Ezüstróka

A Merengő Fanfic Kívánság Üst kihívására írt Stony/Frostiron novellám

Választott kívánság: Marvel Bosszúállók – FrostIron és/vagy Stony: Egy AU történetet szeretnék, melyben Loki Steve testvéreként nő fel, és féltékeny lesz Steve-re, amiért ő válhatott szuperkatonává őhelyette. És mert Steve láthatólag nagyon jó viszonyt ápol a speciális alakulat kiképzőtisztjével, a katonai vívmányaiból meggazdagodott, és a katonai pályáról visszavonulni készülő Tony Starkkal. Ezt Loki semmiképpen sem hagyhatja szó nélkül, így hát minden furfangját beveti, hogy megszerezze magának Tonyt. Na de sikerül-e neki, és milyen következményei lesznek az ármánykodásának?

Ezüstróka – Saszta kívánsága alapján –♫
Steve és az öccse, Loki együtt nőttek fel kis, brooklyni lakásukban, anyjuk, Sarah oltalmazó szárnyai alatt, azonban a két fiú nem is különbözhetett volna jobban egymástól. Egyikük a fény, az első tavaszi napsugár, amely simogatja az ember bőrét, édes, lépes méz, maga a megtestesült nyár teljes pompájában, míg másikuk a sötétség, az éjszaka, a csillagtalan égbolt obszidiánfekete takarója, csontrepesztő téli fagy. A fiatalabb fivér néha eljátszott a gondolattal, hogy mikor Steve megszületett, magába szívta az anyja összes melegségét, fényét, neki pedig nem hagyott semmit belőle, így ő komoran, sötéten érkezett erre a világra. Ugyan hogyan is versenyezhetne valakivel, aki július negyedikén látta meg a napvilágot? Mit ér emellett egy késő novemberi éjszakán érkezett, törékeny, hollóhajú fiúcska? Mégis volt, amiben nagyon is hasonlítottak egymásra, mégpedig abban, hogy mikor elérte a keleti partot a háború első hulláma, mindketten mindent meg akartak tenni azért, hogy megvédjék a hazájukat a náciktól. Talán Loki szándékai nem voltak annyira tiszták és hazafiasak mint a testvéréé, magától eszébe sem jutott volna ilyesmi. Az ő filozófiájába nem fért bele a veszedelmes és agresszív harcmező véres, esztelen gyilkolással és túlfűtött indulatokkal átitatott eszméje, sőt mi több, semmi szépet nem talált benne. De ha Steve ment, neki is mennie kellett, ahol csak lehetőséget lelt arra, hogy kiszabaduljon, győzelmet arasson, ott kellett lennie, meg kellett próbálnia. Éppen ezért a két Rogers sorra járta a városokat, a toborzó sátrakat, abban a reményben, hogy valamelyikben zöld utat kapnak, azonban volt egy kis bökkenő; vézna, beteges, sápadt fiúk voltak, körülbelül nulla eséllyel arra, hogy bekerüljenek a seregbe. Még akkor is így lett volna, ha a kartonjukon nem szerepel hosszú anamnézis, amely a korábbi betegségeiket tartalmazta. Amerikának életerős fiatal férfiakra volt szüksége, nem vézna kölykökre, akiket egy középiskolás focicsapat is agyonverne. Az olyenek mint ők, nem nyernek háborút – mondták. Az idősebbik fivérnek viszont piszok nagy szerencséje volt, mikor találkozott Erskinnel a Stark Expón, amire Bucky rángatta el. A szőkeség természetesen nem hagyta otthon az öccsét aznap sem, pedig a legjobb barátja ki nem állhatta a fiatalabb Rogerst, hiába nőttek fel együtt. Ám Steve-ben ott volt a kötelességtudat, hogy vigyáznia kell a testvérére, és egyedül ki tudja, mi történne vele otthon, főleg, hogy az anyjuk, akihez mindketten nagyon közel álltak, nemrégiben halt meg. Így kerülhetett be Loki is a seregbe, törékeny alkata és madárcsontozata ellenére. Erskine azt ígérte, mindketten egyenlő eséllyel indulhatnak azért, hogy megkapják a szuperkatona szérumot, akárcsak a többi katona, akikkel egy kiképzőosztagba kerültek. Azonban nem ez volt a fiatalabb fiú számára az első hazugság, amellyel szembesülnie kellett; az apja azt ígérte, csak cigarettáért megy le a patikába, viszont sohasem jött vissza. Valahonnan Skandináviából érkezett az Első Világháború után, menekülve a megtorlástól, meg még ki tudja mitől (és kiktől), Sarah-val a kórházban találkozott, ahol a nő dolgozott, tipikus szerelmi történet, a nővérke és a katona egymásba szeretnek. Nem sokkal később összeházasodtak, majd megszületett Loki, azonban alig lett hároméves, a férfi örökre kilépett az életükből. Nem mintha Steve bánta volna, ő kifejezetten örült a fejleményeknek, tekintve, hogy évekig kellett hallgatnia, ahogyan az a mocsok veri az anyját, aki kegyes hazugságokkal és meleg mosolyával próbálta elterelni a fiai figyelmét a zúzódásairól, a kicsattant szájáról, a kék-zöld foltokról a bőrén és a tragikusan megszakadt harmadik terhességéről. * Elsőszülöttjét ugyanakkor nem ilyen fából faragták, apró gyermek létére simán nekiment az anyja bántalmazójának, még ha ez azzal is járt, hogy néha majd’ halálra verte őt a mostohaapja. Az igazságérzete sosem tűrte, hogy valaki visszaéljen az erejével és nála gyengébbeket bántson. Így nem maradt más neki akkor sem, mikor Steve-et választották ki a szuperkatonának, mint keserűen elfogadnia a sorsát. Pedig kidolgozta a belét is, hogy katona lehessen, rengeteg nehéz akadályon kellett átvergődnie magát, hogy oda jusson, ahol van, végül mégsem lett elég. Sohasem elég. Arra lett ítélve, hogy Steve árnyékában éljen, születésétől fogva ez volt a helyzet, és ebbe nem volt képes belenyugodni, mert nem ilyen volt a természete. Lehet, hogy testvérek voltak, lehet, Loki sohasem volt senki Steve-hez képest, de nem tétlenkedett ő sem. Akármikor lehetősége adódott rá, borsot tört a bátyja orra alá, mert ez volt az egyetlen módja, hogy megmutassa, ő is ért valamihez, nem csak egy mihaszna fattyú, ahogyan azt mások gondolják róla. Jelen volt, mikor beadták Steve-nek a szérumot, keserűen, dühtől elszoruló torokkal figyelte a jelenet. Olyannyira elvette az eszét a harag, hogy észre sem vette a lehetőséget, a kulcsot a megtorláshoz, amelyet tudat alatt már azóta tervezett, hogy megtudta, a bátyját választotta Erskine. Ott állt, katonai egyenruhában, tökéletesen beállított, ezüstbe forduló hajjal, hosszú szárú bőrcsizmában, a maga 173 tökéletes centijével, és valami borzalmasan büszkén vigyorgott, miközben figyelte, miként alkot szuperkatonát a vézna srácból a gépezet, amelyet épített. Nem más volt, mint Tony Stark, az alakulatuk kiképzőtisztje, és nem mellesleg a sereg legnagyobb fegyverbeszállítója. A tökéletes amerikai férfi, gazdag, hazafias agglegény, aki