What is The Avengers was a rockband?

Mi lett volna, ha a Bosszúállók nem szuperhősként, hanem rocksztárokként kerülnek be a köztudatba? Tony Stark egy híres és tragikusan fiatalon elhunyt popsztár, na meg egy producer fia. Bármit tehetne a pénzével, a hírnevével, de ő úgy dönt, alapít egy bandát. Steve Rogers egy igencsak anarchikus punk banda gitárosa, aki úgy érzi, megfeneklett egy kicsit a karrierje a névtelen bárokban való zenélgetés során. Amikor megírják együtt a Bosszúállók első albumát, minden jól megy. Pikk-pakk berobbannak a köztudatba és az iparba. Viszont vannak olyan emberek, akik ilyen-olyan okokból ezt nem nézik jó szemmel. A banda pedig szépen, lassan a siker és a csillogástól a feloszlás szélére kerül. Vajon egyben marad a banda? És ami a legfontosabb, Tony és Steve kapcsolata túléli?

- ...és Hölgyeim és Uraim, megérkezett a The Avengers is. Én Karyn Gyllenhall vagyok a Vanity Fairtől, és ez itt a 60. Grammy gála. A 2012-ben alakult alternatív rockegyüttes fényes csillagként tört be az iparba a New York c. albumukkal, ami még abban az évben megnyerte az MTV American Music Awards-án a Legjobb Új Banda, a Legjobb Rock Dal és Legjobb Banda díjakat. Olyan, a következő évben Grammy-vel is elismert dalok találhatóak rajta, mint a Brooklyn Baby, Iron Man, Code: Red Room, Big Green Rage (Monster), Lightning!Strikes vagy a The Archer. Azóta megannyi nívós díjjal gazdagodtak és igazi világsztárrá váltak, a tavalyi világturnéjuk összebevétele elérte az 1.5 milliárd dollárt, amellyel a történelem eddigi legtöbb bevételt hozó turnéjává vált és közel hetven helyszínen koncerteztek a világ különböző tájain - mondta izgatottan a kamerába a csinos bemondónő, miközben a banda tagjai kiszálltak a limuzinokból, amelyekkel érkeztek. - És itt is jön a frontember, Tony Stark! Tony, lenne kedved beszélgetni egy kicsit? - lépett oda hozzá azonnal hatalmas fogpasztareklám vigyorral.

- Helló, hát persze - vette le a napszemüvegét, majd féloldalasan belevigyorgott a kamerába. Fekete, áttetsző inget viselt, ami természetesen a köldökéig ki volt gombolva, alatta pedig felsejlett napbarnított, tetovált mellkasa, talán egy pillanatra még a mellbimbóipiercingjei is... Felette pedig tűzpiros zakót a hozzá illő öltönynadrággal. - De az a helyzet, hogy nem én vagyok a főni. Én csak éneklek, istenien nézek ki és fizetem a kiadásokat. Viszont itt jön az igazi frontember, aki nélkül nem lennénk azok, akik vagyok - nyújtotta a karjait Steve felé, amolyan prezentáló mozdulattal, hogy „na ez az igazi nagy durranás!". Még hozzá képest is teátrális volt ez a mozdulat, és sokatmondó, hogy amint zenésztársa közelebb ért hozzá, nem fogtak kezet vagy ölelték meg egymást, csak egy pillanatig kellemetlenül egymásra mosolyogtak, amíg a gitáros át nem vette a szót.
- Ugyan, Tony, ne szerénykedj - állt meg mellette, azonban némileg tartotta a távolságot. Mindkettejük testbeszédén és mosolyán látszott a rajtuk keresztülzizegő feszültség. - Nélküled csak egy ismeretlen indie banda lennénk, akik hétvégente bárokban zenélnek. Ha egyáltalán benne lennék a csapatban... És egészen biztosan nem lenne egyetlen Grammynk sem - viszont bármennyire is a férfinak címezte látszólag a szavait, végig a kamerának és az Karynnak beszélt.
Nyilvánvaló volt bárki számára, akinek volt szeme, hogy csak a rengeteg néző miatt jópofiznak egymással. Már az is furcsa volt, hogy a banda kettészakadva, két külön autóval érkezett, az egyikben Steve, Clint és a banda ikonikus, norvég biztonsági őre, Thor Odinson, a másikban pedig Tony, Bruce és Natasha. Emellett miután végigsétáltak a szőnyegen, és odaértek a két frontember mellé, gyanúsan kettéoszolva vették őket körbe, mindössze a basszusgitárosuk, Romanoff állt meg nagyjából középen, Clint Steve jobbjára, Bruce pedig Tony baljára húzódott.
- Ha már a díjaknál tartunk, mondjátok, mire számítotok a mai este során? Tavaly jelent meg a harmadik albumotok, a Civil War, ami brutális siker lett, minden létező díjat elhozott nektek idáig - vette vissza a szót a nő.
- Őszintén? Engem meglepett, hogy a rajongók ennyire jól fogadták az új lemezt, hiszen elég más, mind az előző két albumunk, elég experimentális sok tekintetben. Számomra ez totál idegen terep volt, és nem tudom még mindig, hogyan is érezzek ezzel kapcsolatban, szóval nem igazán vannak elvárásaim. Lesz, ami lesz. Annyi díjat nyertünk már, lassan ideje volna hagyni valamit a fiatalabb generációnak is - nevetett Tony.
- És Steve, te mit gondolsz?
- Én... Ehm... Egyetértek Tonyval. Az egész banda számára nagyon új volt ez az egész helyzet, kipróbáltunk egy csomó új dolgot, egy rakás más előadóval dolgoztunk együtt...
- Például? - szakította félbe Karyn.
- Például Bucky Barnes - vágta rá Tony, kissé talán túl hevesen és vádlóan.
- Nos, igen - furakodott elő Romanoff azonnal, hogy átvegye a szót. - Először nagyon fura volt Barnesal dolgozni a két évvel ezelőtti után... De az emberek változnak, és igazából nagyon jó hangulatban telt a felvétel. Azt hiszem kijelenthetem, hogy elégedettek vagyunk a végeredménnyel.
Tony csak horkantott és a szemét forgatta a háttérben. „Jó hangulatban." Hát ez az év vicce. Szinte biztos volt benne, hogy amint bemennek az épületbe, Karyn akárkicsoda röviden összefoglalja majd a nézőknek, mi történt két évvel ezelőtt ugyanitt, mikor éppen az Év dala díjat vette át. Barnes egy indie rockbanda frontembere volt akkoriban, az az incidens azonban katapultálta bandáját a reflektorfény felé. Kár, hogy ehhez valaki mást kellett lehúzniuk - gondolta Tony.


