Ad astra per asperas

Késő esti elmélkedések az elengedésről.

♫

Csönd van. Csak egy elsuhanó autó kerekei verik fel a vízcseppeket, úgy sisteregnek, mint a dobok egyre feszültebb pergése egy színházi darabban, mikor veszély leselkedik a főhősre. Ám nem jön semmi. Csak a távolban búg az utolsó vonat, és elképzelem, hogy valaki a berregő szerelvényről leszállva egyenesen a kedvese karjaiba omlik. Látom magam előtt, ahogy a molyok köröznek az állomás csészealj lámpái körül, reszkető szárnycsapásaik csupán aláfestő zene két idegen teljesen jelentéktelen beszélgetésének. Még épp csak kék, szürkés-rózsaszínes az ég, mint az eltaposott szedrek az ösvényen a kertvégi kerítések alatt. Zsong a levegő, bódult lepkék mellett denevérszárnyak csattannak, és dermedten, éberen figyel a betonoszlopon egy kuvik.

De nincs nyár, a legkevésbé sem. Február van, és ugyan pereg az úton a fürge autógumik alatt az eső, nem szól a vonatkürt, nem reszket az ötven éves, szovjet vasúti kocsi. Éppenséggel a lámpák az állomáson rendületlenül világítanak, de köd lepi be a tájat, a búrák pedig olybá tűnnek, mintha messzi galaxisok lakóinak különös közlekedési eszközei volnának. Fényük lassan a homályos tájba vész, de egy kicsiny szakaszon megvilágítják a síneket, egy darabig látni, merre tart... Aztán ciánkék vízfesték-homályba vész... Tél van, és végtelen a csend. Nincs se rovar, se denevér, se kuvik. A kék nem szeder, hanem baljós, lámpa törte cián, felemészt, elnyel, betakar, mint tajtéktalan, vészjóslóan nyugodt óceán.

Minden messzinek tűnik, megfoghatatlannak. Mintha egy évszázada történtek volna. Pedig kicsit több, mint másfél éve, még ott ültem a vasútállomáson. Kellemes, nyári este volt, és azon filozofáltam, hogyan tovább. De persze, már akkor is jobban érdekelt a „mi lett volna?”, meg a „hogy is volt?”. Azt kívántam, bárcsak több időm lenne. Bárcsak kezdetektől fogva bölcsebb lettem volna, megbecsültem volna minden egyes percet, másodpercet, mit immár csak szellemekkel tölthettem. Némely egyszer valóban ember volt, némely csak egy emlék, egy érzés, mely azóta is kísért meleg, vadgalambkék, augusztusi estéken, nagyanyám májusban kiterített, kint felejtett lepedőjében.

Hét éve írtam egy levelet, amit a minap újra kezembe vettem és elolvastam. Hogy lehet, hogy tizenhét évesen mindent tud az ember, de huszonnégy évesen az égvilágon semmit? Sokkal bölcsebb voltam. Azóta meggyengültem... Elbutultam.

Azóta megkönnyezek minden elhagyatott házat, túlcsorduló kerteket, gondozatlan fákat, szomorú arcokat és kóbor macskákat. Kidobott, elhasználódott bútorokat, halott fecskéket és galambokat, magányos buszmegállókat, régi, felismerhetetlenségig „felújított” tájakat. Mert mind fölött eljárt az idő, de egyikük sem ocsúdott fel, megváltozott lassan, mégis hirtelen.

Én meg ott rekedtem valahol a múltban, lenyomatként minden jó és rossz pillanatban, és azóta szellemként járom e tájakat újra meg újra, és várom, hogy elmúljon ez a kiolthatatlan fájdalom a mellkasomban. Olyan, mintha vakon kotorásznék egy bársonnyal bélel dobozban, tudom, hogy van valami, amit el kellene érnem, meg kellene ragadnom és kitépnem a bordakosaramból, de minél jobban kapálózok, annál inkább nem találom, abba a sarokba lököm ügyetlen mozdulataimmal, mit még ujjam hegyével sem érek el.

Eltelt tengernyi idő, én naiv meg azt hittem, mekkorát fordult velem a világ, hogy régen volt már az utolsó február, mikor eszembe jutottál, hogy azóta teljesen más ember vagyok. De egyre bizonytalanabb vagyok afelől, hogy fél vagy teljes kört tettem-e meg, mert úgy érzem, egy óceán választ el az akkori önmagamtól, most mégis ugyanott vagyok. Megannyi új felismeréssel egyre roskadó vállamon, mégis ugyanaz az ember vagyok. Újra meg újra gyomron szúr valami, vagy az univerzum, vagy magam intézem így.