visszavonulni készült a csúcspontot elérő katonai pályájáról. Stark pontosan a századfordulón született, egy kellemes, májusi hajnalon, nem kellett soha semmiért megszenvednie, hiszen apja már előtte felépítette a birodalmukat, neki pedig nem volt más dolga, mint felnőni, és mikor az idő elérkezik, átvenni az irányítást. S láss csodát, így is történt, huszonegy évesen már a sereg legnagyobb beszállítója volt, emellett sikeres feltaláló és a nők legkedveltebb beszédtémája. Az apja még az Első Világháborúban esett el, jó hazafiként részt vett a harcban is, pedig nem lett volna muszáj, engedélyt kapott arra, hogy távol maradhasson a csatamezőtől. Így történhetett tehát az meg, hogy Tony mindössze negyvenegynéhány évesen már a visszavonulását és a nyugdíjas éveit tervezgette. Kétszer házasodott, mindkétszer válással ért véget. Először tizennyolc évesen, azzal a lánnyal, akit Howard kiválasztott neki, még jóval a halála előtt, de a fia nem bírta sokáig, két év után, gyerek nélkül otthagyta a feleségét. Később, nagyjából öt évvel a háború előtt az anyja üldözte bele a frigybe a volt házvezetőnőjével, de amint anyuka feldobta a pacskert, a második Mrs. Starkot lapátra tette, szintén gyerek nélkül. Az újságok és a közvélemény már akkoriban sem bírt magával, mondtak róla fűt-fát, de Anthonyt nem igen hatotta meg, hogy összesúgnak mögötte, úgy élte az életét, ahogyan nem szégyellte. A fiatalabb Rogers észre sem vette, hogy ez a kettő, mármint a bátyja és a csizmás kandúr kerülgetik egymást, mint a forró kását, pedig máskor már ezerszer leesett volna neki a tantusz. A véletlen érintések, hogy állandóan hívatta éjszaka valamiért, ahogyan néztek egymásra… És persze az ominózus jelenetnél az a tétova kis mozdulat, ahogyan Stark izgatottan odalép a gépezet elé, amelynek teteje lassan felnyílik… Aztán kilép az izmos, minimum húsz centivel magasabb Steve, mintha egy teljesen más ember lenne, nem is a bátyja. Ekkor a kiképzőtiszt keze egy pillanatra a szőkeség mellkasához ér, amolyan gyermeteg, kíváncsi gesztus, mint aki nem hiszi el, hogy valódi, amit tapint. Aztán köhint egyet, a pillanatnak vége, és egy teljesen más ember, ismét a szigorú tiszt, akivel eddig is dolguk volt. Loki mindeközben pedig az önsajnálat ragadós, sötét mocsarában fürdőzött, a sebeit nyalogatta, fortyogott benne az indulat, talán a szemeire ereszkedő vörös köd miatt nem látta a lehetőséget, pedig ez az ő erőssége; ismeri az embereket, tudja, mit akarnak, mit éreznek, mit gondolnak, azt pedig ennél is jobban tudja, hogyan hajthatja a saját malmára a vizet. Hetekig nem tudott mit kezdeni a helyzettel, nem volt más választása, mint mutatni a jó testvért, aki örül a fivére sikerének, elrejteni a mellkasából kitörni készülő sötét förgeteget, és más utakon sikeressé válni, már ha ez egyáltalán lehetséges. Az pedig, hogy távol volt Steve-től, egyáltalán nem segített azon, hogy rájöjjön, mi zajlik az orra előtt. Amerika Kapitány buzdító előadásokat tartott a katonáknak, Loki pedig a csatamezőn vívott élet-halál harcot, közben lassan felőrölte a keserűség, de hosszú hónapok múltával fordult a kocka, és a fiatalabb fiúra mosolygott a szerencse. A bátyja mindig is reménytelen romantikus volt, mármint nem csak olyan értelemben, hanem mindennel kapcsolatban. Csak addig hadakozott, míg a Kapitány bevetésre nem mehetett, és bizony egy kis századot gyűjtött maga köré, amiből nem hiányozhatott az álnok kígyó öccse, és bizony Tony Stark sem. Ami azt illeti, hivatalosan az ő alakulata voltak, ők ketten, meg még néhány kettyós, akiket Steve csak a jóisten tudja, honnan szedett összes, na meg Bucky, mert nélküle egy tapodtat sem mozdulhatnak. Addigra már a féltékenysége kihunyóban volt, legalábbis nem olyan erőteljesen égette a mellkasát, a torkát minden egyes pillanatban, kitisztult a feje is, és arra figyelhetett, ami fontos. Hamarosan szemet szúrt neki, hogy az eligazításokon, mikor Stark a haditervet ismerteti a térkép felett, néha egyikőjük keze eltéved, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a másikén köt ki, hogy a repülő két végéből szemeznek egymással, de amint valaki ezt észreveszi, hirtelen elkapják a tekintetüket. Lassan pedig összerakta a képet, és a vakmerő düh ravasz ármánnyá szelídült. Végre, élete huszonnégy éve alatt először lehetősége nyílt arra, hogy megtorolja minden sérelmét, valahára igazán bántsa a bátyját. A bosszú gondolata egyenesen megrészegítette, soha nem érezte még magát ennyire nyeregben. Már tudta, mit kell tennie, és arcátlanul készen állt rá, hogy megtegye. Első lépésben közelebb kellett kerülnie Starkhoz, ami nem volt nagy teljesítmény, tekintve, hogy az ezüstróka mindennel és mindenkivel flörtölgetett, aki csak lélegzett és mozgott, még vele is, pedig totális ellentéte volt a bátyjának. Nem mellesleg, nem tartotta valami sokra a férfit, látszott rajta, hogy habár zseni hírében áll, meglepően ritkán használja az agytekervényeit, helyette pedig buzgón a gatyájával gondolkozik. Egy ilyen könnyű vadat elejteni szinte szégyen, olyan, mint attól megrészegülni, hogy vadászaton eltalálja az ember a sérült, csorda végén bicegő őzet. Szinte biztosra vette, hogy nem kell nagyon megdolgoznia, sem rávezetnie, úgyis úgy fog tenni, ahogyan azt ő szeretné. Amint pedig a megfelelő tudás birtokába jutott, és elkészítette a tervét, akcióba is lendült. Nem nagyobb feladatra vállalkozott, minthogy magára vonja Stark ezredes figyelmét, majd olyannyira magába bolondítsa a férfit, hogy az többet semmit se akarjon kezdeni a bátyjával. Aztán majd kitalálja, mit fog vele csinálni, talán megtartja, hiszen gazdag, befolyásos férfi, de ennyire nem ment még bele a részletekbe. Aznap is tanácskoztak, mint az elmúlt egy évben minden áldott reggel. Loki megmosakodott, felvette az egyenruháját, majd követte a bátyját a fő sátorba, ahol az ezredes már várta őket. – Jó reggelt, Kapitány! Magának is, Rogers – vigyorgott rájuk a férfi. – Jó reggelt, ezredes! – mosolygott vissza. Ez volt az első alkalom, hogy viszonozta a gesztust, eddig még Starkkal is pokrócként viselkedett, hiszen nem állt érdekében hízelegnie. De a dolgok megváltoztak… A férfi alaposan meglepődött, egy