Az izgatottság hullámokban rezgett végig a termen. Akárhányszor egy új prezentálópáros érkezett a színfalak mögül, hogy átadják a következő díjat, mindenki idegesen kezdett mocorogni, hirtelen a poharuk után kaptak az emberek, hogy leöblítsék a kiszáradt torkukat.
A The Avengers az egyik középső asztalnál kapott helyet, és mindannyian úgy ültek ott, mintha karót nyeltek volna, még Romanoff is, aki hírhedten képtelen volt emberi pozíciókban ülni huzamosabb ideig. Tony csak feszülten meredt maga elé, miközben a két bemondó éppen húzta az időt a beszéddel.
- Mondd, Jill, te nem vagy izgatott? - kérdezte a férfi a társától, miközben a nyertes nevét tartalmazó borítékot teátrális mozdulattal magához szorította.
- Dehogynem, Jim! Alig várom, hogy kiderüljön, kié az év dala. Idén nagyon erős jelöltjeink voltak, Taylor Swift, Bruno Mars, és nem utolsó sorban a The Avengers - felelte a nő széles vigyorral.
- Szinte példátlan, hogy alternatív rockbanda jelölve legyen az Év Dala kategóriában. Mindenki más pop dallal indult a mezőnyben. Kinyissam szerinted?
- Mindenképp, Jim! - vigyorgott izgatottan.
A férfi óvatosan maga elé húzta a borítékot és félig, csak hogy ő lássa, kihúzta a kártyát belőle. Közben Jill kinyújtotta a nyakát, abban a reményben, hogy ő is megpillanthatja, mi szerepel a rajta, azonban a férfi gyorsan visszadugta, és meglepve eltátotta a száját.
- Te jó ég! El sem hiszem!
- Ne húzd az időt, Jim, mondd el végre, kié az Év Dala! - sürgette a nő.
- Kedves nézők, jelöltek. Az Év Dala nem más, mint... - húzta el a mondat végét, közben a hangszórókból energikus dobpergés hallatszódott. - ...a Six Feet Under Regret a The Avengerstől!
A termet betöltötte az üdvrivalgás, a banda tagjai felpattantak, és agyba-főbe ölelgették egymást. Tony persze rögtön Steve nyakába ugrott, aki a jobbján ült, majd nyomott egy csókot Natasha homlokára.
- Mész? - súgta oda Steve-nek.
- Nem, ez a te dalod. Menj csak - biztatta, az énekes pedig izgatottan kibontakozott a társaságból, és felsietett a színpadra.
Fehér inget viselt, aminek feltűrte az ujját, éscsak félig volt begombolva, felsejlettek alatta a tetoválásai a nyakán és a kulcscsontján, illetve egy egyszerű, hajszálcsíkos, szürke öltönynadrágot, na meg egy magasított talpú Martenst. Egy rocksztár lazaságával és csilliárdokat érő mosolyával sétált fel a színpadra, de volt valami gyermekded izgalom az arcán. A házigazdák széles mosollyal adták át neki a díjat, majd meg is ölelték.
- Köszönöm - vette át. - Köszönöm! - fordult immár a közönség felé. - Először is, szeretném megköszönni a bandám tagjainak, kifejezetten Steve Rogersnek, aki nélkül nem születhetett volna meg ez az album. Nem utolsó sorban pedig a rajongó...
Ekkor azonban valakik felhördültek a terem hátuljában, a bejárattól nem messze, Tony pedig a reflektorok miatt nem láthatta, mi történik a sötétségben. Nem volt ideje reagálni, a szó is beléforrt, mikor ruganyos léptekkel felpattant a színpadra egy hosszú hajú, éles, kék szemű, tetovált férfi, és nemes egyszerűséggel kikapta a kezéből a mikrofont.
- Én Bucky Barnes vagyok, a The Winter Solider énekes és gitárosa. Gondolom, az itt ülők közül még senki nem hallott rólunk, talán egy kivétellel - ekkor Steve felé bámult, egy lélegzetvételnyi szünetet tartott a mondandója nyomatékosításaképp. - Tudják, miért nem hallottak még rólunk? Nem azért, mert huszadrangúak vagyunk, vagy mert ne próbáltunk volna házalni minden létező lemezkiadónál és producernél, aki New Yorkban csak fellelhető. Nem. Hanem azért, mert ez az egész kibaszott ipar tele van belterjességgel és nepotizmussal. Mint például ő itt - mutatott hátra Starkra.
Tony úgy állt ott, mint őz a reflektorfényben. Fogalma sem volt, mi történik, és csak egyetlen dolog járt a fejében, hogy ez a csávó most meg akarja ölni, mindenki szeme láttára. Az anyja pontosan ugyanígy halt meg, egy őrült rajongó felugrott a színpadra az utolsó turnéján, és lelőtte. Tony ott volt, azonban nem tehetett semmit, a biztonságiak nem engedték közelebb, így végig kellett néznie, ahogyan végeznek az édesanyjával. Annyira belé égett ez az egész, hogy elkezdett leperegni a szeme előtt az egész élete. Nem látott nála fegyvert, pedig a tekintete pánikszerűen azt kereste, azonban ez nem volt biztosíték semmire. Aki elég őrült, hogy berontson valahová egy díjátadó közben, az bármire képes.
- Gondolom sokan tisztában vannak, ki ő. Maria Carbonell és a nagy producer, Howard Stark fia. Mit gondolnak, hogy juthatott idáig, hogy a második Grammy szezonjában elvigye az Év Dala díjat? Nyilván nem a tehetsége, mert az teljesen evidens, hogy nincs. Megmondom én maguknak, hogy akkor miért válhatott ennyire sikeressé! Azért, mert van pénze meg kapcsolatai! Senkit sem érdekel, hogy tud-e énekelni vagy hangszeren játszani, mert ő maga már a születése pillanatától egy termék! És bizony ám, nagyon kelendő, erről tanúskodnak a bulvár lapok is! Tudják, hány olyan banda van csak ebben a városban, akik szívvel-lélekkel csinálják, és el sem jutnak odáig, hogy valami fejes meghallgassa őket! Mert senkit sem érdekel, a pórnép mit akar mondani. Helyette néhány évente kiállítanak egy ilyen nepobabyt a reflektorfénybe, és addig nyomják, ameddig az emberek kíváncsiak rá! És bizony a birkák mindig vevők rá!
Ekkor némi fáziskéséssel berontott a biztonsági szolgálat is, azonnal a színpadon termettek éselkapták Buckyt, majd elkezdték levezetni a színpadról.
- Csak gondolkozzanak el azon, amit mondtam! - kiáltotta Barnes. - Ebben a teremben nem ülnek mások, csak tehetségtelen, pénzes ficsúrok, akik azt hiszik, tudják, mi a zene! Hát megsúgom, fogalmatok sincs róla. De egyet garantálhatok, biztosan nem a The Avengers!
Tony úgy állt ott, mint akit leforráztak, sem megszólalni, sem megmozdulni nem bírt. Eltűnt a lazaság a tartásából, hirtelen nagyon feszes lett. Amint a rendbontó elég távol került, Natasha azonnal odasietett Bruce-al egyetemben, hogy lekísérjék a színpadról. Clint természetesen követte őket, azonban meglepő módon Steve volt az utolsó, aki megmozdult.
- El... Elnézést kérünk a nézőinktől emiatt az incidens miatt - hebegte Jill, az egyik házigazda. - Most... Megszakítjuk az adásunkat egy tíz perces reklámblokkal. Várjuk önöket vissza!
- Baszki, jól vagy? - súgta oda neki Nat, miközben visszakísérte a székükhöz. Nem tudott válaszolni.
- Hol a faszomban van ilyenkor Thor? - csattant fel Clint.
- Nyaral a családjával, ha nem rémlene, már egy fél évvel ezelőtt lefixáltuk, mikor még nem lehetett tudni, mikor lesz a gála. Arról volt szó, hogy a helyszín biztosítja a biztonsági szolgálatot, nekünk csak épségben el kell jutnunk ide - felelte Bruce.
- Tony, kérsz vizet? - bontott ki neki egy üveggel Nat.
- Nem - szólalt meg végre. - Alkoholt. Bármit - vett egy reszketeg lélegzetet.
- Clint, hozz egy martinit, jó? Jó erőset - adta ki az utasítást a basszusgitáros, mire a dobos csak biccentett, és ruganyos léptekkel már úton is volt a bár felé.
- Minden oké lesz - guggolt le elé a nő, és csak cirógatta a kezét, meg tartotta vele a szemkontaktust. - Biztonságban vagy, már elvitték.
- Ki a fene volt ez a hapsi egyáltalán? - ingatta a fejét Bruce.
- Valami névtelen punk - motyogta Nat bosszúsan.


Hatalmas port kavart akkoriban az ügy, és nem elég, hogy Tonynak mindenhol hetekig ezt a megalázó jelenetet kellett viszont látnia, tele voltak vele az újságok, az internet, minden. Ugyan nem kellett őt félteni, legalább önmagának nem hazudhatott arról, hogy traumatizálta ez az egész. Valaki fogja magát, beront a nagy pillanata közben, hiszen második albumot ilyen sikeresre lehozni hírhedten nehéz, és elkezd arról hadoválni, félig neki szánva, hogy kurvára nem érdemli meg azt a díjat, amit épp kapott.
Természetesen a Twitteren folytatódott tovább a dolog, és ekkor már Tony sem tudott civilizált maradni. Odáig fajultak a dolgok, hogy mindkettejüket bannolták az oldalról, Barnest véglegesen, Stark fiókját azonban néhány hét után visszaállították. Ez végképp nem segített a helyzeten, mert Bucky minden létező platformot megragadott, hogy világgá kürtölje, hogy már a közösségi médiában is a nepobabyknek kedveznek.
Szóval amikor az új albumok felvétele közben Steve egyszer csak odaállított Buckyval, hogy együtt vegyenek fel egy dalt, Tony érthető módon kiakadt. Nem volt elég ez az egész megalázó kis közjáték két évvel ezelőttről, majd a kiadóváltás, ami miatt majdnem feloszlottak, a fejesek meg Steve úgy döntöttek, hogy márpedig jót tenne az imázsuknak, ha behoznák Barnest egy közös dalra. Ám itt még nem értek véget a nehézségek, ugyanis kibukott a szög a zsákból, hogy mielőtt Steve csatlakozott volna a The Avengershöz, ő maga is a The Winter Soliderben játszott egy darabig. Innentől fogva Tonyt többé nem lepte meg, hogy miért nem avatkozott közben Steve akkor a Grammyn, hogy miért játszotta az ördög ügyvédjét utána is, és miért próbálta minden áron pont Tonyt csitítani.


- Nem fogok vele együtt dolgozni! Nem vagyok hajlandó, érted?! - fakadt ki teljesen. Steve-nek sosem beszélt róla, hogy hogyan veszítette el az édesanyját, a többiek azonban tisztában voltak vele, ahogyan azzal is, hogy anno Bucky kis közjátéka, és most maga a tény, hogy Rogers kérdés és szó nélkül idehozta az említett bajkeverőt mennyire triggerelte Tonyt.
- És mégis miért nem? Nézd, tudom, hogy megviselt a tavalyi Grammy... De az emberek változnak, és... - kezdte neki magyarázni.
- Nem érdekel! - csattant fel. - Azt hittem, hogy ott fogok meghalni, te idióta! Erre te mit csinálsz, idehozod. Hát normális vagy?! És magasról teszek rá, hogy mekkora jótétlélek meg hogy megbánta, mert egy szájbabaszott bocsánat nem hagyta el a száját!
- Szerintem sem volt jó ötlet csak úgy ideállítanod vele - fonta össze a mellkasa előtt a karját Natasha.
- Pontosan ezért nem szóltam! Mert tisztában voltam vele, hogy ez lesz belőle. Ti megint csak a hibáit nézitek, de azt nem, hogy milyen tehetséges, vagy milyen jót tudna tenni az új hangzás az albumnak!
- Ne tegyél úgy, Rogers, mintha süket lennél! Az anyukáját fellépés közben egy őrült lőtte le - szólalt meg Banner igen fenyegető éllel a hangjában. Elég nagy bajt jelzett, ha már Bruce is elveszítette a türelmét.
- És ennek mégis mi köze ehhez?
- Ezt a kis barátod nem osztotta meg veled? Ha már annyira nagyon tisztában van vele, hogy ki kicsoda a zeneiparban - szúrt oda Nat.
- Arról én nem tehetek, ami az anyjával történt - szólalt meg végre Bucky is, aki egészen idáig az ajtófélfának támaszkodva figyelte a jelentet.
Arra azonban egyáltalán nem számított, hogy Stark úgy megindul felé, mint a gép, és ha Bruce meg Clint nem fogják vissza, akkor egészen biztosan beveri minimum az orrát.
- Ha még egyszer a szádra veszed az anyámat, én kicsinállak! - üvöltötte teljesen kikelve magából.
- Tényleg? Azt megnézném, te gazdag ficsúr! Kíváncsi lennék, hogy valaha volt-e részed utcai bunyóban. Mert ott nem véd meg apuci pénze meg anyuci hírneve - lökte oda cinikusan.
Egy szó, mint száz, az első felvétel egyáltalán nem sikerült, és a jó hangulatban jelzőt sem illet volna ráaggatni. Tony ugyanis abban a pillanatban, hogy Barnes arcára felkúszott a cinikus félvigyor, kitépte magát a társai szorításából, és nekiesett a férfinek. Sikeresen elszakította a gyűrűjével Bucky szemöldökét, amikor behúzott neki egyet, aki erre válaszul úgy gyomorszájon vágta, hogy csoda, hogy nem fulladt ott meg helyben. Starkot azonban nem olyan fából faragták, hogy ennyi betegyen neki, és úgy összeverekedtek, hogy alig bírták őket szétszedni. Natasha utólag magyarázott arról valamit, hogy legutóbb egy macskát látott így belemarcangolni egy kóbor kutyába, aki történetesen megpróbált beleenni a kajájába...
Tony a stúdió egyik végében ült egy fotelban, és fagyasztott ananászkockákat tartott a fejéhez, miközben Pepper ellátta az apróbb sérüléseket az arcán. Buckyt meg a stúdió másik végében Steve „pátyolgatta", bár erre aztán végképp semmi szükség nem volt, hiszen fel alá járkált és halkan, feszült hangon motyogott neki valamit, amit a többiek nem hallhattak.
Ezek után pedig hetekig semmiféle munka nem folyt az album kapcsán, mert Stark még egy légtérben sem volt hajlandó tartózkodni Barnesal, a kis közjáték után már Steve-vel sem. Tony Natashát, az egyetlen pártatlan tagot és cinkosát fogta be az üzenetek közvetítésére, a másik fél, tehát Steve meg Clint pedig rajta keresztül üzent vissza. A basszugitáros ezt pedig igen hamar megunta, hiába imádta mindkét oldalt, egy idő után már az ő hócipője is tele volt mindennel.
- Nem érdekel! Ha ennyi mondanivalód van Tonynak, akkor fogd meg a telefont és hívd fel - csattant fel, majd hátat fordított és kiviharzott a szobából. Steve csak döbbenten bámult utána.


