Dolce Vita - 7. Olyan hevesen égtünk, hogy felemésztettek a lángok

by - 17:14

Dolce Vita 7. - Olyan hevesen égtünk, hogy felemésztettek a lángok
Immár túl az érettségin végre volt időm befejezni a hetedik fejezetet.
Antonia szeme kinyílik, ő maga is rájön, hogy változtatásra van szüksége, mert ez így nem mehet tovább.
Jellemzők: Romantikus, Dráma, Sötét, Angst, Hurt/Comfort, AU, Songfic
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet, OOC karakterek,



Antonia még másodpercekig állt ott dermedten, majd mozgásra bírta fagyott végtagjait, és azonnal a két asgardi lakrésze felé vette az irányt. Hallotta, hogy Cerise sír, de csak utasította Jarvist, hogy szóljon Steve-nek. Nem mintha a Kapitány sokat segíthetett volna a helyzeten...
Lélekszakadva rohant a lifthez, majd tehetetlenül dobogott a lábával, míg a megfelelő szintre nem ért. Azonban Thor szobáját, sőt, az egész emeletet üresen találta, torkát pedig rossz érzés szorította össze.
– Asszonyom, kiugró féregjárat-aktivitást érzékelek néhány tömbbel arrébb – jegyezte meg a mesterséges intelligencia, azonban Toni látta a Bifröszt szivárványszín ragyogását, és mindössze egy sor káromkodást tudott csak kinyögni.
– A kurva életbe! A mocskos kurva életbe! – nyekeregte könnyes szemekkel, feldúltan a hajába túrva.
– Mr. Odinson és Mr. Laufeyson nem hagytak üzenetet – folytatta Jarvis.
– Tudom, baszki, tudom! – nyögte elfúló hangon.
A félelem alattomosan kúszott fel a gerincén, majd megtelepedett a gyomrában és a torkában. Tudta jól, hogyha Loki visszajut Asgardba, Odin nem fog kegyelmezni neki, és több szempontból sem akarta a hazugságok istenét holtan látni.
– Hívd Jane Fostert. Azonnal Asgardba kell mennem – suttogta eltökélten.
Meg kellett állítania Odint, bármi áron. Nem vehette el a lányától az apját, ő maga pedig nem veszíthette el... Ugyan, mégis kicsoda neki? Csak egy futó kaland, semmi fontos, hiszen vőlegénye van...
– Miss Foster sajnos épp úgy nem tudja az utat Asgardba, ahogy ön, asszonyom.
– Jó, akkor megoldom máshogy – oldotta le a lábáról a magassarkúit, majd ismét a lifthez sietett, ám ezúttal a földszintre vitte az útja.
Nem érdekelte a recepciós zavarodott tekintete, az utcán sétáló emberek, az egyik közeli sikátorba rohant.
– Heimdall! Engedj át Asgardba! – zihálta, majd egyre hangosabban és hangosabban ismételte, azonban semmi sem történt.
A remény, a rettegés és a bűntudat keserű elegye az idő múltával csak egyre sűrűbb, és nehezebb lett a mellkasában.
– Kérlek, Heimdall, tudom, hogy hallasz! Muszáj odamennem! – könyörgött.
A Bifröszt nem nyílt meg, Tonia arcán pedig egyre sűrűbben gurultak végig a kövér könnycseppek. Végül összeroskadt, csak zokogott, keservesen, és maga sem tudta pontosan, hogy miért.
Nem tudta, mennyi idő telt el, mire elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felálljon, és visszakullogjon a toronyba. A többiek a közös szint nappalijában gyűltek össze, tekintetük pedig azonnal felé kapták, mikor megpillantották lehajtott fejjel kisétálni a liftből.
– Marcipánom, mi a baj? – sietett oda hozzá a Kapitány legelőször.
Válaszul halványan megrázta a fejét, majd körbenézett a társaságon. Cerise Rhodey-nál volt, úgy tűnt, ő az egyetlen, akit egyáltalán elvisel, Natasha tekintete pedig elárulta, hogy a kém tud mindenről. Ugyan, mégis miért ne tudna? Az Özvegy mindig mindenhol ott van.
– Tonia! Mi történt? – próbálkozott tovább Steve. – Egyszer csak a semmiből szólt Jarvis, hogy menjek Cerhez, mert sír, te pedig elhagytad a tornyot. Mi ez az egész?
– Csak... Csak azt hittem, láttam valamit – motyogta.
– Te... Te sírtál? Toni, kezdesz megrémíteni!
– Semmiség, tényleg. Fáradt vagyok, lefekszem aludni – szakadt ki a szőke karjai közül, majd elindult a saját szintjük felé.
– Megyek én is – vágta rá Steve eltökélten.
– Most... Szeretnék egy kicsit egyedül lenni...
– Ó, rendben – válaszolta döbbenten a férfi. – Akkor... Elaltatom Cerise-t, aztán... Majd megyek. Jó éjt!
– Nektek is – sóhajtotta, majd eltűnt a lift felé vezető úton egy fal mögött.
Természetesen nem a hálószobájukba ment, hanem a torony tetejére. Szüksége volt rá, hogy átgondolja a dolgokat, lenyugtassa háborgó elméjét és szívét.
