossz helyre csaltál… Nagyon rossz döntést hoztál…
– Tudtam, hogy neki úgysem fogsz ellenállni – markolta meg a hajánál fogva és felemelte a fejét.
Tony azt sem tudta, hol van, mi történt vele, még a kocsiban elkábult, mert akkortájt ütött be az adag, amit nem sokkal azelőtt juttatott a szervezetébe, hogy megpillantotta Steve-et. A férfi lassan elengedte, úgy tett, mintha megpróbálná feladni magát azért cserébe, hogy neki ne essen bántódása. Buckyt viszont igencsak meglepte, mikor kifordult a vasszorításából, így a háta mögé került, kigáncsolta, majd felnyalábolta a félig eszméletlen fiút, és futni kezdett. Azt még nem tudta, hová, hogy hogyan fog megszabadulni a kopótól, akit ráküldtek… Csak az egy dolog járt a fejében, hogy meg kell szöknie, hogy ezúttal Tonyt választja, az ő második esélyét… Természetesen Barnes utánuk iramodott, hiába volt még hatással Rogersre a szuperkatona szérum, a férfi legalább annyira gyors volt az oroszok kotyvalékától. A Kapitánynak nem maradt sok választása, szembe kellett vele szállnia, úgyhogy finoman az úttestre helyezte a kabátba bugyolált fiút, majd megállt az út közepén.
Nem kellett sokat várnia az ellenfelére, akinél ott volt a pajzsa, amit elhajított és még azelőtt leterítette, hogy odaért volna. Azzal azonban nem számolt, hogy nem jó ötlet Steve fegyverét magával hoznia, és azzal megpróbálnia legyőzni őt, mert a szőke mindennél jobban ismerte. Így amikor Bucky fölé kerekedett, és behúzott neki egyet, semmi másra nem koncentrált, minthogy elérje a pajzsot, a Tél Katonája pedig kellően dühös volt ahhoz, hogy se lásson, se halljon, így váratlanul érte, mikor Steve fejbe kólintotta vele. Persze ez még nem volt elég, a Kapitány talpra pattant, és még egyszer lesújtott az ellenfelére, James viszont blokkolt, hiába megtántorította az előző ütés, így hamar céltalan dulakodás alakult ki közöttük. Hamarosan aztán megjelent a rendőrség is helikopterekkel, több autóval, a szőkében pedig ekkor tudatosult, hogy talán Bucky nem is akart fölékerekedni, hanem csak húzta az időt. Ő azonban nem tehette meg ugyanezt, mert elszánt volt, hogy megmenti Tonyt és beváltja a második esélyét… Így végső elkeseredésében, utolsó erejével gyomron térdelte a férfit, majd lesújtott rá a pajzzsal egyszer, kétszer… Egészen addig, míg a tántorgó Barnes össze nem esett. Nem volt ideje a diadalra, felnyalábolta a még mindig eszméletlen Stark fiút, átugrott a korláton és métereket zuhant. Nem érdekelte az sem, hogy talpra érkezett és valami reccsent a bokája tájékán, futott, amíg csak a lába bírta, és amíg be nem ért az autópálya melletti erdős részre, ahol aztán kifújhatta magát egy kicsit, csak hogy utána kilométereket gyalogoljon, elkerülve az őket kereső rendőrök reflektorait és a figyelmüket.
Órák teltek el, lassan már hajnalodott, Tony sem igazán volt magánál és Steve aggódott, hogy kihűl, de végre egy forgalmasabb út közelébe értek, ahol leintett egy taxit. Egész Berlin őket kereste, de tudta, hogy van még esélyük, és meg fogják csinálni. A kellemes melegben a fiú is magához tért.
– Hol vagyok? – kérdezte halkan.
– Semmi baj – ölelte magához. – Most már minden rendben lesz. Téged választottalak.
– Megígéred? – bújt a meleget sugárzó testéhez.
– Ezúttal máshogy csinálok mindent – súgta a fülébe.
Még azelőtt kiértek a városból, hogy azt lezárták volna. Teljes volt a káosz, de Steve tudta, hogy újra kicselezte a sorsot, ennek a Tonynak pedig bármi is legyen a sorsa, ő ott lesz és fogni fogja a kezét, mikor csettint a kesztyűvel, mikor lezuhan az égből, miután beleirányította a fekete lyukba az atombombát, mikor a saját bombája shrapneljei elérik a szívét. Bármi is legyen a végzetük, vele lesz és boldogan hagyja maga mögött ezt az életet, abban a tudatban, hogy ezúttal jól játszotta meg a második esélyét.