A két frontember olyannyira összerúgta a port, hogy a csapat is kétfelé oszlott. Ha nem lett volna egy öt lemezes szerződésük, na meg Fury, a menedzserük, aki valamelyest elsimította a gyűrődéseket, valószínűleg Tony úgy otthagyta volna őket egy szólószerződésért, ahogy az elő van írva. Egészen biztos volt benne, hogy élete végéig nem fog ezért az árulásért megbocsájtani Rogersnek.
A helyzetet csak rontotta, hogy erőteljesen belé volt zúgva. Ez mindenki számára nyilvánvaló volt, főleg még a jobb idők miatt, de a rosszak meg kifejezetten elkerülhetetlenné tették, hiszen Tony viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá kezdett válni. Például már eleve a Civil War felét egymagában írta, ami ezidáig példátlan volt, hiszen minden dalukat ketten szerezték Steve-vel. A másik felét meg Steve, de csak hogy még jobban fájjon, két single-t Barnesal közösen írt. Stark pedig az árulás gyomorszorító ténye mellett még iszonyatosan féltékeny is volt, hiszen látta őket, ahogy együtt nevetgélnek a kanapén ücsörögve, ahogy összeér a kezük...
Gyűlölte az egészet, és hála a két évvel ezelőtti szerencsétlen eseményeknek, még munka közben sem kerülhette el a legnagyobb nemezisét minden létező téren. Nem elég, hogy megtépázta a karrierjét, a reputációját, még a kiszemeltjére is fájt a foga. Pedig olyan jól alakult minden addig a pontig...
Meg sem várta, hogy a többiek is befejezzék az interjúzást, nemes egyszerűséggel, ahogy mostanában egyébként is csinálta, otthagyta őket és bement az épületbe, hogy igyon valamit. Natasha persze gyorsan lezárta a mondanivalóját, és azonnal utána iramodott, de csak ő. Steve meg a többiek ottmaradtak még jópofizni meg fotózkodni, és ez tulajdonképpen nem csak, hogy nem zavarta, de meg is könnyebbült.
- Te normális vagy egyébként?! - kapta el a karját Nat.
- Most mégis mit csináltam?! - csattant fel.
- Halkabban! - szűrte a fogai között. - Hill megmondta, hogy legalább a díjátadószezonig húzd meg magad, különben akármennyi dolgoztunk, nem fogunk semmit sem nyerni. Erre te mit csinálsz? Folyton folyvást csak bajt keversz és jártatod azt a nagy szádat! Nem bírod egyszer befogni az életben?
- Ó, te már csak kurva jól tudod ezeket, igaz? Elvégre te voltál fent a színpadon, mikor berontott az a bolond. Egyébként is naiv vagy, ha azt hiszed, hogy az a Vanity Fair-es Karyn akárki nem hozta volna fel egyébként is témának! Egy évig ezen csámcsogott mindenki! Egy évig!
- Istenem, tedd már túl magad rajta!
- Túltenném magam rajta, ha nem olyan emberekkel lennék egy bandában, akik fogják, és odaállítanak egy ilyen emberrel, hogy akkor dolgozzunk együtt, mert majd jót tesz!
- Te akartál minden áron kiadót váltani! Ha nem erősködtél volna, nem lenne ez az egész helyzet.
- Mert az eredeti szerződésünk azzal a kiadóval egy rakás lángoló papírhulladék volt! Ez üzlet, és nem engedhetjük kihasználni magunkat. Nem fogok azért gürcölni, hogy Alexander Pierce félék a sokadik jachtjukat meg G osztályos Mercijüket vegyék, érted?
- Ó, hát hogyne, neked aztán olyan fontos a pénz - forgatta a szemét.
- Ezt hagyjuk inkább, jó? Mindenki sokkal jobban járt. Jobb pénzt kaptok, nem? És az sem mindegy, hogy be akarnak-e minket nyomorgatni egy formába vagy kreatív szabadságunk van.
- Még arról járattad a lepénylesődet, hogy nem tetszik az experimentális irány, amit az új album vett.
- Barnesra gondoltam.
- Csak úgy jelezném neked, hogy volt, akinek nem tetszett az ötleted, hogy olaszul írsz dalokat, mégsem hisztériáztak ennyit.
- Ó, Clint elmehet a picsába. Veled együtt - húzta el a karját.
- Szedd össze magad, mert ma este még fellépünk! Utána meg úgy iszod le magad, ahogy csak jól esik - vett el tőle a whiskyt, majd lehúzta.
- Hé!
- Szedd össze magad - nyomta a mutatóujját a mellkasához, Tony azonban eltolta a kezét, és elviharzott abba az irányba, ahová a bandát ültették a szervezők.
Natasha csak felsóhajtott, hamarosan pedig a banda többi tagja is feltűnt a bejáratnál. Pepper Potts, Tony személyi asszisztense és Maria Hill, a PR-osuk tartott felé, miközben nemtörődöm mozdulattal odébb lökte a névkártyáját. Még szerencse, hogy Pepper egyeztetett a gálával, és Bruce meg Natasha közé ültették.
- Minden rendben? - érdeklődött Hill csöppet sem őszintén, csupán költői kérdés volt, miközben Nat lehuppant mellé egy fél pohár scotchot kortyolgatva.
- Hogyne, a legnagyobb rendben - horkant fel Tony. Pepper azonnal elkapta az állát, és maga felé fordította, hogy megnézze, kell-e igazítani a sminkjén.
- Akármilyen zabszem is van a seggedben, jól szorítsd össze a farpofádat és viselkedj civilizáltan - vágta rá hűvösen Maria. Pepper addig bepúderezte az orrát és megigazította a tusvonalát.
- Hello, Maria - köszöntötte Steve. - Pepper - biccentett felé.
- A dívával már közöltem a haditervet, de most ti jöttök Szedjétek össze magatokat, világos? Lehet, most elvisztek minden létező díjat, de ha cirkuszolni fogtok, ha bárki kiszagolja, hogy nem vagytok jóban, lehúzhatjátok az egész karriereteket a klotyón, világos? - kérdezte hűvös vigyorral. - Ez rád is vonatkozik, Stark. Nincs az a pénz a világon, ami megmenti a karrieredet, ha itt most leszerepelsz.
- Majd én fogom a pórázt - mondta Natasha, Tony csak némán biccentett, hogy felfogta.
- Helyes. Félidőben fogtok fellépni, tizenöt percetek van átöltözni és felkészülni a szünetben. Pontosan tizenöt percetek van a fellépésre is, de a setlist már megvan. Kérdés? Nincs? Helyes. Jók lesztek - mondta, majd elsietett a szervezőkkel beszélgetni.
- Elhiszed ezt, Pep? Felnőtt ember vagyok, és úgy kezelnek, mint egy óvodást - motyogta az asszisztenseknek.
- Mostanában meglehetősen... Kaotikusan viselkedsz - felelte halkan.
- Maradsz?
- A PA-knek nem raktak ültetőkártyát - mosolygott rá. - Ne igyál sokat, jó? Minden rendben lesz.
- Kaphatok egy puszit?
Csak még szélesebb lett a mosolya, a szemét is elérte, majd lehajolt, és megcsókolta. Tony lehunyta a szemét, ahogy felnyújtózkodott, hogy félúton találkozzanak, kidudorodott az ádámcsutkája, Steve pedig nem bírta róluk levenni a tekintetét. Olyan sötét, gyilkos tekintettel nézett rájuk, mintha legalább valamilyen istentelen bűncselekmény elkövetőjével smárolna éppen. Gyűlölte ezt az egész helyzetet, hogy itt kell ülnie velük szemben, látszólag higgadtan és nemtörődömen. Meg volt róla győződve, hogy Tony csak bosszúból csinálja, hogy felidegesítse.
Neki is nehéz volt ám. Mikor Bucky feltűnt azon a gálán, olyan volt, mintha szellemet látna. Évek óta nem találkozott vele, mielőtt belépett volna a The Avengersbe, előtte nem sokkal nem éppen a legjobb viszonyban váltak el, és négy évig nem hallott semmit felőle, ő hiába kereste, választ nem kapott. Azt hitte, már rég abbahagyták a zenélést vagy csupán dacból továbbra is ismeretlen kis bárokban és klubokban szerepelnek munka után, mivel hiába sétálgatott a környékükön, egyetlen szórólapot vagy hirdetést sem látott róluk. Sosem fogja elfelejteni, mit vágott akkor a fejéhez Bucky, mikor megtudta, hogy jelentkezett egy másik zenekarba, ráadásul pont Tony Starkéba.