Úgy tűnik, elég egy álom, és hét évvel fiatalabb, butább, tapasztalatlanabb, egyben bölcsebb, erősebb, és elszántabb vagyok. Elég egy fénykép, és olyasmik jutnak eszembe, mikről azt gondoltam, elfelejtettem, mint egy beomlott pince, megannyi kincset és lomot némán, az örökkévalóságnak vagy a lassú halálnak megőrizve. Valami láthatatlan erő mégis kiásta a bejáratot egyetlen éjszaka alatt, és reménykedve, minden rosszat tudatom hátába csődítve vetettem bele magam az elfeledett kincsek felfedezésébe. Ám nem találtam mást, csak összetört álmokat, koszos üvegcserepeket, amikkel újra meg újra gyomron szúrhatom magam, mert ezen a ponton minden keserűt megédesít a molyirtószagú nosztalgia.

Azt hittem, okosabb vagyok ennél, hogy illene bölcsebbnek lenni a korral és nem beleesni ugyanabba a hibába. Úgy tűnik, ezen a ponton nem érdemes másokat hibáztatni, mert az egyetlen, aki bánt, az csakis önmagam.

Attól félek, soha többe nem fogok így érezni. Nem pontosan ugyanígy, hanem ilyen intenzíven. Mert amíg van valami, legyen az megvetés, bánat vagy izgalom, addig ég a tűz. Utólag kiderült, hogy akkor is parázslott, mikor azt hittem, jeges hullámaimmal már rég kioltottam az utolsó pislákoló zsarátnokot is. Azokban az években minden rendben volt, de semmi sem közelítette meg ezt a magnitúdót.

Talán ez a sorsom. Örökké kergetni egyre halványuló lenyomatod, a vonat ablakában visszatükröződve vagy a bolt polcai közt elsuhanva, közben pedig a legbriliánsabb, legőszintébb ékköveket helyezni jelentéktelen művészetem szerény trónjára.

Írnék verset, de nincs elég betű, sor vagy lap, hogy mindezt papírra vessem. Akkor is itt ül a mellkasomban az érzés, mint odvas, kiszáradt fában egy örökké éber bagoly, aki minden rezdülésre odakapja mindent látó, arany tekintetét. Többnyire azonban nem történik semmi, csak a szellő susog.

Őszintén sajnálom, hogy ilyen sokáig szemkötővel jártam. Ha tehetném, bocsánatot kérnék, de igen nehéz egy olyan hajó után úszni, ami már évekkel ezelőtt kifutott. Néha az ember túl könnyedén győzi meg magát dolgokról. Ezt diktálja a természetünk, hogy csak akkor élünk túl, ha a fősodorral egy irányba evezünk. De néha a szájak mást mondanak, mint amit a szem lát, és túl könnyedén elhiszünk akármit, ami látszólag beleillik a képbe.

És meg is fizetünk érte. Azért is, mert könnyebb másban az ellenséget látni, mint a sértett vadat, s mire észbe kapunk, a sebek begyógyultak, a vad meg már rég tovaszökellt. Nem marad semmi utána, talán csak egy vérfolt meg a nyílvessző kicsorbított hegye, mementónak, mert oly sok év távlatából már csak lázálomnak tűnnek az események. De megtörténtek. Csak... Lehet, egy másik életben.

Azzal nyugtatom magam, hogy ma már máshogy tennék. Ám mélyen belül tudom, hogy ugyanolyan űzött vadként menekülnék, amíg fenn nem akadok egy szögesdrótkerítésen. És úgyis fennakadnék, ha nem az éhínség vagy a szomj, az éjszakai vadak tépnének szét. Azóta is keresem azokat a magasságokat és mélységeket, még ha azt is hiszem, utóbbit túlontúl jól ismerem, mindig új arcát mutatja meg a szakadék, akárhányszor a szirt széléről belenézek.

Szeretném azt hinni, hogy néha gondolsz még rám. Nem ám olyan megvetve, magas lóról, mint ahogy én tenném. Hanem hogy szökőnapokon belenézel a magad állott levendulaszagú szekrényébe, és találsz ott egy félig molyrágta, megfakult kabátot, és szigorúan a régi idők emlékére felveszed. Fordulsz benne egyet-kettőt, keserédesen mosolyogsz, majd visszakasztod ugyanoda, ahol találtad.