Nem értette a saját, heves reakcióját, de a bűntudatra fogta az egészet. Nem akart, és nem is volt ereje további konklúziókat levonni, vagy a mélyebb, homályosabb igazságba belemenni. Dühös volt, magára, Lokira, Thorra, amiért az a lüke hagyta Asgardba menni az öccsét, tudván, mi vár ott rá.
Fogalma sem volt, hogyan mondja el ezt az egészet a többieknek, hiszen előbb utóbb muszáj lesz megtennie. Mindegyiküknek fel fog tűnni, hogy a két asgardi nem tartózkodik a toronyban, és akkor kénytelen lesz elmondani nekik, hogy Odinnal milyen egyezséget kötött. Nem véletlenül tartotta titokban, hiszen az csak tovább borzolta volna a kedélyeket, azonban erőfeszítései hasztalannak bizonyultak. Natasha már mindent tudott, és őszintén, bele sem mert gondolni, mégis honnan, a lánya és Steve pedig már csak hab voltak a tortán. Cerise a korához képest nagyon okos, túlságosan is, és mindössze néhány hét alatt olyan szoros és érthetetlen kapcsolatot alakított ki az apjával, amit Antonia el sem tudott képzelni.
Mindössze állt, és bámulta az örök nyughatatlan várost, közben pedig gondolatai felemésztették. Ritkán dohányzott, csak stresszhelyzetekben, amíg azonban a tetőn tartózkodott, legalább négy vagy öt szál cigarettát elszívott. Persze mindezt a lehető legfeltűnésmentesebben tette, mert Steve nem tudott erről a káros szokásáról, és a gyomra összerándult már csak a gondolatára is, hogy milyen patáliát csapna, ha meglátná. A férfi azonban csak meglehetősen későn talált rá, épp egy olyan időszakban, amikor Antonia azon morfondírozott, hogy rágyújtson-e még egy szálra.
– Toni? – hallotta meg maga mögül a szőke gyengéd hangját.
Azonnal a zsebe legmélyére tolta a megmaradt cigit, a gyújtóval egyetemben, aztán magára öltötte az emberek nagy többsége által ismert álarcát, és kedélyesen a vőlegényére mosolygott.
– Mit csinálsz itt ilyen későn? Azt mondtad, lefekszel – sétált közelebb, majd hátulról átölelte.
– Csak szívtam egy kis friss levegőt – felelte.
– Mi bánt? – csókolt a nyakába, amitől a nőt kirázta a hideg, természetesen a legrosszabb értelemben. Erősen kellett küzdenie, hogy ne lökje el magától, és végül minden haragját lenyelte, hogy a gyomrában fortyogjon tovább.
– Semmi. Csak kicsit izgulok az előttünk álló időszak miatt. Tudod, a média reakciója, meg ilyesmik... – adta elő élete leggyengébb hazugságát.
– Marcipánom, téged sosem érdekelt az ilyesmi – simított egy tincset a füle mögé, mire megrezzent.
– De most már érdekel. Van egy lányom, és nem szeretném, ha a mocsok újságírók kipécéznek maguknak. Tudod jól, milyen szarul reagáltak, mikor lejött, hogy együtt vagyunk. Nem akarok még egy olyan adag szart a nyakamba, érted? Ráadásul nem tudjuk őket kizárni az esküvőről sem, és ez csak még idegesebbé tesz. Én nem akarok ekkora felhajtást, de egyszerűen muszáj, és... – hadarta, majd elhallgatott, mert elfogyott a levegője. Azt a taktikát választotta, hogy addig magyaráz, míg Rogers gondolatai más irányba nem terelődnek, és ha már ő maga a másik hasába lyukat beszélés mestere, miért ne tehetné meg?
– Hé, édesem, ne aggódj. Még a dátumot sem tűztük ki, ez még messze van – nyomott csókot az átmenetileg megnémult nő ajkaira, majd zavarodottan húzta össze a szemöldökét.
Toni azonnal tudta, hogy megérezte a dohány jellegzetes aromáját a száján, és maga sem tudta, miért, de a gyomra bukfencet vetett, és egészen apróra zsugorodott.
– Te dohányoztál? – érdeklődött nem kicsit döbbenten.
– Igen... Nézd, Steve, ne kapd fel a vizet, oké? Tudom, hogy nem tetszik, meg minden, és nem is szoktam, csak ha ideges vagyok. Bepánikoltam az egész esküvő dolog miatt, és szükségem volt rá... De esküszöm, nem szoktam! – kezdett azonnal heves védekezésbe, mert ennyi szar után már csak az hiányzott a nyakába, hogy a vőlegénye is kiakadjon.
– Nem vagyok tőle boldog, azt kell, hogy mondjam. Egy nőnek nem illene dohányoznia...
– Nézd, oké, értem, hogy a te idődben nem volt divat, meg minden... Bár, Peggy néni is gyakran dohányzott. Valami olyasmit mondott, hogy az ő idejében minden nő szipákolt, mert azt, hitték egészséges. De mindegy, nem ez a lényeg, gondolom, te olyan körökben mozogtál, ahol ez nem volt divat a nők körében, és totál megértem.