pillanatra kizökkent, amióta csak ismerte a fiatalabb Rogers fiút, az mindig is goromba, zárkózott ember volt, aki egy csöppet sem volt barátságos sem az alakulat többi tagjához, sem hozzá. – Ennyire örül, hogy legyőzheti a Hydrát? – érdeklődött némi fáziskéséssel. – Nem is tudom, örüljek-e neki, Uram. Elvégre az azt jelentené, hogy többet nem kell a maga öntelt arcát bámulnom egész nap – érkezett az éles riposzt. – Áú. Ez még magától is fájt – kapott drámaian a mellkasához. Szigorú, magas rangú katonai vezető ide vagy oda, ő ilyen volt. Azóta sokkal közvetlenebb és nyíltan egy arrogáns seggfej lett, hogy befejeződött a kiképzésük, legalábbis Loki így vette észre. Mindenesetre jobban kedvelte, amíg legalább vette a fáradtságot, hogy mutassa, ő bizony valaki, nem is akárki. – Képzelje el, hogy milyen lenne, ha a kedves bátyám szájából hallotta volna – húzódtak ravasz félmosolyra az ajkai. Steve összehúzott szemekkel figyelte a jelenetet, de nem vágott közbe, kivárt, amíg véget ért a tanács, és csak utána vonta kérdőre az öccsét. Loki pedig pontosan tudta, hogy így fog tenni, nem is számított másra. Egyfajta nyílt hadüzenetnek szánta, még ha tisztában is volt vele, hogy Steve egy darabig nem fogja majd az adást. Nem fogja őt fenyegetésnek venni, míg túl késő nem lesz, pedig igazán tudhatta volna, hogy milyen fából faragták a fivérét. Látta őt idősebb férfiakon kéjelegni lepukkant csehókban, amikor még szinte kölykök voltak, hogy néhány dollárt szerezzenek, de talán nem gondolta komolynak a dolgot, pedig nagyon is az volt. Stark is pontosan azt tette, amit várt tőle, kicsit olyan volt ez, mint a sakk. Kikényszeríti, hogy az ellenfelei az ő játékát játsszak, tévútra tereli őket, majd mikor már nincs más választásuk, kicsikarja belőlük az általa elképzelt végjátékot. Egyszerű. – Mit művelsz? – kapta el a karját Steve, mikor a megbeszélés után kiment a sátorból, és hátra indult, hogy elszívjon egy szál cigarettát. – Miről beszélsz, drága bátyám? – kérdezte negédesen. – Akarsz valamit, igaz? Ismerlek már. Szóval? Azt akarod, hogy előléptessenek? Csak mert fogalmad sincs, milyen veszélynek teszed ezzel ki magad. – Ki mondta, hogy én ezt akarom? – vigyorgott fölényesen. – Akkor a szuperkatona szérumot akarod. De nincs több, Erskine professzor pedig halott. – Jézusom, Steven, honnan a ménkűből gondolod, hogy én is ilyen felfújt lufiember akarok lenni, hah? Hogy arra vágyom, hogy idétlen jelmezben, férfias csatakiáltásokat hallatva vezessem a seregem az ellenség ellen? Ez a te idétlen képzelgésed, nem az enyém. – Azt hiszed, lóvá tehetsz. Nagyon jól tudom, hogy mennyire vágytál arra, hogy téged válasszanak a szuperkatonának. – Az már elmúlt, testvér – veregette meg a vállát. – Ki fogom deríteni, miben sántikálsz. Az, hogy a testvérem vagy, és szeretlek, nem jelenti, hogy hagyom, hogy játszd a mocskos kis játékaidat. Ismerlek, tudom, milyen vagy. – Mégis, minden egyes alkalommal meglepődsz azon, hogy mit csinálok. – Attól, hogy sokszor elnézem neked, hogy mindenkit bábként irányítasz, nem jelenti, hogy naiv vagyok. – Te tudod, bátyám. Te vagy a szuperember kettőnk közül – vont vállat vigyorogva, a fogai közé csippentve egy cigarettát. – Uraim, nincs semmi dolguk, hogy itt tereferélnek? – érkezett meg Stark is. Loki a szemét forgatta, Steve-et pedig meglephette, mert hirtelen azt sem tudta, mit csináljon, csak hebegett-habogott. – De… Uram, van… Persze… Természetesen – makogta a szőke, majd maga mögé mutogatva, valamit magyarázva a fegyverek tisztításáról elindult az ellenkező irányba. Öccse a sátor tartórúdjának támaszkodott, és a gyújtóját kereste, azonban látszólag nem találta. Az ezredes egy szál szivart vett elő a belső zsebéből, majd tűzzel kínálta a fiatalabb Rogers-t. – Köszönöm, Uram – hajolt oda, és meggyújtotta a láng felett a cigarettáját. – Ugyan, semmiség – harapta le a szivarja végét, majd ő is rágyújtott. – Szóval… Jól érzékelem, hogy maguk nincsenek olyan jóban a bátyjával? – Én pedig jól érzékelem, hogy maguk meg nagyon is jóban vannak a bátyámmal? – fúrta éles, zöld tekintetét egyenesen a férfiéba. Stark profin kezelte a helyzetet, egyetlen kis apró rezdülés árulta el, hogy most bizony megfogta, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, és ugyanolyan magabiztosan nézett vissza rá, mint azelőtt. – Nem jobban, mint bárki mással – felelte szemrebbenés nélkül. – Na, és mi a helyzet Miss Rushmannel, a… Ki is? Titkárnőjével? – Gyorsan kijátssza a lapjait, Rogers – nevetett fel jókedvűen. – Ugyan, érdeklődni csak szabad? – Maga nem olyan, mint a bátyja, és ami azt illeti, kicsit sem buta. Maga akar valamit, a kérdés már csak az, vajon mit? – Maga pedig egészen biztosan pocsék póker játékos, ezredes – húzódott félmosolyra a szája, miközben beleszívott a cigarettájában. – Az attól függ, milyen pókerről beszélünk – kacsintott. – Ó, meghiszem azt – nyomta el a csikket a fém csövön, majd a földre hajította. – Öröm volt magával társalogni, csakúgy, mint máskor. – Bár én is elmondhatnám ugyanezt, de sajnos… Soha nem beszélgettünk még. – Akkor én azt javaslom, hogy tartsuk meg ezt a jó szokásunkat – felelte negédesen, s már ott sem volt. Érezte Stark tekintetét a hátán, és elégedett kis mosoly terült szét az arcán, miközben távolodott tőle. A hal a hálóban van, már csak ki kell fárasztani, aztán partra húzni. Az elkövetkezendő napokban tovább folytatta a kis játékát, a cél egyre tisztábban lebegett a szeme előtt, de nem lehetett olyan ostoba, hogy vakon és tudatlanul beleugrik ebbe az egészbe. Több információt kellett gyűjtenie, úgyhogy elkezdett kémkedni Stark és a bátyja után. Nem volt kifejezetten nehéz dolga, hiszen ő és a fivére egy sátorban aludtak, csak úgy tett, mintha hamarabb álomba merülne, ezzel lemondva az esti olvasásról, majd hegyezte a fülét, és megvárta, amíg Steve elhagyja a sátra. Várt még egy kicsit, aztán utána lopakodott, macskaléptekkel, az árnyékban követve őt. Ahogyan sejtette, az ezredeshez ment, gyorsan körülnézett, majd besurrant a sátorba. Nem, mintha ezzel elkerülhette volna, hogy bárki észrevegye, aki tudni akarta, mi történik, nem kellett különösen ügyesnek lennie. Lokit sem szúrta ki, így