- Mi van, most már nem vagyunk elég jók neked? Mész a gazdag ficsúrok közé, hátha dobnak neked egy kis alamizsnát? - csattant fel.
- Buck, ne csináld. Ez nem változtat semmin... Csak megláttam a hirdetést az újságba és gondoltam, kipróbálom magam egy meghallgatáson...
- Persze, hogyne. Mit ígértek neked? Lemezszerződést? Egy egyedi Gibsont? Netán Jimmy Hendrix Fenderjét? Hmm? Ennyit jelent neked ez az egész, hogy amint pénzszagot érzel, itt hagysz minket?!
- Szó sincs erről!
- Akkor miről van szó? Halljuk!
- Csupán abból a szempontból néztem, mint gitáros. Kíváncsi voltam, megállom-e a helyem...
- Egy ilyen langyi pózerbandában? Abban biztos vagyok! Tudod, mit? Ki vagy rúgva. Húzz és gitározz annak a tehetségtelen, gazdag nepobabynek!
- Buck, ne csináld már, én nem akarok kilépni, csak kellett valami közeg, ahol objektíven ítélik meg a képességeimet...
- Nem érdekel! Szedd a cuccod és húzz innen! Ez már önmagában árulás. Ez egy punk banda! Még ha egy másik punk vagy alternatív bandához mentél volna meghallgatásra... De pont a hollywoodi ficsúrok kellenek neked!
- Buck...
- Nem! Nem vagyok rá kíváncsi. Elárultál minket, és mindent, amiben hiszünk.

Még aznap délután felhívta őt Fury, a The Avengers menedzsere, hogy őt választották, és szeretné, ha összeülnének egy megbeszélésre a banda többi tagjával, hogy jobban megismerjék egymást. Steve-nek iszonyúan fájt, hogy Bucky így elküldte, de az volt a helyzet, hogy retrospektíven volt igazság abban, amit mondott. Mégis hogyan gondolta, hogy csak úgy kérdés vagy megbeszélés nélkül elmegy egy másik banda meghallgatására? De a helyzet az volt, hogy a reménytelenek nyugalmával futott neki, a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy pont őt fogják választani, egy csóró brooklyni srácot egy kopott stratocasterrel...
És mivel Bucky nem volt hajlandó válaszolni a megkereséseire ezek után, egy idő után fel is adta, és csak próbálta élvezni a munkát az új bandával, még ha néha úgy is érezte, hogy nem tartozik közéjük. Azt viszont sosem gondolta volna, hogy annyira haragszik rá és a The Avengersre, hogy fogja magát és beront a Grammy közepén, hogy tönkretegye Tony nagy pillanatát. Biztos volt benne, hogy teljesen tudatos volt a döntés, hogy pont Az év dala átadóját szakítják félbe, hiszen odáig Tony volt a dalaik többségi szerzője, ő csak besegített neki.
Annyira lesokkolódott, hogy teljesen lefagyott, és nem tudta, mit tegyen, mire pedig felocsúdott, a biztonságiak már kivezették. De még így sem tudott haragudni Buckyra, hiszen pontosan értette, miért viselkedik így, elvégre gyerekkoruk óta ismerték egymást, és egy kicsit talán a saját irányába jogosnak is tartotta. Arra viszont nem számított, hogy a döntésképtelensége további konfliktusokhoz fog vezetni Tonyval. Mert Stark aztán egy cseppet sem tűrte a pártatlanságát, ami meg a saját szempontjából teljesen jogos volt, hiszen nem ismerte Buckyt, nem tudta, mi történt, mielőtt belépett volna a bandába... És annyira meg akarta vallani neki ezt az egészet, hiszen nagyon fontos volt számára a férfi, de egyszerűen nem volt hozzá bátorsága, ahogy pedig telt az idő, Tony egyre dühösebb és kiszámíthatatlanabb lett. Ez pedig azt jelentette, hogy egyre nagyobb volt annak az esélye, hogyha elmondja neki az igazságot, ő is kiteszi a szűrét... Amit több szempontból nem akart. Nem akarta elveszíteni Tonyt, de most, hogy lehetősége adódott újra találkozni Buckyval és tisztázni a dolgokat, őt sem.
A tétlensége pedig azt okozta, hogy a csontvázak maguktól hullottak ki a szekrényéből. Kezdődött a kiadóváltással. Fury már egy ideje mondta nekik, hogy valami nincs rendben a Pierce Recordsnál és keressenek egy ügyvédet, de választás elé kényszerültek, mikor az FBI megkereste őket, hogy Alexander Pierce, a kiadójuk fejese nagy valószínűséggel pénzmosást és mindenféle illegális ügyeket bonyolít a zenekiadó álcája mögött, amibe az ő pénzük és nevük is belekeveredhet. Tony rögtön hívta az ügyvédjeit, és hamarosan már elő is állt a kapitulációs tervével. Steve azonban meg volt győződve vele, hogy egy ilyen ügy közepette csak még nagyobb gyanút kelt, hogyha lelépnek egy másik kiadóhoz. Eleve feszült volt a helyzet kettejük között a Grammy gálán történtek miatt, de ezek után még jobban elszabadult a pokol, a banda pedig kettéoszlott. Clint rögtön Steve pártját fogta, Bruce pedig Tonyét, Natasha ugyan habozott, de végül is Starkkal értett egyet.
Végül Fury tett rendet, aki ezalatt a jól megérdemelt vakációját töltötte valahol a tengerparton, és nem is tudott erről az egész botrányról, akkor szemebsült vele, mikor visszaért az államokba. Addigra azonban Tony már megfenyegette őket, sőt mi több, az orra alá dugott egy szólószerződést, hogyha nem jutnak egyezségre, akkor semmi baj, egyedül folytatja, mert hogy ő aztán nem hajlandó semmiféle alvilági ügybe keveredni.