– De ugye nem... Nem fogod rendszeresen csinálni?
– Dehogy! Dehogy is!
– Akkor jó – mosolyodott el. – Mire gondoltál? Időpontot illetően.
– Öhm... Hát... Szóval...
– Mit szólnál hónap végéhez? Vagy augusztus eleje?
– A hónap vége jó lesz – mosolyodott el, habár legbelül a pánik és a sokk megdermesztette. Nem hitte, hogy Steve ennyire siettetni akarja a dolgokat, azt gondolta, lesz ideje felkészülni lelkileg... Nem értette. A férfi már nem féltékenykedett, mondhatni, a kapcsolatuk rendben volt, ha az Antonia fejében lévő katyvaszt nem számolták ebbe bele. – De mire ez a nagy sietség? Annyi időnk van még!
– Szeretnélek minél hamarabb a magaménak tudni... – lehelte, miközben ajkai ismét a nyakához értek. A Kapitány elég egyértelmű utalásokat tett, azonban ezt Toni nem akarta.
– Ne most, oké? Kicsit... Fáradt vagyok – ellenkezett alig hallhatóan. Erre Steve elhúzódott tőle, és összehúzott szemöldökkel nézett rá.
– Mi van veled mostanában? Valami baj van?
– Nem, nem, dehogy, csak... Ez az egész most ütközik ki. Tudod, hogy Lokit a gondjaimra bízták, meg minden.
– Azt hittem, ezen már túl vagy.
– Ah, igen, csak fáradt vagyok. Nem alszom túl jól, biztos a sok stressz.
– Rendben. Akkor... Menjünk, feküdjünk le. Aludni – tette hozzá.
Toni gombóccá zsugorodott gyomorral, és összeszoruló torokkal követte. Aznap éjjel a szokásosnál is rosszabbul aludt, Cerise gyakran felsírt, és egyszerűen nem tudta megnyugtatni, fel kellett hívnia Rhodey-t, akinek a hangját hallva a kicsi azonnal visszaaludt. Hajnalban azonban már nem akarta zaklatni a legjobb barátját, így a bömbölő kislánnyal a közös szint nappalijába ment, ám csak másfél órányi küzdelem árán, miután elfáradt, csendesedett el a kicsi.
Épp csak felkúszott az égre a Nap, mikor a közelben felvillant a Bifröszt szivárványszín fénye, aztán az égen gyülekezni kezdtek a felhők, majd villámok szántottak keresztül rajta. Toni émelyegve, a félelemtől kitágult pupillákkal állapította meg, hogy Thor visszatért. Nem mert mozdulni, egyrészt semmi kedve sem volt Cerise-zel ismét harcolni, másrészt túlságosan rettegett a villámisten haragjától. Cer azonban úgy tűnt, nem akar aludni, kipattantak a szemei, viszont nem sírt, sőt, nagyon is izgatottnak tűnt. Tonia persze nem értette a viselkedését, egészen addig a pillanatig, míg meg nem hallotta a megérkező lift ajtajainak nyitódását, majd rávette magát, hogy arra felé fordítsa a tekintetét. A szíve kihagyott egy ütemet, mikor a szőke mellett megpillantotta a továbbra sem túl boldog Lokit, azonban a hazugságisten mintha néhány árnyalatnyival jobban festett volna.
– Menj fel a szobánkba, testvér – utasította Thor, miután végigmérte Antoniát.
Loki nem szólt semmit, bólintott, majd eltűnt a becsukódó ajtók mögött. A pánik csak tovább növekedett benne, mivel az asgardi nem csak harci páncélban volt – amit megtanult, hogy sosem jelent jót –, de egészen fenyegetően közelített felé.
– Beszédem van veled, Fémek Asszonya – szólalt meg, mikor megállt néhány lépésre tőle.
– Hallgatlak – felelte halkan. Cerise eközben elégedetlenkedni kezdett a karjaiban, úgyhogy inkább a megnyugtatására fordította a figyelmét.
– Tisztában vagy a tetteid következményeivel??
– Thor, kérlek, ne... – kezdte, azonban a szőke félbeszakította.
– Nem, ezúttal nem fogom ennyivel beérni! Nem fogom hallgatni, és figyelni, ahogyan még mélyebbre taszítod az öcsémet. Tudod te, hogy mit indítottál el? Loki véget akart vetni az életének! Az az egy szerencséd van, hogy rátaláltam. Anyánk kellett hozzá, hogy némi élet költözzön belé ismét! Játszadozol vele, hitegeted, aztán meg eldobod, mint valami szemetet? Hát, Fémek Asszonya, akármennyire is tiszteltelek eddig, én ezt nem fogadom el! Nem fogom tűrni, hogy egy halandó kénye-kedve szerint szórakozzon a testvéremmel, megértetted?
Erre Toni vérnyomása is felszökött, és nem igen érdekelte, hogy egyébként Thor jelenleg nincs olyan lelki állapotban, hogy ne jelentsen rá veszélyt.
– Na ide figyelj, te melák! Elmondtam neki is, de most neked is elmondom: egy kaland volt az egész. Egyébként is, ha olyan nagy fiú, mint hiszi magát, miért nem ő áll előttem? Miért nem ő reklamál, ha problémája van?