a fiatalabb hamarosan közelebb merészkedhetett, elhagyva a fa árnyékát, ami mögött eddig rejtőzködött. A legtöbben már aludtak, éjfél múlt nemrég, és mivel négykor már talpon kellett lenniük, ezért általában az alakulat többi tagja nem kukorékolt fent hajnalig, különben elég nehéz nap elé nézhetek. – Már vártalak – hallatszódott Stark öntelt hangja bentről. – Nem tudtam hamarabb jönni, az öcsém csak nemrég aludt el – felelte Steve. – Mindig minden csak a testvéredről szól. Kit érdekel? Loki összeszorította az állkapcsát. Kit érdekel, mi? Azért soha nem hagyja ki az alkalmat, hogy végigmérje, főleg nem hátulról, vagy netalántán flörtcsatába bonyolódjanak. Nem, mintha ő maga ne lenne partner ebben, de biztos volt benne, hogy kettejüknek egészen más szándékaik vannak. Csak kihasználja ezt a féleszű idiótát, hogy végre bosszút állhasson az aranyifjú bátyján, Stark meg nyilvánvalóan valami disznóságot akar vele művelni. Ami… Talán nem áll olyan messze tőle sem… – Engem. Engem érdekel az öcsém. Aggódok érte. A féltékenység teljesen eszét veszi… Én lennék a legboldogabb, ha Erskine professzor őt választotta volna, de valljuk be, mindketten tudjuk, hogy korántsem a legalkalmasabb alany erre. Pont… Az irigység miatt – sóhajtotta. – Ha hozzám jöttél, akkor velem foglalkozz. Ez parancs – halkított a hangján Stark. Lépteket hallott, ha jól sejtette, az ezredes közelebb ment a bátyjához. – Igenis, Uram – felelte Steve. Hallotta a hangján, hogy mosolyog, és a gyomra felfordult tőle, hát még, mikor rájött, hogy ezek ketten csókolóznak. Nem, mintha még ne merengett volna azon, hogy azok a pimasz ajkak mire képesek… De ezen ráért máskor ábrándozni, jelenleg az volt a feladata, hogy minél több információt nyerjen. Ennek ellenére mégis beleharapott az alsó ajkába, és engedélyezett magának néhány perc mélázást. Vajon olyan jól csókol, mint mondják? Na, és vajon… Másra is képes? Olyan jól… Ahogyan azt mondják? Nemsoká aztán egyre hevesebb hangok, sóhajok és zihálás ütötte meg a fülét, a földön puffanó katonai bakancs hangja, ahogyan az olcsó priccsben a rugó nyikorog… Ahelyett, hogy arra figyelt volna, mi történik, elképzelte, milyen lenne, ha most ő lenne a bátyja helyében. Egészen forró lett az arca a mocskos gondolatoktól, mintha hevesebben vette volna a levegőt is. A hangok is egyre túlfűtöttebb jelenetről árulkodtak, a fiatalabb Rogers pedig jobbnak látta menni. Teljesen zavarba hozta a dolog, hogy így feltüzelte őt a gondolat… Hideg fejjel kellene gondolnia, higgadtan végrehajtani a tervét, nem engedhette meg magának, hogy Stark bűvkörébe kerüljön. Zaklatottan sietett vissza a sátrukba, majd bebújt az ágyába, ám nem jött álom a szemére. Azon járt az agya, hogy mi lett volna, ha… Aztán teljesen felhergelte magát azon, hogy most is a bátyja van ott az ezredessel, és nem ő, így már csak akkor kapott észbe, mikor Steve visszatért. Miután meghallotta a lépteket, gyorsan az oldalára fordult, és alvást színlelt, de aznap éjjel abból nem jutott túl sok neki. És míg a testvérének sem, a jelentős különbség kettejük között az volt, hogy Steve megkapta a szuperkatona szérumot, Loki viszont nem, ennek következtében másnap reggel pont olyan frissen és üdén kelt, mint a mosott szar. Ilyen apóságokkal viszont igazán nem foglalkozhatott, főleg, hogy feladata volt, méghozzá nem más, mint az ujjai köré csavarni Stark ezredest. Elvenni az egyetlen dolgot, amit el tud a bátyjától, aztán felégetni maga mögött mindent. Talán elmenekül majd, talán marad, és élete hátralevő részére győzelmet hirdet a kis testvéri háborújukban azzal, hogy maga mellett tartja ezt az ütődöttet, történjen bármi. Biztos volt benne, hogy Steve-nek semmi sem fájna jobban, mintha újra és újra látnia kellene a férfit, akit egykoron szeretett, és akinek nem volt elég életben először. – Jó reggelt, Rogers! – köszöntötte az ezredes, miközben a központi sátor felé igyekezett. – Jó reggelt, Uram! – vigyorgott rá, majd nyíltan végigmérte. – Remélem, jól aludt az éjjel. – Természetesen, mint a bunda. És maga? Nem zavarta… Semmilyen furcsa hang? – válaszolta azonnal, szinte gondolkodás nélkül, mint aki számított rá. Enyhén oldalra biccentette a fejét. Na, ezzel egy pillanatra megfogta, szinte a torkára forrt a szó, azonban nem ilyen fából faragták, nem egy ilyen nagyszájú ficsúr fogja őt sarokba szorítani. – Á, csak a baglyok huhogtak, de ahhoz már hozzá vagyok szokva – felelte mosolyogva. – Abban biztos vagyok – mondta Stark, és már tovább is ment. Starknak természetesen tetszett, hogy ilyen nyíltan, félelem nélkül rátapint a lényegre. Lokit nem az a fajta volt, aki körül tiszteletköröket kell róni, egyenesen megmondta, amit gondol, még ha ezúttal mindez csak színjáték volt. A fiú legalábbis szerette volna ezt gondolni… A fejében ő volt a játékmester, hihetetlen precizitással mozgatta és igazgatta a szálakat, irányította az embereket. Ebben a háborúban nem nyerhet senki más, csak ő. Miután szerzett egy bögre kávét és megette a reggelijét, sietett az eligazításra, természetesen a bátyjával a nyomában. Steve gyanakodva méregette, mint mostanában mindig, de a testvére még csak egy pillantásra sem méltatta. – Maguk gyalog mennek, ott találkozunk, én kocsival követem önöket. Maga, Rogers, velem jön – mondta Stark, fel sem nézve a térképből. – Igenis, Uram – felelte Steve. – Nem maga, Kapitány, az öccse – nézett fel, szinte lesújtóan, tekintete átvágott a többieken, és egyenesen a szőkét szúrta meg vele. Touché. Steve azt sem tudta, mit kezdjen magával kínjában, mivel váratlanul érte a dolog, még csak el sem tudta rejteni a fájdalmat az arcáról. Loki természetesen élvezettel figyelte a jelenetet, nem messze állva a testvérétől. A többiek egyáltalán nem tudták hová tenni a dolgot, nemsoká feloszlottak, követték a Kapitányt, míg a fiatalabb Rogers ott maradt Starkkal. – Olyan jól aludt, hogy nem bír gyalogolni? – kérdezte, mikor kettesben maradtak. – Vagy mehet maga is lábbusszal, és megpakolom még harminc kilónyi cuccal – vigyorgott rá a férfi. Sakk. – És akkor ki fog szólni a kátyúkról magának útközben? – billentette oldalra a fejét, pimasz mosollyal az arcán. Matt. – Jöjjön, mielőtt meggondolom