Steve persze nem értette, hogy miért próbálja hátba szúrni őt meg a többieket, és teljesen kiakadt.
Tudniillik ugyanis, hogy az első pillanattól fogva megvolt a kémia közte meg Tony között, ez pedig a közös munka során csak erősödött, főleg, mikor még az első albumukon dolgoztak, egy este ketten maradtak csupán a stúdióban, Tony pedig a többszáz dalból próbált összeválogatni egy kohezív sztorit. Nem történt semmi különös, tényleg nem... De leült mellé, és megkérdezte, segíthet-e, mert ő már csak ilyen srác volt. Stark addigra már a haját tépte kb, mert a felvételek nagyjából megvoltak, de amíg nem voltak biztosak a dalok listájában, addig sem az utómunkát sem a marketinget nem tudták elkezdeni. A fejesek meg a határidő pedig egyre csak kopogtatott az ajtajukon, és azt hitte, meg fog őrülni, mert az ő felelőssége volt, hiszen ezek az ő dalai voltak...
- Vegyél egy mély levegőt, jó? Minden rendben lesz - ült le mellé. - Az anyag megvan, ráadásul elég jó. Már csak szelektálni kell.
- De nem tudok! - nézett rá kétségbeesetten azokkal a nagy, sötétbarna szemeivel.
- Segítene, ha átnézném őket, mint külső szemlélő, és kiválogatnám mondjuk a húsz legjobbat? Mert úgy látom, hogy nagyon belekavarodtál.
- Azt... Azt hiszem, igen - szusszantott legyőzötten.
- Igyál valamit, jó? Addig én átnézem ezeket. Csak lazíts kicsit.
- Nem tudok lazítani, amikor Fury meg Pierce állandóan hívogatnak meg zaklatnak, hogy mikor leszek kész.
- Holnapra meglesz.
- De ahhoz egész éjjel dolgoznunk kell!
- Megoldjuk - mosolygott.
Úgyhogy Steve elkezdte átolvasgatni a dalokat, amik nagyon hamar teljesen lenyűgözték. Szóval kezdte kapizsgálni a problémát, ugyanis mindegyik nagyon jó volt, talán túlságosan is. Két óra elteltével azonban sikerült nagyjából kiválogatnia a huszonpár legjobbat, amiből már sima ügy volt összerakni egy ütős lemezt.
- Oké, megvagyok - jelentette be, és nagy vigyorral széttárta a karját.
- Ilyen gyorsan? - csodálkozott Tony, aki árgusan figyelte őt a folyamat közben.
- Ehh, tényleg nehéz volt... De azt hiszem, találtam közös tényezőt. Akarod hallani?
- Hogy a viharba ne! - egyenesedett fel, majd törökülésbe tette a lábait. - Halljuk - intett a poharával, majd az italába kortyolt.
- Szóval arra gondoltam, hogy az első szám lehet a New York. Elég jól megadná az album hangvételét. Aztán a Brooklyn Baby, mert a közös téma miatt jó folytatás, és összekötné a harmadik dallal, ami a Dark Waters. Aztán jönne a Daddy Issues, majd az Iron Man. A kettő szerintem iszonyat jó kontrasztot alkot egymással, az Iron Man már egy sokkal kiforrottabb folytatása a Daddy Issuesnak. Aztán jönne a Code: Red Room, aminek meg szerintem tök jó folytatás lenne a K.G.B. Aztán jönne a Big Green Rage, aminek a hangvételéhez tökre illene a Capillaries Bursting, majd hogy egy kicsit energikusabb legyen a Lightning!Strikes. Aztán a Battlemarch, ez lenne kb az album tetőpontja, és tök jól le lehetne zárni a The Archerrel, mert az majdhogynem ballada. Na, mit szólsz?
- Hű. Hát... Először is... Meg vagyok lepve, hogy ezeket válogattad be. Őszintén szólva, nem pont ezekre tippeltem volna.
- Szerintem ezek a legerősebbek, főleg együtt, ebben a sorrendben. Elmesélnek egy kerek sztorit.
- Végül is... Azt hiszem, értem, miről beszélsz. Hallgassuk meg a demókat, hogy hangzásban is koherens legyen - kelt fel, és már fogta is a karját, hogy magával húzza.
Steve csak rámosolygott és követte. Egész éjjel dolgoztak, és ugyan nem sokkal ezelőtt Tony még totál le volt szedálva, az áttörés energiával töltötte, ami egészen hajnalig kitartott. És azon az éjszakán össze is rakták az albumot, sőt, egy bónusz dal is született. Éppen a sikerre koccintottak, Steve-nek pedig a kezébe került egy gitár. Körülöttük szanaszét hevertek a be nem válogatott dalok, a gitárosnak pedig megakadt a szeme az egyiken, ami már akkor is izgatta a fantáziáját, mikor a sorrendet próbálta összeállítani. Coraline volt a címe, a szöveg pedig ugyan olaszul volt, de Tony volt olyan rendes, hogy fordítást is mellékelt hozzá. Csak elkezdett pengetni egy egyszerű dallamot, majd dúdolni hozzá.
- Ez mi? - kérdezte Tony.
- Nem tudom, csak egy dallam, ami eszembe jutott... Van az a dal...
- Igen...? Melyik?
- Az az olasz.
- A Coraline?
- Igen. Annak van dallama, vagy az csak szöveg?
- Hát... Azt csak megírtam... Dallam nincs hozzá.
-És... Mire gondoltál, miközben írtad?
- Szomorúságra...
- Úgy értem... Nem volt a fejedben valamilyen dallam vagy hangulat hozzá?
- Nem... Igazán. Nem tudom... Azt hiszem, valami keményebb dalnak elmenne nehéz riffekkel.
- És... Mit szólnál egy balladához?
- Már megvan az album - mosolygott rá mindentudóan.
- Az nem jelenti, hogy ne lehetne dalt írni - vigyorgott rá vissza. - Próbáld meg énekelni. Ami először jön.
- Oooké... - köszörülte meg a torkát, majd elkezdte dúdoldni. Aztán abbahagyta. - Ez nekem nem megy - mondta totális pánikkal a hangjában.
- Hé, nyugodj meg. Minden rendben, az album kész, ez csak... Valami. Nincs tétje, oké?
- Oké.... - vett egy mély lélegzetet.
- Mehet?
- Mehet - biccentett, Steve pedig pengetni kezdett. - Dimmi le tue verità, Coraline, Coraline, Dimmi le tue verità, Coraline, Coraline, Dimmi le tue verità, Coraline, Coraline, Dimmi le tue verità, Coraline, Coraline, Coraline bella come il sole, Guerriera dal cuore zelante, Capelli come rose rosse, Preziosi quei fili di rame, amore, portali da me, Se senti campane cantare, Vedrai Coraline che piange, Che prende il dolore degli altri, E poi lo porta dentro lei, Coraline, Coraline, Dimmi le tue verità, Coraline, Coraline, Dimmi le tue verità, Coraline, Coraline. Dimmi le tue verità, Coraline, Coraline
- Jól van, megy ez - biztatta az átvezetésben Steve.
- Però lei sa la verità, Non è per tutti andare avanti, Con il cuore che è diviso in due metà, È freddo già, È una bambina però sente come un peso, E prima o poi si spezzerà, La gente dirà, „Non vale niente", Non riesce neanche a uscire da una misera porta, Ma un giorno, una volta, lei ci riuscirà.


És nem telt bele fél óra, már meg is volt a dal. Annyira jól sikerült, hogy azonnal meg is született a döntést, hogy tizenharmadik, bónusz dalként mindenképp szerepelnie kell az albumon. Steve úgy érezte hajnalra, hogy pillangók repdesnek a gyomrában, és hogy varázslat, ami alkottak. De nem történt semmi azon az éjjelen, nem is lett volna idejük rá, mert Tony azonnal nekilátott a finomhangolásnak. Ettől függetlenül Steve úgy érezte, az az éjszaka különleges volt. Akkor jött rá, hogy érez valamit Tony iránt, ami több a csodálatnál és a tiszteletnél.

Rogers nem tudta, mi történt, hogy azóta ilyen lejtmenetet vettek a dolgok. Egyik pillanatban mintha egy tündérmesében volt élt volna, a következőben meg kihúzták a szőnyeget a lába alól. Kész mázli volt, hogy Furynak valahogyan sikerült rendet tennie, bár amikor prezentálta a bizonyítékokat, amik elég terhelőek voltak Pierce-re nézve, nem volt más választásuk, mint még addig elhagyni a süllyedő hajót, ameddig még lehet. Ennek ellenére felért egy kisebb csodával, hogy addig nem oszlottak fel. Akkor naivan azt hitte, hogy egy jó darabig ez lesz a legnagyobb akadály, amit meg kell ugraniuk. Az új kiadónak azonban... Más tervei voltak, még annak tudtában is, hogy mi történt a Grammyn.
Azt hitte, hogyha elkezdenek dolgozni az új albumukon, rendbejönnek a dolgok. Azonban az új fejesek előálltak azzal tervvel, hogy az imázsuk érdekében muszáj legalább egy dalon együtt dolgozniuk a The Winter Soliderrel. Steve-nek fogalma sem volt róla, hogyan tudták Buckyt rávenni erre, vagy hogy ugyan mikor szerződtették le ugyanarra a helyre, mint őket, és ámbár nagyon kíváncsi volt, sokkal jobban érdekelte, hogy mégis hogyan fogják ezt Tonynak beadagolni, hiszen addigra már kettejük kapcsolata is igen megtépázott volt, Bucky és Tony kapcsolatáról szót sem ejtve... Biztos volt benne, hogy Stark jelenetet fog rendezni, és igaza is lett.
Legalább két hétig nem volt hajlandó szóba állni sem vele, sem a banda többi tagjával, kivételt ezalól kizárólag Natasha jelentett. Aztán amikor végre elérték és hajlandó volt bejönni a stúdióba, olyan volt, mint akit teljesen kicseréltek. Hűvös, cinikus és nemtörődöm. Gyanította, hogy Fury meg Hill tehették helyre, de ez nem számított, mert a közös munka akkor is pokol volt. Állandóan megjegyzéseket tett és összeségében nehéz volt ilyen ellenséges környezetben dolgozni, főleg, hogy a másik oldalról meg Buckytól kapta az ívet, aki szintén nem volt valami lelkes.

- Tony, még egyszer nyomatékosítanám, hogy nem engedheted meg magadnak ezt a cirkusz - mondta neki Nick, aki vele szemben ült az étteremben, és éppen az italát kortyolgatta. Olyan volt, mint egy apa, aki éppen a zabolátlan fiát szidja. - Most nézz magadra. Megérte ez? Össze kellett ölteni az arcodat, és még mindig lila a szemed körül.
- Szerintem nem érted ezt az egész helyzetet - felelte Tony színtelen hangon, fáradtan.
- Ó, fiam, nagyon naiv vagy, ha azt hiszed, hogy húsz év után a szakmában nem látom pontosan, mi a helyzet. De jobb mindenkinek, ha nem mondom ki.
- Csak nyugodtan. Rosszabb már nem lehet - sóhajtotta.
- Halálosan bele vagy esve Rogersbe - mondta ki szemrebbenés nélkül. Tony megmerevedett. - Ugye, megmondtam? Nézd, Tony, ha a személyes véleményemre vagy kíváncsi, nevetséges ez az egész kakaskodás Barnesal. Én megértem, hogy min vagy kiakadva. De ha most kihúzod magad a bandából, bele fogsz rokkanni anyagilag és mentálisan is. Le fogsz csúszni. És én ezt nem hagyhatom.
- Nyilván megviselné a pénzügyeimet, de...
- A-a - szakította félbe. - Én nem a pénzügyeid miatt aggódom, bár túl nagy részesedésed van ebben az egészben, hogy bebukd. Én a kis lelked miatt aggódom. És semmi kedvem ahhoz a lejtőhöz, ami utána következne.
- Nick, csak a menedzserünk vagy. Nem kell pátyolgatnod. Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra.
- Persze, azért kelsz fel minden reggel más ágyában. Mi lesz a következő, a drogok? Fegyverek? Egy jó menedzser vigyáz a báránykáira. Én pontosan ezt teszem.
- Nem akarlak elkeseríteni...
- Ó, de pontosan ezt teszem. Megbékítlek benneteket. Mert tragédia lenne, ha most feloszlanátok. Szedd össze magad. Vegyél ki egy hét szünetet, utána találkozunk a stúdióban, mit szólsz? Garantálom neked, hogy Barnes is állítani fog magán.
- Nem akarok vele dolgozni.
- De kénytelen leszel. És ettől még én sem tudlak megvédeni. Ami nem öl meg, megerősít.
- És mit nyerek azzal, hogyha együttműködök?
- Hogy mit nyersz, fiam? Egy újabb Grammyt - nevetett Fury.