– Azért, mert vérig sértetted! Azért, mert összetörted, és ugyan egy szava sincs, de én látom, hogy szenved. Én pedig nem tűröm, hogy a testvérem valaki bántsa, legyen az nő, vagy férfi, halandó, vagy halhatatlan!
– És neked eszedbe jutott egyáltalán, hogy nem jó ötlet Asgardba vinni? A drágalátos Mindenek Atyja kinyírhatta volna!
– Ó, most már aggódsz érte? Hát nincs szüksége az aggodalmadra. Csak azért van itt, mert anyám nem engedte, hogy ismét bebörtönözzék, de ez nagyobb szenvedés számára, mint egy cella!
– Jaj, micsoda jó testvér lettél hirtelen, de akkor nem tudtad tutujgatni, mikor megpróbálta leigázni a Földet! Akkor bezzeg nem volt egy jó szavad sem hozzá.
– Ne keverd ezt az ügyet bele! Mindenki vállon veregethet, hogy milyen ügyes voltál, de semmi egyebet nem tettél, csak megdugattad magad!
– Igen? Mert annyira a helyzet magaslatán volt mindenki, főleg te! Te aztán megállítottad, nem igaz?
– Inkább vitte volna véghez, amit elkezdett – morogta, majd sarkon fordult, és elviharzott.
Antoniának még percek kellettek, mire megnyugodott annyira, hogy felfogja, mit mondott neki a szőke asgardi. Loki véget akart vetni az életének, mert olyan csúnyán átverte. El sem akarta hinni az egészet, hiszen az istent nem úgy ismerte, mint akinek ilyen gondolatok járnak a fejében. Ennek tükrében nem is tűnt olyan jogtalannak Thor dühe, sőt, a torka minden egyes másodperccel egyre jobban összeszorult. Az elmúlt hetek eseményei ezen a ponton fejtették ki leginkább a hatásukat, mellkasa egyre hevesebben emelkedett és süllyedt, a szíve a fülében dobogott, látása pedig kezdett elhomályosodni. Erőtlenül hanyatlott a kanapéra, majd alig hallhatóan elmotyogta Jarvisnak, hogy szóljon Steve-nek. Az ezek után történtek homályosak voltak, és még azután sem tudott visszaemlékezni tisztán, hogy a pánikroham elmúlt.
Cerise sírása zökkentette ki, hogy pontosan miből – alvásból vagy a kábulatból –, azt nem tudta. A hálószobájukban volt, Steve pedig az ablak előtt próbálta megnyugtatni a kislányt, azonban Cer egyre csak sírt. Mivel háttal állt neki, nem vette rögtön észre, hogy Toni felébredt, így mikor végre megfordult, percekig csak aggodalmas pillantásokat küldött felé.
– Marcipánom, mi történt? – ült le mellé. Úgy tűnt, a kislány is elkezdett megnyugodni, legalábbis huzamosabb ideig csendben maradt, könnyes szemekkel pislogott az anyjára, mint aki el sem hiszi, hogy ott van, majd felé nyújtózkodott.
Toni szó nélkül, óvatosan vette el a kicsit, aki továbbra is csak bámult rá, tágra nyílt szemekkel, majd a mellkasába fúrta az arcát.
– Nem tudom – felelte erőtlen hangon.– Jarvis azt mondta, pánikrohamod volt.
– Lehet, nem tudom... Csak rosszul lettem.
– Antonia, ez nem szokott csak úgy megtörténni – simította a tenyerét a nő szabad kezére. Toni alig tudta elfojtani a reflexet, hogy kihúzza a sajátját a férfi mancsa alól, de végül nyugton maradt.
– Túl régen volt már. Talán ez így működik, ha túl sok idő telik el, a legkisebb dolog is előidézheti – felelte. Még maga sem hitte el a hazugságot, de úgy tűnt, Steve megkajálta a dolgot.
– Hagylak pihenni, jó? – nyúlt a gyerekért.
– Nem, megleszünk – húzta magához önkénytelenül is közelebb a kicsit.
– Akkor jó – állt fel, közben pedig csókot lehelt a homlokára.
Toni észre sem vette, hogy egészen addig benntartotta a levegőt, míg a Kapitány el nem tűnt az ajtó mögött. Továbbra is sokkhatás alatt volt, az információt még mindig nem sikerült megemésztenie, de úgy gondolta, ezúttal talán Lokival kellene megbeszélnie a dolgokat, a nyilvánvaló csábítás ellenére is, mintsem másod vagy akár harmadkézből jusson hírekhez.
Úgyhogy amint elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy talpra álljon, lement néhány emelettel lejjebb, Thor szintjére. A viharisten hála az égnek nem volt sehol, öccsét azonban megtalálta egy kupac könyvvel körülvéve. A hazugságisten először észre sem vette, Toni pedig önkénytelenül, kiélvezve a pillanatot gyönyörködött benne. Aztán Cerise boldogan felsikított, vagy legalábbis valami ilyesmi hangot adott ki, amit még a nő sem volt képes beazonosítani. A hirtelen érkezett hangtól összerándult, ez azonban semmi sem volt Loki reakciójához, aki rémült macskaként ugrott úgy egy méterrel arrébb. Aztán csak bámult rá, majd felvonta a szemöldökét, a tenyere persze végig a mellkasán nyugodott, Tonia pedig meg mert volna rá esküdni, hogy látta azt a büszke, arrogáns álarcot felkúszni az arcára.