magam – indult el. Loki kissé lemaradva követte. Megfigyelte a mozgását, és elégedetten konstatálta, hogy igaza van. Bár egy kicsit meglepte, hogy azt látja, amit lát, nem gondolta volna, hogy egy ilyen macsó csak úgy hagyja magát… De ezek szerint a bátyja tökösebb a nagy Tony Starknál. A férfi le sem tagadhatta volna, ami történt, de persze vakok között félszemű a király… Senkinek meg sem fordult volna a fejében ilyesmi, illetve senki sem volt elég figyelmes, hogy észrevegye a nüansznyi változásokat, de a fiú előtt nem titkolhatta a dolgot. Persze még csak arról sem volt szó, hogy az ezredes minden erejét titkolózásra fordította volna, mindössze a hollóhajú sasszemeit nem kerülhette el ez a kis apróság. – Maguk aztán olyanok, mint két tojás. A pulyka meg a tyúktojás – szállt be az autóba Stark. – Féltestvérek vagyunk – felelte, miközben beült mellé az anyósülésre. – Maga aztán tényleg nem udvariaskodik. Kimondja, amit gondol – indított. – Miért kellene rébuszokban beszélnem? – Csak egy megjegyzés volt. – Gondolom, oka van annak, hogy kocsikázni visz. Kinyögheti, amit akar. – Gondolom, akár feljegyezhetném ezt a kis beszólást fegyelmi vétségként, és akkor este szorgosan pucolhatná a krumplit a konyhán, mint egy kézilány. – Nincs itt senki rajtunk kívül, és eddig sem épp olyan mederben folyt a beszélgetésünk, ami másokra tartozna. – Tud kártyázni? – Jobban, mint maga. Stark felhorkant. Ilyen egy arrogáns kölyköt… Eddig még szóba sem volt hajlandó vele állni, aztán mindenféle finomkodás nélkül elkezd vele flörtölgetni… – Hasznossá tehetné azt a felvágott nyelvét – nézett egyenesen a szemébe. – Akkor gondolom, mégsem kártyázni akar. – Az még eldől. – És pontosan… Mi is dönti el? – Este várom a sátramban, miután elaludt a bátyja. Loki csettintett a nyelvével. Csak nem fér a gatyájában ez a felfuvalkodott alak, és bizony nem az a fajta, aki hetekig, hónapokig körbeudvarolgatja majd, mielőtt megkapja, amit akar. Nem, ő bizony most akarja, és ha nem kapja meg, akkor valószínűleg gyerekes bosszút áll majd. Viszont ő meg nem tervezte megadni neki, nem rendezheti le ennyivel a dolgot, teljesen az ujja köré kell csavarnia, hogy még csak eszébe se jusson Steve-vel hetyegni, csak ő járjon a gondolatai között, csak őt akarja… Az nem győzelem, ha a vágyak és az indulatok hevében beadja a derekát, az inkább merő ostobaság. – Váltófutás? Nem az én stílusom. És nem megyek, a végén még elnyerem a gatyáját is pókerben, ami igencsak kellemetlen lenne – vigyorgott. – További szép napot, Uram – mondta simulékonyan, majd kiszállt a többiektől nem messze megálló járműből. Aznap nem volt semmi különösebb dolguk, nem kellett bevetésre menniük, úgymond szabadnapot kaptak, még nem kellett előrébb nyomulniuk, de ez nem jelentette, hogy lazsálhatnak. Formában kellett tartaniuk magukat, úgyhogy a kiképzőpályára mentek, a közelben lévő légi támaszpontra. Miközben a köröket futották, meg a drót alatt bujkáltak, a szeme sarkából figyelte Starkot, aki úgy viselkedett, mint egy gyerek, akitől elvették a játékszerét. Magában fortyogott, miközben a légibázis vezetőjével beszélgetett. Még nem büntette meg, ami furcsa, hiszen az ezredes nem arról volt híres, hogy bármit, ami a becsületébe gázolna, csak úgy szó vagy tett nélkül hagyna. Szinte le merte volna fogadni, hogy nemsoká félrehívja, és közli, hogy bizony este ő fog krumplit pucolni, közben pedig egy pillanatra sem fogja róla levenni a szemét. Már el is döntötte, hogy erre azt válaszolja majd, hogy cserébe lehet a krumpli helyett az ezredest metéli körül… Az, hogy figyelemmel követte minden mozdulatát, egész nap folytatódott, de ahelyett, hogy zavartatta volna magát, fürdőzött a férfi figyelmében, és természetesen Steve rosszalló, bosszús tekintetében. Talán már leesett neki, de akkor már biztosan számonkérte volna… Még csak elkezdte sejteni, mi zajlik az orra előtt, de mire rájön, addigra már bőven késő lesz. Buta, buta Steve. Mindig mindenre csak akkor jön rá, mikor már túl késő, mikor már nem tehet semmit. Ez az ő nagy gyengesége, a naivsága, és hogy nem elég tökös ahhoz, hogy kiálljon magáért az ilyen helyzetekben. Hiába várta, hogy az ezredes lépést tegyen, a játszma pangott, csak a tekintetével találkozott folyton. Várta, hogy talán majd éjszaka meglátogatja, vagy Steve-ért jön, de a bátyja aznap éjjel nem surrant ki, és Stark sem jött. Kissé csalódottan konstatálta, többet várt volna Amerika leghírhedtebb agglegényétől, minimum egy szöktetést, vagy ilyesmi, másrészt elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy elérte, tudomást sem vegyen a bátyjáról a férfi. Biztos volt benne, hogy azon rágódik, miért nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, eközben pedig teljesen elfelejtkezett a drága Steve-ről. Milyen szomorú, nem igaz? Másnap reggel korán kelt, sietett elvégezni a teendőit, hogy mihamarabb élvezhesse a műsort. Miközben megmosta az arcát, hirtelen két kezet érzett magán, nem volt túl sok ideje felfogni mi történik, a következő, amit regisztrált, az az, hogy Stark a sátor oldalának szorítja. – Jó reggelt, ezredes – vigyorgott a képébe. – Nem teljesítette a parancsot – válaszolta teljesen komolyan, veszélyesen villogó szemekkel. Savanyú a szőlő, mert nem ment bele a kis játékába… Szinte nevethetnékje támadt attól, hogy egy ilyen vén szivar ennyire gyerekesen viselkedik. Talán sosem nőtt fel… – Nem tudtam, hogy adott bármilyen parancsot, Uram. – Azt mondtam, hogy este látogasson meg, miután elaludt a fivére. – Nem mondta, hogy parancs – felelte nyugodtan, pedig a szíve egyenesen a torkában dobogott. Kivételesen fogalma sem volt, mit fog tenni Stark. Talán mégsem olyan kiszámítható, mint amilyennek tűnik. – Akkor elismétlem, amit tegnap. Éjszaka várom a sátramban, miután elaludt a fivére. – Ha olyan tökös, mint amilyennek mutatja magát, akkor maga jön. – Mégis hogyan? Ott lesz a testvére. – Oldja meg – vigyorgott rá, majd kihasználva a pillanatnyi gyengeségét, eltolta magától a férfit, és kiszabadult a karmai közül. Mintha mi sem történt volna, elindult a kantin felé, nyomában Starkkal. – Elküldöm – mondta az ezredes. – Nem érdekel, hogy hogyan, azt mondtam, oldja meg – sóhajtotta unottan, majd faképnél hagyta. Miközben távolodott, győztes mosoly terült szét az arcán. Csapdába csalta, ráadásul türelmetlen a vad, ez pedig azt jelenti, hogy a terveivel ellentétben gyorsan, meglepve Steve-vet csaphat le. Ideje sem lesz átgondolni a dolgokat, mire már kész tények elé állíthatja majd. Talán ez a terv nem olyan stabil, mint az eredeti, de egyelőre úgy gondolta, hogy legalább annyira helytálló. Este a vacsoránál Stark már szégyentelenül bámulta. Azt hitte, nyeregben van, pedig valójában csak engedelmes bábként pontosan azt tette, amit Loki akart. Aztán félrevonult a szőkével beszélgetni, a fiatalabb fivér pedig ki nem hagyhatta az alkalmat, hogy még jobban a testvérébe rúghasson. Mikor látta, hogy elindul a sátruk felé, követte. – Mi az, csak nem küldetésed van? – támaszkodott a sátruk oldalának. – Titkos – felelte, miközben elővette a felszerelését és bepakolt a táskájába. – Stark ezredes elküldi az ölebét, nem akarod tudni, miért? – Titkos – csattant fel. – Jól van, jól van. A te dolgod. Megy veled más is? – Titkos – mondta türelmetlenül, majd elviharzott mellette. Loki csak magában vigyorgott, miközben a testvére egyre csak távolodott. A sátorban maradt, elővett egy könyvet, és azt olvasgatta, amíg Starkot várta. Erősen fülelt, alig bírt koncentrálni arra, amit olvas. Ugyanazt az oldalt futotta át újra, és újra, de nem is tűnt fel neki. Nem tudta, miért ilyen izgatott, nem ez az első rodeója, és nem egy ilyen ostoba bika fogja legyűrni, az pedig, hogy beleszeressen… Na, az végképp lehetetlen. Miután mindenki más elaludt, és nem hallott semmi mást, csak a fák susogását és a baglyok huhogását, halk, macskaléptek ütötték meg a fülét. Természetesen tudta, hogy Starkhoz tartoznak, és csodák csodájára a férfi nemsoká be is dugta a fejét a sátor elején. – Miért nem vagyok meglepve, hogy nem tud hangtalanul lépkedni? – tette le könyvét. – Mondja az, aki szintén nincs megáldva ezzel a képességgel – riposztolt a férfi. Majdnem elpirult, de már megszokta, hogy az ezredes ilyen hirtelen, figyelmeztetés nélkül szúr. Szinte már kiszámítható. – Nos, mit akar? – állt fel, a mellkasa előtt összefont karral. – Hoztam whiskyt. Ivott már valaha? – vett a hónalja alól elő két poharat és egy üveg borostyánszínű folyadékot. – Tudja, nem éppen milliomosok közül származom. – Sejtettem. – Nem, mintha annyira kíváncsi lennék, az arrogáns szociopaták mivel irtják az agysejtjeiket – mondta lefitymálóan. – Békével jöttem – emelte fel a két kezét, benne a poharakkal és az üveggel. – Ó, abban mindjárt biztos voltam. Meg néhány mocskos gondolattal, nem igaz? Tony nem zavartatta magát, az ágyához ment, leült, majd töltött maguknak italt. Loki feszengve állt felette. – Nem ül le? – kérdezte, miközben felé nyújtotta az italt. – Valahogy nem szeretem azokat a helyeket, ahol előtte csótányok tanyáztak – felelte. – Áú. Ez azért fájt – nevetett halkan. – De semmi szükség erre a kemény álcára. Átlátok rajta. – Valóban? – billentette oldalra a fejét, miközben elvette az italt. – Ülj le. Nem harapok. – Ó, szóval már tegeződünk is – jegyezte meg pimaszul, de azért leült mellé. – Egy új barátság kezdetére – nyújtotta felé a poharát Stark. – A seggfejre, aki azt hiszi, hogy okosabb nálam – koccintotta oda a poharát, majd már vissza is húzta a kezét, és belekortyolt az italba. – Lehet ezt a kijelentésedet még meg fogod bánni – kortyolt a sajátjába Tony. – Miért? Mert el fog fenekelni vagy mi? Nem maga az első rodeóm. És nem maga fog engem megtanítani kesztyűbe dudálni. – Mire ez a hirtelen ellenszenv? – Nem szeretem a könnyelmű férfiakat – bökött a mellkasára, de a férfi elkapta a kezét. – Valóban? – vigyorodott el. – Pedig a mellékelt ábra nem ezt mutatja. – Gondoljon, amit akar, de nem a bátyám vagyok. – Az mindjárt feltűnt. Nem is a bátyádhoz jöttem. – Kivételesen, igaz? – Jobban kedvellek, mint a bátyádat. – Tényleg? Hát az furcsa. Pedig valamiért az rémlik, hogy az egész tábor a maga nyögésétől zengett néhány napja. A bátyám alatt. – Nem túl bölcs dolog a jelenlegi helyzetedben ilyesmikkel dobálózni, főleg ilyen könnyelműen. – Mert? – nézett egyenesen a szemébe. – Vannak sejtéseim afelől, hogy hogyan fog folytatódni az este… – vigyorgott. – Miből gondolja, hogy ilyen könnyű vérű vagyok? – Nem is tudom… Talán… Ebből – hajolt oda, és mire kettőt pisloghatott volna, Tony szája már az övén volt. Ami pedig azt illeti… Miután felocsúdott a meglepettségéből és viszonozta a csókot, kiderült, hogy igenis nagyon ügyesek azok az ajkak… Hirtelen már egyiküket sem érdekelte a whisky, az főleg nem, hogy éppen végigfolyik a földön, mert túlságosan is egymással voltak elfoglalva. Starknak pedig csak igaza lett azzal kapcsolatban, hogy nem bölcs dolog őt sértegetni… Tony csak késő hajnal lopakodott vissza a saját sátrába, addig pedig… Kifejezetten jól szórakoztak. Ahogy Stark mondaná, éjszakai fondüztek, bár halványlila elképzelése nem volt arról, hogy mégis mi a csuda az a fondü. Kócosan, a gondolatait és a lélegzetét rendszerezve feküdt az ágyában, büszke mosollyal az ajkain. Ha ezt Steve megtudja, hogy elhappolta előle a kis fiúcskáját, fel fog robbanni. De nem lehet ilyen felelőtlen, nem leplezheti le magukat, még szórakozni akar kicsit, aztán pedig megtervezi, hogyan dörgölje mindezt a bátyja orra alá. A testvére csak másnap tért vissza, és ezzel mindjárt vége szakadt a mókának, mivel Tony megmondta, hogy ő nem jön, és Loki sem mehet hozzá. A fiú természetesen nem volt hülye, tudta, hogy ezúttal Steve a soros, és majd megette az irigység, de nem tehetett semmit. Úgy tűnt, hiába ő a háború nyertese, a csaták kimenetelét még eldöntheti Stark. Aznap éjjel sem aludt túl sokat, csak ezúttal éppen nem azért, mert olyan jól szórakozott volna az ezredessel, hanem mert majd felrobbant a dühtől, hogy a testvére és Tony nyögdécselését kell hallgatni. A többiek bezzeg ezt nem hallják meg? Vagy csak nem foglalkoznak vele, mert tudják, milyenek a férfiak, főleg, ha hónapokig nem látnak nőt? Másnap reggel nem restellt kimutatni a nemtetszését Starknak, akivel ismét mosakodás közben akadt össze, fogta a pohár vizet a mosdókagylóról, és a képébe borította a vigyorgó