Az album aztán valahogy elkészült, még ha ehhez az is kellett, hogy többé-kevésbé két részre szakadva dolgozzanak, ki is adták és még néhány koncertet is sikerült tető alá hozni. A Tonyval való kapcsolata azonban egyáltalán nem javult. Sőt, egyre inkább azt érezte, hogy csak távolodnak egymástól. Stark egyébként is hírhedten nem volt válogatós szeretők ügyében, de az utóbbi időben kifejezetten összeszedett magának mindenkit, aztán munka közben bámulhatta, ahogy enyelegnek egymással, a legújabb meg, hogy az ujja köré csavarta Virginia Pottsot is. Nem volt egyébként kifogása a nő ellene, ha más nem, legalább egy kicsit visszafogta Tony önpusztító tendenciájat, a probléma azonban ott kezdődött, hogy Pepper mindenhova követte a férfit, ami azt jelentette, hogy közel 0-24-ben nézhette, ahogy enyelegnek.
És soha, senkinek nem vallotta volna be, de ez mindennek ellenére is féltékennyé tette. A racionális énje pedig hiába próbálta meggyőzni, hogy a nő nem tett ellene semmit, azon kapta magát, hogy néha felcsattan és kifejezetten bunkón szól hozzá.
Viszont a terem kezdett megtelni, Potts pedig elszakadt Tonytól és elsietett Maria Hill irányába. Örült, hogy nem egy asztalhoz ültették őket a The Winter Solider-rel, mert ugyan egyre civilizáltabban viselte Tony a dolgot, biztos volt benne, hogy az lett volna az utolsó szalmaszál, hogyha ez megtörténik. És sajnos volt róla szó... Gyanította, hogy ezt is Potts intézte el, hogy ne így legyen. Egy másik része azonban egy kicsit örült volna, ha lett volna valaki, akivel nyugodtan és szabadon elbeszélgethet.
Fél óra múltával aztán elkezdődött a gála, a kamerák forogtak, ő maga meg már a második Old Fashioned-jén volt túl, csak Natasha tett túl rajta, aki Tony maradék whiskyjein kívül három vodka-vörösáfonyakoktélt tolt le. Iszonyatosan ideges volt, de maga sem tudta, hogy miért, pedig próbálta megfejteni, mitől ereszkedett rá a közelgő apokalipszishangulat. A legrosszabbon már túl vannak, ezúttal a díjátvételüket egészen biztosan nem fogja megszakítani senki, mert lám, amióta befutott a The Winter Solider, azóta talán kevésbé viselkedtek rapszódikusan. Tony nyilvánvalóan utálja, és már túlvan azon a fázison, hogy dobálózzon, kiabáljon meg beszólogasson, szóval még arra is kicsi az esély, hogy esetleg a fellépésük közepén csinál valami hülyeséget, ami egyébként teljes mértékben kinézhető Starkból.
Hamar színpadra kerültek, ugyanis zsinórban elhozták a Legjobb Rock Fellépés díját a tavaly nyári Lollapaloozás fellépésük miatt, majd elhozták a Legjobb Rock Dal díját a Muddled Tides c. dalukkal, amin Bucky is közeműködött. Steve egy kicsit már szédült, mintha nem kapna elég levegőt, mikor harmadjára felsétáltak a pódiumra átvenni az arany gramofont. Nem is értette, Tony hogy tud ennyire higgadt és összeszedett maradni, hogy hogyan tudja látszólag szívből megköszönni a díjaikat.
- Köszönöm, a The Avengers tagjainak nevében is! Köszönöm a rajongóknak, mert nélkületek nem lehetnénk itt. És nem utolsó sorban köszönöm Bucky Barnesnak, a The Winter Solider gitárosának azt a remek szólót, azt hiszem, nem lenne nélkül ugyanaz a dal - vigyorgott rá szívéjesen, Steve azonban látta, hogy veszélyesen villan a szemfoga, olyan apró kis rezdülés volt, amit csak az tudja, hogy mit jelenti, aki elég jól ismeri a férfit.
A gitáros mély levegőt vett, készenállt bármelyik pillanatban közbelépni, és úgy látta, Natasha is ugyanilyen mereven, ugrásra készen áll Tony mellett a sötétlila nadrágkosztümjében, ami alatt nem viselt blúzt, csupán két mellbimbótapaszt, meg egy fekete Martenst. Mindenki legnagyobb meglepetésére azon Tony a kezét nyújtotta Buckynak, és amikor a reflektorfényben lefagyott őzként bámuló Barnes némi fáziskéséssel elfogadta a kézfogást, még oda is húzta a vállához egy félölelésre. Bárki más számára normálisnak tűnhetett ez a jelenet, a publikum szemében úgy tűnhetett, a közös munka hatására megbékéltek az ősellenségek, Nat azonban a szög miatt látta, hogy Stark gyorsan odasúg valamit abban a pár pillanatban, amiben Bucky haja takarta az arcát, majd a szemébe néz. Ez pedig egy cseppet sem nyugtatta meg Romanoffot, sőt, ez kizárólag bajt jelenthetett. Összeszorította az ajkait, és márvánnyá merevedve figyelte, mi Tony következő mozdulata, csak hogy megállíthassa, még mielőtt galibát csinál.
Stark azonban csak a levegő emelte a díjat, és a közönség felé vigyorgott, majd egy csókót küldött mindenkinek, mielőtt lesétált volna a színpadról. Nem volt egy lélegzetvételnyi idejük sem félrevonulni, a gála házigazdái ugyanis bejelentették a szünetet, és hogy utána a The Avengers fog fellépni.
Natasha elvesztette a látóteréből Tonyt, még mielőtt megragadhatta volkna a lehetőséget, hogy elkapja és jól megrángassa, utána pedig nem mehetett, mert már nyüzsögtek a sminkesek, meg fodrászuk, Loki.
- Hé, Özvegy, gyere, megcsinálom a frizurádat - szólította meg az öltözőjének ajtófélfájának dőlve.
- Biztosan én vagyok az első? - kérdezte, közben a szemével a folyosót pásztázta, hátha megpillantja Pottsot.
- Egészen - fogta meg a karját és behúzta. - Na mesélj, mi bánt.
- Valami nincs rendben. Meg kellene keresnem Tonyt, de egy lélegzetvételnyi pazarolnivaló időm sincs. Úgyhogy dolgozz gyorsan.
- Mi történt? Láttam, hogy kezet fogott Barnesal.
- Bucky meg lesápadt. Fogalmam sincs, mit mondott neki, de rosszat sejtek.
- Szivi, felnőttek, el tudják intézni a saját problémáikat. Nem kell mindig anyáskodnod az éretlen férfiak felett.
- Hidd el, hogy nekem sem öröm. De rosszat sejtek, és akármiben mesterkedik Tony, meg kell állítanom, mielőtt még egy botrányt hoz ránk. Ráadásul... Steve-ről van szó. Bűnhődött már eleget.
- Lehet, nem is mesterkedik semmiben. Hagyd őket, kit érdekelnek? Ott van a csinos barátnőd, Sylvie, menj el vele ünnepelni inkább.
- Igazad van, de...
- Nincs de, szivi. Nyugodj meg, hagyd, hogy mindenki úgy bassza el a saját életét, ahogy akarja. Nem a te dolgod - ekkor rontott be Phil Coulson, a produkciós menedzserük.
- Jaj ne, mi történt? - nyögött fel Nat elkínzottan.
- Az utolsó pillanatban valaki megvariálta a setlistet. Két saját dal helyett egy saját dal és egy cover megy - hadarta Phil.
- Hogy... Mi? Nem, ez így nagyon nem kóser, Phil, csináld vissza! - pattant fel a székből.
- Nem tudom, állítólag ez a setlist lett leadva a Grammynek is, és ehhez igazodva viszik a hangszereket is.
- Én ezt nem hiszem el! Megfojtom Starkot!
- Nyugi, menni fog. Az All The Things She Said lesz, amit nyáron játszottatok a Lollapaloozán is. A másik dal az I Knew You Were Trouble, azzal kezdtek.
- Ha én megtalálom, kitekerem a nyakát... - huppant vissza a székébe. - Szólj Hillnek mindenképp.
- Tíz perc van még, sok sikert, Natasha! - mondta, majd kisietett, hogy megkeresse a többieket is.
Közben a banda többi tagjához is eljutott az információ, hogy változott a setlist, és Natashához hasonlóan Steve sem lelkesedett az ötletért, még ha egy kicsit azért meg is nyugtatta, hogy ugyan merő szeszélyből, de Tony csak olyan dalt választott, amit elő tudnak adni bármiféle különösebb előkészület nélkül is.
- Öt perc és színpad, Stark hol van? - jelent meg Hill.
- Te tudtál erről? - szegezte neki a kérdést rögtön Natasha.
- Dehogy tudtam!
- Mégis hogy cserélhette meg a setlistet a hátad mö... Potts.
- Valószínűleg - sóhajtotta Maria. - De menni fog, nem? Tavaly már előadtátok egy párszor.
- Attól függetlenül nem lehet csak úgy kedvünk szerint cserélgetni a dalokat a setlisten! - csattant fel Clint.
- Ez vele kell leboxolnotok, de fogalmam sincs, hol van...
Ekkor tűnt fel a folyosón Bucky.
- Helló - köszönt mindenkinek. - Csak... Sok sikert akartam kívánni. Mindenkinek... De úgy látom, későn jöttem.
- Ami azt illeti, korán - bámult bele az arcába Natasha. Tudta, hogy nem kérdezhet rá nyíltan, hogy mit mondott neki Tony, mert kizárólag ő látta, és csak elszabadította volna a poklot. Viszont reménykedett abban, hogy le tudja olvasni az arcáról.
- Hogyhogy...?
- Tony még nincs készen - tolmácsolta Steve. - Köszi... Jófej dolog tőled.
- Figyelj... Asszem majd... Jó lenne összeülni ezután az egész után. Lenne egy kis... Megbeszélnivalónk.
Natasha árgusan figyelte kettejüket. Meg volt róla győződve, hogy ennek az egésznek köze van ahhoz, amit Tony odasúgott Buckynak.
- Fúl sok is, ami azt illeti - nevetett halkan Steve.
- Vannak annál fontosabb dolgok is. Figyelj, egy percre félrevonhatlak, ha nem bánjátok?
- Persze... - nézett rá összezavarodva Rogers, majd követte pár méterrel odébb az egyik üres öltözőbe. - Mi ilyen egetrengetően sürgős, Buck? Azt hiszem, az elmúlt hat évet nem tudjuk egyetlen perc alatt megbeszélni.
- Nem arról van szó! Azt majd később. Figyelj, majd vele is beszédem van, de azt hiszem, tudom, mitől ilyen zabos Stark.
- Bucky, ezt most nem gondolod komolyan, igaz? - hitetlenkedett. - Persze, hogy fúj rád, miután a Grammyje átvétele közben kikaptad a kezéből a mikrofont, és letehetségtelen nepobabyzted!
- Nem, nem erről van szó, figyelj már rám! Totál beléd van esve, menthetetlenül, reménytelenül!
- Buck, mi a francról beszélsz? Ezt mégis miből szűrted le?
- Láttad, mit csinált a színpadon, mikor átvettük a díjat?
- Kezet fogott veled...? Nem egészen követem - húzta össze a szemöldökét és összevonta a karját a mellkasa előtt.
- Hát persze, hogy nem vetted észre! Bezzeg a basszerosotok kiszúrta, azért bámult az agyamig.
- Bucky, mi a francról beszélsz? Mindjárt fellépésünk van.
- Odasúgta, idézem: „A tiéd lehet."
- A... Grammy? Vagy mi?
- Jézusom, Steve, hogy lehetsz ilyen naiv! Te! Rólad beszélt! Beléd van esve, és majd megeszi a féltékenység! Azt hiszi, hogy van köztünk valami! Ezért ez az egész cirkusz, mert az ő szemszögéből nem csak elárultad, mikor az ellenségével szövetkeztél, hanem még össze is szűrted vele a levet, amikor már hat éve epedezik utánad!
Steve teljesen lesokkolódott, azt sem tudta, mit mondjon, vagy csináljon. Azonban nem volt idő az üzemzavarra, Coulson bekopogott.
- Rogers, egy perc és kezdünk!
- Máris megy! - kiáltotta ki Bucky. - Ne engedd elfutni. Ismerlek. Láttam - mosolygott rá.
- Kösz, Buck - mosolygott vissza, majd már rohant is kifelé. Valaki a nyakába akasztotta a gitárját, és már küldték is fel a színpadra.
Már mindannyian ott voltak, Steve váltott egy pillantást Natashával, amolyan telepatikus kommunikáció volt részéről, majd beállt a helyére, és szinte lyukat égetett a tekintete abban a fél percben Tony hátába, aki makacsul maga elé meredt a sötétségben.
- Tíz másodperc - súgta oda az egyik technikus, majd elkezdett visszaszámolni. - Kilenc... Nyolc...
Steve érezte, hogy végiggördül egy izzadtságcsepp a homlokán, pedig még nem is tűztek az arcába a reflektorok. A szíve hevesen dobogott. Sosem gondolta volna, hogy mindezek után Bucky újra mellé áll, ráadásul támogatni fogja abban, hogy szerelmet valljon Tonynak.
- Hét... Hat... - a hang szinte elmosódott, pedig feszülten figyelt, hogy ne rontsa el. - Öt... Négy...
A tekintete egy pillanatra elhomályosodott, és hirtelen az adrenalin, ami szinte felzavarta a színpadra elpárolgott belőle. Pedig annyira magabiztos volt, ha nem lett volna ez az fellépés, elkapta volna Tonyt, maga felé fordítja, és bármiféle magyarázat nélkül...
- Három... Kettő... Egy...
...megcsókolja.
Ám nem volt ideje tovább álmodozni, bármennyire is máshol járt az esze, a fellépésre kellett összpontosítania. Szóval a többiekkel elkezdte játszani a dallamot. A már ikonikussá vált riff közben Tony levette a mikrofont az állványról, majd tett néhány kört elől becsukott szemmel, aztán becsatlakozott.
- Once upon a time, A few mistakes ago, I was in your sights, You got me alone, You found me, You found me, You found me, I guess you didn't care, And I guess I liked that, And when I fell hard, You took a step back, Without me, Without me, Without me, And he's long gone, When he's next to me. And I realize, The blame is on me.
Steve szíve pedig összefacsarodott, pedig még el sem érkeztek a dal tetőfokáig. Tony sosem mondta, de sejtette, és most már biztos volt benne, hogy róla írta ezt a dalt.