– Hát te? – kérdezte az érdeklődés legkisebb jele nélkül.
– Beszélnünk kell – felelte a nő megremegő ajkakkal.
– Szerintem meg nem kell – vágta rá a fekete hajú, majd hátat fordított neki, és a könyveit kezdte el rendezgetni.
– Tényleg véget akartál vetni az életednek? – tört fel a kérdés Antoniából.
Az isten megmerevedett, aztán gúnyos mosollyal az arcán egyenesedett fel. A zseni azonnal tudta, hogy most bizony érzékeny pontra tapintott, mert Loki fenyegetően közeledett felé, feszes tartással, aztán mindössze két lépésre megállt tőle.
– Egy ostoba halandó élete nem ér annyit, mint az enyém, világos? – szélesedett ki a mosolya.
– Mi van? – motyogta zavarodottan Toni.
– Rossz ajtón kopogtatsz, Stark, a bátyammal egyetemben. Kaland volt, csak egy kis ideig izgalmas, azonban meguntalak. Így már világos?
Antonia persze nem vette be. Ismerte már annyira az istent, hogy tudja, mikor hazudik, és ezúttal is azt tette. A szeme teljesen mást mondott, üvöltött belőle az a sok elfojtott érzelem, a nő pedig már megtanult ebben a felfordulásban olvasni. Kirázta a hideg, mikor másodpercekkel később eljutott a tudatáig, hogy minden egyes szó, amit Thor mondott, igaz volt.
– A te életed semmit sem ér, egy porszem, az évezredekhez képest, amíg én élni fogok. Sosem választanak magam mellé egy ostoba halandót, öngyilkosságot pedig végleg nem követnék el érte. Most pedig... Azt hiszem, tudod, merre az ajtó, úgyhogy soha viszont nem látásra – sziszegte, majd néhány jelentőségteljes pillantás után sarkon fordult, és eltűnt.
Ha Toni nem ismerte volna a trükköt, talán be is válhatott volna, de az isten lassan nyitott könyvvé vált előtte. Hogy mikor, és hogyan, abban nem volt biztos, azonban egyszer csak megvilágosodott, és képes volt olvasni a legnagyobb hazudozó hazugságaiban.
Loki utolsó mondata egy burkolt vallomás volt, tele keserűséggel, és takargatással, de egy pillanatra képes volt megmelengetni a zseni szívét. A következőben pedig teljes erővel tört rá a tudat, hogy valóban véget akart vetni az életének, az újabb pánikroham pedig már a küszöbön állt, úgyhogy az elfojtott zokogástól fuldokolva sietett a lifthez, és csak az ajtó bezárulta után hagyta, hogy érzései a felszínre törjenek.
Az elmúlt hetek, hónapok történései többé nem hagyták nyugodni, ugyanolyan súllyal nehezedtek rá, mint ki tudja mennyi idővel ezelőtt. Üresnek érezte magát, nem ugyanannak az embernek, mint akit kiraboltak, s mintha pont azt vitték volna el, ami őt Antonia Elizabeth Starkká teszi.
Az egyetlen szerencséje mindössze annyi volt, hogy Cerise még annak ellenére is elaludt, hogy Loki nem éppen suttogott, így csendesen a gyerekszobába vitte, majd lefektette a kiságyba. Ez zakatolt végig a fejében, ez az egyetlen aprócska cél, mert különben iszonyú erővel tört volna rá a roham. Ezek után azonban hátát a csukott ajtónak döntötte, és arcát a tenyerébe temetve csúszott le a földre.
Még zokogni sem volt képes, mert alig kapott levegőt, szíve lehetetlen ütemet diktált, és úgy érezte, ezúttal valóban meg fogja ölni. Ha más nem, a tudat, hogy Lokit majdnem sírba vitte, majd megteszi helyette. Alig kellett néhány hét, és teljesen tönkretette az istent. A különbség igencsak látványos volt, és csak az nem vette észre, aki nem is foglalkozott vele. Az arca sokkal beesettebb volt, a bőre szinte már betegesen sápadt, és a szeme alatt a karikák minden egyes nappal egyre sötétebbek lettek.
Gyűlölte, gyűlölte az egészet, hogy semmi sem lehet olyan egyszerű, mint ahogy azt ő szeretné. Észre sem vette, de belesétált egy szerelmi háromszögbe, és kár volt tagadnia, akár az érzéseit Loki iránt, akár azt, hogy lassan kinyílt a szeme, és Steve-et tudatosan olyan messze próbálta taszítani, ahogy csak tudta.
Hirtelen felindulás volt az egész, és maga sem tudta, hogy honnan jött az erő a pánikroham leküzdéséhez, hiszen Afganisztán óta egyetlen alkalommal sem sikerült még csak megnyugodnia sem, ami mindössze azért szomorú, mert akkor kezdődött minden.