Néha, az évek múltával nekem is akadnak tiszta gondolataim. Leginkább csak magam részéről az arcpirító felismerés és a megbánás. De néha... Emlékszem arra a kevés szépre is. Mikor emlék-kertemben járok, és egyre szikesedő, ám tiszta vízű tavad mellett sétálok, körbetáncolom óvatosan, megnézem a virágokat, majd lábujjhegyen odalépdelek, és kezem a sekély vízbe nyújtom. Néha fogok egy brokátpontyot, nem emelem ki, csak gyengéden tartom, majd mikor a hideg víz már elkékíti az ereimben a vért, útjára engedem.

Nem felejteni, ez az átkom. Emlékeztető minden hibámra és elszalasztott alkalomra. Ma már nem hibáztatlak és nem haragszom, akkor sem, ha néha még fáj. A helyedben én sem tettem volna másképp, és ami azt illeti, nem is tettem. Elengedtem, csendben, méltóságteljesen szenvedtem, és soha nem kérdeztem.

Megbocsájtom a lila nyakkendődet, pengeéles szavaidat, minden véraláfutásszínű hazugságod és ármányságodat. Csak félve remélem, hogyha ma összefűzne egy órára a sors – bár nem fog, mert már nincs egymással dolgunk –, a viharfelhők nem jelennének meg a horizonton. Talán már nem lenne egymáshoz szavunk, csak sodródnánk egy arctalan, összefolyt társaságban, és belehallgatnánk egymás beszélgetéseibe valaki mással.

Nagyon rég nem álmodtam veled, rólad. De nemrég volt egy... Azt hiszem, sosem felejtem. Ugyanott voltunk, mint régen, ugyanaz a terem, de félig kicserélődött a társaság. Egymás mellett ültünk, és egymás válla fölött valaki mással elbeszéltünk. Izgatottan meséltem az új barátaimnak az új zenéimről, rólad tudomást sem vettem, mint engem folyton kísértő szellemről, mikor közbeszóltál. Megdöbbentem, szólni sem tudtam, a kísértetek nem beszélnek hozzánk, gondoltam.

– Te ennyit mindent hallgatsz? – kérdezted halványan bazsalyogva.

– Ezt csak néha, általában teljesen más a téma... – feleltem szinte rögtön, még a szívem is meglódult, egy örökkévalóságnak tűnt, mire a számat mozgásra bírtam.

– Hihetetlen vagy! – vágtad rá immár szélesen mosolyogva.

És abban a pillanatban ismét a sok évvel ezelőtti énem voltam, csak egy kicsit okosabb. Most nem pirultam el, és bele mertem nézni a szemedbe, nem akadtam meg, rögtön válaszoltam, mintha semmiség volna. Te meg kedves voltál, és őszintén csodáltál. Sosem láttalak ilyennek, sem a valóságban, és főképp nem álmomban. Hogy elmém honnan generálta ezt az éned? Azt én sem tudom, de akkor ott felcsendült a remény, hogy van valamiféle fonál...

És így múlik el oly sok év. Te éled az életed, én meg az enyém. Nem zavar már a bizonytalanság, sem az a sok hazugság. Belenyugodtam végre, egyedül magam hibáztatom, amikor fáj.

Csönd van. Most nem dobolnak a vízcseppek az ablakon, sem autók kerekei alatt ilyen kései órán. Nem fütyül a vonat, és nem berreg az állomás lámpáinak tompa fényében a „Piroska”. Nem kék az ég, hanem fekete bársony, melyen tiszta, hideg fehér foltok a csillagok. Nincs nyár. Február van, és majdnem napra pontosan hét éve elbúcsúztam tőled. Akkor még zaklatottan, dühösen, ma már tudva, hogy örökké magammal cipellek, mint az összes dolgot, mit valaha szerettem. Téged is árnyékom mély tavába merítlek, hidegfrontkor tompa tekintettel előveszem lenyomatod, és mint egy fényképet egy megfakult korról, megcsodállak. Talán még gyomromba szúr néha a bánat, de téged már feloldoztalak minden vélt vagy valós bűnöd alól, most már csak egyetlen dolgom maradt; várni az örökkévalóságig a csodára.