- 'Cause I knew you were trouble when you walked in, So shame on me now, Flew me to places I'd never been, 'Til you put me down, oh, I knew you were trouble when you walked in, So, shame on me now, Flew me to places I'd never been, Now I'm lyin' on the cold hard ground, Oh, oh, Trouble, trouble, trouble, Oh, oh, Trouble, trouble, trouble - énekelte a refrént, amihez a háttérben Natasha is becsatlakozott.
A gitáros egyre feszültebben figyelt a dalra, miközben Tony olyan haraggal és csalódottsággal énekelt, ahogy előtte még sosem hallotta. Közben körbejárta a színpadot, ahogy szokta.
- No apologies, He'll never see you cry, Pretends he doesn't know, That he's the reason why - itt elkapta a tekintetét, és látta, hogy a glitteres szemfesték alatt ég Tony pillantása. - You're drowning, You're drowning, You're drowning, And I heard you moved on, From whispers on the street, A new notch in your belt, Is all I'll ever be, And now I see, Now I see, Now I see. He was long gone, When he met me, And I realize, The joke is on me, hey - ekkor pedig elkezdte az alapdallamot játszani a saját gitárján.
Steve gyomra pedig mégjobban összeszorult, mert pontosan tudta, mi fog következni, még ha ezelőtt ez nem is volt része ennek a setnek.
- I knew you were trouble when you walked in, So shame on me now, Flew me to places I'd never been, 'Til you put me down, oh, I knew you were trouble when you walked in, So shame on me now, Flew me to places I'd never been, yeah, Now I'm lyin' on the cold hard ground, Oh, oh (yeah), Trouble, trouble, trouble, Oh, oh, Trouble, trouble, trouble - énekelte, miközben odasétált hozzá, végig a szemébe nézve. Steve alig bírt koncentrálni arra, amit játszik, annyira a hatalmába kerítették Tony érzései. És ekkor jött a legnehezebb rész, mikor az alapdallam elkezdett egyre halkulni, Steve pedig alkalmazkodott. - And the saddest fear, Comes creepin' in, That you never loved me, Or her, Or anyone, Or anything, Yeah - énekelte egyenesen bele az arcába, az eddigi hangerejének a töredékével, megtörve, szinte súgva a szavakat, meg sem próbálva rejtegetni az érzéseit. Aztán a közepétől egyre erőteljesebben, szinte dühösen köpte a szavakat, a legvégét pedig elnyújtva, mellhanggal kiénekelte.
Steve nem volt benne biztos, hogy ezt túléli, pedig tudta, hogy túl kell. Hogy bármennyire is jogosak Tony érzései, és hogy bármennyire is ez egy olyan fellépésükké vált, amit tíz év múlva is újra meg újra le fognak játszani mindenhol, túl kell élnie. Túl kell élnie ezt a közel nyolc percet, túl kell élnie Tony dühét, még ha az olyan elemi erővel is tör rá, hogy beleremeg a lába, és ha nem a Grammyn lennének, egyszerűen térdre hullana előtte.
- I knew you were trouble when you walked in, So shame on me now, Flew me to places I'd never been, 'Til you put me down, oh, I knew you were trouble when you walked in, So shame on me now. Flew me to places I'd never been, now I'm lyin' on the cold hard ground, Oh, oh, Trouble, trouble, trouble, Oh, oh, Trouble, trouble, trouble, I knew you were trouble when you walked in, Trouble, trouble, trouble, I knew you were trouble when you walked in, Trouble, trouble, trouble - az utolsó néhány sort már a plafon felé énekelte, és amikor az utolsó hanggal elhallgattak a gitárok, meg a dob, egyetlen végtelennek tűnő másodpercig úgy maradt, és csukott szemmel zihált.
A lámpák egy fél percre lekapcsolódtak, addig volt idejük kifújni magukat, főleg Tonynak, mert helyenként szinte üvöltötte a szöveget, és a banda nagyrésze meg volt róla győződve, hogy másnapra egyáltalán nem lesz hangja. Natasha végig figyelte a kettejük között kibontakozó jelentet, néha közelebb is sétált, hogy Stark vegye egy picit észre magát, de túl messzire nem kóborolhatott a dobtól, Tony számára meg igen egyértelműen nem létezett senki az égvilágon Steve-en kívül a színpadon.

- Öt... Négy... Három... - súgta Phil, és közben a kezével is számolt vissza. - Kettő... Egy...

Bruce kezdte a billentyűkkel, addig Tony vett egy mély lélegzetet, visszatette a mikrofont az állványra, beletúrt a hajába, majd rótt egy kisebb kört a környéken. A reflektorok továbbra is sötéten gubbasztottak az mennyezeten, de a billentyűk, és a nem sokkal később becsatlakozott basszus ritmusára a színpad hátsó felén zölden villódzani kezdtek a fények. Natasha közelebb sétált Tonyhoz, mert ebben a dalban a basszus hangsúlyosabb szerepet kapott, igyekezett vinni a ritmussal, hogy ne csak a metronómra támaszkodjon a fülében. Stark visszatalált a mikrofonhoz, és a kezébe vette a gitárját, majd Steve-re nézett, de ezúttal pusztán a zene miatt. Ritmusra ingatta a fejét, majd biccentett egy nagyobbat, és mindketten elkezdték játszani a dallamot, Tony pedig énekelni is.