Kicsit még támolygott, azonban mire a gardróbba ért, már egészen emberinek érezte magát. Igaz, emellett még ezer darabra törtnek is, azonban a semmiből jövő feladatsorozat elterelte a figyelmét minderről. Fekete, testhez simuló ruhát vett fel, egy ébenszín Louboutin magassarkúval, aztán évek óta először smink nélkül lépett ki az otthonából, mindössze egy napszemüveggel és egy széles karimájú, sötét kalappal takarta az arcát.
Nem is figyelte, melyik autóval megy, vagy éppen, hogy hol parkol le, a lába automatikusan vitte. Nem gondolkodott, mikor a drogériában levett a polcról néhány dobozt, és igazán abban sem volt biztos, hogy mégis hogyan jutott haza, de megcsinálta. A Bosszúállók bevetésen voltak, úgyhogy egyelőre magabiztosan és nyugodtan masírozott be a fürdőszobába, azonban az ajtót magára zárta, és megkérte Jarvist, hogy azonnal szóljon, ha Cerise felkel, vagy éppen a többiek hazaérnének.
Nem tudta behatárolni, mikor született meg a gondolat, hogy többé már nem ugyanaz az ember, de túlságosan is helytállónak és igaznak érezte. Pedig ő is tisztában volt vele, hogy néha az agy fura játékot játszik az emberrel, vagy éppen, hogy egy gyakorlott hazudozónak, mint ő maga, épp annyira nem nehéz becsapnia önmagát, mint másokat.
Mindig is a haja volt a mindene, egészen kicsi kora óta nagy gonddal törődött vele, még akkor is, ha egyébként nyaktól bokáig gépzsír és olaj borította, a haja mindig makulátlanul tiszta és rendezett maradt. Talán az anyja nevelte belé, talán valamilyen belső késztetés hatására tett így, de ez a szokása végig követte az egész életét. Biztos volt benne, hogyha valamilyen csoda folytán férfiként jött volna a világra, akkor a szakáll vette volna át ezt a helyet az életében, mert ugyan ellenkező neműként még többé-kevésbé sikerült elképzelnie magát, de csak és kizárólag rövid hajjal és rendezett körszakállal.
És negyvenhárom évesen elérkezett az ideje, hogy megszabaduljon ikonikussá vált fürtjeitől. Az első tincs levágását még érzelemmentes arccal tűrte, azonban lassan kibuggyantak a kövér könnycseppek, és némán folytak végig az arcán. Nem a haját siratta, sokkal inkább a szánalmas lényt, aki visszanézett rá a tükörből, azt, akivé vált.
Mire végzett, tincsei épp csak néhány centivel nyúltak túl az álla vonalán. Aztán jött a következő lépés. Soha nem festett, természetesen csokoládébarna tincseit lassan fakóvá szívta a szőkítő. Az utolsó lépésnél, tehát a festésnél, már abbahagyta az őrjöngést, érzései lenyugodtak, és pont olyan fakóvá és érzelemmentessé vált, mint az új, világosszőke üstöke.
Amikor a felszínre bugyogott az ötlet, legalábbis tudata csúcsára, azonnal a szőke jutott eszébe. Az anyja épp ennyi idős volt, mikor ugyanígy tett, az olasz napsütéstől fénylő tincseit megfosztotta színétől, az indoka pedig hasonló lehetett, mivel addigra a nő épp úgy elveszítette Howard mellett önmagát, mint ahogy a lánya tette ezt negyven évvel később.
A szőke az ürességet, a hűvösséget, a betölthetetlen űrt jelképezte számára, hogy örökre és végérvényesen más emberré vált. Valamivel, valakivel kevesebbé.
Délutánra már egészen összeszedte a darabjait, amik talán még reggel hullottak szerte-szét, így mikor megérkeztek a Bosszúállók, ügyet sem vetve az elképedt pillantásokra, halálos nyugalommal olvasgatott tovább a tabletjén.
Természetesen Steve volt az első, aki megtalálta a hangját, többek között azért, mert a menyasszonyáról volt szó.
– Antonia, mi történt?
– Miért, mi történt? – pillantott fel végre.
– A hajaddal – forgatta a szemét Natasha.
– Ja, befestettem.
– De mégis miért? – értetlenkedett tovább a Kapitány.
– Mert ez jobban tetszik.
– De hát rövidebb is!
– Meg levágtam. Komolyan, most ebből akkora ügyet kell csinálni?
– Toni... Szerintem beszélnünk kéne – erőltetett nyugalmat az arcára Steve.
A többiek vették a lapot, és alig néhány másodperc alatt eloszlottak, egyedül hagyva a Kapitányt a továbbra is teljesen a tabletjébe mélyedő Tonival. Mikor percek múltán sem tette le a készüléket, mindössze odasétált hozzá, és kivette a kezéből.
– Mi van veled, Antonia? Mostanában egyre... Szomorúbb és dühösebb vagy, és nem értem miért. Mi a baj? – ült le mellé.
– Steve, azért, mert befestettem a hajam, még nem vagyok szomorú. Így érzem jól magam, és kész – felelte ingerülten.