balféknek, aztán elviharzott. Természetesen, ahogyan arra számítani lehetett, úgy koslatott utána, mint egy kiskutya, és mikor végre egyedül találta, le is csapott rá. – Mi volt ez reggel? – kapta el a karját. – Amit megérdemeltél, te disznó – sziszegte a képbe. – Nézd, szivi, nem mondhattam a tesódnak csak úgy, hogy vége. Most jött vissza egy szupertitkos küldetésről, amibe majdnem belehalt. Meg is sérült. – Magasról teszek rá – felelte pislogás nélkül. – Ennyi? Mert akkor mennék – Ami azt illeti… Nem – vigyorgott rá, majd magához húzta egy csókra. Egy darabig még vergődött a vasszorításában, de aztán csak belesimult a karjai közé, és a mellkasára tette a tenyerét. Az övé, csak az övé. Steve pedig nemsokára irrelevánssá válik, Stark faképnél fogja hagyni, és akkor a bátyja képébe nyomhatja a tényt, hogy az ezredes őt választotta. – Most mennem kell… Este… Gyere – zihálta a férfi. – Mindenképp, tigris – simogatta meg a bicepszét mosolyogva, majd hagyta menni. Ezután a kis jelenet után egész nap megmagyarázhatatlan jókedve volt, de még mindig tartotta magát ahhoz, hogy ő ennek a játéknak a zseniális győztese. – Kimenőt kaptál? Leszerelhetsz? – kérdezte tőle ebédnél Steve. – Tessék? – nézett rá lesújtóan. – Mitől van ilyen jókedved? – Neked az nem mindegy? Foglalkozz a magad dolgával, szöszi. – Neked nem szokott jókedved lenni. – Te pedig nem szoktál kotnyeleskedni. A bátyja csak összehúzta a szemét, és gyanakodva figyelte, Loki pedig jót derült ezen, mosolyogva folytatta tovább az evést. Mintha rájöhetne, hogy mi zajlik az orra előtt, mintha megakadályozhatná. Már elcsavarta Stark fejét, és bizony egyhamar nem is fog máshová irányulni a figyelme, csak rá. Egy kicsit talán legyezte az egóját, hogy ennyire érdeklődik iránta az ezredes, hozzá volt szokva, hogy mindenki csak Steve-vel foglalkozik, neki pedig meg kell hunyászkodnia az árnyékában. Most viszont végre úgy tűnt, fordul a kocka, a drága fivére válik láthatatlanná mások számára, és az a valaki, aki ignorálja nem más, mint a kis szerelme. Bizony, rájött, hogy Steve szerelmes ebbe a férfiba, és foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. De most belerondít ebbe a romantikus könyvbe illő idillbe, mint valami kurtizán… Csak éppen ezúttal nem a kuplerájból vagy egy új ismeretség irányából érkezik a fenyegetés, hanem onnan, ahonnan a legkevésbé számít rá; a saját testvére lopja el az ágypajtiját. Este megint izgatott volt, de ezúttal kénytelen volt elrejteni, már amennyire sikerült, de a Golden Retriver így is szagot fogott. – Komolyan, mi van veled? – kérdezte, miközben megágyazott. – Foglalkozz a magad dolgával – sziszegte, miközben lapozott a könyvében. – Furcsa vagy. Van valakid? – Nekem? – horkant fel. Közben magában azt gondolta: „Igen, ráadásul nem is akárki. A drága Stark ezredes, a kis szerelmed.” – Neked, igen. – Hogy a viharba lenne már? – Bármi történhetett, amíg nem voltam itt. Csak nem a csinos vörös… Hogy is hívják? Natalie Rushman. – Az az ezredes nője. – A francokat. A szőkékre bukik – horkant fel. – Tapasztalat, testvér? – nézett fel rá. A férfi hirtelen azt sem tudta, mit csináljon, megmerevedett a párnája felrázása közben, de aztán csak lesütötte a szemét, és folytatta tovább az ágyazást. Ezzel Loki el is intézte, többet nem is szólt hozzá, a fiú ajkain pedig győztes mosoly terült szét. Az elkövetkezendő hetekben titokban, a legnagyobb óvatossággal folytatták a viszonyukat Tonyval. Steve viszont ennek ellenére is szagot fogott, egyre inkább gyanakodott, sőt, egyszer még hallotta veszekedni is őket. A bátyja megvádolta Starkot, hogy megcsalja Rushmannel, aki persze tagadta az egészet, és esküdözött neki, hogy csak őt szereti. Úgy tűnt, fivére ennyivel beéri, nem is sejtette, hogy a drága szerelme a szemébe hazudik, illetve, hogy a kisöccsének ugyanúgy azt mondogatja, hogy mennyire szereti. Loki persze igyekezett nem elhinni, de valahol mélyen belül erre vágyott, jól esett neki, hogy ennyire koslat utána a férfi. Azonban tudta jól, hogy egy szavát sem hiheti el, szerelembe pedig végképp nem eshet, mert ugyanúgy jár, mint a bátyja. Az pedig… Enyhén szólva szerencsétlen volna. Ahogy az idő múlt, egyre felbátorodtak. Mindenhol egymásnak estek, volt, hogy épp csak pillanatokon múlt, hogy nem kapták őket rajta. Aztán rászoktak arra, vagyis Loki rászoktatta a kis ölebét, hogy surranjon át, miután Steve elaludt. Sejtelme sem volt arról, hogy ezúttal a bátyja az, aki a bolondját járatja vele és valójában nem alszik, amíg ők igen jól szórakoznak, és Stark elhúzza előtte a mézes madzagot. Egészen addig azt hitte, hogy van még ideje kitervelni a lebukást, amíg egy reggel a fivére kész tények elé nem állította. Tony olyannyira elterelte a figyelmét, hogy elfelejtette, nem húzhatja ezt túl sokáig, vagy ő dörgöli a testvére orra alá, vagy magától jön rá. – Tudom, mit művelsz! – kapta el Loki karját a szőke. – Tessék? – nézett rá értetlenül. – Tudom, hogy Tonyval… Mit csináltok. – Ja, hogy az – húzódtak gúnyos mosolyra az ajkai. Erre Steve felképelte. Meglepettségében azt sem tudta, mit tegyen. Soha nem emelt még rá kezet ezelőtt, ráadásul igencsak váratlanul érte. – Azt hitted nem jövök rá? Hogy mellettem… Nem vagyok hülye! – Te… Felpofoztál? – ocsúdott fel. Elvette a kezét az arcáról, és ekkor látta, hogy véres. Sajgott az arca, teljesen lezsibbadt, az alsó ajka pedig felrepedt. – Most már tudom, mi volt a kis terved. Hogy majd elveszed az egyetlen dolgot, ami fontos nekem. De csak hogy tudd, ugyanúgy játszik veled, mint velem. Nem szeret. – Ezt csak azért mondod, mert féltékeny vagy, mert engem választott! – nevetett fel diadalittasan. – Te féltékeny vagy! Mert egyszer az életben végre kinőttem az árnyékodat és föléd kerekedtem. De legyél csak! Ő az enyém, érted? Az enyém! Megszereztem a legféltettebb kincsedet! – Sosem gondoltam volna, hogy a saját testvérem szúr majd hátba. Undorodom tőled. – Én meg tőled! Gyűlöllek! Gyűlöllek, érted?! Mert neked mindig túl kellett engem ragyognod! Mert te sokkal jobb vagy nálam! Mert én csak a fattyú féltestvéred vagyok! De tudd meg, hogy jobb vagyok nálad! – Erről szólt az egész? Hogy megmutasd, mekkora zseni vagy, és