- All the things he said, All the things he said? Running through my head, Running through my head, Running through my head, All the things he said, All the things he said, Running through my head, Running through my head, All the things she said, This is not enough - eközben Natasha lassan közelebb jött, Tony abbahagyta a gitározást, és mindkét kezével a mikrofonba kapaszkodott, Steve pedig halkított. - I'm in serious shit, I feel totally lost, If I'm asking for help it's only because, Being with you has opened my eyes, Could I ever believe such a perfect surprise? I keep asking myself, wondering how, I keep closing my eyes but I can't block you out, Want to fly to a place where it's just you and me, Nobody else, so we can be free, Nobody else, so we can be free. All the things he said, All the things he said, Running through my head, Running through my head, Running through my head, All the things she said, All the things he said, Running through my head, Running through my head, All the things he said. This is not enough, This is not enough - ekkor pedig ismét elhalkultak a gitárok és csak a basszus szólt, miközben Tony énekelt. - All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said

Mikor a refrén végére ért, Tony játszani kezdte a szólót, közben körbejárta a színpadot, és csak Steve mellett kötött ki, hogy hallják egymást. Viszonylag tartotta a távolságot, csak bámult rá, a korábbi dühének csupán a visszhangjával, de folyamatosan tartották a szemkontaktust, amíg ment a szóló. Steve igyekezett azt üzenni a szemével, hogy tartson ki, és minden rendben lesz, de az énekes mintha nem vette volna az adást. Natasha sétált oda hozzájuk, Tony odalépett hozzá, majd egymásnak döntve a hátukat játszották együtt a szólót, aztán elindult visszafelé a mikrofonhoz, az övé volt az utolsó riff, mielőtt még újra énekelni kezdett.

- And I'm all mixed up, feeling cornered and rushed, They say it's my fault but I want him so much. - pillantott oda Steve-re. - Want to fly him away where the sun and rain, Come in over my face, wash away all the shame, When they stop and stare, don't worry me, 'Cause I'm feeling for him what he's feeling for me, - ekkor látványosan megingatta a fejét. - I can try to pretend, I can try to forget, But it's driving me mad, going out of my head - énekelte az elején halkabban, lágyan, csak Steve gitártját lehetett hallani, ahogy egyre hangosodik Tonyval együtt. Stark levette a mikrofont, majd elindult a gitáros felé, miközben egyre erőteljesebben énekelte a refrént. - All the things he said, All the things he said, Running through my head, Running through my head, Running through my head, All the things he said, All the things he said, Running through my head, Running through my head, All the things he said, This is not enough. This is not enough, All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said, All the things he said, he said, All the things he said, All the things he said - sétált vissza előre, majd hirtelen elhallgatott minden gitár, a fények elaludtak, és csak középen, Tony mögött gyúlt ki újra. Natasha ismét közelebb jött, az összes hangszer közül csak őt lehetett hallani. - Mother looking at me. Tell me what do you see? Yes, I've lost my mind, Daddy looking at me, Will I ever be free? Have I crossed the line? - ekkor csatlakozott be ismét Clint majd Steve. - All the things he said, All the things he said, Running through my head. Running through my head, Running through my head, All the things he said, All the things he said, Running through my head, Running through my head, All the things he said, This is not enough, This is not enough - énekelte, majd elkezdte újból játszani a szólót, közben Steve szemébe nézett végig, kihangsúlyozva a „This is not enough" részt, közben pedig ingatta a fejét. - This is not enough, This is not enough.

Majd végleg kialudtak a fények, Tony pedig csak megmerevedve zihált. Tapsvihar törte meg a csendet, felgyúltak a teremben a lámpák, a banda pedig tikkadtan nézett körbe. Tony meghajolt, ő volt az első, aki elindult lefelé a színpadról, ráadásul igen gyorsan. Steve pillantása a másodperc töredékére találkozott Buckyéval, aki csak halványan mosolyogva biccentett egyet, a gitáros pedig Tony után sietett. Útközben az egyik háttérember kezébe nyomta a gitárját, mert arra sem volt ideje, hogy lerakja, úgy szedte a lábát.

- Tony, várj meg! - kiáltotta utána, de az meg sem hallotta, úgy viharzott az öltöző felé, Steve azonban utolérte, elkapta a karját, majd meg sem várva, hogy mi fog kijönni a száján, nemes egyszerűséggel megcsókolta.

Stark annyira meglepődött, hogy elfelejtette, hogy milyen bunkóságot készült a fejéhez vágni vagy úgy echte ellenkezni. Úgy olvadt a karjaiba, mintha mindig is oda tartozott volna és mohón csókolta vissza, közben a hajába túrt. A pillanat végtelen hosszú volt, azt sem tudta, mikor váltak el egymástól, csak hogy szomjasan kapkodnak a levegő után mind a ketten, egymás homlokának támasztva a sajátjukat.

- Ez... Nem... Elég - rázta a fejét, is igyekezett elmenekülni. Pontosan, ahogy Bucky megjósolta.

- De igen! Elég! Szeretlek, Tony! Mindig is szerettelek... Azóta... Amióta együtt megírtuk azt a dalt.

- Nem elég... - ellenkezett.

- De elégnek kell, hogy legyen! Elég kell, hogy legyen, mert nincs másom.

- Ezt... Átgondolhattad volna, mielőtt összeszűrted a levet Barnesal.

- Nem szűrtem össze a levet senkivel. Tony... Sajnálom. Sajnálom, hogy a tetteim miatt úgy érzed, hogy elárultalak. Jogos, amit érzel, minden... Pontosan tudom, hogy a te szempontodból hogy nézett ki ez az egész. És sajnálom, őszintén. Semmi mást nem akarok, csak jóvátenni. Kérlek! Kérlek! - nézett rá könyörögve, miközben a két tenyere közé fogta az arcát. Tony pontosan ugyanolyan elkínzottan nézett vissza rá.

- Nem tudom elhinni.

- Kérlek... Jóvá teszem. Kérlek... Ne menekülj. Kérlek.

- Fogalmad... Fogalmad sincs, milyen volt nekem! Te meg folyamatosan csak meghazudtoltál, ellentmondtál nekem... Mintha minden, amit csinálok, baromság lenne! Aztán... Aztán egyszer csak megjelentél azzal a... És minden idődet vele töltötted, mintha én nem is léteznék...

- Tudom... És... Sajnálom. Sajnálom. Nem akartalak bántani, esküszöm. Nem akarok veled rosszban lenni. Nem akarom látni, hogy szenvedsz. Sajnálom, hogy nem vettem komolyan a traumáidat, nem volt fair - cirógatta meg az arcát. - Meg tudsz nekem bocsájtani?

Csak lassan bólintott. Csupa könny volt az arca, már akkor is, mikor véget ért a fellépés, azért menekült le a színpadról, hogy ne lássák.

- Sajnálom. Szeretlek - csókolta meg újra.

- NA VÉGRE! - sóhajtott fel Natasha mögülük, mire úgy rebbentek szét, mint két ijedt nyúl. - Én mondtam, hogy meg fog törni a jég. Hol van Barnes, jön nekem húsz dolcsival - nézett körbe.

- Itt vagyok - nyomott a kezébe egy húszdolcsist. - Hali, Stark. Ehm... Nem tartanálak fel titeket sokáig... Ebben - mutogatott feléjük. - Csak... Bocsánatot szeretnék tőled kérni. A két évvel ezelőtti miatt. Meg... Mindenért, ami utána történt. Nézd, mi... Két csóró brooklyni srác vagyunk. Együtt nőttünk fel, és nem színezek, ha azt mondom, hogy nem volt velünk az élet kegyes. A zenében sem. Évekig próbáltunk demókat eladni, meg fellépegetni, nulla sikerrel. Aztán egy nap Steve közölte, hogy elment valami puccos rockbanda meghallgatására, mert látta, hogy gitárost keresnek és csak ki akarta próbálni magát. Hogy is mondta? Hogy az esélytelenek nyugalmával ment. De akkor, ott... Azt éreztem, hogy elárult minket, meg mindent, amiben hiszünk. Elküldtem. Kirúgtam a bandából. Nem sokkal később meg kiderült, hogy felvettétek, amiben, hogy őszinte legyek, egy pillanatig sem kételkedtem. Megnyertétek az első Grammyteket, és azt jósolták, lesz ott második is... Elkeseredett voltam. Csalódott. Szóval... Megszerveztem, ami történt. Sajnálom. Rajtad töltöttem ki minden dühömet a rendszerrel, és mindennel kapcsolatban. Könnyebb volt egy bűnbakot keresni, mint megbirkózni a saját érzéseimmel.

Tony mély levegőt vett, egy darabig hallgatott. Steve aggodalmasan figyelte, mit fog válaszolni, de végül kiengedte a benntartott levegőt.

- Jól van, azt hiszem... Ez elég korrekt. Elfogadom - felelte végül. Steve megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Csak hogy tudd, Stark, lehet, hogy nepobaby vagy, de nem vagy tehetségtelen. Jól nyomtad. De ha már itt tartunk, intéztem neked egy kis szívességet, mert megsúgtam Steve-nek, hogy bele vagy hullva - erre Tony úgy elvörösödött, mint egy San Marzano paradicsom. Egyelőre nem lehetett tudni, hogy a dühtől vagy a szégyentől, és ezt Natasha meglehetősen aggasztónak találta. - Szóval nem kell megköszönni meg semmi, de maradjunk annyiban, hogy én intéztem úgy, hogy most bedobta magát és lesmárolt, és nem az öltöződben bőgöd taknyosra magad - veregette meg a vállát. - Ti is jók voltatok srácok, valójában kurvajók vagytok. Ó, már ennyi az idő? - nézett az órájára. - Hát nekem rohannom kell. Jó afterpartit, na csá - mondta, majd elsietett.

Tony meg Steve meg csak csészealjnyira tágul szemekkel bámultak utána. A banda többi tagja pontosan ugyanilyen döbbent ábrázattal meredt Bucky után, akinek egyébként sehová nem kellett sietnie, csak iszonyatosan viccesnek találta az egész szituációt, és egész addig vihogott, amíg vissza nem érkezett a gála helyszínére. A fellépésük után csupán Bruce, Clint és Natasha mentek vissza az asztalukhoz, Steve meg Tony nyomtalanul eltűntek. Natasha azt állította, hogy az énekesük rosszul lett a nagy forróságban, és valakinek haza kellett vinnie pihenni.

Tonynak másnap tényleg nem volt hangja. De egészen más okokból kifolyólag...