– Nem csak erről beszélek...
– Sok minden történt az utóbbi évben, amivel meg kellett birkóznom. Néha kiütközik, ennyi.
– Jó, rendben, hiszek neked. De... Ugye visszafested az esküvőre. Barnára.
– Most mondtam el, hogy így érzem jól magam. Ha nem tetszik, nem kell elvenned – pattant fel, majd se szó, se beszéd, elviharzott.
Steve tehetetlenül és tanácstalanul bámult utána, Antonia pedig csak örült neki, hogy a szokásos rámenőssége helyett egyedül hagyta. Már épp kezdett belenyugodni a sorsába, épp csak készült elfogadni az előtte álló sivár jövőt, mikor a Kapitány ezzel a hülyeséggel jött neki. Ismét irányítani akarta őt, hogy hogy nézzen ki, mit csináljon, ez pedig ösztönös lázadást váltott ki a nőből.
A napok csak teltek, a feszültség pedig látszólag teljesen eltűnt közülük, azonban Toni továbbra is forrtyogott, mindössze immár magában. A fejében lassan körvonalazódni kezdett egy terv, hogy hogyan tudná kihúzni a fejét a rabigából. A dolgok a helyükre kattantak, és végre teljesen tisztán láthatta a helyzetét. Tudta, hogy tarthatatlan, ami van, azonban látszólag Steve-nek kedvezett, a látható alatt viszont szépen előkészítette a tervét. Sokkal egyszerűbben is kivitelezhette a dolgot, azonban szabad akart lenni, és semmilyen más utat nem látott erre. Jelképesen is ki kellett repülnie az aranykalitkából.
Mivel az esküvő egyre csak közeledett, kénytelen volt elmenni ruhát vásárolni. Visszakézből utasította vissza Natasha ajánlatát, hogy majd ő elkíséri, helyette két leghűségesebb barátját vitte magával, aztán messze a toronytól, a kémnő mindent látó szeme, és mindent halló fülétől távol, beavatta őket a tervébe.
– Ez őrültség! – csattant fel Pepper, épp csak másodpercekkel a terv ismertetése után.
– Nekem tetszik – vigyorgott Rhodey.
– Persze, hogy tetszik, mert ki nem állhatod! – replikázott a vörös hajú.
– Nos, akkor segítetek? – érdeklődött Tonia.
– Hogy a viharba ne! – lelkendezett az ezredes.
– Van más választásom? – motyogta Pepper, arcát a tenyerébe temetve.
– Imádlak titeket! – derült fel végre Antonia arca, majd el is komorodott. – Már csak Thort kéne beavatni. De... Kicsit pikkel rám.
– Te ezen csodálkozol, ember? – hitetlenkedett Rhodes.
– Nem, ami azt illeti, nem – sóhajtotta.
– Bár hamarabb megjött volna az eszed – motyogta a férfi.
A ruhavásárlás kész katasztrófa volt olyan szempontból, hogy Toni a szokásosnál is válogatósabbnak bizonyult. Ennek az egyik oka az volt, hogy nehezen talált megfelelő ruhát, másrészt pedig semmi kedve sem volt hazamenni. Végre kiszabadulhatott a színjátékból, így a nap végén nehezen vette rá magát, hogy visszamenjen. Pedig nagy volt a kísértés, szívesen lelépett volna, akár így is, azonban a lánya otthon volt, őt pedig semmi pénzért nem adta volna oda senkinek.
Belement a játékba, aminek értelmi szerzője Steve volt, rendesen viselkedett, még egy parókát is beszerzett, ami megszólalásig hasonlított a természetes hajkoronájára. Élete legnagyobb alakítását nyújtotta, habár volt egy-két alkalom, ami azért sokkal súlyosabb volt ennél.
Hazafelé azért görcsbe rándult a gyomra, mert tudta jól, nem halogathatja tovább a beszédet Thorral. Miután lefutotta a kötelező köröket, többek között a vőlegényével, azonnal az asgardi keresésére indult. Thornak az elmúlt időszakban szokásává vált, hogy az edzőteremben püfölje a boxzsákokat, úgyhogy meg sem lepte, mikor ott találta.
Az isten nem vette rögtön észre, vagy csak nem vett róla tudomást, Toni pedig hagyta, hogy befejezze, amit csinál.
– Hát te? – pillantott kritikusan a nőre, mikor néhány perc múlva megfordult.
– Beszéli szeretnék veled – felelte, majd ellökte magát az ajtófélfától, aminek eddig támaszkodott, és közelebb sétált.
– De én nem biztos, hogy szeretnék.
– Pedig muszáj lesz – sóhajtotta, aztán lecövekelt a szőke előtt.
– Veszélyes vizekre tévedtél, Fémek Asszonya.
– Kötve hiszem. Hajóztam már veszélyesebbeken. Egyébként, igazad volt. Hibáztam.
– Ha csak ezért jöttél...
– Nem, nem csak ezért. Van... Egy tervem.
– Igen? És miféle terv? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem veszélytelen, de megvalósítható. Úgy, hogy senki se sérüljön. Annyit kérek mindössze, hogy jelentsd be a többieknek a szándékod, miszerint részt akartok venni az esküvőn.