hogyan tudod mozgatni a szálakat? Hát gratulálok! De tudod, mit? Köszönöm. Megmutattad, hogy az az ember, akit a legjobban szeretek, egy hazug gazember. Viszont nem fogom hagyni, hogy téged is bántson, bármennyire is fáj, hogy elárultál. Ez a különbség kettőnk között, hogy te bántottál engem, én azonban téged soha, és ennek ellenére nem bosszúra szomjazom, mert a testvérem vagy, és megvédelek minden áron! – Baszd meg a védelmed! – sziszegte, és kitépte a karját a testvéréből, aztán elindult az erdő felé. Steve felsóhajtott, hagyta elmenni, pedig lett volna még mondanivalója. Az öccse csak estefelé tért vissza, senki sem tudta, hol van. Stark is kereste, de csak Steve-et találta, aminek a vége egy igen hangos veszekedés volt. Senki sem akarta meghallani, inkább mentek és csinálták a dolgukat, kényelmetlenül érintette őket, hogy a magánügyeiket üvöltve tárgyalja meg a két férfi. Mire Loki visszatért, addigra azonban az ezredes felszívódott. Pedig a fiú a sátrához ment, ott azonban csak Miss Rushmant találta. – Elnézést… Kisasszony. Nem tudja, hol van az ezredes? – kérdezte. – Ó, hát nem tudja? – lepődött meg a nő. – Micsodát nem tudok? – szorult össze a gyomra. – Stark ezredest áthelyezték a keleti frontra. Phillips ezredes csak egy hét múlva érkezik, addig a szomszédos légi támaszpontról Carter ügynök fogja az egységet vezényelni. Loki úgy állt ott, mint aki leforráztak. Steve reggel kiakadt, de néhány óra alatt nem helyeznek át valakit… Stark már valószínűleg hetekkel ezelőtt kérvényezte az áthelyezését, mert tudta, hogy szorul a hurok a nyaka körül. Nem véletlenül hívták ezüstrókának, a nevéhez méltóan ravasz volt. – Akkor… Khm, gondolom… Nem tudta – köszörülte meg a torkát a nő. – De… Hagyott magának egy levelet. – Nem akarom elolvasni – mondta automatikusan, még mindig félig lefagyva. Stark átvágta mindkettejüket. Átvágta őt is, pedig azt hitte, nyeregben van, azt hitte, ő a játékmester, de úgy tűnik, Tony volt az végig. Nem a férfi játszotta az ő játékát, hanem fordítva, és semmit sem vett belőle észre. Tudnia kellett volna, nem lett volna szabad beleszeretnie… De olyan bódító volt, olyan csodálatos, szinte túl jó, hogy igaz legyen. Mert az is volt… – Szerintem… Érdemes elolvasnia. Nézze… Stark ezredes nagy játékos. Az a fajta… Akinek nem szabad bedőlni – nyelt nagyot. – Tessék? – nézett fel rá. – Tony… Nem éri meg – sóhajtotta, és a kezébe adta a levelet, majd elővett egy cigarettát, és kisétált a szabadba. Loki remegő kezekkel bontotta ki a borítékot, amiben egy összehajtott papír volt. Még mielőtt kinyitotta volna, látta, hogy nincs túl sok minden ráírva, és megfordult a fejében, hogy nem is olvassa el, de végül a kíváncsiság győzött. „Futni születtem, nem tartozom senkihez” – ennyi állt mindössze rajta, Stark pedáns kézírásával. Loki könnyei eleredtek, dühében összegyűrte a papírt és elhajította, majd kiviharzott. A nagy játékos, akit kijátszottak, a zseni, akinek túljártak az eszén. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, hogy egy ilyen férfi nem egy egyszerű eset, nem kicsi falat, hogy olyan játékot játszik, amelyben könnyen megégetheti magát, és pontosan ez történt. Az ezüstróka átverte, csak szórakozott vele, miközben ő komolyan vette minden szavát. Olyannyira túl akart nőni a testvére árnyékán, hogy belelépett egy egyértelmű csapdába, ahonnan nem tudott időben kiszabadulni, és így elveszítette Tonyt és Steve-et is. Nem, mintha ezek után Stark miatt kár lenne, ha ilyen, hadd menjen, jobb neki nélküle. De a testvére… Egész életében nem volt senkije, csak az anyja és a bátyja, és bármennyire is égette a féltékenység, az irigység, be kellett látnia, hogy ezúttal túllőtt a célon, hogy elüldözte az egyetlen embert az életéből, aki igazán törődött vele. Nem, nem az ezredes, róla csak azt hitte, hogy fontos neki, hogy ugyanúgy érez, ahogyan ő, hogy végre valaki észrevette őt is, nem csak az aranyifjú testvérét. Abban a hitben ringatta magát, hogy itt az ideje ragyognia, bosszút állnia, túlszárnyalnia a fivérét. Naivan azt gondolta, hogy megússza ezt az egész kis játszmát anélkül, hogy elkezdene érzéseket táplálni egy ilyen férfi iránt… Nem véletlenül koslatott a nyomában az összes nő és férfi, akire valaha a tekintetét emelte. Nem véletlenül vált már kétszer, viharosan, úgy, hogy a sajtó csak úgy zengett tőle, pedig akkoriban még nem volt divat mindenki magánéletét újságokban kitárgyalni. Nem vette időben észre, hogy egy sokkal nagyobb játékossal van dolga, olyasvalakivel, aki csak tetteti a hülyét, aki valójában sokkal jobban átlátja a helyzetet, és kénye-kedve szerint játszadozik az emberekkel. Nem véletlenül futott be sikeres katonai karriert, pont ezek kellenek ahhoz, hogy valaki seregeket irányíthasson. Loki már egészen biztos volt benne, hogy Tony igen jól átlátta a szituációt a kezdetektől fogva, sőt, kezdte úgy gondolni, hogy talán végig ez volt a célja, jól szórakozni, kihasználni őket, miközben egymásnak ugrasztja a két testvért. Egy ilyen férfiban pedig nem lehet megbízni, nem lehet rá semmit sem alapozni, mert amint kedve szottyan, eltűnik, mintha ott sem lett volna, összetört szíveket és elvarratlan szálakat hagyva maga után. – Elnézést… Kérhetek egy cigarettát? – ment oda Rushmanhez. Romokban volt, teljesen kicsinálta ez az egész. – Persze – nyújtotta neki a dobozt. Loki kivett egyet, majd a lángba tartotta, amit a nő nyújtott felé. – Mindenkivel ezt csinálja, ne vegye magára. Azt hiszem, nem az a fajta, akit röghöz lehet kötni. – Túljárt az eszemen… – mondta halkan. – Mindenkién túljár, kedves – simogatta meg a vállát, együttérzően nézett a szemébe. – Magát is átvágta? – Ó, nem is egyszer – nevetett keserűen. – De minden egyes alkalommal bedőltem neki. Mert… Olyan… Túl jó, hogy igaz legyen. – Pontosan… Azt írta, futni született, nem tartozik senkivel. Akkor hagyom futni – szívott bele a cigarettájába hatalmas sóhajjal. Fusson csak, ameddig a lába bírja, de úgyis megtalálja, és akkor elkezdhet aggódni, mert prémet fog csinálni belőle. Ez volt az utolsó alkalom, hogy átvert valakit, és bizony nagyon nem jó embert, mert Loki keze messzire ér, és ha utoléri… Akkor nem lesz könyörület. Vége