– Hol nem sérül itt senki? – horkant fel.
– Nem fog, ígérem. Bíznod kell bennem most az egyszer. Gyere éjjel a tetőre, az öcséd ne hozd. Neki meglepetés lesz, és magam akarom intézni.
– Miben sántikálsz?
– Velem vagy ellenem?
– Attól függ, mit takar az ellened.
– Rajtatok, Pepperön, Rhodey mackón és a lányomon kívül mindenkit.
– Még megvárom a döntésemmel az estét – felelte diplomatikusan.
Toni csak bólintott, majd elment. Éjszaka már kezdett kételkedni benne, hogy Thor valóban megjelenik-e, azonban nem kellett csalódnia. Miután beavatta a tervébe, az isten percekig csak döbbenten állt. Úgy tűnt, a haragja lassan elpárolog, ami az utóbbi időben emésztette, majd elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– Te aztán nem vagy semmi, Fémek Asszonya.
– Nos? – vonta fel a szemöldökét.
– Természetesen benne vagyok. De biztos, hogy nem avathatom be...?
– Mondtam már, hogy meglepetés.
– Pedig nála jobban senki sem tud neked segíteni.
– Fordítva játsszunk, oké? Egyébként, egyedül akarom megoldani. Már mindent elrendeztem, Jarvis tartja majd a hátunkat, pénzünk lesz elég... Mi kell még?
– Örülök, hogy észhez tértél, Antonia. Van, hogy nehéz meghoznunk egy döntést, de jobb később, mint soha.
Gondolhatta volna, hogy Natasha nem fogja szó nélkül hagyni a dolgokat, viszont ilyen gyors reakcióra nem számított. Ráadásul olyan naiv sem lehetett, hogy azt higgye, nem fogja lehallgatni, mégis váratlanul érte. Mikor beszállt a liftbe, a kém már várt rá, és ugyan összeugrott a gyomra, magabiztosan szállt be.
– Össze fogod törni – jegyezte meg.
Erre csak halkan felnevetett. Régen túl volt már azon a ponton, mikor ez számított neki, és különben is, azzal ki törődött, hogy őt mennyire zúzta ez az egész darabokra?
– Tudom, hogy miben sántikálsz, Nat. Nem vagyok vak, hülye meg végképp nem. Nem fogok veled civakodni, ahhoz túlságosan nem érdekel már az egész. Viheted, oké? A tiéd, vidd, és soha ne hozd vissza. Tudom, hogy volt köztetek valami, még a S.H.I.E.L.D.-es időkben. Lehet, hogy jó színész vagy, de van, amit nem tudsz titkolni.
Erre a nő nem felelt semmit, csak döbbenten pislogott Antoniára. Ideje sem maradt reagálni, mert hamarosan megállt a megfelelő szinten a felvonó, az ajtók kinyíltak, a zseni pedig kiszállt.
– Ó, és sok boldogságot – szólt még vissza, majd elsietett.
– Te minek örülsz? – mordult fel Loki, mikor megpillantotta a bátyját.
– Ó, semmiség – felelte Thor, azonban nem tudta elfojtani a mosolyát.
– Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, levágom a tököd, világos? – sziszegte, immár csak centikre a szőkétől.
– Ezt legyél kedves a Kapitánnyal is közölni. Tudtommal...
– Fogd be! – mordult rá, majd elengedte, és inkább visszabattyogott a könyveihez.
– Hogy te mekkora egy drámakirálynő vagy! – sóhajtotta a villámisten.

You May Also Like

2 megjegyzés

  1. Itt vagyok, itt vagyok!
    Húha, hát nehezemre esik bármi értelmeset is mondani, olyannyira kíváncsi vagyok a folytatásra. Tonira már kicsit pipa vagyok, erősen túlbonyolítja a saját életét, és tökéletesen megértem Lokit, akinek a kifakadása a tökéletességig IC volt, pont így reagál, ha elárultnak érzi magát, ha fáj. Thor kirohanása nem volt semmi, örülök, hogy így odafigyel öcsire :)
    Steve meg... legszívesebben gyomrom térdelném.

    Várom a folytatást! *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Huh, hát először is szíves elnézésed kérem, amiért ilyen lassan reagáltam, de egy jó hosszúúúú pihenőn vagyok túl, ahol nem nagyon volt időm válaszolgatni. De itt vagyok (egyelőre).
      Toni... elképzelt valamit, amit minden áron végre akar hajtani. Könnyebb volna, ha csak visszaadná a gyűrűt, és szervusz, de a lelkének szüksége van erre a kis "bosszúra". Aztán majd kiderül később, hogy ebből mi valósul meg...
      Huh, ezt naaagyon jó hallani. Talán Lokit féltem a legjobban, mikor karakterhűségről van nálam szó, na meg persze Tonyt, úgy általában, mivel mindketten bonyolult, összetett jellemek, és félni szoktam, hogy valamit túltolok, vagy ilyesmi.
      Steve... Őt majd szeretnéd később is gyomorba térdelni, ha nem máshol. Ezt garantálom.
      Üdv: Leanne :)

      Törlés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)